Túrabeszámolók


túra éve: 2014
VadrózsaTúra éve: 20142014.09.16 08:19:58

Vadrózsa 150 - 2014.09.06-07. - 146 km, 6016 m+


A szokásostól eltérõen erre a túrára elég konkrét tervekkel érkeztem, habár a formámat ismerve legbelül nem igazán hittem el, hogy sikerülhet a dolog. A nagy terv a 30 órán belüli teljesítés volt. A fõ motiváció erre az UTMB felkészülés volt, mivel augusztus végén belémnyilalt, hogy már csak egy év, és rajthoz állok a Mont Blanc alatt. A másik hajtóerõ az volt, hogy három Mátra 115 seprés után eléggé bennem volt a mehetnék, és kíváncsi voltam, hogy mit tudok magamból kihozni egy hosszú mátrai túrán, ha a saját tempómban mehetek.


A pénteki leutazás kicsit kalandosan alakult, mivel nem vettem észre a selypi megállót, így csak Zagyvaszántó után szálltam le. Ezzel nyertem bõ három kilométer nagyhátizsákos betonozást és bebuktam a kinézett átszállást. Kilépve épphogy elértem Selypen a fél órával késõbbi buszt, amin nagy örömömre találkoztam Õrsi Bálinttal, aki ismerte a járást Rózsaszentmártonban, így telefonálgatás nélkül megtaláltuk az iskolát. Közben majdnem elcsábított az egy héttel késõbbi Csukás 100-ra, és habár nagyon megmozgatta a fantáziámat a brassói túrákon számomra kimaradt hegység bepótlása, végül gyõzött a pénz- és idõhiány, így meghagytam Bálintot az egyetlen magyar indulónak (legalábbis belhonról).


A suli tornatermében a szállást elfoglalva még eszünk és térképészünk kicsit, és közben kiderül, hogy Bálint is kb. 30 órás teljesítést tervez, bár õ elsõ sorban a kényelmes hazaút miatt (így lehetett jól elérni a napi két közvetlen pesti busz egyikét). Ennek megörülök, és óvatosan jelzem, hogy amíg bírom a tempóját, addig akkor vele tartok majd. Elég hamar, este 10 körül eltesszük magunkat, és elég nyugis, kifejezetten pihentetõ alvás után ébredek fél öt körül. Reggel hideg zuhannyal indítom a napot, ez elég jól felébreszt. Kis pakolás után átbattyogunk a horgásztó mellett lévõ kocsmába, ahol átvesszük az itinert, majd várunk a rajtra. Jópár ismerõs arccal, kedves túratárssal találkozok: itt van Verõcei Józsi, Megyesi Balázs, Cser Zoli, Suppan Sára, Takács Edit és a hõs seprûk, Szlatki Gabi és Thold Tibi. Habár kicsit számítottam rá, hogy a szokásos össze-vissza tempóm miatt még sokukkal mehetek együtt majd a túra során (talán ez az egyetlen jó oldala a hosszú távok kiegyensúlyozatlan teljesítésének), sajnos ezúttal velük csak ennyi volt a találkozás.


Pontban hatkor elrajtol a családias, 38 fõs mezõny. Bálinttal megindulunk hosszú, gyors léptekkel, így viszonylag hamar elszakadunk mezõnytõl. A faluból kivezetõ hosszú betonúton Szabó Judit ér minket utol kocogva, majd egy futó srác is csatlakozik, akit késõbb Horváth Attilaként ismerhettünk meg. Közben hûséges M115 seprõ társam, Koppány is utánunk kopog a botjaival, és így ki is alakul az ötfõs alakulat, ami mindig kicsit változva, mozgolódva, de innentõl elég sokáig halad az élen. A társaság nekem kicsit túl sokat kocog, én síkon és emelkedõn ezt nem vagyok hajlandó utánunk csinálni, így a rendes lejtõkön gyorsabb futással, az emelkedõkön pedig kicsit gyorsabb gyaloglással kompenzálok. Ezzel a technikával le-le maradozgatok, de összességében azért tartom a tempót.


A túra elsõ szakaszán nagyon sûrûn vannak az ellenõrzõpontok, mindenhol többen is várnak minket, mindenhol kapunk legalább valami apróságot, és a rendes kajapontokon pedig minden van, amire csak vágyhatunk. Az elején számomra teljesen ismeretlen helyeken haladunk (Somlyó, Széleskõ, Eszter-forrás), majd jönnek az ismert helyek furcsa irányból és sorrendben (Havas - Világos-hegy). Kábé pont tartjuk a pontnyitásokat, de Gyuriék még nincsenek a Havason, mikor odaérünk, így fényképezkedünk egyet, az eddig még néhol velünk tartó Czimbály-jal. Az ereszkedéskor hamar szembejön Medvegyu és kisfia, Misi. Gyuri jobb híján zsíros ujjlenyomattal pecsétel a lapunkra. Továbbindulva Fajzatig az ismerõs úton megyünk, onnan viszont jócskán eltérünk a szokott M115-ös ruitntól.


Hogy mennyire fölkészületlen voltam az útvonalból, azt jól mutatja, hogy csak a Világos-hegy alá beérve, a Z3-ra ráismerve döbbentem rá, hogy itt milyen merényletet is terveznek ellenünk. A hegy lábánál találkoztunk a valami kommunikációs baki miatt késésben lévõ pontõrrel, akinek pár üveg víz felvitelével könnyítünk a csomagján. Nem ízlik az emelkedõ ebbõl az irányból, de azért még mindig rövidebbnek tûnik, mint azokon a bizonyos júniusi reggeleken a gravitációval megsegítve. Itt Koppány kissé hátramarad, én pedig lefelé egy kicsit több és gyorsabb futással valahogy behozom Juditot és Bálintot, akiktõl pedig idõközben Attila ellépett. Szentimréig együtt haladunk, persze a szokásos lemaradásaimat beleértve.


A Hóvirág kocsma elõtt szuper a kajapont, a húslevesben egész csirkemellek úszkálnak. Nekünk egy bõ tíz perc itt pont elég a feltöltõdéshez, és így Attilával indulunk tovább, aki egy kicsit többet idõzött itt. Már elmenõben vagyunk, mikor Kopi is beér. Kifelé menet kicsit ismételjük az útvonalat, ezalatt szembetalálkozunk Maku Lacival, aki a mezõny után indult, és most nagyon jön. P-P+-en megkezdjük a hosszú ereszkedést, amit én teli hassal nagyon nem tudok úgy megfutni, mint ahogyan azt a többiek teszik. Jó hamar le is maradok tõlük, és majd csak ahogy rendesebben elkezd lejteni a terep, és a hasamban lötyögõ leves elér egy tisztességes emésztettségi szintet, akkor tudok jobban utánuk lódulni. Bálintot már egyedül érem utol a vadkerítés környékén, hagyta elmenni Juditot és Attilát, õ nem akarta az egész lefelét megfutni. Ennek nagyon megörülök, így végre egy olyan szakasz következik, amikor rendesen toljuk a gyors túratempót mindenféle futós túlkapás nélkül.


Lajosházán a szuper kajaponton jól feltöltõdünk, mindketten rengeteg szörpöt megiszunk. Mátrafüred felett nagy meglepetésemre nõvérem és férje jönnek szembe, akik hátukon a gyerkõcökkel túráznak. Hívnak, hogy majd ugorjak be hozzájuk, mikor következõleg Szentimrére érünk, de mondom nekik, hogy az éjszaka közepén inkább nem ébresztem fel õket. A Kozmári kilátónál lévõ ponthoz érve rendesen meglepõdünk, mivel a pontõrtõl megtudjuk, hogy még csak egy srác haladt el eddig a ponton. Ezek szerint Judit valahol elkavart. Pár percet itt töltünk, és induláskor Juci be is esik, kiderül, hogy még pár kilométerrel korábban a bozótba menõ hirtelen balost nézte be a zöldön.


A lépcsõn pár kisgyerekes családot kerülgetve érkezünk le Füredre, és innen jön számomra a túra legkevésbé kedves szakasza (nem, nem a Zám-patak!). Így koradélután rengeteg a turista a településen, így jó sok manõverezés és kerülgetés árán jutunk csak végre vissza az erdõbe, ahol egy komoly emelkedést kezdünk meg a K+-en a Kékes felé. Nem haladok rosszul, de érzem, hogy nem bírom Bálinték tempóját, egyszerûen erõsebbek nálam. Felkészülök a mostanában szokásos meghalásra, végülis 55 elég tempósan lenyomott kilométer után nem is csoda, inkább az a durva, hogy eddig bírtam. Beletörõdök, hogy lemaradok, de azt megfogadtam, hogy most nem váltok a szokásos takaréklángra az elsõ megzuhanáskor, hanem nyomom neki, amíg bírom, így épp csak annyira veszek vissza, hogy a pulzusom ne szökjön az egekbe, de továbbra is erõltetem a tempót. Mire a csúcs közelébe érek, már egy havi átlagos csapadékmennyiséget ki is izzadtam, de Juditékat már rég nem látom magam elõtt.


A kékesi etetõponton azért még ott érem õket és közösen dõzsölünk a szuper kínálatból. Annyi minden van, hogy a felét se lehet kipróbálni, de kólából és gumicukorból elég sok lecsúszik. Amúgy 10 órán belül értünk ide, így 62 km és 2676 m szint után még 6-os átlag fölött vagyunk. Kopi ismét indulóban ér utol minket, én ezután megint rátapadok Bálintékra. Egy pillanatra sem azért, mert versenyezni akarnék velük (vagy bárkivel önmagamon kívül), de érzem, hogy ha továbbra is hajtani akarom magam (ami bizony kell az idõtervemhez), akkor valakikkel húzatnom kell magam, mert egyedül bele fogok lustulni. Juditék erre kiválóan megfelelnek, mivel a meredek lejtõkön kívül szinte mindenhol olyan tempót nyomnak, ami nekem már pont kicsit kényelmetlen. Síkon és lejtõn Judit csapatja, Bálint követi, az emelkedõkön pedig Bálint indul neki és Judit tartja a lépést. Én meg mögöttük izzadok, ipari mértékben. A kék gerincút szokás szerint gyönyörû, nagyon jó most kivételesen lefelé menni rajta. Azért a hullámvasutazás itt is feladja a leckét, vannak szép kis emelkedõk. Oroszlánvárról lefelé érett szedrek lassítanak minket, amikbõl pár perc múlva a lenti szuper etetõponton is bõven találunk. Tankolunk rendesen itt is, de azért nem idõzünk sokat, a piros sávra áttérve hamar Óhuta felé vesszük az irányt.


Továbbra is húzatom magam Bálintékkal, de a P+ egy murvás szakaszán buta hibát követek el, és felveszem a munkahelyi telefonomat. Ez pont eléggé belassít ahhoz, hogy mire elvesztem a térerõt, és megszakad a vonal, õk már egy kanyar mögött eltûntek. Zsebre teszem az addig a táskámban lapuló mobilt, mondván, hogy majd folytatom a hívást, ha lesz térerõ. Furcsa helyrõl hallom Juditék hangját, így kicsit összezavarodok, és fel-alá rohangálok egy sort, nem létezõ letérést keresve. Ez alatt persze még jobban elhúznak, és mire továbbindulok a helyes úton már jó nagy lemaradásban vagyok. Elkezdem megnyomni, és a S- emelkedõin néha már fel is tûnnek, de végül csak nem akarom utol érni õket. Nagyon megyek, egyre csak emelkedek, de már rég nem láttam õket. Egy idõ után gyanús lesz, hogy ennyit emelkedek, mikor igazából azért összességében lefelé kéne jönni a hegyrõl. A leírást elõvéve ráeszmélek, hogy nagyon félreértettem egy korábbi instrukciót, és az S+-re való jobbra letérés helyett maradtam a S-/S+ kettõsön, ahol egy 1,5-2 kilométert fölöslegesen jöttem felfele. Nem vagyok túl vidám, ahogy elkezdek brutális sebességgel lefelé rongyolni, vissza az elágazáshoz. Tudom, hogy Bálinték már messze járnak, de azért nyomom neki, hogy hátha Kopit vagy méginkább Maku Lacit még beérem valahol Óhuta környékén.


Most már áttérve a sima S+-re bevetem magam a Pál-bükk patak völgyébe, továbbra is futva/kocogva, amennyire csak megy. Mikor kiérek a mederbõl, egyszer csak belémnyilal, hogy nincs a zsebemben a telefon. Nem vagyok boldog. Amióta visszafordultam a rossz irányból, eszetlenül rongyoltam, és egyszer se csekkoltam, hogy a zsebemben van-e még a mobil. Biztos vagyok benne, hogy még valahol rögtön a visszaforduláskor hagyhattam el. Nem elég az eltévedés, még ez is kellett. Nem, én nem fogok visszamenni még egyszer arra a bónusz a 1,5-2 kilométeres kitérõre, hogy szürkületben keressem azt a vacakot. Nem. Nem és kész. Megyek tovább. A lendület még csak-csak megmaradt, de a morálomat csak úgy húzom magam után a sárban és az út porában. A telefont leírtam veszteségként, de magamban a túra rendes teljesítését is kezdtem temetni. Pontban 7-kor, végre csak elérem Klarissza csevicét, ahol Gyuri már a teljes családdal kiegészülve fogad. Rögtön kérdezem õket, hogy Kopi meg Laci mikor mentek el. Értetlenül néznek rám, kiderül, hogy még csak az elsõ három haladt el, Bálinték elõttem kb. 35 perccel.


Kapok finom bográcsgulyást, és miközben eszegetem, megérkezik Kopi. Tõle megtudom, hogy Lacinak jó ideje hírét-hamvát nem látta, habár ígérte neki, hogy a Kékesig utoléri. Én Kopinak rögtön jelzem, hogy innen vele mennék tovább, mert az eleje már messze jár, és nincs kedvem egyedül nekivágni az éjszakának. Hosszabb pihenõ után már fejlámpát elõvéve indulunk el az erõs szürkületben. Óhután áthaladva vacakolunk a sárga jelzés követésével, és pár perc múlva valahogy ismét a faluban találjuk magunkat. Ezután a malõr után már nincs gond az útkövetéssel, én teljesen Kopira bízom magam, aki fejbõl tudja az útvonalat gyakorlatilag végig. Néha elkezd csepegni az esõ, de szerencsére semmi vészes nem kerekedik belõle. Sasváron az autós büfé elõtt lévõ ponton jól elkólázgatunk, és most már fejben kicsit visszazökkenve, a mentális gödörbõl kijõve tudok nekivágni a következõ, jól ismert szakasznak.


Már elõre várom, hogy végre nem déli napsütésben kell megmászni a lipótokat. Visszafogott tempóban vesszük az akadályt. Közben az esõ kicsit jobban rákezd, de az izzadtság jobban eláztat minket, mint amit fölülrõl kapunk. Még egy kis enyhe emelkedés a gerincen, és Galyatetõn áthaladva jöhet az egyik kedvenc helyem, Galyavár, ezúttal szokatlan irányból. A sáncnál kapunk pecsétet, majd megkezdjük a jó kis ereszkedést. Itt a Galyavár környékén kezd el annyira esni az esõ, hogy néha már elgondolkozok az esõkabáton, de végül úgy döntök, hogy túl meleg van hozzá.


Leérve nem Almás, hanem Szentlászló felé vesszük az irányt, a K+-en. Sok idõnek tûnik, míg elérjük Vöröskõt, Vinattiék szuper pontját. Természetesen még meg se érkeztem, és már a Bucseccsal szívat, én bosszúból szörnyû szóviccel fárasztom. Közben az esõ teljesen eláll, és jöhet a jól ismert Szorospatak-Ágasvár kombó. A zöldet gyakorlatilag végig megfutjuk lefelé, így kicsit bokatörõbb most, mint ahogy emlékeztem rá. Lent a volt ifjúsági táborban találjuk Vándorcsillagék pontját, ahol sok kaját megkívánok, de annál kevesebbet tudok tényleg meg is enni. Az elõzõ ponttól 40 percen belül itt voltunk, szinte pontban éjfélre értünk le, így az elsõ 100-as 18 óra alatt lett meg. Hiába, azért az éjszaka és a bekeményítõ szintek (kb. 1000 méter az utóbbi 20-ason) rendesen lerontották az átlagunkat. Kicsit már nehéz felállni, de azért kikecmergünk a táborból, és irány Ágasvár a szokott úton. Továbbra is csak a növényzeten maradt víztõl ázunk, de azért attól is lehet rendesen. A tempónk most se túl rossz, úgyhogy azért nem is jön rosszul néha egy kis hûsítés.


A turistaházhoz felérve rögtön továbbmegyünk a csúcsra, és csak a fenti szúróbélyegzés után ülünk le lent kicsit eszegetni. A pontoknál való érdeklõdésekbõl az derül ki, hogy Bálint, Judit és Attila együtt mennek, és olyan 1-1,5 óra között változik a távolságuk tõlünk. Innen Mátraszentimre felé indulunk vissza, ahova hajnali három körül érkezünk. Kopival továbbra is nagyon kényelmesen tudok együtt menni, elég kényelmes nekem a tempója, és a tájékozódás terhét teljesen leveszi a vállamról. Kopinak amúgy mondtam is, hogy már mikor az induló listát láttam, akkor tudtam, hogy mi fogunk ezen a túrán huzamosabban együtt menni. Egyszerûen éreztem, hogy õ is úgy fog idejönni, hogy ki akarja gyalogolni magából azt, ami benne maradt az utóbbi évek Mátra 115 seprései alatt. Nagyon tetszik a helyzet, hogy itt is együtt megyünk, de ezúttal a mezõny elsõ felében.


Még egy adag szuper húsleves után végleg elhagyjuk Szentimrét, és nekivágunk a túra utolsó 35 kilométerének, ami a túra legnagyobb szívásait tartogatja számunkra a Múzsla körüli kalandokkal. Fallóskutat hamar elérjük, és innen kifelé, a jó kis monoton betonozások alatt durván rámtör az álmosság. Jönnek a menetközbeni bealvások, botladozások. Ahol egy kicsit változatosabb az út, és figyelni kell, ott némiképp magamhoz térek, de egészen hajnalig eltart ez a kómázós szakasz, gyakorlatilag Zám-patak völgyének lejáratáig. Az egyik legjobb pillanat az volt, mikor az egyik elalváskor arra ébredtem, hogy lefejeltem egy vizes faágat. Ez legalább egy öt percre felébresztett. Összességében azért nem volt olyan vészes az alvajárós szakasz, de azért bevallom õszintén, már vártam a Zám-patakot, hogy végleg felébresszen. Mondanom se kell, nem okozott csalódást.


A kezdeti bozótos szakasz nem is volt olyan vészes, azért látszott, hogy dolgoztak rajta páran, hogy valamilyen szinten járható legyen. Azért persze így is össze lehetett szedni jó kis karistolásokat, de belefért. Az igazi szívás ezután következett, mikor a csúszós fatörmelékkel elárasztott patakmederben kellett haladni. Én kifejezetten szeretem a technikás, bokatörõ szakaszokat, de ebben én se nagyon találtam élvezhetõ részt. Mikor innen végre kijutottunk, sokkal jobb lett a helyzet. A Zám-patak többi része nagyon szép, és a köves-törmelékes mederben már egész jól lehetett haladni, itt kifejezetten élveztem az útkeresést, és föl is kapcsoltam 6-os átlag köré. Itt Kopi kicsit lemaradozgatott, és egyre inkább mondta, hogy õ majd lassú lesz fölfele a Múzslára, és menjek nyugodtan. Én persze mondtam, hogy én is, úgyhogy semmi gond.


Még egy szúróbélyegzés hamar elérjük a már jól ismert vadetetõt és Z3-et, és jöhet a jó öreg Sóbánya-patak-völgy. Ez az a szakasz, ahol M115-ön mindig teljesen elkészülök, és a végsõ meredélyen már csak gyök kettõvel tudok felmenni. Rákészültem, hogy ez most is így lesz, de nagy meglepetésemre ezúttal tisztességes tempóban fel tudtam menni. Iszonyú jó érzés volt, hogy van erõm a fölfeléhez, és ha nem is túl gyorsan, de egy biztos tempóval, megállás nélkül föl tudok érni. A csúcson alig kellett pár percet várni Kopira, annak ellenére, hogy már nagyon temette magát. Én nagyon rá voltam pörögve a 30 órán belüli beérésre, és most, hogy ilyen jó tempóban felértünk a Múzslára, ismét látszott rá esély, innen 4-es átlaggal, meg kellett, hogy legyen. Kopi nagyon fájlalta a talpát, és nagyon határozottan megmondta, hogy õ nem fog tudni sietni lefelé, úgyhogy menjek. Gyõzködtem kicsit, hogy simán tudunk együtt menni, de végül õ nyert, és egyedül indultam le a csúcsról.


Próbáltam az összes lejtõt megfutni, és habár már nem volt nagyon fiatalos a mozgásom, azért elég jó tempóban sikerült a Diós-patakhoz leérni, ahonnan többnyire már csak sétáltam Szurdokpüspökibe. Idõben vagyok, már csak az eltévedéstõl tarthatok. Alig akarom elhinni, hogy sikerülhet a 30 óra. Következik a számomra teljesen új Nagy-Hársas, felkészülök a legrosszabbra. Az ésszerûség határain belül tolom fölfelé, ahogy csak bírom, és meglepõen hamar elfogy a 350 méter emelkedés. Pontban 10-kor érek fel. Itt tudom meg, hogy Attila ellépett Juditéktól. Innen már csak tovább a piroson, hét kilométer, végig lefele.


Boldogan indulok tovább, már elõre feldob a tudat, hogy sikerülni fog az eleinte irreálisnak tartott tervem. Szerencsére a jelzések és a leírás jó, így az eltévedéstõl se kell komolyan tartanom, magabiztosan fogyasztom a maradék kilométereket. Hamarosan célegyenesbe fordulok, jön a hosszú betonozás, a templomtornyot bámulva. Õrült hosszú szakasz, de jó a kedvem, húz a cél. A faluba érve a biztonság kedvéért útbaigazítást kérek, így nagy gond nélkül megtalálom a turistaszállót.


Délelõtt 11 óra 11 perckor, 29 óra 11 perccel a tegnap hajnali rajt után toppanok be célhelyiségbe. Úgy tûnik, nem számítottak rám, egy pillanat, amíg rájönnek, hogy teljesítõ érkezett. Molnár Zsolti gratulál, Sára Peti fotóz. A többiek az asztalnál esznek, mindenkivel kezet fogok, gratulálunk egymásnak. Egy órán belül érkeztem Bálintékhoz képest, és másfél órán belül Attilához képest. Jó érzés, hogy nem nõtt a távolság, és ennyire közel voltam az elejéhez. Kevesebb, mint fél óra múlva Koppány is beér, azért õt se kellett félteni. Teljes a Mátra 115 seprûk diadala!


Elõször a zuhanyzó felé veszem az irányt, és csak aztán ülök le kajálni. Közben beszélgetek Sára Petivel, aki egy laza 18 órás beac maxi teljesítés után jött át ide a célba, és õ mondja, hogy kapni fogok kupát, merthogy harmadik férfi beérkezõ voltam. Nekem ekkor jut eszembe elõször ez a helyezés dolog, tényleg csak a 30 órán pörögtem végig. Persze nem is tudtam, hogy itt egyáltalán számon tartják, nem hogy díjazzák a leggyorsabbakat. Ez nyilván nem volt cél, de minden esetre jól esik az elismerés. Kapok kupát, bort és Vadrózsa 150-es órát. Persze megköszönöm Juditnak, hogy nem férfi, és így dobogóra kerülhettem én is. No meg persze ehhez kellett az is, hogy sok-sok gyors ember a beacon és a forrástúrán legyen, de ennek ellenére azért büszke vagyok rá, hogy a 38-as mezõnybõl és 28 teljesítõbõl ennyire elõl végeztem.


Azt tekintve, hogy az utóbbi években milyen formában vagyok, tényleg kisebb fajta csoda volt a teljesítményem ezen a túrán. Nem is tudom, hogy minek volt ez köszönhetõ. Lehet, hogy Brassó hegyei és brutál szintjei edzettek meg kicsit, lehet hogy a hegyek által belémpumpált lelkesedés és az a miatti kevés edzés tette meg a hatását, vagy a túra elõtti két napban elfogyasztott majdnem egy kiló tészta tett ilyen jót, vagy ez az összes együtt, vagy egyik se, és csak egy anomália volt az egész. Minden esetre hihetetlen jó túraélmény volt, amiért végtelenül hálás vagyok.


Köszönöm a rendezõknek ezt a szuper túrát, nagyon egyben volt minden! Nem akarom hosszan sorolni a rendezés érdemeit, talán azzal tudom a legrövidebben a legtöbbet elmondani, hogy a Mátra 115 szintjét is megütötte az ellátás és a szervezés. Tényleg, le a kalappal! A túratársaknak is nagyon köszönöm ezt a hétvégét, különösen Kopinak, Bálintnak és Juditnak. Szuper volt veletek menni, köszi, hogy húztatok és elviseltetek!

 
 
túra éve: 2013
NormafaTúra éve: 20132013.03.05 14:27:22
 


Normafa 20

így már 7:20-ra Szépjuhásznénál találom magam, ahol szerencsére nem nehéz megtalálni a Normafa túrák rajtát. Gyorsan nevezek, megcsodálom a szép színes itinert, amiben szuper térképmelléklet is van, leadom a csomagomat és az én órám szerint 7:26-kor 7:30-as rajtidõt kapva vágok neki a túrának. Cuccot semmit nem viszek, csak az itinert és a mobilomat.

A sárga jelzésen viszonylag tempósan haladok, a lejtõket megfutva. Fél óra alatt érek az elsõ EP-ra, a Csacsi-rétre. Itt felkapok egy sportszeletet, de víz híján inkább nem eszem meg. Továbbhaladva nemsoká áttérek a piros jelzésre, ahol elérem a második pontot, a Piktortégla üregeket. Itt cukorkát adnak, ezt is csak elteszem. 57 percnél indulok tovább a sárga körjelzésen, amirõl sikerül rossz irányba letérnem a piros négyzetre, így Csillebércen találom magam.

Én persze azt hiszem, hogy a Kakukkhegyi-útra értem ki, és föl-alá rohangálva keresem a valóság és a térkép közötti összefüggéseket. Ez persze nem nagyon sikerül, így egy éppen kocsival megérkezõ futótól kérek segítséget, aki felvilágosít, hogy bizony Csillebércen vayok. A térképre ránézve így már valóban több értelme van mindennek. Egy pillanatra elgondolkozok rajta, hogy esetleg a betonos utakon-utcákon átvágok a kápolna felé, de aztán úgy döntök, hogy inkább tisztességesen visszacsatlakozok a rendes útvonalra, oda, ahol letértem róla.

Tehát vissza, majd a sárga kör piros négyzet csatlakozásánál ezúttal már a jó irányba fordulok, elhagyva a sárga kört. A Frank-hegy elõtt becsatlakozik a piros kör is, és így érem el a valódi Kakukkhegyi utat, ahol egyébként nagyon jól követhetõ szalagozással is segítik a zöld háromszögre való áttalálást. Ezen emelkedek a kápolnáig, ahova - a kis eltévedésnek hála – már csak 1:45 körüli idõvel érkezek.

A zöld háromszögön folytatom az emelkedést a gyermekvasút végállomásig, ahol pecsét nincs, viszont van nagyon finom forró tea, amibõl iszok is egy pohárral. Kenyérrel is kínálnak, de az most inkább kihagyom. A zöld jelzésre áttérve gyaloglok gyors lépésekkel Normafáig. Pecsételés után a kék körön ereszkedve ismét kocogásba kezdek. Innen már érzem, hogy közel a cél, fel is gyorsulnak az események. Lefelé menet elhaladok pygmea mellett, aki megcsodálja a futógatyában még pipaszárabbnak tetszõ lábaimat. Hamar elérem a János-hegyi kilátót, ahol megkapom az utolsó pecsétet a füzetembe. Innen a piroson elindulva már végig rendesen megfutom a lejtõt, így hamar vissza is érek a célba. Egészen pontosan 10 óra 10 perckor, tehát 2:44 alatt sikerült a Normafa 20, így egyelõre mûködik az elõzetes idõtervem. Átveszem a díjazást: a kitûzõ és az oklevél mellé lemaradásos bevásárlókocsi érmét is adnak. (Olyan túra volt ez, amire egymagában nem mentem volna el, de nagyon pozitív élmény volt. Köszönet a szuper túráért a rendezõknek!)

Itt találkozok sétálós bácsival, aki szintén csinálja a Pilis barlangjai 90-et, és csinált egy Normafa 10-et is, miután a Hárs-hegyen Bubutól értesült a lehetõségrõl. Megörülünk egymásnak, mivel mindketten azt hittük, hogy egyedül fogunk kullogni a hosszútávosok mezõnyének végén. Felveszem a lerakott csomagomat, majd fogyasztok egy kis teát és nagyon finom kolbászkrémes kenyeret. A kis pihenõ után összeszedelõdzködök,


 
 
 
Pilis barlangjaiTúra éve: 20132013.03.05 14:27:20
 

Pilis - Normafa 20 - barlangjai 90

Az elõzmények

Csak a hét elején kezdtem el nézegetni a Pilis barlangjai kiírását, mikor hallottam róla, hogy 90-es hosszútávot is rendeznek. Rögtön elég szimpatikus lett a dolog, a barlangokban pecsételés is felkeltette az érdeklõdésemet.

Hét közepe felé észrevettem, hogy a túra idõpontja egybeesik a Normafa 20-éval, sõt, utóbbi rajt-célja pont a pilisi 90-es útvonalán van. Rögtön beindult a fantáziám. Habár alapból elég lehetetlen lenne egy 90-es szintidejébe beleférni úgy, hogy a tizedik kilométernél tesz egy 20-as kitérõt az ember, de további szerencsés egybeesés volt, hogy két rövidebb távja is volt a Pilis barlangjainak, amik a szépjuhásznétól indultak kicsit hosszabb rajtintervallummal. A rajtidõk alapján sejtettem, hogy ha necces is lesz, de lehet realitása egy beágyazós duplzásnak (ami amúgy valamiért mániám).

Emailben elkértem a pontok távolságadatait és zárásait, amit a szervezõk készségesen el is küldtek. Ez alapján kialakult a pontos terv: 6-kor indulok a 90-esen a Tábor-hegyi barlangtól, ahonnan bõ 11 kilométer Szépjuhászné. Ezt szûk 1,5 óra alatt abszolválom, hogy 7:30-kor elrajtolhassak a Normafán. Rajt-cél vacakolással együtt 10:30-kor továbbindulok a Pilis barlangjain. Innen két szûk keresztmetszet van: a 7,5 km-re lévõ Hétlyuk-zsomboly 7-kor zár, majd a 30-as táv lecsatlakozásáig még egy órát kell hozni a szintidõn és a Hosszú-hegyi-zsombolyhoz du. 5-ig odaérni. Tehát elõször 40 km-t kell megtenni maximum 6 óra alatt, aztán 11 órán belül 64 kilométerhez érni.

A mostani formámat ismerve (az utóbbi évben alig voltam ttúrákon, az utolsó hosszútávú túrám óta pedig több, mint fél év telt el) ez így elég bátor vállalkozásnak tûnt, de végül úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, megpróbálom.

Pilis

Mindenképpen el szeretettem volna rajtolni 6 órakor, így a nem túl szerencsés menetrendnek köszönhetõen már 5:20-kor a Királylaki úton voltam egy exkluzív buszút után (egyetlen utas voltam). Ahogy kerestem a feljárót a Tábor-hegyi barlanghoz, megszólított egy hölgy, aki épp a rajtasztalt állította össze, és elmondta, hogy a csomagszállítás miatt végül innen lesz a rajtoltatás. Még fél 6 sincs, de már beneveztem 001-es rajtszámmal. El is engedtek volna, de az Oroszlán-szikla nyitása miatt nem akartam sokkal 6 elõtt elindulni.

Hamarosan befut Atros majd Moiwa gyalogosan, majd Vinattiék autóval. Amíg õk is neveznek, én az idõt lassú szöszmötöléssel töltöm el: a fagyos szélben nem túl kellemes az utcai szerelést futócuccra váltani. A váltóruhát elpakolom, és beteszem a csomagszállító autóba. Nem sokkal 6 elõtt egész kis tömeg jelenik meg , azokból összeverõdve, akik az eggyel késõbbi busszal jöttek. A nagy roham elõtt kérek egy 5:55-ös rajtidõt, majd a konstatálom, hogy nagy okosan elfelejtettem reggelizni, pedig elég sok idõm lett volna rá. Harapok kettõt egy szendvicsbõl, eszek egy kis csokit, iszok pár korty vizet, majd az idõközben már elrajtolt korai érkezõk után indulok a meredeken emelkedõ szûk zöld barlang ösvényen.

Kemény kezdés ez, pont tökéletes a bemelegedéshez. A meredek szakaszon visszafogom magam és Moiwa mögött utazok. Balra letekintve gyönyörû a hajnali fények által megvilágított városi panoráma. A Z+-re felérve gyorsabbra veszem a tempót és ellépek az elõttem lévõ pár embertõl. Innentõl a lejtõket megfutom rendesen, a síkokon és emelkedõkön pedig egy erõs 6-os átlaggal gyalogolok. A kékre áttérve leereszkedek Fenyõgyönygyére, ahonnan egy kis emelkedés következik. A tetõn kicsit bolyongok a jelzést keresve, majd az Árpád-kilátó felé veszem az irányt, ahol a kék által leírt hurkot valahogy sikerül a rossz irányból abszolválnom. Ezt akkor realizálom, mikor Barta Laci beér az ellenkezõ irányból. Kicsit futok vele együtt és beszélgetünk. Az elsõ emelkedõnél aztán el is búcsúzok tõle, én fölfele azért már nem futok, így az Oroszlán-sziklához már kicsit mögötte érkezek.

Ahogy a kéken haladok Hûvösvölgy felé, néha még feltûnik a távolban, de egy idõ után már végleg eltûnik. Mögöttem senki más nem tûnik fel, így a hétvégi kirándulókat leszámítva magányosan érek fel a Bátori-barlanghoz, miután Hûvösvölgyben áttértem a sárga jelzésre. Szerencsére a nagy sietség ellenére benézek a barlangba is, amit nagyon nem bánok meg: egy pár méteres létrán lemászva gyöngyörû látvány fogad: a felkelõ nap világítja be a barlang bejárati termét. Kicsit faggatom a lent lévõ urat a barlang hosszáról és egyéb tulajdonságairól, majd elköszönök és kimászva folytatom is az utamat.

A Hárs-hegy felé kapaszkodva már jönnek szembe a rövidebb távok indulói. Lefelé viszonylag keményen mgefutom a lejtõket,


barlangjai 90

és 10:20-kor, immár Bálinttal együtt indulok tovább a piros jelzésen. Meg is jegyzem, hogy mennyire organikus hurokként kapcsolódott a Normafa 20-as távja a Pilis barlangjaiba, hiszen a túra megszakításakor pont a sárgán haladtunk, amivel a Normafa is kezdõdött, majd a célba a piroson érkeztünk, amin a PB folytatásakor is tovább kellett indulni.

Bálintnak rögtön jelzem, hogy nekem a mostani formámban már ez a bõ 4 órás 30 kilométer is elég volt az elcsoffadáshoz, úgyhogy nekem a pontzárások elérésénél és a PB szintidõn belüli teljesítésénél nincsenek komolyabb ambícióim. Azért így is elég tempósan haladunk, hamar el is érjük a Fekete-fejet, ahonnan lefele kocogva sikerül az egyetlen sárfolton elcsúszva egy nagyon látványosat esnem és egyúttal a testfelületem tetemes részét összesaraznom. Persze egy barlangos túrán ez így autentikus, szóval nincs probléma.

Adyligeten áthaladva hosszabb betonozás után a piros körséta jelzésen érjük el a Remete-szurdokot, ahonnan már az ismerõs kék jelzésen haladunk. Átkelve a patakon meredek emelkedõn hagyjuk el a szurdokot. Itt már kezd látványos lenni a kettõnk közti sebességkülönbség: csak jóval Bálint mögött kullogva érek fel a Hétlyuk-zsombolyi ellenõrzõpontra (ami sajnos engedély hiányában nem a barlangnál van).

Lefelé és síkon azért jól tudunk együtt haladni, így jó tempóval nagyon hamar átérünk a Solymári ördöglyukhoz, ahova rövid várakozás után le is ereszkedünk a szépen kiépített lépcsõkön. Pecsételés 30 méter mélyen, majd vissza a felszínre, és indulunk is tovább.

Solymáron áthaladva van egy kis ellentmondás a szalagozás és az útleírás között, de szerencsére még idõben korrigálunk, így nem a 10-es út mentén kell visszatérni a Mária-útra. Az út túloldalán nem messze vár a Házi-réti-horgásztó melletti ellenõrzõpont, ahol a pecsét mellé vizet és zsíroskenyeret is kapunk. A gyönyörû napsütéses idõben kicsit le is ülünk és kényelmesen eszünk-iszunk. A pontzárásokkal egyébként jól állunk, eddigre már bõ egyórás elõnyt gyûjtöttünk össze, amire szükség is lesz, hiszen a 30-as táv leválása után hirtelen 1 órával hamarabb zárnak a pontok.

Továbbindulva a zöld jelzésen emelkedünk a Kevély-nyeregig. Az erõs napsütésben kegyetlenül izzadni kezdek az emelkedõn és még az eddiginél is lassabbá válik a tempóm. Megfogadom, hogy ebben a szezonban most vettem föl utoljára túrához a téli futógatyám. Szépen le is maradok Bálint mögött, akit következõleg már csak a Kevély-nyeregnél látok, ahogy Bubuék mögött visszafelé érkezik a zsombolyhoz való letérés után. Öröm az ürömben, hogy legalább végre utolértünk másik 90-es indulókat is. Sietve lemegyek én is a Kevély-nyergi-zsombolyhoz a pecsétért, majd a nyeregbe visszaérve kocogósra veszem a tempót a sárga saras-csúszós lejtõin.

A Mackó-barlangtól a pecsételés után rögtön kocogok tovább, így a kékre áttérve még a Csobánkai-nyereg elõtt utolérem Bálintot, aki épp Bubuval halad együtt. A Kinizsirõl is ismerõs útvonalon haladunk a kék barlangjelzésig, ahol a letérésrõl éppen visszaérõ Vinattiékkal találkozunk. A barlangjelzésen mi is kitérünk a Macska-barlanghoz, ahol a Sárga 70 söprésrõl ismerõs Máté is éppen pihen a 30-as táv teljesítése után.

A kék jelzésre visszatérve tovább kinizsizünk, a zöld sávra áttérve felkapasszkodunk a Hosszú-hegyre, ahol egy rövid szalagozott kitérés végén, a Zsombolynál találjuk az önkiszolgáló pecsétet. Ezzel megvan az utolsó szûk keresztmetszet a pontzárásokkal való küzdelemben: du. 4 óra 10 perc van, tehát 50 perccel az ötórás zárás elõtt érkeztünk. Eddig 10 óra 10 perc alatt kb. 64 kilométert tettem meg. Kicsit leülünk enni-inni, bár innentõl már elég erõsen látszik, hogy inkább csak én igénylem az ilyesmit, Bálint rögtön menne tovább a pontoktól.

Induláskor még utoljára találkozunk Bubuékkal, majd lefelé vesszük az irányt tovább a zöld sávon, majd a zöld körtúrára áttérve érjük el a Trézsi-forrást. Itt felhígítom a maradék ásványvizemet, majd meglepõen kemény szalagozott ösvényen emelkedünk föl a Szántói-kõfülkéhez, ami egy egész szép kis boltíves barlang a hegy oldalában.

Pecsételés után leereszkedve szintén szalagozáson érjük el a piros jelzést, amit egy széles úton követünk. Vagyis inkább a széles utat követjük, a piros letérése, majd a sárga kereszt és sáv becsatlakozása után is. Ez egy új korszak kezdetét is jelenti a túra során: innentõl a széles, kocsik által feltúrt utak dominálnak, ahol jó esetben csak a kemény keréknyomok között kell botladozni, rossz esetben pedig a bokáig érõ sártócsákat kerülgetni több-kevesebb sikerrel. Közben Vinattiékkal kerülgetjük egymást. A piros másik ágába becsatlakozva kitérünk a piros barlangjelzésen nagy kedvencemhez, a Legény-barlanghoz. Éppen sötétedéskor érünk fel, így gyönyörû esti fényes panoráma tárul elénk. Az éppen tüzet rakó pontõrök pecsételnek, én kicsit eszek-iszok, majd visszaereszkedünk a piros jelzésre.

Innentõl a sötétben a széles saras utakon összefolynak az események. Sok-sok kerülgetés és cuppogás után elérjük a Plis-nyergi víznyelõt, ahol nem találjuk a kötél végén az önkiszolgáló pecsétet, így Bálint tintás ujjlenyomata kerül az igazolófüzetekre. Közben már fényvisszaverõ jelzések is segítik a tájékozódást, amik szinte mindig nagyon jól követhetõek. A sárgáról a zöldre majd a zöld négyzetre áttérve érjük el a Fekete-hegyi Sasfészek-kulcsosházat, ahol furcsamód az önkiszolgáló pecsét mellett égõ tüzet is találunk.

Kicsit leülünk a padra melegedni, majd továbbindulunk elõször a sárga sáv majd sárga kereszt jelzésen, amelyek már a Kétágú-hegy nyergéig is meg vannak erõsítve fényvisszaverõ jelzésekkel. Innen elhagyjuk a jelzett utat, és a Sátorkõpusztai barlangig csak a fényvisszaverõ jelzéseket követjük. Közben utolérjük majd elhaladunk Lestaték ötfõs csoportja mellett. A hegy lábánál tisztásokon haladva már messzirõl látjuk a pont fényeit a hegyoldalban. Hamarosan balra fel is térünk a Sátorkõpusztai-barlanghoz, ahol teával fogadnak.

Kicsit túlméretes és nehezen állítható sisakokat adva levezetnek a barlang belsejébe. Ez már egy jóval izgalmasabb útvonal, létrákkal, mászással, néhol láncokkal segítve. Amíg nem teszem föl a lámpát a sisakra, elég lassan megy az ereszkedés, de a néha a szemem elé csúszó nagy sisak még ezután is tartogat kihívásokat a kétkezes részeken. Egészen 46 méterig ereszkedünk, ahol egy forrást is találunk. Fölfelé már jelentõsen gyorsabban megy a haladás. Fölérve pecsételés után azért még teázunk és eszünk egy kicsit, miközben elõször Lestaték ötfõs különítménye, majd Vinattiék is befutnak. Mindkét társaságot itt látjuk utoljára.

Továbbindulva vadregényes bozótharc után érünk ki az Esztergom-Dobogókõi mûútra, ahol a futódzsekimet átcserélem a rendes télikabátomra, hogy kapucnival is tudjak védekezni az idõközben mínuszokba forduló hideg ellen. A mûutat keresztezve fölfelé vesszük az irányt a Loggia-barlanghoz. Ez egy eldugott, de nagyon hangulatos kis barlang, ahol a tábortüzezõ pontõrök forralt borral is kínálnak. Én sajnos épp gyomorproblémákkal küzdök, így nem kóstolom meg, pedig finom az illata.

Innen sok idõ után elõször ismét jelzett útra térünk, a sárga sávra, amin egy ideig egészen kellemes terepen haladunk. Persze ez se tarthat sokáig, és balra egy szokásosan szörnyen széttúrt jelzetlen, széles úton kezdjük meg a lassú emelkedést. Ez a monoton szakasz tartogat pár holtpontot a számomra, jól le is maradok Bálint mögött. Sajnos a zöld jelzés se tartogat megváltást, fönt jobbra fordulva ugyanolyan minõségû jelzett úton folytatjuk a menetelést az Ecset-hegyig. Közben beugrik az útvonal, és 2009-es Turul 192-es flashbackek villannak át az agyamon, ahogy Rushboyjal 160 km környékén küzdöttünk a sokadik holtpontunkkal.

A zöldön hamarosan elérjük a Shaolin-falut, ahol nagy csalódásunkra csak önkiszolgáló pecsétet találunk. Bolyongunk kicsit a házak között, hátha találunk valakit, de semmi jele nincs az életnek. A kifelé utat is nehezen találjuk, Bálint az útleírást böngészve legalább ötször felolvassa, hogy „és kapunk egy pohár teát”. :)

Végül csak megtaláljuk a kifelé vezetõ utat, és megkezdjük a meredek emelkedést a fényvisszaverõkkel kijelzett hegyoldalon, ahol útnak még csak távolról tetszõ dolog sincs. Fent széles útra váltva már komoly – szerencsére fagyott - hóréteg van a lábunk alatt. A Disznós-árki-barlanghoz kitérve pecsételünk, majd folytatjuk utunkat a széles havas utakon Dobogókõre, ahova ismét egy meredek kiszalagazott átvágáson jutunk fel.

Innen a kitaposott, jeges utakon sok lefelé csúszkálás következik elõször a kéken a Hideg-lyukak pecsétig, majd az egyre vizesebbé váló de még mindig jó csúszós sárga kereszten majd zöld sávon érjük el a Szopláki-ördöglyukat, ahol lenyomjuk a túra utolsó pecsétjét is. Innentõl a járhatóbbá váló utakon a cél gravitációs erejének is köszönhetõen rendesen felgyorsul a tempónk, és mielõtt a faluba érnénk, még egy sporttársat is elhagyunk, akinek a fényét már többször láttuk nem sokkal elõttünk a Loggia-barlang és a Shaolin falu után is.

A falu betonját alig koptatjuk pár percig, a fényvisszaverõket követve rohamléptekkel hagyjuk el a települést, hogy éppencsak beérve az erdõbe megleljük a célnak helyt adó Som-hegyi-kulcsosházat. Nem mondom, rendesen elfáradtam. Hajnali fél négy múlt 10 perccel, tehát 21 óra 45 perc alatt sikerült a 95+20 kilométer. Ezzel abszolút elégedett vagyok, a hét elején még csak a sima 90-es távra terveztem ilyesmi idõt. Bálint húzása nélkül biztosan nem ment volna így, egyedül rendesen kihasználtam volna a szintidõt. Átvesszük a díjazást, eszünk rögtön két nagy adag tésztát is és még az elsõ buszt is elérjük.

Szuper túra volt, nagyon köszönöm a rendezõk munkáját, Bálintnak pedig a remek társaságot!
 
 
túra éve: 2010
A Budai-hegység távoli csúcsaiTúra éve: 20102010.01.05 12:44:06
BHMTCS - 2010.01.02.

[Elõzmény a Téli teljesítménytúra beszámolóknál]
...

BHMTCS.

Én bizony töredelmesen bevallom, hogy a rövidebb távra készültem, és annak is voltam a pártján a végsõkig, mivel úgy gondoltam, hogy ez a társaság azt tudná viszonylag biztonságosan teljesíteni. No de hát a többiek kötötték az ebet a karóhoz, így megbeszéltük, hogy a hosszabb távon próbálunk szerencsét, viszont mindenki vállalja, hogy ha esetleg veszélyeztetné a teljesítést, akkor nyugodt szívvel ott lehet hagyni, a többit õ megoldja. Hát, én részemrõl nem szeretek ennyire kockáztatni, de õk tudják, hát legyen.

Némi készülõdés után 6 órakor elindul ötfõs társaságunk (Juli, Andi, Kristóf, Jani és jómagam) egy futósráccal kiegészülve. A hó szinte rögtön elkezd esni, ahogy kifordulunk a faluból. Az elsõ emelkedõ egy kicsit szétszakítja a társaságot, de azért nagyjából lendületesen haladunk. Az elsõ két csúcson (Kutya-Szénás, Perem-hegy) rögtön kedves ismerõsök várnak. Jó tempóban megyünk tovább a Meszes-hegyre majd az Ilona-lakhoz. Ezután egy kicsit hosszabb szakasz következik a Nagy-Kopaszig, ahol a két lány sajnos úgy dönt, hogy a hosszú távot feladják, esetleg a simán mennek tovább, ha lesz kivel, amúgy lesétálnak a célba.

Így már csak négyen megyünk tovább a ráadás Tarnai pihenõhöz, ahol egy vízszintes karácsonyfa vár minket az önkiszolgáló pecséten kívül. :) Az ilyen kitett helyeken kicsit tombol a szél. Közben a hó folyamatosan esik, és már a földön is szép egybefüggõ, többcentis hóréteg van, ami egyre nehezíti a haladást. A Fekete-hegyre viszonylag gyorsan átérünk, itt finom házi sütit kapunk és pár apró bölcsességet egy kis füzetkében, amit csak most jut eszembe megnézni, ahogy most ezt írom. Innen a Hosszú-erdõ-hegy felé vesszük az irányt, aminek sziklás gerincén igen csak izgalmas a feljutás így hóban-fagyban. Itt finom teát kapunk, viszont Janitól (aki helyi révén élõ GPS-ünk volt eddig) sajnos el kell búcsúznunk, mivel rosszalkodik a csípõje, így az eredeti ötfõs társaságból sajnos már csak ketten maradtunk Kristóffal, aki amúgy tájfutóként az alakulat fõ tájékozódója. Jani a rövid távra áttérve szépen visszasétál Nagykovácsiba, mi pedig ismét négyen (mivel idõközben kiegészültünk egy kétszeres bhmtcs-teljesítõ sráccal) folytatjuk az utat a még távolabbi csúcsok felé.

Elsõként az igencsak városias jellegû Fazekas-hegyet hódítjuk meg, majd Hûvösvölgyet - ahol mintha már jártam volna valamikor :) - keresztezve haladunk tovább a Homok-hegy felé, a változatosság kedvéért a sárga sávjelzésen, amit a napközbeni két túrán már mindkét irányban volt szerencsém megjárni. Ezt a csúcsot is elhagyva a Vihar-hegyre menetelünk át, ahol stílusosan élet-halál harcot kell vívni a szélviharral, hogy azt a négy szerencsétlen pecsétet lenyomja az ember. Innen minél gyorsabban elmenekülve a szintén ismerõs Virágos-nyerget keresztezzük, majd viszonylag hamar és fájdalommentesen átérünk a Kálvária-hegyre.

Az igazi móka innentõl kezdõdik, mivel elhagyva a kellemes turistautakat egészen meghökkentõ helyeken vágunk át a Kálvária-dombra, sok-sok dzsungelkommandóval, tízkörmös kapaszkodással és egyéb finomságokkal. Én már amúgy is erõsen fáradtam az elõzményeknek köszönhetõen, de ezek az egész testet megmozgató túlélõakciók végleg beteszik a kaput, teljesen kimerülök. Azért csak-csak felérünk a csúcsra, de innen a Felsbergig egyre jobban lemaradozok a társaságtól. Az utolsó csúcson belátom, hogy nem vagyok jó állapotban, így egy percre leülök, és megeszem a második ( köszi ebola! :) buékos croissantomat. A két srác elõrement, így már csak ketten folytatjuk az utat. A kaja jót tett, fokozatosan föl tudok zárkózni Kristóf tempójához, aztán Nagykovácsi utcáin (ahol még kicsit elcsûrünk) lefelé már kocogunk is.

Végül 3:37-kor nyitunk be a plébániára, ezzel 9:37 lett a vége. Itt már a lányok várnak minket, akik társaság híján végül visszasétáltak a Nagy-Kopaszról. Megkapjuk a kitûzõt és az újfajta (és nagyon szép!) oklevelet, majd még egy kicsit beszélgetünk Radványi Bence fõrendezõ úrral. :)

Hát, kemény túra ez...no meg a fagy, a folyamatosan esõ hó és a jeges szélviharok sem könnyítettek a dolgon. Ahogy leülök enni rám tör az iszonyatos fáradtság, egyszerûen semmihez nincs erõm. Azért nem semmi kis nap volt ez. Valamivel négy után hazaindulunk. Juli egészen házig fuvaroz, ezzel sokat könnyített a szenvedéseimen. Rendhagyó módon (azért egy forró fürdõre eddig mindig volt erõm) rögtön bedõlök az ágyba és azonnal el is alszom.


Köszönjük a rendezõknek és a hõsies pontõröknek a túrát, ismét egy tökéletes rendezvényt és egyben felejthetetlen éjszakát köszönhetünk nektek!
 
 
BUÉKTúra éve: 20102010.01.05 12:36:20
BUÉK 20 - 2010.01.02.

[Elõzmény a Téli teljesítménytúra beszámolóknál]
...

és 10 perces sorban állás után már rajtolhatok is a BUÉK 20-on. Az elején talán kicsit túlságosan is megnyomom a tempót, így már az Apáthy-sziklánál(9,2 km) vagyok egy óra alatt, ahol rendesen el is szörnyednek a 461-es rajtszámomon. Ez lelkesít, hogy ilyen jól állok, de a lejtõkön való szokásos kamikaze-leszaladás után azért úgy tûnik, hogy csak elkezdek lassulni.

Következõ pont elõtt kicsit bizonytalan vagyok az úttal kapcsolatban, de aztán csak föllelem a pontõr sátrat, ahol Vaddinoék várnak, és kínálnak minden jóval. Egy sütit el is fogadok, aztán már robogok is tovább.

Nagy-Hárs hegyig rendben van minden, csak aztán sajnos a végén benézem az S körtúra jelzés leágazását, és tovább megyek a sárgán, ami csak akkor tûnik fel, mikor beérek a cél alá, így szépen ráhúztam a távra még egy kilométert.

Már fáradt vagyok, és ez a kis kitérõ a morálomat is erõsen csökkentette, így végül 11:10-kor érkezek a célba pont 2:30-as idõvel. Itt esik le, hogy a rajtban elfelejtettem fölvenni az induló csomagomat. Szerencsére sétáLós bácsi mellett találkozok Moiwa-val is, aki intézkedik az ügyben, így ebolatól rögtön két croissant-t is kapok az ivólé mellé.

Még gyorsan visszamegyek Joeyline-ékhoz célidõt felíratni, vizezek egy teát, fölkapok Pygmeánál egy kenyeret és egy virslit, elköszönök, így összesen 5 perc szöszmötölés után már

...
[Utózmány a Téli teljesítménytúra beszámolóknál]

Elõször teljesítettem a BUÉK-ot, de a közismert helyek és nagy tömeg ellenére kifejezetten tetszett. Nagyüzemi szervezésrõl van szó, de kiváló a lebonyolítás. Le a kalappal az MVTE elõtt! Köszönjük a munkátokat!
 
 
Téli teljesítménytúraTúra éve: 20102010.01.05 12:32:50
Idén úgy alakult, hogy rendhagyó módon a Téli teljesítménytúra útvonalára esett az azonos idõben rendezett BUÉK 20 hûvösvölgyi rajt-célja, így az éjszakai tájékozódási BHTCS túrával együtt egy triplázást lehetett megkísérelni az év elsõ túranapján. Ezen kísérletemrõl írtam beszámolót, így annak az idevágó részletével tudok szolgálni.

Téli Teljesítménytúra - 2010.01.02.

Öt órai kelés után, valamivel 7 után érkeztem a Téli teljesítménytúra rajtjába egy túrázókkal megtöltött 137-es busszal többek között Lombrágó társaságában. A kezdeti pénzfelváltási problémák ellenére fél8kor már sikerült is elrajtolni. A Réti ösvényen rögtön szép kis emelkedõ fogadott, aztán ahogy szépen kisimult az út elkezdtem a tempósabb gyaloglást és kocogást a lejtõkön. Hûvösvölgyig(8,2 km) végig viszonylag kellemes út visz, így egy óra alatt ott is vagyok,

...
[Köztes történések a BUÉK 20 beszámolóknál]
...

megyek is tovább a sárga jelzésen (amin már volt szerencsém egyszer tévesen benézni az állomás alá), folytatva a Téli teljesítménytúrát. Hamarosan ismét szembemegyek a BUÉK 20 mezõnyével, majd ismét beköszönhetek Vaddinoéknak (akik most írják föl a BUÉK-os rajtszámomat :), azonban ezúttal fölfele haladok tovább, a Szépjuhásznéhoz, ami után a Zháromszögön Rushboy jön szembe, akirõl kiderül, hogy csak úgy kirándulgat :), és most csak két túrát tervez januárban. Nagyot nézek, elköszönök és megyek is tovább, mert azért még mindig szorít az a 7 órás szintidõ. Hiába, nem kellett volna az a 2,5 órás pihenõ Hûvösvölgyben. :)

Úgy tûnik, már elég fáradt vagyok, mivel egy örökkévalóságnak tûnik, míg elérek Normafára, ahol iszonyatos fagyos szélvihar tombol. Pár perc után szakítok is az addigi lájtosabb öltözködéssel és fölveszem az éjszakára tartogatott kabátot. Normafát elhagyva az Apáca-rét felé már feltûnnek a nagyon jól követhetõ piros és narancssárga szalagok, így innentõl nincs sok gond a tájékozódással, csak egyszer-kétszer kell megnézni az útleírást Budaörs utcáin.

Végül 13:50-kor beesek a célnak helyt adó sörözõbe, ahol megkapom az emléklapot és választok egy szép hópelyhes kitûzõt. Egy cetliért kapok a pultnál egy bögre teát is, amivel elégedetten leülök egy asztalhoz, és fél szemmel egy röhejesen gagyi fantasy filmet nézve elgondolkodom az eddigieken.

Tehát végül 6:20 alatt teljesítettem a Téli teljesítménytúrát, ez(3,87 km/h) talán az eddigi legrosszabb átlagom... :) No de azért volt közben egy 7,8 km/h-s BUÉK is, és a hozzá tartozó 15 perces rajt-cél szöszmöt, így effektíve 3:35 jutott a korábbi túrára, az viszont már 6,8-as átlag. Összesen pedig kb 45 km 6:20 alatt az pedig 7,1 km/h. Miután jól elelmélkedtem ezeken, itt is elköszönök a rendezõktõl, hogy egy 3-4 órás OFF után négy barátommal kiegészülve immáron a Nagykovácsi plébánián vitassuk meg, hogy akkor most mi legyen: BHTCS vagy

[Folytatás a BHTCS beszámolóknál]

A Téli teljesítménytúrán is elõször voltam, azt hiszem a duplázás nélkül nem is jöttem volna el, de be kell ismernem, igen csak kellemes kis túráról van szó. Tetszett többek között a pontok nélküli, "jellemet próbáló" jelleg, a kritikus helyeken a nagyon jól látható szalagozás és a rengeteg féle szép kitûzõ a célban. Köszönjük a rendezést!
 
 
túra éve: 2009
Wass Albert emléktúra a Börzsönyben 44/28/18Túra éve: 20092009.01.13 19:54:23
Wass Albert emléktúra a Börzsönyben 44 - 2009.01.11.

Habár sok embert invitáltam a túrára, végül úgy alakult, hogy egyedül vágtam neki. Így edzésképpen gyors teljesítést terveztem, körülbelül 7 órán belül akartam abszolválni a távot.

7:40-re érkeztem vonattal verõcére, mint sok másik túrázó, átsétálva a rajthoz a plébániára szép nagy sor is fogadott. 8:06 volt, mire elrajtolhattam(ekkor kaptam kézhez a szép színes igazolófüzetet, amit - mint kiderült - soron kívül is kérhettem volna az elõnevezés miatt. Végülis nem baj, nem szívesen pofátlankodtam volna be a sok sorbanálló elõtt a házba.) Az igazolófüzetre nem írtak se nevet, se távot, se rajtidõt, csak lepecsételték.

El is indultam az elsõ ellenörzõ pont felé, fel a Borbély-hegyre. Még ki se értem a faluból, de már szépen emelkedett az út, be is ütött a szokásos elsõ emelkedõ-effektus, izzadtam, ziháltam nagyon. Nem baj, azért mentem, ahogy csak tudtam, majd elmúlik. Ahogy kiértünk a faluból az út keskenyen kezdett el fölfelé kanyarogni a bozótosban. Próbáltam illedelmesen elõzgetni, amennyire tudtam. Ahogy elhagytuk a magyarkúti elágazást még zsúfoltabb lett az út, hiszen itt már szembe is jöttek a hegyet már megjárt túrázók. Nemsokára én is felértem, a pontnál kellett kicsit várnom, amíg az elõttem lévõk pecsételgettek valami túramozgalmas papírt. Türelmetlen lettem, magamban jól le is szidtam magam, hogy attól még hogy most gyorsaságra megyek, ez még egy teljesítménytúra marad. Nem is kellett már sokat várnom, megkaptam a pecsétet, és indultam is lefelé.

Gyorsan visszakocogtam az elágazásig kerülgetve az embereket. Itt elfordulva hamar kiért az út az erdõbõl és egy jó ideig aszfalton haladt a túra, házak között. Többnyire jó havas és kellemes lejtésû volt az út, nagyon kényelmesen kocogható volt. Egészen magyarkútig haladt aszfalton a túra, majd innen szépen ráállt a beacról ismerõs útvonalra, így a kék négyzetrõl hamar rátértünk az OKT-re, be az erdõbe ahol szép kis emelkedõk vártak. Itt elkezdett ritkulni a mezõny, volt, hogy hosszú percekig nem volt senki látóhatáron belül. Az emelkedõs szakasz vége felé aztán kezdtem utolérni nagyobb bolyokat. Még egy kis emelkedés után fölérek a Nagy-kõ-hegyre, a második ellenõrzõponthoz. Pecsételés után találkozok egy régi ismerõssel, aki - ha minden igaz - Maestro88 néven ismert a fórumon. Még anno elsõ(és nagyon sokáig utolsó) teljesítménytúrámat vele szenvedtem végig. De most gyorsan el is köszönök tõle, és elindulok lefele.

Ezt a szakaszt nagyon élvezem, kifejezetten szórakoztató a keskeny, kanyargós erdei lejtõn a kocogás. Kiérve az erdõbõl még mindig a maxiról ismerõs útvonalon haladunk, át a síneken, át a mezõn, be a cserjésbe. Kis emelkedõ után, egy fenyvest elhagyva, fölbukkan az elsõ kerítés, hamarosan beérkezek Nógrádra. A falu szélén egy kocsi mellett várnak a pontõrök, pecsételnek és adnak egy müzliszeletet. Megköszönöm, elköszönök, és megyek is tovább. Csak épphogy belepislantok az itinerbe, gyors feljszámolás után úgy tippelek, hogy 7 km/h óra körül jöttem eddig.

A falu fõutcáján haladok tovább, a lejtõs részeken belekocogva. A vasúti átjárónál becsatlakozik a zöld jelzés, és balra fordulva elindulok kifele a faluból. A Csurgó-forrás mellett elhaladva az út végleg kiér Nógrádról, és egy mezõn halad tovább. Itt már távolról észreveszem Szoki-Mokit, aki még korábban rajtolt el egy barátjával. Õ is észrevesz engem, és már elõre üdvözöl esetlen hóban-sietõs mozgásom imitálásával. :) Beérem õket, de csak pár percig sétálok velük együtt, aztán elköszönök, és szerencsétlenkedek tovább. Hamarosan az út beér az erdõbe, egyre kevesebb emberrel találkozok. Két sorompó színesíti az utat a következõ kilométereken, megfigyelem, hogy a leggyorsabb mód ezek kikerülésére, ha egy kézzel rátámaszkodva átlendül rajta az ember. Na most már ezt is tudjuk. :) Hamarosan az út letér az OKT-rõl, a zöld jelzésen továbbhaladva. Egyre kevesebb a nyom, egyre nehezebb gyorsan haladni a hóban. Még jó pár perc gyaloglás után az út jobbra letér a zöld jelzésrõl, és hamarosan elérem Fatornyos fogadót, ahol ha minden igaz Vagdalthús(még csak tanulom a topikos embereket és a neveket :)) fogad a pecséttel. Kérek tõle egy tea-jegyet és átmegyek az étterembe. Miközben várok a teára analizálom az eddigi adatokat, miszerint 21,1 km-t tettem meg 2:44 perc alatt(evés, ivás nélkül). Na, hát már ezért is megérte eljönni, azt hiszem még soha nem mentem félmaratont 7-es átlag fölött. Pláne nem kaja nélkül. :) A teát hamar kihozzák, de nagyon forró, én pedig indulnék már gyorsan tovább, hogy fönntartsam ezt a jó kis átlagot. Gondoltam lehûtöm egy kis jeges vízzel, amit a táskám oldalán raktároztam, de nagy meglepetésemre az üveg nyakánál egy masszív jég-dugó gátolja meg az öntési kísérletemet. Megpróbálom benyomni, de nem megy, úgyhogy az alulról kipréseléssel próbálkozok. Ez olyannyira sikeres, hogy a fölgyülemlett jég kirobban a palackból, egyenesen az arcomba. :) Egy éppen beérkezõ túratárs néz is egy nagyot a jelenet láttán. Szívesen lettem volna a helyében, biztos jól nézhetett ki kívülrõl. :) No mindegy, hígítom a teát párszor, gyorsan megiszom és indulok kifele.

Az aszfaltúton gyaloglok be királyrét központjába, miközben megeszem a Nógrádon kapott mûzliszletet. Mintha kicsit tutti-frutti íze lenne. A királyréti híd mellett jobbra indulok föl a zöld jelzésen. Emelkedik a terep rendesen, lehagyok pár túratársat, ahogy nagy erõfeszítések révén minél gyorsabban próbálok fölfele lépdesni. Kezdek fáradni rendesen. Nem túl sok fölfelemenetel után elérem a Darabos-hegy lábát, ahol vár a következõ ellenõrzõpont. Az egyik pontõr megjegyzi, hogy a 21. vagyok, aki áthalad. Hát, én bizony nem akarok senkivel versenyezni, csak a saját idõmmel, de azért ezt nem esik rosszul tudni, ad egy kis lendületet.

Továbbindulva a következõ pár kellemes lejtõt megkocogom, néha a sík tereppel is próbálkozom, de az már korántsem megy annyira. Elhagyok egy ötfõs társaságot, akik nagyon lendületesen gyalogolnak egymás mögött. Kicsit az egymás szélárnyékában kapaszkodó biciklistákra emlékeztetnek. Azért szép, hogy ilyen sokan együtt tudnak maradni ilyen jó átlag mellett. Elõttem egy másik túratárs kocog folyamatosan, néha távolodik, néha közelebb kerül, de azért mindig viszonylag közel van, úgy döntök, hogy megpróbálom húzatni magam vele, a közelében maradok, ha kell több kocogás árán is. Jó döntésnek is bizonyul, úgy tûnik több helyismerettel rendelkezik mint én, magabiztosan halad az elágazásoknál is. Kóspallagig gyaloglok/kocogok mögötte, közben remélem hogy nem idegesítem halálra a zörgõ táskámmal(hát bizony, sajna nincs nagyon szerelésem egyelõre ehhez a belekocogós sztájlhoz). Beérve a faluba pecsételek a sörözõben, és indulok tovább a fõutcán, továbbra is tisztes távolból követve a kocogós túratársat.

Az itinerbe belelapozva látom, hogy most jön a legkeményebb emelkedõ a túrán, ezért gyorsan megeszem a még reggelirõl megmaradt fél snickersemet, és iszok egy kis jégdarabos vizet(már lassan mondjuk inkább vizes jégdarabokat eszek). A faluból a kék kereszten kifordulva csakugyan hamar igen kellemetlen kis emelkedõ fogad, kell rendesen küzdeni a lendületes haladásért, fõleg hogy a hó is egyre érintetlenebb. Azért csak elfogy az emelkedõ, és fölérünk a Fekete-hegy nyergébe, eddigre már egészen beértem az elõttem haladó túratársat, meg is jegyezzük egymásnak, hogy ez bizony azért nem volt egy egyszerû emelkedõ. Kellemes lejtõk következnek, innentõl egyre jobban lemaradok, úgy tûnik nekem sokkal kevesebb energiám maradt már kocogásra. Verõcére beérve tûnik el a túratárs végleg a láthatárról, én a sík betonon már egyszerûen nem tudok kocogni, a gyaloglás is egyre rozsdásabban megy. A második kisvasút megállónál lefordulok balra, az utca az ismerõs királyréti útra vezet rá, de a túra a másik irányba, jobbra fordul. Keveset haladva elérem a következõ ep-t, a bisztrót, itt már nyüzsögnek az emberek, hiszen becsatlakoztak a rövidebb távok is. Nem egyszerû pecsétet szerezni a tömegben, de azért sikerül, és már lépek is ki az ajtón.

Már csak 8 kilométer, és körülbelül 1 óra 10 percem van, hogy hat órán belül érkezzek be. Innentõl ez lesz az új cél, habár a fáradtsági szintemet tekintve elég reménytelennek tûnik. Sokan jönnek szembe, ahogy haladok kifele Szokolyáról. A falu végén jobbra letérve az utcáról nagy mezõkön vezet át a jelzetlen(de papírokkal szépen kijelzett) út. Óriási a köd, de így is látszik, hogy szép kis embertömeg halad az úton. Próbálok gyorsan gyalogolni, a lefeléken néha kocogni, de mindkettõ egyre nehezebben megy, egy örökkévalóságnak tûnik, amíg elérem végre az utolsó ellenõrzõpontot, a Csattogót.

13:38 van, a hivatalos rajtidõhöz mérten(ami gondolom 8:00 lenne, ha lenne ilyenem) még 22 percem van 6 órán belül beérni, és már csak kb. 2,5 km van elõttem. Eldöntöm, hogy utolsó erõmbõl ezt már lekocogom. A terep kellemesen lejtõs, és mindenki nagyon kedvesen elenged, de így is nagyon nehezen megy, folyamatosan gyõzködnöm kell magamat, hogy ne gyalogoljak bele. Csak sikerül beérnem a faluba, csak a plébánia alatt hagyom abba a kocogást, az utolsó emelkedõt azért már gyaloglom. Belépve a plébánia kertjébe elégedetten konstatálom, hogy sikerült a kitûzött idõn belül beérnem, 13:54 van. Azt már nem annyira fogadom örömmel, hogy a kertbe is csak épphogy fértem be, olyan sor van. :) Végigállom a lassan haladó sort, közben megfagyok kicsit, jól beállnak a lábaim, a kinézett vonatot is lekésem, de sebaj, bõven van minek örülni. Nagyon jó kis túra volt ez, (több mint) kellemesen elfáradtam és maximálisan elégedett vagyok az idõmmel. Bõven elmúlt már 2 mikor megkapom a díjazást, az ellenõrzõlapomra 14:00 kerül, de végül is teljesen mindegy, rajtidõm sincs. :) Még kitámolygok a hidegre, és a várakozást a finom gulyásleves elfogyasztásával töltöm. Hazafelé már a vonaton kiolvadok, onnantól már minden újra komfortos.

Saját mérésem szerint 5:48 (8:06-13:54) lett a menetidõm, ez ha minden igaz, akkor 7,5 km/h-s átlagot jelent, ez eddig messze a legjobb amit valaha produkáltam egy túrán.

A túrát és a szervezést pedig csak dicséret illeti, köszönöm a szervezõknek és a segítõknek a sok áldozatos munkát, azt hiszem nagyon sok embernek szereztek egy szép napot!

Ha tehetem jövõre is itt leszek, de talán inkább társasággal, komótosan teljesítve a távot, kiélvezve a túra minden apró részletét... :)
 
 
túra éve: 2008
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20082009.01.07 00:26:23
Tavaly év elején kezdtem bele a teljesítménytúrázásba, ilyen téren az elõéletemet kizárólag egy 6 éve(14 évesen) végigszenvedett Hanák jelentette, amúgy pedig mindig is kirándulgattam, túrázgattam hébe-hóba. 2008 év elejétõl elnéztem barátokkal 1-2 túrára, aztán ahogy (nagy meglepetésemre) sikerült abszolválni egyre komolyabb távokat, mindig újabb kihívásokat kerestem, majd év végére azon kaptam magamat, hogy teljesen ttúrafüggõ lettem. :)

2008-as teljesített túráim legekkel kiegészítve:

Téli Mátra XL - legtöbben együtt teljesítõs, kitûzõt leggyorsabban elveszítõs
Börzsönyi Éjszakai - legkacifántosabban rajtbaérkezõs, legrosszabb kilátásokkal indulós
Mátrabérc - legdurvábban mindnekifeladjafílinges, legtöbbet sárban egyedül menetelõs, legneccesebben beérõs(12:45)
Kinizsi százas - legjobban megrettenve rajthozállós, legerõsebb 'hogyankerülökénilyenkoránacélba?' érzéses, vonathoz menet lábat kézzel emelgetõs
Szurdok 30 - legtöbb elsõbálozóst elrángatós, leggyorsabban itinert elhagyós, legnagyobb csomaggal, leglasabban teljesítõs
Via Dolorosa 115 - legszintesebb, legkeményebb, legküzdelmesebb, legtöbbet begörcsölt vádlival gyaloglós(~40 km), legtöbb embernek beszámolót ígérõs aztán mégsem írós :S
Beac Maxi 110 - legváratlanabb kánikulás, legtöbbet baráttal együttgyaloglós, legkevésbé szétmenõs
Meteor 50 - leggyorsabb 50es, legszebb jelvényes
Piliscsabai 20 - legrövidebb, legtöbben együttmenõs
Nahát 50 - legmarkánsabb 'desokadszorvagyokmárabörzsönyben' érzés
Less Nándor 60 - túratársakra legbüszkébbnek levõs
Hegedûs Róbert emléktúra - legváratlanabbul elmenõs, leggyorsabb átlagos
Iszinik 100 - legjobban rajthoz igazított, elõre megrendelt teles, legkevesebbet megállós, legjobb helyezéssel beérkezõs
Vulkántúra - (talán) legszebb börzsönyi panorámás, legkönnyebben hazajutós
Fóti-Somlyó 30 - legkényelmesebb, cukrászdában legtöbb sütit evõs

Föladott túra: BHTCS - sokan együtt indulós, együtt kiszállós :(, legszimpatikusabb szervezõgárdás (revans megvolt szombat éjszaka :))

Legfájóbb kihagyások: Piros 85, Tortúra

+1 biciklis túra: Keviczky József emléktúra 120k (táv- és szintösszesítésbe nincs beleszámolva)

Összesen 15 túra, 879 km, 33153 m szinttel
Átlagosan 58,6 km és 2210 m / túra


Ezúton is nagyon köszönöm mindenkinek a társaságot és a sok segítséget túrák közben, nélkületek(és persze a gondviselés nélkül) nem sikerülhetett volna ezeknek a fele se!
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár