Túrabeszámolók
|
|
6.15-kor indultam útnak, akkor már a korábbi hozzászólásban említett nevezési nehézségek egyáltalán nem jelentkeztek. A Kálvária után, a Kemerovó lakótelep magasságában megugrasztott egy vaddisznócsalád. Ahogy haladtam zörgést hallottam jobb oldal felõl a cserjésbõl. Megálltam megnézni vajon mi okozza a zajt. Az ágak között három csíkos kis vadmalac szaladt felém. Na, mondom, jobb lesz továbbállni, mert az anyjuk is itt lesz nemsokára. Mentem is tovább gyalogos tempóban, amikor hallom, hogy megint zörög a cserjés és látom, hogy az anyakoca szalad velem párhuzamosan. Nem akarván úgy járni, mint Zrínyi Miklós, nyakamba kaptam a lábam és levágtam egy 50 méteres sprintet. Ezt az anyakoca is elegendõnek találhatta, mert nem riogatott tovább.
A Karancs kaptatója elõtt megszabadultam az esõkabátomtól, egyrészt, mert az esõ sem csepergett már, másrészt mert ismerve a hírhedt meredek kaptatót, még félmeztelenül is megizzadtam volna. Felvéve egy lassabb, monoton tempót egyben sikerült lenyomnom a Karancsot. Ennek mindig örülök, mert ha ez megvan anélkül, hogy a végét járná az ember, akkor már nagy valószínûséggel marad ereje végig. A csúcson ezúttal kihagytam a kilátót, mert a korábbi csepergés páradús kilátással kecsegtetett, ráadásul pár hónapja már beteltem a látvánnyal, még a Magas-Tátrát is láttam innen.
A Karancsról egy darabig a határsávban kell menni, de lemenni sem egyszerûbb, mint feljönni, mert vagy 200m táv alatt hirtelen vesztünk 110m szintet a Karancs nyeregig. Itt térünk át szlovák területre, ahol folytatódik a gyönyörû erdõ, hatalmas bükkökkel és tölgyekkel. Különösen tetszik az egyik déli lejtõ, ahol a tölgyerdõ alatt szinte semmilyen aljnövényzet nincs, még avar sem, csak törmelékes kõzet. Kész csoda, hogy honnan nõnek ki a fák.
A somoskõi várba vezetõ tanösvény bejáratánál tõlem is beszedték a belépõt, a szervezõk csúnya szidalmazása mellett, mondván, hogy semmi nem lett elõre kifizetve és, hogy tavaly is az történt, hogy kifizettek 40 embert, aztán 200-an mentek át. A somoskõi ellenõrzõponton ezt jeleztem is (nem én voltam az elsõ), ahol azt mondták, hogy a fõszervezõ már elindult intézkedni, és állították, hogy a megye kifizette a bukovinkai önkormányzatnak a belépõk árát. Igazságot tenni én nem tudok, de hátha a szervezõk itt a fórumon tájéjoztatást tudnak adni arról, hogy mi történt. Jövõre a legjobb az lenne, ha a befizetést igazoló dokumentum fénymásolatát adnák oda minden túrázónak. Ha már ilyen félreértések merülnek fel évrõl évre.
Az elõttem szólót még annyiban korrigálnám a somoskõi várral kapcsolatban, hogy a vár valójában nem a Siatorska Bukovinka település nevezetessége, hanem a magyar Somoskõé. A történelem torz fintora, hogy Somoskõt eredetileg szintén a szlovákoknak ítélték, de 1924-ben visszacsatolták a falut Magyarországhoz, viszont a várat, ami a falu házaitól 30m-re található meghagyták a szlovákoknak. Siatorska Bukovinka meg egy telepes szlovák falu, a trianoni béke után hozták létre, hogy fellazítsák a magyar többséget a területen.
Somoskõn egy igazi Isten háta mögötti kocsmában megittam egy kólát energiautánpótlás címén, majd következett Salgó vára. A pont ezúttal nem a vár bejáratánál, hanem a vár belsejében, közvetlenül a torony alatt volt. Pecsételés, kis vízutánpótlás, majd ereszkedés Salgóbányára, ahol egy hagymás-zsíros kenyérrel készültem a táv második felére. Kínálgattak egyek még, de a tapasztalat azt mutatja, hogy bár nagyon jólesne, a késõbbi menetelés során csak hátrányomra válna a tele gyomor.
A Salgóbánya és Szilváskõ közti táv valahogy mindig olyan hosszúnak tûnik, talán mert általában itt szokott elõször kijönni a fáradság és kezd el azon töprengeni az ember, hogy még mennyi van hátra és milyen szakaszok következnek. Mindenestre a Gortva forrása mindig feldob. Most különösen jó volt, mert több víz volt benne, mint tavaly, valahogy a növényzet is ritkásabbnak tûnt és jobban meg tudtam figyelni, hogy hány helyrõl fakad víz a földbõl, vörösre festve az egész forrásvidéket.
A bárnai ellenõrzõ ponthoz vezetõ keskeny, sûrû, elhanyagolt bozótosban vezetõ út szerencsére megszûnt. A temetõ bekebelezte, így immár a temetõn belül, rendes úton lehetett menni.
A Bárna-Pécskõ nyereg közti szakaszon szokott jönni a holtpont. Most is így történt. A mátraszelei útra való meredek ereszkedésnél megfájdult a térdem, csak hátramenetben tudtam leereszkedni, és az inászói bányához vezetõ felhagyott aszfaltút sem a kedvencem. A Pécskõ nyeregbõl kis séta után a Pécskõ-sziklához érkeztem, ahonnan meseszép kilátás nyílik Salgótarjánra és a környezõ hegyekre. A szikla aljában egy bombatölcsér mellett található egy ismeretlen német katona sírja. Valószínûleg egy légvédelmi üteg katonája lehetett, hiszen a csúcsról gyönyörûen belátható lehetett a salgótarjáni ipari üzemeket támadó közeledõ bombázók csoportja.
Innen már, ahogy mondani szokták, féllábon is beér az ember. Majdhogynem így is tettem. Fájó térdem miatt az igen meredek lejtõn való lejutás inkább volt botorkálás, mintsem délceg ereszkedés. Egy órámba tellett az amúgy csak félórás út a célig. Így is 16.45-re a célban voltam, 10 óra 30 perces idõvel.
Végezetül hadd csatlakozzam az elõttem szólóhoz az útvonalleírás részletességét illetõen. Nekem ugyan nem voltak gondjaim helyismeretembõl adódóan, de már tavalyi hozzászólásomban is szóvá tettem a leírás szûkszavúságát. Bár a túra útvonala alapvetõen jól követhetõ, de egy-két helyen elkelne az elsõ teljesítõknek egy kis segítség.
Jövõre újból jövök, ez minden kétséget kizáróan a legszebb túra, amin eddig jártam.
|
| | |
|
|
Visszavágó! A tavalyi túrán elszenvedett „vereségért”. Ezúttal nem magányosan, hanem barátommal vágtam neki az 50-es távnak, akivel az elmúlt félévben sikerült megszerettetnem a teljesítménytúrázást. A túra útvonala némileg módosult, immár nem a lakás kapujából indult, hanem a tóstrandi gyerektábortól, de ez rajtam kívül valószínûleg másnak nem fájt. Így kimaradt a Kálvária lépcsõ-Ceberna völgy útvonal, cserébe megkaptuk a gyerektábor-Kercseglapos-Ceberna völgyet. A Kercseglaposig tartó szakasz nem túl izgalmas, de gyorsan megvan, ellenben a Kercseglapos és az azt követõ árnyas bükkös szenzációsan szép, mint mindig. Örültem, hogy ezúttal érintettük ezt a szakaszt és kortyolhattam a most igen gyéren csurdogáló Gyopár forrásból! A Karancsra vezetõ igen meredek kaptató most sem volt könnyû, de közel sem fogott meg annyira, mint tavaly. A csúcson természetesen felmentünk a kilátóba, ahonnan meseszép látványban volt részünk. Még az Alacsony-Tátra havas csúcsai is szépen látszottak! Végigmutattam a barátomnak a ránk váró útvonalat, majd továbbindultunk. Itt szintén módosult egy kicsit az útvonal, köszönhetõen a schengeni határnyitásnak. Immár nem kellett a határsáv mellett lemenni Somoskõújfaluba és onnan át a szlovák részre, hanem a Karancs csúcsról közvetlenül átgyalogolhattunk. Nagyon megérte, mert szintén gyönyörû erdõben túrázhattunk és ezen a részen még sosem jártam. A Szt. Margit forrásnál van egy szép kis pihenõhely, tûzrakó hellyel, el is határoztam, hogy oda még egyszer a családdal elmegyek bográcsozni, vagy szalonnázni. A szlovák oldalon egyébként nagyon jól rendbe van rakva minden túraútvonal, szép eligazító táblákat találhatunk, kár, hogy mind csak szlovákul van. Talán nem lenne szentségtörés, ha ezek a táblák kétnyelvûek lennének, ha már a határ mindkét oldalán magyarok laknak. A Karancsról leérkezve Bikkréten keresztül kellett megközelíteni Somoskõ várát, akárcsak tavaly. Itt a barátomat elérte a holtpont, én jártattam a számat amíg átlendült rajta. Ezt a szívességet késõbb visszakaptam tõle a Pécskõ felé menet. A tanösvényen megkóstoltuk a bõvizû és igen jóízû Krúdy-forrást. Somoskõnél elhagytuk a harmadik ellenõrzõpontot, majd átmentünk Salgóra, ahol újabb ellenõrzõpont várt minket. Gyönyörködtünk egy kicsit a szülõvárosomat, Salgótarjánt körülölelõ mesés tájban, majd a Medves laposán keresztül Szilváskõre (5. ep) és Bárnára (6. ep) érkeztünk. Itt már kezdtem érezni a fáradságot, ami különösen Inászó után csapott le rám. Ráadásul a vizem is elfogyott ezen a szakaszon. A Pécskõ nyereg (7.ep) után a Pécskõre már nem mentünk fel, pedig egy karnyújtásnyira volt tõlünk egy újabb meseszép kilátás, de hát a társam nem volt olyan szerencsés helyzetben, mint én, rá még a túra után egy kétórás út és egy esti program várt. Így hát szedtük a lábunkat és 11 óra 10 perces menetidõvel beértünk a célba. A revans sikerült!
Barátom, mint elfogulatlan ítélõ megállapította, hogy ez volt a legszebb túránk eddig. Egyet kell értsek!
A túra során egyszer sem tévedtünk el, bár ez inkább volt köszönhetõ a helyismeretemnek, semmint a részletes túraleírásnak. Érthetetlenül szûkszavú túraleírást kaptunk, ami különösen azért meglepõ, mert tavaly viszont nagyon részleteset adtak. Igaz, hogy némileg módosult az útvonal, de 80%-ban megegyezett a tavalyival, nem sokkal kellett volna kiegészíteni. Hiányzott az is, hogy a leírás ezúttal nem közölte, hogy az egyes ellenõrzõpontok hány km-nél vannak. A tisztesség kedvéért viszont el kell mondani, hogy két helyen kihelyezett segítõk igazították el a túrázókat és általában a turistajelzések is jól követhetõek voltak, sok helyen frissen festve. Melegen tudom ajánlani minden túrázónak ezt a túrát! Jövõre is ott leszek!
|
| | |
| |
|
Elsõ éjszakai túrám. Bekészítem a fejlámpát, frissen töltött elemekkel + tartalék. Sapkát kihagyom, végül is éjszakai túra lesz, nem süt a szemembe a nap :). Esõkabátot is kihagyom, az övtáskámba nem fér el, hátizsákot meg emiatt nem akarok cipelni, amúgy is csak másnapra jósolnak zivatarokat. Otthoni teendõk miatt a tervezettnél csak késõbb érek a rajthoz, 1/4 9-kor óriási tömeg fogad. Basszus, ez azért nagyon durva! Végül is 21:16-os idõvel tudok elrajtolni és még mögöttem is van vagy 30 ember.
Az útvonalat nem ismerem, de akkora a tömeg, hogy eltévedni nemigen lehet, csak arra kell figyelni, hogy az útvonalleírás alapján azért a saját belátásomra is támaszkodjak, és idõnként felülbíráljam a csábító csordaszellemet. Mert sokan vannak, akik rövidítenek (én nem szeretnék), vagy éppen eltévednek (amit szintén nem szeretnék).
Igyekszem minél gyorsabban haladni, hogy még emberi idõben lefeküdhessek, másnap reggel indul a család és én vezetek. Így se a Fazekas hegyen, se a Kis-Hárs hegyi kilátónál, se a Kaán Károly kilátónál nem állok meg szétnézni, majd visszajövök ide családostul nappal. A Kaán Károly kilátó környékén elkezd a távolban villámlani, de egyelõre még a dörgések hangja is alig jut el hozzánk. Makkosmáriáig egyre sûrûsödõ villámlásban haladok, már a dörgés is hallatszik, de még mindig nem esik. Reménykedem, hátha elkerül minket az esõ, de mégsem. Makkosmária után leszakad az ég. Zuhog az esõ, pillanatok alatt elázok. Se esõkabátom, se sapkám, csak egy rövidnadrág meg ing. Még szerencse, hogy legalább a bakancsom nem ázik át, meg a fejlámpám is bírja a vizet. Virágvölgy állomásnál hatalmas tömeg, sokan feladják az esõ miatt. Én úgy döntök megyek tovább. Már úgy is eláztam, ennél vizesebb nem leszek és a mozgás legalább megóv attól, hogy komolyan megfázzak. A túra végére meg is száradtam :).
Én a helyszínen nem hallottam róla, csak a korábbi beszámolóban olvastam, hogy a szervezõk az esõre való tekintettel mindenkinek igazolták a teljesítést. Ha ez igaz, akkor nekem csalódás. Egy teljesítménytúra attól teljesítmény, hogy az idõjárástól függetlenül teljesítem. Ha meg olyanok a körülmények, hogy nem megy, akkor az is rendben van, de akkor tudomásul kell venni, hogy ez most nem ment. Egy félórás zuhé még nem egy természeti katasztrófa szerintem.
Végül is 02:10-re célba értem, ahol újabb, fertályórányi várakozás után pecsételtettem, megkaptam a kitûzõt és a virslit.
A túra útvonala tetszett, kitûnõ az útvonalleírás, külön köszönet a nevezetességekrõl szóló ismertetõ kiegészítésekért, kedvesek voltak a pontõrök.
Ami nem tetszett, az a várakozás a regisztrációnál és célban, a nagy tömeg és ha igaz, akkor az, hogy egy kis esõ miatt teljesítés nélkül is igazolták a túrát.
|
| | |
|