Túrabeszámolók

Elindulsz, pedig jól tudod, hogy nem kellene, hogy küzdelem lesz…

Belevágsz, pedig mostanában nem mentél hosszúkat, ilyen hóban pedig még régebben…

Mégis valami odavisz, talán a kihívás, talán a hétköznap felgyülemlett kínok és bántások. Bizonyítani akarsz nem másoknak, hanem magadnak. Hinni abban, hogy még mindig sok mindent kibírsz és remélni nem ez lesz az utolsó út. Végül is, ami nem öl az erõsít – mondá a Mester :-)

Jól indul a reggel… Szobra már nem lehet az autót átvinni, a rajt elsõ vonata is nélküled indul. A szokásos, az autó Vácon, rajt az utolsó pillanatban. Semmi vész kicsivel kell jobb egy négyes átlagnál.

Igazi tél lett erre a napra, ezt akartad… És hó van, ezt is akartad… Túl jól sikerült, túl sok lett a hó, amíg máshol esett, itt havazott. Már az elsõ métereken látható a Börzsöny ma sem fog viccelni, soha nem adja könnyen magát, a Börzsöny ilyen, nem változik. A táj gyönyörû, fehérbe öltözött. Néha borús az ég, néha a nap kibújik a felhõk közül, hópihék csillogva játszanak, szikrázásuk szinte vakít.

Elfelejthetnéd a kínokat ennyi csoda láttán, de az út nehéz, már az elején. Ösvényeken botladozol vagy keréknyomban jársz lassan, mint egy manöken, közben álmodozol vagy a jövõrõl gondolkozol. Hó, jég, amerre s ameddig látsz. A természet csodaszép, elvarázsol, de alig haladsz, sokszor a minimális tempó sincs meg. A lejtõn próbálsz kocogni, a mûúton gyorsítani. Az erõd fogy, ma sokszoros energiát igényel ugyanaz a mozdulat. A felénél sem vagy és azt érzed ennyi volt, nincs tovább…ez nem neked való. „Olyan törékenyek vagyunk …”

Kiszállnál, de nem engedheted, hogy a társad is ezt tegye. Nemcsak ez az ok… Imádod a Börzsönyt, a küzdelmet és a havat. Tovább mész, beletörõdsz, hogy hosszú lesz az út, nagyon hosszú, és közeledik a véget nem érõ éjszaka. Elõre látod a végeláthatatlan utat magad elõtt, a lámpa fénye a sötétet áthasítva diszkréten mutatja az irányt. Egyetlen reményed marad, hátha az út egyszer könnyebb lesz.

Nem vagy hozzászokva most a hosszú úthoz, már rég átszakítottad a határaidat, nem erõbõl mész, talán már nem tudod miért, talán az utolsó vonatért. Hallod a biztató szavakat, nem érted más miért megy haza, az sem érted miért nem. Benézel egy utat, nem sok, de elég ahhoz, hogy az az utolsó vonat nélküled induljon majd  el Szobról…

Csendes sötétben végre sétálva érsz a célba, a kocsmában félhomály, egy pillanatig alig érzel valamit. Végigpörög a gondolataidban a túra, a hó, a patakok, az alig kitaposott ösvények, a rengeteg elszenvedett perc és persze hó és a hegység hihetetlen szépsége, amiért érdemes :-))

A végszó a romantikus séta a Szob- Vác mûúton éjfél után, és várni a taxi megjelenését.

Elindulnál újra? Vasárnap még talán nem, de ismerem magam, hogy jövõ vasárnap már igen.

Ilyen az ember csak a szépre fog és akar emlékezni, arra hogy végigment. És igen, újra elindul és ott majd eszébe, hogy jut hogy hányszor megfogadta már, hogy soha többet.