Túrabeszámolók
|
|
Falasok(k) 25
Mint az köztudott, Anikovacs és én mostanában nem tudtunk áldozatot bemutatni a Nagy Égi Túravezetõ oltárán, lévén a Nagy Földi Egyetemi Vezetõk elõtt kellett egy szeánszot prezentálnunk, vizuális segédeszközök és több adag nyugtató segédletével. A szeánsz és a teljesítéshez szükséges 5 éves elõkészítés sikeres teljesítését igazoló díjazás kézhezvétele után viszont már nem maradt akadály elõttünk!
Találkozó reggel 8-kor a Stadionnál. Az elõzetes megállapodásunk úgy szólt, hogy - lévén az idõjósok vasárnapra csapadékot helyeztek kilátásba - az indulást a reggeli idõjárási viszonyoktól tesszük függõvé. Éjjel 2-kor dörgés és villámlás ébresztett fel, nem a legjobb ómen. Reggel Gödöllõn borult volt az idõ, telefon megy, Budapesten is de ott derül kifelé, jobban megnézve Gödöllõn is. Na jó, akkor menjünk a buszhoz, és hajrá. Budapestre érve már ragyogó napsütés fogadott.
Metrópótló busz, metró, majd megint busz. A Deák téren a metrómegállóban összefutottunk Vadmalac sporttárssal, aki ugyan elõzõ nap teljesítette az Eötvös 50-es, de azért aznap futni akart. Elismerésre méltó! A 22-es busz vonalának pedig megvan az a rossz szokása, hogy a Szépjuhászné megálló nevet váltott Tündérkertre, így sikerül a kelleténél egyel késõbbi megállóban leszállnunk. Kis bemelegítés, séta a rajtba, nem árt. Többek között ott találtuk Mák Virágot, valamint Joey-t, aki éppen telefonon veszekedett egy pontõrrel, aki a hallottak szerint nem az elõírt helyen pecsételt. Mire befejezte és üdvözölni tudtuk, mi már el is készültünk a nevezéssel. Vadmalac még pakolászik, pár perccel utánunk fog indulni.
A rajt után alig pár perccel már meg is találjuk az elsõ pontot, ami felettébb gyanús. Igen, õ az az ominózus pontõr, akinek egy jó kilométerrel arrébb, egy elágazásnál kellene üldögélnie. Errõl a dologról az itiner is megemlékezik, így történik, hogy egy idõsebb pár jön szembe alig 100 méterrel a pont után, hogy õk bizony nem találják az említett leágazást. Közben Vadmalac is utolér, így tisztázódik a probléma, és mehetünk tovább. Vadmalac gyorsan otthagy minket, hiszen fut, az említett párral pedig hol együtt megyünk, hol oda-vissza kerülgetjük egymást. Az idõ meleg, és ami még rosszabb, borzasztóan magas a páratartalom, különösen a fák alatt, bokrok között. Az említett leágazást megtalálva mesélem Anikónak, hogy mostantól jó darabon a két évvel ezelõtti õszi topictúra útvonalán fogunk menni, csak éppen az ellenkezõ irányban. Mivel a fényképeket anno látta, így azonnal tudja, mirõl beszélek.
A Fekete-fejig nem történik említésre méltó esemény, viszont a csúcsról lefelé jövet az egyik nedves kövön megcsúszik a bakancsom, és térdre esem, négykézláb. A rossz dolog az, hogy térddel egy kõélre esem, a jó dolog viszont az, hogy a kõ sikeresen elhibázza a térdkalácsomat, kb. 2 cm-rel alatta zúzza meg a lábamat. Szerencsém van, pár perc múlva már nem is érzem, viszont a helye csak mostanában kezd nem fájni, ha megnyomom. Lehetett volna rosszabb is, megyünk tovább.
A Petneházy Lovasklub (remélem jól emlékszem a nevére) után az út elágazik, a piros jelzést pedig okosan a két ág közé festették. Fejvakarás, itiner annyit mond, kövessük a pirosat a szalagozásig. Jobban megnézve a jelzést mintha nyilazva lenne, tehát megyünk a bal oldali ágon. Rövidesen nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem volt a legjobb döntés, lévén se jelzés, se szalag. Térkép elõ, a már említett pár is hasonló gondokkal küzd, elõttünk úgy 100 m-rel szintén a térképet bûvölik. Mi kiokoskodjuk, hogy ez az ösvény párhuzamosan fut a piros jelzéssel, tehát ha elérjuk a közeli keresztutat, azon jobbra fordulva meg fogjuk találni vagy a jelzést, vagy a szalagozást. Az elõttünk levõ pár nem így gondolkodik, õk - ki tudja, miért - balra mennek, ennek következtében már csak a célban látjuk õket viszont. Mi mindenesetre a keresztúton alig 50 m múlva már piros jelzést látunk, s a szalagozás is megvan, halad föl a domboldalra, ahonnét igen szép a kilátás, ha az ember veszi a fáradtságot, és fordul 180 fokot.
A nap rendületlenül tûz, de az igazi verítékezés akkor következik, amikor visszaérünk a sûrûbe. A bokrok leveleirõl csöpögött a víz, olyan pára volt. Itt találjuk a második pontot, ahol egy-egy csomag ropit kapunk. Hasznos, mert sópótló, csak inni is kell hozzá, lévén az ember fiziológiai okok miatt nem képes kristályos sót izzadni. Beérünk Remeteszõlõsre, az útvonal ezen szakasza a Meteorról ismerõs. A település szélén, közvetlenül a szurdok elõtt összefutunk egy idõsebbekbõl álló kiránduló csoporttal, egyszersmind egy nyomós kutat is találunk. Utóbbiból frissítünk, Anikó vizet is vételez, elõbbiek ezt jó ötletnek találják, mert visszafordulnak és ugyanezt teszik. A mosdás egyetlen hátránya, hogy a homlokomra kiült sót kissé belemossa a szemembe, amitõl egy darabig sûrûn kell pislognom.
A Remete-hegyre felvezetõ kék jelzés meredek és köves, viszont a kilátás, mint arra az itiner is felhívja a figyelmet, valóban pazar. Nyíltabb terepen, hegyoldalon nincs akkora gõzfürdõ, csak meleg van. A csúcs után találjuk a harmadik pontot, ahol kérés nélkül is útbaigazítottak a továbbiakat illetõen. A cseresznyefát kihagytuk, Budaligeten az aszfalt, fõleg az izmos lejtõ a százmilliós házak között kissé kellemetlen volt. A lekanyart jelzõ szalag mellett majdnem sikerül elmenni, pedig elég jól látszott. Nem sokkal késõbb már az õszi "Rétesestõl lángososig szemétszedõ és topictúra" útvonalát jártuk, végig az Alsó-Jegenye völgyön, amely végén, kb. a túra féltávjánál megleltük a túra egyik fénypontját, az etetõpontot. Apropos, Joey, Vlaszij vagy valaki a szervezõk közül aki olvassa ezt, ugyan kérdezze már meg az illetékestõl az ott adott zsíros kenyér receptjét, mert annál jobbat túrán ezeddig még nem ettem. ;-)
A kajapont után átmenetileg letértünk a "Rétesestõl lángososig szemétszedõ és topictúra" útvonaláról, s haladtunk a negyedik pont felé, ahol Vlaszij õrködött az esetlegesen eltévelyedõk fölött. Odafelé sikerült két megállapítást tenni:
- 1.: Azon a résztávon a szint nincs, vagy nem tûnik annyinak, mint amennyit az itiner megadott.
- 2.: Az égen feltûnt egy kis felhõsödés, amit némi vizsgálgatás után veszélytelennek minõsítettünk.
A ponton azután jó pár percig beszélgettünk Vlaszij-al, aki azzal a torokszorító tényközléssel bocsátott minket utunkra, hogy a következõ 400 m-en 150 m szintemelkedést kell leküzdenünk, ami a vége felé még meredekebb, mint az onnan a ponttól belátható szakasz. Nem túlzott... Mielõtt nekiindultunk még ismételten megállapítottuk (tudom-tudom, én megállapítottam, õ meg rámhagyta :-) ), hogy csapadékra az esély minimális.
Az emelkedõ végén visszajutottunk a "Rétesestõl lángososig szemétszedõ és topictúra" útvonalára, s mentünk tovább a Virágos-nyeregben a büfé felé. Közben megütötte a fülemet egy gyanús hang, amirõl határozottan mennydörgésre asszociáltam, de még reménykedem, hogy csak a fülem káprázik. Azért még tettem egy naiv megjegyzést, hogy egy kis esõ talán felfrissítené a környéket. Ó, ha az ember rendelkezne a jövõbe látás képességével... A büfé utáni sárga jelzés egy darabig viszonylag nyílt terepen halad, így volt mód az égiek álláspontját tanulmányozni, ami határozottan arra utalt, hogy iménti megjegyzésem odafent meghallgattatott. Az elsõ esõcseppek az Újlaki-hegyre fölfelé, a fák alatt értek. Itt értünk utol egy 4 fõs, középkorú társaságot, akikkel csaknem a célig együtt mentünk.
Az ötödik pont az Újlaki-hegy csúcsán volt, ahol a pontõr már esõcuccba öltözve fogadott, és a pecsét mellé még egy csokit is kaptunk. Lefelé az út meredek és köves volt, még szerencse hogy nem negyed órával késõbb jártunk arra, amikor már zuhogott az esõ. Errõl érdemes Vlaszij hétfõi hozzászólását elolvasni, õ ugyanis megcselekedte ezt, sõt! Részletek az említett hozzászólásban. Mindenesetre nem sokkal késõbb már áztunk, de nagyon. Az említett társaság még a hegyre felfelé menet, Anikó lefelé jövet vett esõcuccot, én viszont úgy gondolkodtam, hogy sokkal vizesebb így sem leszek, plusz a dzseki alá amúgy is befüllednék, valamint én kértem az esõt, így némileg vezekelnem kell a többiek miatt. Tehát hagytam a dzsekit ott ahol volt, összetekerve a hátizsákom tetején. Felemelõ érzés amikor az ember abban a tudatban (túr)ázik, hogy ez a saját döntése, hogy a cél egyre közelebb s a megtett táv egyre nõ, és bár a haja vizesen lóg az arcába, de büszkén tekint az esõházba kucorodókra, akik nem állják az égi áldást! Ez utóbbiak ráadásul még azt sem tudták, hogy a libanoni cédrus merre van...
A cédrusnál levõ utolsó pontot is zuhogó esõben értük el, Mák Virág nagyot nézett a kocsiból, ahol pecsételt. Ha eddig nem is, akkor és ott biztosan elkönyvelt magában félhülyének. A cédrus maga gyönyörû, erõt sugároz magából, de ahogyan a környéke kinéz, az valami gyalázatos. Megtekintettük, közben megettem a ponton kapott almát. Nem sokkal késõbb, pont mikor beértünk a Völgy-útra, elállt az esõ, s percek múlva már megint felragyogott a nap, és meleg lett. Ennek következtében a nedves aszfalt olyan mértékben párologtatott, hogy egy darabig szabályos ködöt képzett, abban mentünk. A Csibor utcát elfelejtettük észrevenni, így mikor kijutottunk a Hûvösvölgyi útra, megintcsak jött a fejvakarás, meg a térkép. Kiderült a turpiság, hogy maga az út jó, csak éppen pár száz méterrel balra kellett volna kilyukadni és átkelni rajta, vagyis tettünk egy felesleges hurkot. Mire azonban ez kiderült, addigra az említett társaság már elindult toronyiránt jelzést keresni. No sebaj, azért mi inkább megkerestük a helyes utat. A Schüller úton a fák alatt megint a korábbról ismert, a fél órával korábban elállt esõ által felfokozott gõzfürdõ effektus várt minket, már kezdtük megszokni. A célig már nem történt semmi említésre méltó, hacsak az nem, hogy a Hárs-hegyi körúton egy nyurga srác sábeszdeklit viselve elõzött meg minket. Ilyet túrán még nem láttam, de persze ki-ki úgy túrázik, ahogyan jólesik neki.
A célba már félig megszáradva értünk be, ahol megkaptuk a díjazást és a gratulációt. Elbeszélgettünk még Joey-val és néhány rendezõvel pár percig, majd irány haza a vacsi és a zuhany irányába. Busz, metró, metrópótló busz, megint metró, megint busz. Anikó családja kiröhögte az esõben megkonyult fejemet, de azért vacsorát még kaptam. Jó túra volt.
2004 Június 20. |
| | | | |
|
|
Mátra Tánc 45, ami 30 lett
Read-only Zoltán kollégával (megjegyzés lükepék számára: nem koli-, hanem albitárs) indultunk neki a 45-ös távnak, a 8:08-as vonattal érkezve a nagybátonyi vá.-ra. Már a vonatból látszott hogy az idõjárás nem lesz egyszerû eset, a Mátra és a Cserhát egyes csúcsai nemes egyszerûséggel elrejtõztek a kíváncsi szemek elõl, páralepelbe burkolódzva! Még a vonaton Read-only Zoltán néhány ismerõsre figyelt fel, akikrõl késõbb kiderült, hogy Esti Kornél és Nagyondinnye nevekre hallgatnak, plusz még vagy hárman voltak rajtuk kívül velük. Az azaddig békés, csendesnek tûnõ vasútállomást pedig egy pillanat alatt nyüzsgõvé varázsolta a vonattal érkezett többtucatnyi, nevezni kívánó túrázó. Mi 8:15-kor indultunk neki a távnak!
Az idõ akkor relative jó volt, kissé párás, de a Nap felhõk mögé rejtõzött, így hamar kiértünk Nagybátonyból. Megjegyzem, a szélén kissé tanakodtunk, mert a térkép szerinti zöld-sárga-piros tripla jelzés helyett csupán a piros ment el jobbra, de az itinert segítségül hívva egyértelmûvé vált a követendõ útirány, így hát mentünk tovább. A Borostyán-tetõre menet, a fák alatt már jobban érezhetõ volt a pára, hamar megizzadt az ember. Szerencsére sár nem volt. A kaptatót követõ erdõ hangulatos volt, de az itinert nem ártana aktualizálni, mivel pl. vadkerítés nem volt egy darab sem. Itt hagytuk el Emgergõ sporttársat, akirõl csak utóbb tudtuk meg, hogy ki is valójában.
Az elsõ E.P. után élvezetes volt a métermagas lágyszárú vegetáció, amelybe csupán az elõttünk haladók vágtak ösvényt, s közben jobbra nézve a párába burkolt hegyekeben gyönyörködhettünk! Ezután következett a bozót, szederrel megspékelve... Azaz inkább mi lettünk szedertövisekkel megspékelve, mivel Rongyláb sporttárshoz hasonlóan a rövidnadrág nálunk is az alapfelszereltség részét képezte, extrák meg nem voltak! Ehhez, valamint a Vörös-kõi kilátóhoz vezetõ kaptatóhoz jött még az általam 120, lp által 150 %-ra tippelt relatív páratartalom. Ugyanis itt futottunk össze lükepékkel és efemmel, valamint Optikával is! A kilátóhoz kapaszkodva érett meg bennem a gondolat, hogy már úgyis jártam Galyatetõn, most nincs kedvem! :) Ezt a tetõn közöltem Read-only Zoltánnal, aki erre továbbstartolt a 45-ös távon! Mi, többiek egy kisebbfajta topictalit tartottunk a tetõn, összevárva egymást, közben lp didergett, majd végül öten, azaz lp, efemm, emgergõ, az lp által már említett Offtopic Ipi és én mentünk tovább a 30-as távon.
A Három falu templománál elég szomorú volt a szemközti hegyoldal látványa, ugyanis olyannyira tarra vágták, hogy sem a tuskóknak, de még az aljnöványzetnek sem volt nyoma, barna volt az egész hegyoldal! A kilátónál tapasztalt napsütésnek ekkor már nyoma sem volt, így a totálisan átázott ruhákban én is fázni kezdtem! Mátraszentimrén megint összevártuk egymást, majd a pecsételés, frissítés, nápolyi és sör után továbbindultunk a Csörgõ-patak völgyén át Ágasvárra. A faluból kivezetõ úton még csak szemerkélt az esõ, de a völgyben azután leszakadt az ég, és még a fák alatt is áztunk tisztességesen! Istenigazából ez senkit sem zavart, mert sokkal vizesebbek egyszerûen nem lehettünk, a korábbi párában úgy megizzadtunk! Az esõ nem tartott sokáig, az Ágasvári túristaháznál (utolsó komolyabb kaptató) már alig esett, de a büfé azért tömve volt emberekkel. Itt is összevártuk egymást, azután indultunk tovább lefelé(?).
Arrafelé komolyabb csapadék is hullhatott a közelmúltban, mert a túra legsárosabb szakasza következett, lokális emelkedõkkel és lp unokatestvérével tarkítva az élvezet kedvéért! A sarat végül az erdõvel együtt hagytuk magunk mögött, kiérve ugyanis már verõfényes meleg, talán még túlságosan is meleg köszöntött minket, s kísért végig egészen a célig! Annyi haszna azért volt, hogy többé-kevésbé megszáradtunk :). Efemm virágokat fényképezett, lp és én pedig kitárgyaltuk a hasznosi várrom pozícióját, ami egyben a túra utolsó ellenõrzési pontja is volt. Számomra a túra fénypontja volt a várrom elõtt, az út szélén dúsan tenyészõ szeder volt, amire kis csapatunk felszabadultan vetette rá magát, s legelte boldogan :)! A szeder is élvezhette a dolgot, mert efemmet alig akarta útjára engedni :)!
A hasznosi aszfaltot én is kihagytam volna, de azért még belefért. A célban emléklap, kitûzõ, gratuláció, valamint frissítõ és virsli várt minden teljesítõt! A szép útvonal és a változatos idõjárás miatt is emlékezetes túra volt!
2003 Július 26. |
| | | | |
|
| Bia 25 | Túra éve: 2003 | 2005.04.07 10:01:31 |
|
Jubileumi Bia 25
avagy
Csak erõs idegzetûeknek!
Lévén egész télen csak punnyadtam, túra nélkül, ezért a Bia számomra amolyan felhozó jellegû, "laza kis 25-ös"-nek volt szánva. Mint kiderült, ebben tévedtem, de ne szaladjunk a dolgok elejébe!
Aigner bácsi munkatársai csapadékos idõt jósoltak, így némi aggodalommal tekintettem a vasárnap elé, de a hajnali vekkercsörgéskor kitekintve kristálytiszta ég fogadott. Ennek örömére gyorsan összepakolva olyan tempóban ügettem ki a vasútállomásra, hogy a tervezett elõtti vonattal sikerült bejönnöm Budapestre, majd a már említett 7.20-as vonattal jutottam el Biatorbágyra. Már a vonatútnak is megvolt a maga hangulata, Budapestre menet ugyanis egy "F*ck the MÁV!" feliratban, Biatorbágy felé pedig a székek között egy jókora hányásban, majd a szomszéd részlegben egy a falra rajzolt háromágú horogkeresztben gyönyörködhetett az utazó nagyérdemû. Hiába, senki sem tökéletes...
Biatorbágyon Ryan Tibetnek tett javaslatának köszönhetöen (vonat közepe - kösz Ryan) sikerült az élbolyban eljutnom a viadukthoz, majd a gond nélküli, gyors nevezés után rajtolnom 8.15-kor, 242-es rajtszámmal. Az idõ gyönyörû, kissé párás, kellemesen hûvös, minden adott volt egy jó túrához. Juhéééé.....
A gond ott kezdödött, ahol a kezdeti aszfalt elfogyott. Lévén a túra elején dél felé haladtunk, a hegyek északi lejtõi még igencsak havasak voltak, ami még nem lett volna baj, ha ebbõl le és megtaposás által nem vált volna jég! Az elsõ ellenõrzõpont a Kõ-orr tetején volt, már idáig eljutni sem volt egyszerû, pedig itt még felfelé kellett menni. Sokan inkább az ösvény mellett, a relative szûz (hm, létezik ilyen fogalom?) hóban próbáltak haladni, lévén az nem csúszott annyira. Az E.P.-röl kellemes kilátás nyílt a további útvonalra, sõt késõbb visszanézve a lenti völgyböl is rá lehetett látni az E.P.-re. Vicces látvány volt a sok apró alak a meredély szélén álló szikla tetején. Az út lefelé szerencsére csak meredek, de nem csúszós volt (déli lejtö).
Jeges emelkedõbõl sajnos a második E.P., a Dobogó-hegy felé menet is kijutott nekünk, különösen hogy itt már olyan szakasz is volt, ami nem merõlegesen futott az emelkedõre, azaz ha az ember nem vigyázott, úgy kissé oldalra lépve már gurult is. Ezt is leküzdve az ember fellélegezhetett, mivel egyrész innen sokáig nem következett komolyabb emelkedö, másrészröl mivel alig 5.5 Km alatt letudta az összes szint csaknem felét. Itt, a Dobogó-hegyet elhagyva tünt fel, hogy a Napot már nem látom! Olyan csendesen, suttyomban borult be, hogy észre sem vettem! Szerencsére csak egy óráig tartott, és Sóskútra, a harmadik E.P.-re már ismét verõfényes napsütésben értem. Ugyanakkor itt, a Dobogó-hegy után szembesült az ember a sík terepen azzal, hogy a hó ugyan eltünt, de mégsem, azaz a vendégmarasztaló sárral. Itt még szerencsére ki lehetett kerülni, és az út mellett a füvön menni, amit szinte mindenki meg is cselekedett.
A Sóskúti E.P. kb. a táv felénél, mintegy 11 kilométer megtétele után következett, s egyben frissítõpont is volt, mindenki kapott egy szelet csokit, és ami fontosabb, teljes fél liter ICE TEA-t is, tetszés szerint barackos vagy citromos ízesítésben. A tea nagyon jól esett, plusz takarékoskodni is tudtam a saját italkészlettel. Innen a falun és a Benta-patakon keresztül vezetett az út (a vasárnap is nyitva tartó vendéglátóipari egységet sokan meglátogatták :) ). Itt, a faluból a Kálvária dombra felvezetõ út egy szakasza volt az egyik legrosszabb az egész túrán! Szûk, a lejtõn oldalvást meredek, bokrokkal határolt ösvény, amelyen libasorban araszoltak a túrázók, kapaszkodva mindenbe amibe csak lehetett, ugyanis - mint köztudott - az olvadó jégnél kevés csúszósabb dolog létezik. Szerencsére nem volt hosszú, de mindenki megszenvedett vele. A kilátás viszont nagyon szép volt.
A Kálváriáról (ahol a negyedik E.P. tanyázott) levezetõ út szintén megért egy misét, mert bár az egész domboldal a túrázók rendelkezésére állt, de ennél merdekekebb és vizenyösebb tereppel nemigen lehetett találkozni az egész túra során. Külön nehezítésképpen néhányan kutyát is hoztak. Ez azért volt nehezítés, mert a mögöttem haladók közül egy nõnemü egyént tulajdon kutyája fektetett két vállra, pusztán túláradó szeretetétöl és túltengö energiáitól vezérelve.
Az út innentõl sokáig viszonylag egyhangú sárdagasztásból állt, majd a horgásztavat elhagyva ismét hangsúlyosabb domborzatra tért vissza az útvonal. Visszatért a hó és jég is, ami a sík terepen már teljesen eltûnt. Szerecsére nem volt annyira veszélyes mint a túra elején, de azért nem ártott vigyázni. A Nyakas-kövi E.P. után továbbmászva a sziklákról ismételten figyelemreméltó kilátásban lehetett része a résztvevõknek, de innen ismételten a sárdagasztásé volt a fõszerep, a bokrokba való helyenkénti kétségbeesett kapaszkodással együtt. A legpoénosabb szakasz pedig a Szily-kápolnánál levö hatodik E.P. elõtt volt, ahol egy húzós lejtõ volt vastagon lepve kásás hóval, a hó alatt pedig jég. Eszméletlenül élveztem! Egy srác gyakorlatilag sielve küzdött le bizonyos szakaszokat, síléc és botok nélkül. Megtapsoltam!
A Szily-kápolna utáni szakasz hasonló volt mint a Kálváriára vezetõ ösvény, csak éppen lefelé. Csúszott, de nagyon, itt is kapaszkodni kellett mindenbe, de szerencsére nem volt túl hosszú. Innen már csak egy kis vízszintes jég következett a Lõtéri utolsó E.P.-ig, ami után már ismét aszfalton, alig 1.5 Km után következett a cél, a célban pedig csoki, oklevél, kitüzö, kézfogás és gratuláció. Az idöm 5 óra 35 perc (jobb is lehetett volna, sokkal..), a VOLÁN-nak és a MÁV-nak köszönhetõen pedig alig két órával késöbb már hajlékomban lakoztam.
Összefoglalva: A terepviszonyok miatt jóval húzósabb túra mint egyébként lenne, néhány meredéllyel alaposan meg kellett szenvedni. A jelzések jók voltak, sõt még szalagozás is volt, szájbarágósan sûrûn. A pontõrök kedvesek voltak, a "További jó utat!" kívánság pecsételés után szinte mindig elhagzott. Egyedül a sár és a jég nehezített sokat, szvsz pár emelkedõ/lejtõ kifejezetten veszélyes volt emiatt, de ezt ilyenkor be kell kalkulálni. Summázva: Nem bántam meg hogy elmentem.
2003 Március 9. |
| | | | |
|
