Túrabeszámolók


Ember a gáton

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2014
Pavi74Túra éve: 20142014.10.04 13:06:12
megnéz Pavi74 összes beszámolója

Ember a gáton (40 km.) 2014 09 27-2014 09 28 (éjszakai)


 

Krisztiánnal és Emesével szombat 15.00-ra volt megbeszélve a Bodza fagyizónál egy kávézás indulás elõtt. Krisztián és Emese nem kértek semmit,bár Emese válaszában az véltem hallani,hogy köszönöm nem,majd bórt! Holott az mondta,hogy köszönöm nem majd ott! J . Sajnos Árpi és Évi nem tudták biztosra mondani,hogy jönnek,ezért mi a korábbi indulás mellett döntöttünk. Szép,túra idõ elé néztünk, de a tapasztalat azt súgta pakoljunk esõ kabátot is,aminek végül is nem sok hasznát vettük,mert csapadék nélkül megúsztuk. A buszhoz kigyalogoltunk a volt Tarján Bisztró melletti megállóba, ahová nem csak mi vártuk a buszt túra felszerelésben, hanem két suni is, majd kicsivel késõbb egy másik suni is jött, és testhez simuló ruhában,ivó tartályos háti zsákkal érkezett egy Tökös Dönci is. A busz némileg késett (kb. 10 perccet) ezért arra gondoltunk, hogy a késés oka a felszálló túrázók száma! Persze igaznak bizonyult a feltételezésünk, mert kb. 15-20 túrázó tartózkodott már a fedélzeten. Mindenki sztorizott egymással,ment az ismerkedés. Feltûnt egy nõn a magyarkanizsai túra pólója, amit mi is kaptunk amikor teljesítettük. Volt egy pár akik a szavaikból kivéve a vízi túrára jöttek, de nagyrészt a gyalogos túra teljesítését tûzték ki célul. Voltak közép iskolások is mert egy huszonéves mukit folyamat tanár uraztak (talán a piarista gimnáziumból). A buszon elég nyomott volt a levegõ,szardíniák módjára összezsúfolódtunk és az ablakokat nem lehetett kinyitni. Elõre is szóltak a sofõrnek,hogy valami levegõt jutasson az utas térbe,mert a komfort érzetünk a padlón,akár csak a csomagjaink nagy része. Kb. egy óra buszozás után megérkeztünk Mártélyra, ahol legnagyobb meglepetésre a egyik makói túratárssal találkoztunk akik velünk voltak Magyarkanizsán az ugyancsak éjszakai túrán. Üdvözöltük egymást,majd elvágtattunk nevezni a tömeg elõtt. Kisebb sor fogadott minket a könyvtárnál,mi elõneveztünk így csak az itinerjeinkért álltunk sorba.

 

17.30 megkezdtük a csapatást! Alig mentünk pár száz métert és már be is futottunk egy zsák játszótérbe! J Történt ugyan is,hogy egy térre érve amin egy játszótér volt körbe kerítve begyalogoltunk, és csak akkor vettük észre,hogy nincs csak az az egy ki-be járata amin bejöttünk amikor már lusták voltunk visszafordulni és a kifeszített drótok közt próbáltunk átbujdosni, a helyiek nem kis meglepetésére. Egy anyuka épp a gyerekével játszott, és a biciklis idõsebb pár is aki épp arra járt hüledezve nézte a három világtalant, amint próbál átsuhanni a drótok közt! Nem sokkal késõbb befordultunk egy utcába aminek a végén a strandot véltük, de pár másodperc múlva avval a lendülettel vissza is tolattunk,mert nekünk a révet kellett megtalálnunk, mint elsõ ellenõrzõ pontot. Az utat követve,velünk szembe hirtelen megnõtt a forgalom3-4 autó és 6-8 biciklis tûnt fel. Ebbõl gondoltuk,hogy valószínûleg épp most ért be a komp. Hamarosan el is értünk az elsõ ellenõrzõ ponthoz a révhez,itt egy autóból osztották a pecséteket. Meg is kaptuk õket és felkerült a 17.45-ös érkezési idõ is.

Nem sokat idõztünk itt, tovább indultunk a második ellenõrzõ pont, mártélyi strand felé. Az idõ szép napos volt igazi túraidõ! A töltés itt elég jónak volt mondható, kb. 15-30 cm. széles föld csíkokkal,amin kényelmesen el lehetett bóklászni. Az utat néhol meztelen csigák tarkították,elõttünk nem sokan járhattak (8-10 fõ) nagyjából még életfunkcióik teljébe, ami a késõbbi biciklis teljesítõk megjelenésével kevésbé volt jellemzõ. A töltés bal oldalán lovak voltak kikötve legelni. Volt köztük egy almás deres, aminek nem igazán tetszett a töltésen a jelenlétünk, mert körbe-körbe szaladgált és közben prüszkölt és rázta a fejét! Vagy csak szeretett volna hozzánk csatlakozni! J Két fiatalabb teljesítõ ért be minket és szépen lassan beelõztek minket, majd egy tökös Döncis gatyás idõsebb muki ért be minket és szépen lassan elkocogott mellettünk. Kezdett besötétedni, Mártély felé közeledve megcsörrent Krisztián telefonja, Árpi hívta,hogy el tudtak jönni és a buszon ülnek épp Mártélyon vannak. Zsír, bár két órás késésben voltak,de legalább el tudtak jönni! Még a buszt is láttuk a töltésrõl,ahogy elhalad tõlünk alig 200 méterre. Elértünk egy aszfaltos részhez ami párhuzamosan haladt a köves úttal. Hát ez a rész nem tett túl jót a talpunknak! Egyenletes volt,de elég kemény is ahhoz,hogy nagyobb traumát okozzon mint egy sima földút!Itt egy túrázó ért be minket,szépen lassan elkocogott mellettünk, majd biciklisek jöttek szembe négyen,de nem a túra résztvevõi,hanem helyiek lehettek,mert hallottam amint azt találgatják vajon kik lehetünk. Lassan beértünk Mártélyra ahol már csak a strand lejárót kellett megtaláljuk. jobbra a fûben az ártérben valami villogott, elõször azt hittük valaki lement könnyíteni magán de jobb látószögbe érve láttuk meg a villanypásztor vigyelmeztetõ fényeinek fenyegetõ villogása tréfált meg minket. A távolban a töltés tetején egy csomóban mozgolódásra lettünk figyelmesek, közelebb érve tudatosult bennünk,hogy megérkeztünk az ellenõrzõ ponthoz! Itt két idõsebb úr várt minket pecséttel és almával. Az alma nagyon jól esett,szinte azonnal neki is estünk. Toltunk a fejbe némi izotópost is (izotóniás ital) és elõ kerültek a fejlámpák is. Kb. öt perc tollászkodás után ismét úton voltunk!

A következõ ellenõrzõ pont a körtvélyesi holtágnál volt. Az odavezetõ út eleje könnyû földút volt, itt szépen fogytak a méterek. Kezdtem álmosodni, egy kávét szívesen megittam volna, és ennek hangot is adtam. Krisztián közölte,hogy van nála kávés cukorka!!! Ez jobban esett egy tökön rúgásnál,pláne,hogy még adott is belõle! Ilyen jól rég esett cukorka, le is öblítettem egy kis izotópossal. Aszfaltra váltott ismét a töltés,de nem a legjobb minõségûre, volt ahol hosszában több méteren keresztül néhol 10 cm. repedés tátongott és szintben is különböztek egymástól! Feltûnt az elsõ biciklis teljesítõ is akik a 85 kilométeres távot választotta, úgy süvített el mellettünk egy köszi,sziasztokat odabökve nekünk közben,hogy csak pislogtunk! Ha nem tekert 40-50 km/h –val akkor semmivel,brutális tempóban volt és neki ez már a kb. 55 km. -e lehetett! Piszkosul ment, meg is jegyeztük,hogy ennek már egy óra sem kell és a célban lesz! Ezen a részen is szinte 30 méterenként találkoztunk 1-1 meztelen csigával,némelyikük elég xar kondiban volt, a belsõ szerveit a külvilágnak mutogatta. Ismét biciklisek értek be minket, ismerõs arcok bontakoztak ki a sötétbõl, Ördögh Lóri, Ábrahám Gabi, Szántó Sanyi,Szakáll Tündi és egy hozzájuk csapódott öreg arc ! Gabi hüledezett,hogy pólóban gyalogolok és nem fázok?! Igaz nem volt több 10-15 foknál,de mivel én jól bírom a hideget,vissza kontráztam,hogy csak a lányok meg a lyuktévesztõk fáznak ilyen jó idõben! J Kb. egy perces egymás szapulása után érzékeny búcsút vettünk egymástól és folytattunk reményekkel teli harcunk a hátralévõ kb.20 kilométerrel! Amíg tempóztunk,nem is volt semmi bajunk de hamarosan jött az ellenõrzõ pont ahol egy idõsebb ,,házas”pár fogadott minket. Megkaptuk a pecsétjeinket és 1-1 mars szeletet. Toltunk a fejbe némi folyadékot, Krisztián adott két kávés cukrot ismét,amit mohón be is toltam.

Kevés piszmogás után ismét úton voltunk. Butamód sötét volt, ha egy néger átszaladt volna elõttünk,azt hittem volna,hogy egy neoncsõ! Biciklisek szálingóztak,egyre többen értek be minket,ez abban is megmutatkozott,hogy 10 meztelen csigából legalább 2 nem volt a legjobb formában. Találkoztunk egy gõte szerû valamivel is, le is fényképeztem,de nem tudom a mai napig mi is volt az. Ceruza vékony,lassú,kaméleon mozgású valami volt, amit felszedtem az útról és a fûbe segítettem,mielõtt a csigák sorsára nem jut és kilapítja valami túrabakancs vagy bicikli gumi. Két biciklis muki hajtott el mellettünk, kölcsönösen üdvözöltük egymást,majd alig hagytak le minket 10 méterrel amikor az egyikük figyelmetlenül a nagy sötétségben a gyenge világításának köszönhetõen egy kb. 10 méter hosszú sársávba ragadt! A kb. 15 km./h sebességrõl 2 sec. alatt 0-ra fékezõdött. Nem sokáig ,,élvezhettük” a sár adta puha talaj elõnyeit, mert ismét aszfalt következett, hosszú 100 métereken keresztül! Krisztián már az algyõi híd pilléreit vélte felfedezni a távolban,ami mint késõbb közelebb érve kiderült,hogy magasfeszültségû karók. A távolban ismét annak jelei bontakoztak ki,hogy közeledünk az algyõi hídhoz, ugyan is fénysorompó fehér fényének villogását véltük felfedezni. Mivel ez a terep már ismerõs volt,tudtuk,hogy az algyõi híd amin át kell menjünk, csak pár száz méterre van a vasúti sínektõl! Úgy is volt, pucoltunk a fény felé mint a bogarak! Hülyeségbõl felvetettem,hogy gyerünk át a vasúti hídon a Tisza felett,de jobban jártunk,hogy nem tettük,mert alig értük el a közúti hidat,még a Tisza fölött sem jártunk amikor hallottuk átdübörögni rajta a vonatot! Emese meg is ijedt,mert nem tudta mire vélni a ,,pokoli hangot”. Átpirickáztunk a túlpartra, nem kis ijedelmet keltve a forgalomnak,mindenki szinte lépésben haladt el mellettünk, éjfél körül jártunk és nem tudták elképzelni kik és miért mászkálnak ilyen tájban erre felé. Átérve egy biciklis pár ért be minket,akik tovább haladtak az úton,nem kanyarodtak rá a töltésre. Kérdeztem tõlük, hogy nem az algyõi strandra tartanak-e, mire a nõ kissé ingerülten közölte,hogy de igen de nem fognak a töltésen menni mert az járhatatlan!!! Mondom magamba, ha klimaxolsz ne gyere túrázni b@szod! J Innen szinte teljes Szegedet látni lehetett, a fények bevilágították az ég alját,légvonalban úgy 10 km. -re lehettünk,de ugye mi nem légvonalba kívántuk megközelíteni a célt ezért még úgy 13 km. lehetett a célig. Mi rákanyarodtunk a töltésre ami annyira volt járhatatlan mint az eddigi töltés szakaszok….az igaz, hogy gyalogosan rossz volt rajta menni,mert vékony volt a föld csík és félig a füvön,félig a földúton vagy teljesen a füvön gyalogoltunk, de biciklivel ez minden nehézség nélkül járható lett volna! Mivel itt a fû elég vizes volt a cipõnk kellemetlenül átázott. Egy muki tempózott el mellettünk akit kérdeztük tudja-e mennyire van még az algyõi strand,amire elég megnyugtató választ kaptunk a kb. 1 km. –es válasszal. Majd azt is megkérdeztem,hogy a cél megtalálása érdekében mikor kell majd elhagyni a töltést, erre pedig azt mondta,hogy kb. a 18-as kilométer kõnél, majd elviharzott . Kezdtek a fáradtság elsõ jelei mutatkozni, ha kicsit kizökkentett valami a ritmusból, a talpam sajogott és a combom is éreztem már rendesen. Krisztián is megjegyezte,hogy a következõ ellenõrzõ pontnál pihenjünk kicsit,mert eddig nem igazán álltunk meg. Ebben egyet értettünk, nemsokára fel is tûnt az algyõi strand lejárata,balra lent az ártérben meg is jelent a kivilágított sátras sörpados ellenõrzõ pont. Odaértünkkor nem kis meglepetésünkre izotópos itallal és almás házi sütivel valamint gyümölcsös müzlivel vártak minket! Megkaptuk a pecsétjeinket majd lepihentünk és toltunk a fejbe pár kalóriát,az almás kocka jól esett és az izotóposnak is jutott hely hordónyi testemben! Eszembe jutottak Árpiék,így rájuk csörögtem,hogy merre járnak. Mondták,hogy épp nemrég hagyták el a körtvélyesi ellenõrzõ pontot, tehát alig kb. 8 kilométerre tõlünk tempózhattak. Hoztak rajtunk kb. 2-3 kilométert ,mert amikor õk elindulhattak, mi akkor tarthattunk a 10-11. kilométernél. A pontõr suni,kis szemüveges,copfos, nagyon elemében volt, elég harsányan tolta, mindenkire mosolygott és a müzlit osztogatta bõszen,közben a laptopját bújta. Folyamatosan érkeztek a biciklis valamint a gyalogos túrázók,sõt úszó mellénybe öltözött vízi túrázók is! Némi kb. 10 perces sörpados nyújtózkodás után kicsit nehezünkre esett újra indulni. Sajgott a talpam nekem is és Krisztiánnak is,Emese nem panaszkodott csak hallgatta a hisztinket csöndben.

Elindultunk az utolsó ellenõrzõ pont ami egyben a cél is volt a tápéi plébánia felé. Nehezünkre esett megindulni, idõ bõvében voltunk,még kb. 11 km. várt ránk de még csak most jött a neheze. Krisztián és az én talpamon már vízhólyagok burjánzottak,éreztük a szúró égetõ érzést és ezen a vizes fû által szétázott cipõnk sem javított! Az algyõi olajmezõk olyan fénnyel voltak, hogy bevilágították az egész környéket, a távolban már feltûntek az autópálya híd pillérei is. Olyan volt mintha alig 1-2 kilométerre lettek volna azok a pillérek, de ahogy közeledtünk,olyan volt mintha távolodtak volna. Elõttünk és mögöttünk is lámpák fényei pislákoltak, innen is tudtuk,hogy nem vagyunk egyedül. Itt a Tisza egy majdnem félkör ívet írt le ami annyira hiányzott mint csipás macskának a kutyaviadal. Így a híd megközelítése nem csak kétszer annyinak tûnt, hanem kb. kétszer annyi is volt, mint légvonalban….Végül csak elvánszorogtunk odáig, ahol egybõl pihenõ helyet vizslattam a fejlámpám fényében. A hídra felvezetõ szerviz lépcsõ fokait szúrtam ki erre, Krisztián és Emese is csatlakozott hozzám, jó volt ismét pihenni kicsit. Három túrázó ért oda a kb. 10 perc pihenõnk alatt, akikre a frászt hoztuk rá amikor a sötétbõl megszólítottuk õket. Az egyikük mondta,hogy már csak 5 kilométer van hátra és elsietett tovább, egy másik pont akkor jött amikor mi indulni készültünk, valami vadász muki lehetett a ruházata alapján, vagy erdész. Felbaktattunk ismét a töltésre aminek a borítása kb. 20 méteren keresztül törmelékes volt ami kifejezetten ,,jól” esett sajgó talpainknak! J Emese fázott ezért a kabátját vette elõ a hátizsákjából, na mondom ha most megállok akkor nem tudok újra indulni,ezért lassan tovább botorkáltam. Egy 4 fõs biciklis csoport ért utol majd elõzött be, nem tudom õk mikor indulhattak de igencsak a szintidõ vége felé járhattak. Az ártérbõl baglyok huhogása hallatszott szinte minden 500 méterben. A távolban a tápét megelõzõ ipari terület fényei világítottak, szépen lassan fogytak a méterek, Krisztiánék nem sokkal mögöttem jöttek,mert hallottam a túra botjainak a kopogását. Arra nem volt lelki erõm,hogy megforduljak nem pláne megállni is bevárni õket. Kb. fél óra elteltével elértem Tápét, de nem mentem le a lejárón, hanem a 18 kilométerkövet vizslatva a sötétben tempóztam a töltés tetején tovább a helyenként térdig érõ fûben. Egy sündisznó nézett velem farkasszemet, vagyis csak szeretett volna mert fejlámpám fénye elvakította. Kikerültem és csapattam tovább, minden lépésnél buborékozott a víz a cipõmbõl, már a 18.5 kilométerkõnél tartottam (lefelé csökkent) amikor jobbra a hátam mögött halottam ,hogy elüti a negyedet egy torony óra! Mondom, de f@sza lenne túlmenni a célon! Hát ahogy haladtam tovább feltûnt a volt komp lejáró…..ne b@ssssz, túlmentem volna?!?! Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom,Krisztián volt az, kérdezte,hogy hol vagyok mert õk már célba értek!!! Remek, akkor csak túl mentem, találtam egy lejárót majd elindultam visszafelé. Szembe jött egy pár túra cuccban,õket kérdeztem jó felé jövök-e?! Mondták,hogy igen pár száz méterre jobbra, ahol mozgás van ott a keresett plébánia! Érkezésemkor nagy vidámságot keltett az a tény,hogy a komptól kanyarodtam vissza, a rendezõség körében! J Megkaptam a kitûzõmet,az oklevelet és egy 1000 Ft. –os Decathlon utalványt is és rákerült az itineremre a 02.25-ös célba érkezési idõ, majd betoltam két zsíros kenyeret,lila hagymával, szoptam mellé egy kis maradék izotópost. Úgy volt,hogy megvárom Árpiékat a célban,de Krisztiánék mondták,hogy hívnak egy taxit,innen nem fognak még haza gyalogolni,ami még kb. 5 km. lett volna, ami nekem sem volt ínyemre,ezért velük tartottam. Mint kiderült Árpiék 03.30 körül értek célba, ami az jelenti,hogy egy órát hoztak rajtunk ami kb. 5-6 kilométer,ami szép teljesítmény!

Köszönöm túra társaimnak Bakodi Emesének és Varga Krisztiánnak a jó társaságot, gratula Helembai Árpádnak és Bürgés Évának a szép teljesítményhez! Valamint köszönjük a szervezõknek a hibátlan lebonyolítást!
 
 
 Túra éve: 2012
AuerTúra éve: 20122012.09.17 01:35:21
megnéz Auer összes beszámolója

Ember a gáton 40, 2012. IX. 15-16.


Tekintve, hogy Szegedre költöztem, kézenfekvõ volt, hogy elõbb-utóbb részt veszek egy szeged környéki teljesítménytúrán. A jég megtörésére az Ember a gáton kiválóan alkalmasnak bizonyult, hiszen kényszerkényeztetésre ítélt szervezetem epedve kívánta már a mozgást, a hõn áhított Õszi Mátra azonban elmaradt. Így hát maradt az a lehetõség, hogy nem utazom haza Gödöllõre a családhoz, hanem szegedi otthonomból indulok el szombat délután Mártélyra, majd onnét hazasétálok.


A túra annyi újdonságot jelentett, hogy ez volt az elsõ olyan túrám, amely szabályosan 0 m szintemelkedést ígért. Arra számítottam, hogy különféle síkvidékeken fogok bolyongani, azonban az útvonal ennél egyszerûbbnek bizonyult: csak a Tisza töltését kellett követni déli irányban. Az itiner ennek megfelelõen alakult, mindössze egy bekezdésbõl állt, amely kicsit bõvebben fejtette ki az egyszerû utasítást, miszerint "kövesd a töltést!"


Nos, kereken 18:15 perckor, az egy szál, szokatlanul tömött kocsiból álló vonatról leszállva neki is láttam teljesíteni a feladatot. A szalagozásnak hála hamar meglett a töltés, amelyen Mártélyt elhagyva egészen Szegedig haladni kellett.


A falut elhagyva hosszas, monoton bandukolás következett, melynek során szép lassan rám sötétedett. A jobb kéz felé esõ, erdõs rész felõl olykor-olykor ijesztõ neszezés hallatszott, az alkony beálltával pedig megjelentek a denevére, sõt, késõ szürkületkor még egy bagoly sziluettje is elröpült a folyó irányába. A csillagok fokozatos felragyogásával kétféle végtelenség jelenléte érzõdött: a vízszintesen minden irányba elnyúló síkvidéké, valamint a határtalan égbolté, melyet szerencsére csak korlátozott mértékben takartak a felhõk.


Az elsõ ellenõrzõpont igazán nehezen akart eljönni, de ezt annyira nem is bántam, hiszen utána annyival kevesebb maradt hátra az útból. Az algyõi hídfeljárónál kaptunk csokit, fejenként két almát, valamint egy-egy pohár finom teát. A csokira egybõl rávetõdtem, a teát nagy örömmel elköltöttem, majd számottevõ vízfogysztás, valamint a cipõm belsejének kavicsoktól való megtisztítása után tovalendültem.


A hídon átkelve balra kellett fordulni, ezután egy hosszú szakaszon jobb felõl a közeli település (gondolom, Algyõ) fényei, balról az egymáshoz préselõdõ fák szegélyezték az utat. Különös hatást keltettek ezek a fák, ahogy elnéztem a sötétbe nyúló sorukat, olyannak tûntek, mint megannyi zord, hatalmas bálványarc, melyek ridegen mustrálják a környékükön szaladgáló halandókat. Busa lombkoronájuk alatt, a törzsek között sûrû sötétség ácsingózott, mely mintha el akarta volna nyelni az arra tévedõ gyanútlan utazókat. Nem bolt itt nagy kedve leszaladni az embernek elvégezni a dolgát... A fasort ráadásul még ihesztõbbé tette, hogy mélyebben volt, mint maga a töltésenhúzódó út. A leereszkedés újabb negatív asszociációt eredményezett, hiszen "lefelé" kellett haladni, mintha csak az ember az alvilágba tartana.


Az égbolt több-kevésbé tiszta volt, teljes mértékben sosem borult meg. Méh néhány hullócsillagot is sikerült megfigyelnem, amellyel "jobb kéõ, mint soha"-alapont átéltem az év számomra elsõ hullócsillag-élményét. Azért a növényzet felõl olykor-kolykor felhangzó neszezés továbbra sem nyugtatta a kedélyeimet. Biztató jelnek számított, hogy messze-messze már látszottak a szegedi Dóm kivilágított tornyai.


A második ellenõrzõpont a Szeged melletti autópálya-hídnál helyezkedett el. Ellátás itt nem járt, kompenzációként egy kellemes információ várta a megfáradt turistát: 7 km a cél. Nem tudom, az ismeret kinek milyen motivációt kölcsönzött, én azért egész biztosan örültem neki, hogy az ellenõrzõponti étkezésemet követõen már 10 km sincs hátra a vágyott célig. A természetbõl fokozatosan érkeztünk a civilizávcióba. A töltés alatt szombati házibuliktól zsongó külvárosi terület húzódott, majd ahogy a földút átcsapott aszfaltozott utcába, egybõl fel is bukkant a furmányos módon megközelíthetõ cél. A meleg ételre és teára hiénaként vetõdtem, jólesett az energiapótlás. A táplálkozást, az oklevél átvételét, valamint a kellemes társalgást követõen elindultam haza, Szeged túlsó végére. Útközben sok-sok részeg fiatalt láttam, ekkor furcsálkodva konstatáltam, hogy számomra a 40 km-es battyogás jelentette a "bulit". Hazafelé még vásároltam két hideg Staroprament, melyeket aztán otthon békésen elköltöttem, azután pedig álomba merültem.


A túra útvonalán szerencsére aránylag kevés volt az asztfalt, bár a rajt és az elsõ ellenõrzõpont között volt egy hosszabb aszfaltozott rész, ez eléggé bosszantott. Ugyanakkor zseblámpát alig kellett használnom az út folyamán, részben a szemem is alkalmazkodott a sötéthez, részben pedig mindig akadt annyi fényforrás, hogy legalább annyi derengést juttason, amennyi az út megkülönböztetéséhez elegendõ.


Szép kis túra volt ez, örülök, hogy eljöttem. Elolvatam életem a 40 km-es túrákhoz valaha fûzött legtömörebb itinerszöveget, valamint végre életet vihettem elkényelmesedett végtagjaimba. Ezúton is köszönöm a szervezést.

 
 
 Túra éve: 2011
kekdroidTúra éve: 20112011.09.15 14:14:24
megnéz kekdroid összes beszámolója

 


Ember a gáton 50É


Az „50 kilométeres távon” (valójában csak kb. 43 km) gyalogosan túrázók a Mindszenti Mûvelõdési Központtól indulva, a Kossuth utcán haladva érkeznek a Tisza töltéséhez, a Révhez. Itt balra (D-i irányba) fordulva folytatják útjukat Mártélyon keresztül a Tisza közúti hídjáig (Algyõ). Azon átgyalogolva, D-i irányban haladva a Tisza töltésén érik el Szegeden a Célt, az Irinyi János u. 1. sz. alatt lévõ Alsó-Tisza Vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Felügyelõség épületét.


(Ember a gáton 50É útleírás, 2011)


 


Keleti pályaudvar, gyorsvonat indul Lõkösházára az ötödik vágányról. Mázli, még épp van egy üres fülke, bezuhanunk. Késõbb utastársak is adódnak, tevékenységükbõl semmit sem észlelek, mert a Rákos-Tápiógyörgye szakaszt mindenestül átalszom, a maradékon Szolnokig pedig próbálok még tovább aludni. Szolnokon felderítjük Kerek repkénnyel a vasútállomás 2-900 méteres környékét, nagyboltban vásárolunk be az éjszakára, majd a peronon ücsörögve megebédelünk, nézzük az állomási mozgásokat. Szolnoktól Szentesig robog velünk a Metrovagonmas által gyártott Bpmot, ott átszállunk a pontosan érkezõ bézére. Mindszenten összesen ketten szállunk le, a reggeli borult idõt már régen a feledés homálya takarja, itt napfény és hõség uralkodik. Besétálunk a kisváros központjába, ahol meglepetten fedezzük fel, hogy belecsöppentünk a negyedik mindszenti Paprikafesztiválba. Bográcsos fõzõversenyre készülõdik pár tucatnyi csapat, kapitális mennyiségû paprikával és hússal, nagy a kísértés, hogy a túrát itt és most feladjuk, helyette pedig jó sokat együnk, igyunk, mulassunk. Áh, majd máskor. Elsõ körben nem találjuk meg a rajtot, mert rossz irányból próbáljuk megközelíteni a Mûvelõdési Házat – így legalább sikerül megcsodálni a könyvtár elõcsarnokában elhelyezett Máté Péter emlékmûvet. Második nekifutásra – a színpadon épp Varga Miklós Európájával küzd egy lelkes énekes és Európa áll nyerésre, kiütéssel – beazonosítjuk a rajthelyet, beállunk az elsõ sorba. Itt fizetni kell, felírják a nevünket is a nyugtára, valamint adnak egy papírlapot: ez nevezési lap és itiner és igazolásgyûjtõ papír egyszerre. A második sorban megkapjuk a rajtszámot: a kiírás szerint van egyedi rajtszám, nos, annyiban tényleg egyedi, hogy másnak már nem osztják ki. Tehát rajtszám kiad, nevünk felvésetik egy listára. Az A/5-ös papírdarab immár a miénk, rákerül a rajtidõ, 17:40, hogy pontosak legyünk. Az útleírás (lásd fent) a kis papíron hat sorból áll, ebbõl egy az ATIKÖVIZIG rövidítés aktuális tartalmának a kifejtése. Van továbbá öt négyszög, az igazolásoknak, ebbõl egy a célnak, a maradék négy pedig a négy ellenõrzõpontnak: ezek a mindszenti rév, a mártélyi lejáró, az algyõi hídfeljáró és az autópálya híd nevûek. Egyetlen dolog hiányzik, mégpedig valami kis kapaszkodó a távadatokról, mert összesen annyi derül ki, hogy az ötvenes táv kb. 43 km – utólag összekattintgatva a gépen tényleg annyi.


Ennyi elõkészület után végre kezdjünk el túrázni! Vagy mégsem: Kerek repkény telefonos kapcsolatba lép a 72 km-es távot gyûrõ -rafter- - suvlaj-duóval, akik arról értesítenek, hogy egy templomtornyot látnak, és az akár a mindszenti templomé is lehet. Erre a hírre lelkesen elindulunk kávézni meg fagyizni meg vadonatúj traktorra bámulni és csak azután lépünk rá az Alföldi Kéktúra nagy sûrûséggel jelzett útjára, teljesen komolytalanul véve a túra teljesítményrõl szóló részét. Kibattyogunk a gátra, megkapjuk az elsõ bélyegzõ lenyomatát, a hosszútávosok kapnak szolgáltatást is. Megtelefonáljuk pontos helyzetünket, a folyamkilométer-szelvények alapján suvlajék még bõ három kilométerre vannak tõlünk. Várakozunk: lesétálunk a révhez, megnézzük, visszasétálunk a gátra (szegény pontõr nem érti, miért nem megyünk már tovább...), szembesétálunk a mezõnnyel – és találkozunk is két túrázóval! – kereken kilencszáz métert, a Kurcatoroki Gátõrháznál megszemléljük a zsilipet, leülünk. A helybéli kutyasétáltató kislányok tisztes távolságot tartva õgyelegnek körülöttünk. Kisvártatva megérkezik a két gátmániás, innentõl együtt kirándulunk Szegedig. A ponton õk kapnak csokit, vizet viszont nem, az csak a kerékpárosoknak jár (ezt speciel nem értem, aki bicajjal van, annak a szint nélküli 72 km azért nem annyira megerõltetõ, mint aki gyalog jön – fõleg, hogy a Rév a hosszútávon kb. 30 kilométernél van). Van azonban a közelben egy csap, állítólag erõsen klórízû vízzel (én nem merem megkóstolni), de van csárda is, megejtünk egy üdítõzõs-kávézós leülést. Felvillanyozva robogunk vissza a gátra, megkezdjük a gyaloglat érdemi része. Torma Tamás utánunk kiabál a pontról valamit a pecsételésrõl, de leintésre kerül, mi már beszereztük a Bíbic Túrakör bélyegzését.


Innentõl fogva a túra a következõrõl szól: jobbra ártéri erdõ, balra lapos táj, néha erdõvel, néha nem, odafent ragyogó tiszta égboltról vigyorog le ránk a telihold. Gyalogosként a lámpázás szükségtelen, még – a merõben felesleges – itinerolvasáshoz sem szükséges külön fényforrás. Egyedül a láthatóság érdekében feltûzöm a zsákomra a piros villogót, hátha így hamarabb észrevesz gyalogos, bringás. A lámpátlanság természetesen nem igaz azon szakaszokra, ahol természetesen nagy szabálykövetéssel a közúton kell haladni. Tamás csatlakozik hozzánk, egészen Mártélyig, ahol is úgy dönt, hogy nem kér többet a gátból és Szegedet inkább autóval közelítené meg. Addig elsétálgatunk egy darabig: elhagyjuk Mindszent házait – a fesztiválról még egy ideig hallani a zenét, majd lassan elhalkul és a semmibe vész. A gát füves koronáján szép, hosszú léptekkel ballagunk, kislétszámú birkanyájat kerülünk. A tavalyi HTMV után ismét elcsodálkozom, milyen sajátos, végtelen nyugalmat áraszt ez a táj. Lassan ránksötétedik, megérkeznek az elsõ kerékpárosok, s innentõl hatalmas létszámban, gyakorlatilag folyamatosan jönnek pár órán keresztül. Sokan megköszönik, hogy félreállunk, sokan jó utat kívánnak. Mártély elõtt kerékpárúttá lényegül a töltés koronája, az országút és a vasút is mellettünk halad egy darabig – sõt, egy szóló Bzmot is elcsattog Szentes felé. Az ekkor épp valahol elöl trappoló Repkény késõbb bevallja, hogy azt hitte, busz, de csak azért, mert nem látta, hogy három homlokfénye van. A gát elkanyarodik a fõúttól, újra füvessé válik, majd lámpák nagy csoportosulása bukkan fel elõttünk, megérkezünk a mártélyi ellenõrzõpontra. Kapunk egy-egy szem hatalmas, finom almát a pontõröktõl, leülünk a füves töltésoldalra, megvacsorázunk. A strand felé vezetõ úton komoly forgalom zajlik, majdnem olyan sokan mennek strandolni, mint túrázni tovább a gáton: negyedóra pihenés után mi is inkább a gát felé indulunk.


Újabb szakasz következik, három óra ellenõrzõpont, és úgy általában minden más nélkül. Az itt készült fényképek általában a társaság tagjait ábrázolják, természetes helyzetükben, azaz a gáton fetrengve. A vidám társalgás lassan átadja a helyét az alkalmankénti egy-egy mondatnak, majd a teljes némaságnak. Pedig annyira nem eseménytelen az út. Van néha gátõrház, tévé villódzik odabent. Van egy-két keresztezõ távvezeték is. Bizony. Van magassági pont. Van kispista-lehetõség (bizony, le lehet vágni ötven métert!), de megembereljük magunkat és nem megyünk le – az alant grasszáló õrkutya rásegít erre a választásra. Vannak szúnyogok, és amikor épp nincs szél, csípnek is egybõl. Van tájékoztató tábla a Mártélyi Tájvédelmi Körzetrõl. Mindennek a tetejébe jelzett turistaúton kirándulunk, méghozzá a piros sávon. Tehát egyáltalán nem unalmas a túra, az eddigieket tetézi, hogy a holdsütötte tájon igen messzire ellátni, a láthatárt zord erdõsávok jelölik a messzeségben. Tanyára, falura utaló jelet többnyire nem látni. Lassan, de biztosan mégis egyre közelebb kerülünk egy erõs, nagy kiterjedésû fényforráshoz: az algyõi MOL-telep már nagy távolságból sejteti magát. Keresztezzük a Sándorfalva és Békéscsaba közötti 400 kV-os távvezetéket, amit egyrészt alábecsülök, másrészt -rafter- elmondása szerint innen már közel van az algyõi ellenõrzõpont. Valóban: alig megyünk tíz percet a kerékpárosok hátsó fényei nyomában, amikor megérkezünk a pontra. Kollektív földrerogyás történik, közben teával kínál a kedves pontõrnéni. Elbattyogok vasutat fotózni, alszik a vonal, alszik a fénysorompó, csak a jelzõ vörös fénye világít a híd felõl. Pihengetünk még egy kicsit, majd összekapjuk magunkat, továbbindulni mindig egyre nehezebb. Kisétálunk az országútra, elhagyva a Tisza bal parti gátját. Egyenesen a sötét nagyfai országút emlékeztet a januári gáttúrára, megborzongok.


Elindulunk a Tisza-híd felé, autósok suhannak el mellettünk, egyikük jótékonyan ráfekszik a kürtre, legalább felébreszt. A hídról fények látszanak a vízen, nehezen, de kivehetõ a párhuzamos vasúti híd acélszerkezete is. A Tisza sötéten, méltóságteljesen hömpölyög alattunk, szédítõ a mélység, ösztönösen beljebb húzódok a korláttól. Elhagyjuk a hidat, immár a Duna-Tisza-közén kirándulunk tovább Szeged felé. Az olaj-/gáztermelõ létesítmény ontja a fényt a távolban, közelebb pedig Algyõ utcáinak a közvilágítása ad némi támpontot arra nézve, hogy tényleg haladunk, nem egy helyben toporgunk. Algyõ templománál a tervezettõl eltérõen mégsem állunk meg és a gátõrháznál is csak egy rövid idõre. Ez a túrázzunk-sötétben-a-gáton-ötlet mégsem annyira nagyszerû a gyakorlatban. Leülünk egy sorompóra, próbálok nem nézni a szelvénykövekre, úgysem tudom, Szeged mennyinél van. Az elöl haladó suvlajék találnak egy sünt, aki morogva veszi tudomásul, hogy eltávolítjuk az útról, mielõtt egy álmos túrázó rálépne. Innentõl aztán tényleg nem történik semmi, csak gyaloglunk, gyaloglunk, de a gát trükkös kanyargása miatt az olaj-/gáztermelõ rohadék mindig ugyanazt az arcát mutatja, mint a Hold. A különbség az, hogy a Hold mozog, viszont az olajizé nem, megvan a fix pont, ki lehet fordítani a sarkából a világegyetemet.


Megyünk a gáton. A távolban még mindig az olaj-/gázvalami fényei. Fuj.


Még mindig gát.


Ggggát.


Új tájelem: autók rohannak messze a sötétben jobbról balra, meg balról jobbra. Jé. Az az M43-as.


Eltelik fél óra, még mindig elõttünk fut valahol az emnegyvenhááááááármas.


Még fél óra. Lassan meg tudom számolni az elsuhanó kamionok reflektorait.


Fél három van. Ellenõrzõpont. Vidám bácsi, csokival kínál, hidászati kiselõadást tart. Megnézem az autópálya hídját, szép darab, kár, hogy csak a fele látszik, más szöget nem keresek, hogy jobban lássam. A pontõr megerõsíti -rafter- távbecslését a célig: még hét kilométer. Jaj. A bokám ég, a talpam ég, a vállamat, karomat már véresre vakartam a szúnyogcsípések miatt. Menjünk. Átbújunk az autópálya alatt, szerencsére a burkolt út visszavált füves szekérútra, ez kényelmesebb. A messzeségben új fények bukkannak fel, az talán már Szeged, méghozzá Tápé. Valami vízmûteleppel kezdõdik, ami baromi messze van, aztán balra kikötõk, hajójavító, ilyesmi mutatja magát. Van egy hajóroncs is, kísérteties látvány a sötét homályban. Meg házak, rengeteg ház, jobbra. Meg balra, az ártérben. Végül egy erdõ, az erdõ végén sárgás lámpasor. Ott a cél. A fényképek adatai szerint az autópályánál készített fotó és a célban készített fotó között nem telt el másfél óra, vagyis annyira lassan azért nem haladtunk. Érzésre a dupláját tippelem.


Berogyunk a célba, leadjuk a nevezési itinerlapokat, a precíz rendezõség levágja az adatokat tartalmazó tetejét és megírja az okleveleket, szép, szabványos betûkkel. Leülünk, kapunk egy nagy tál gulyást és egy nagy kancsó teát. Bõségesen meghajnalizunk, majd odasomfordálok a rendezõkhöz, célbélyegzõ híján célaláírást kapok a „Harmincéves...” mozgalom igazolólapjára. Átvesszük a papírokat – ha nem fotóztuk volna be, most sosem tudnánk, melyik kié volt, mert a tetejét levágták adminisztratív célokból – és az ígéretet a kitûzõk postai eljuttatásáról. Kióvatoskodunk egy buszmegállóhoz, a társaság tagjainak a járása legalább olyan kecses, mint amikor vízibivalyok balettoznak. Suvlaj és -rafter- elhúznak a hetvenvalahányas busszal a buszállomásra, ahonnét Szentes a célállomásuk, mivel a kocsit ott parkolták le. Mi egy jólelkû szegedi sporttársnõ javaslatára felszállunk a városnézõ 90F, vagy milyen buszra, és bõ félóra kanyargás után megérkezünk a pályaudvarra. Vonat, alvás, átszállás, vonat, alvás, átszállás stb. Hazaérkezés, fürdés, evés. Köszönöm a társaságot Repkénynek, suvlajnak, -rafter-nek – akárhogy is gondoltam útközben, visszagondolva nagy élmény volt a nyáréji gáttúra. Köszönöm a túrát a rendezõknek. A gát jó, a gát szép, a gáthoz legközelebb vízitúrázni szeretnék menni. Vagy kerékpározni.


-Kékdroid-


Képek

 
 
 Túra éve: 2010
ZsoltiTúra éve: 20102010.12.09 13:02:57
megnéz Zsolti összes beszámolója









Ember a gáton – KÉ 72 km. – 2010. szeptember 25.


Tavaly õsszel már "nézegettem" ezt teljesítmény túrát de végül nem indultam rajta. Idén januárban a "A híd túl messze van ..." túrán összefutottam egy volt középiskolai tanárommal, - Jánossal - aki említette, hogy õ már részt vett ezen a Csongrádról induló 72 km-es tekerésen. Javasolta, hogy én is "próbáljam" ki.


Még a tavasz folyamán elhatároztam, hogy ha törik vagy szakad, megteszem a Csongrádtól Szegedig tartó 72 km-t. Igyekeztem felkészülni mind technikailag, mind fizikailag.


Úgy döntöttem, hogy a MÁV segítségével jutok el Csongrádra. Hódmezõvásárhelyen, a népkerti állomáson szálltam fel a szentesi vonatra. Az egy kocsiból álló Bzmot végébe igyekeztem elhelyezni drót szamaram ahol már hét másik várt arra, hogy az éjszaka folyamán ugyancsak elvigye gazdáját a töltésen Szegedre. Szentesig jót beszélgettem a kalauzzal, majd több mint egy órás várakozásra kényszerültem sporttársaimmal a Csongrád felé menõ vonat indulásáig. Csongrád irányába itt már egy három kocsis Bzmot indult. Nem volt gond a kerékpárok elhelyezésével. Közben a Tisza-hídnál pár perces "technikai" szünetet tartottunk mert egy birkanyáj tévedt a sínekre. A csongrádi vasútállomáson megint egy órányi várakozással telt az idõ. Közben kezdtek szállingózni a kerékpáros túra indulói. Köztük Csaba, aki Szegedrõl tekert "fel" a töltésen. Beszélgetésbe elegyedtünk és többek között azt is elmesélte, hogy milyen talajviszonyok várhatók hazafelé a gáton. Magamban nem nagyon örültem a hallottaknak. Nem elég, hogy erõs szembe szél lesz, még a töltéskorona állapota sem mindenütt jó. Hamarosan a szervezõk is megérkeztek és negyed hat tájban elkezdték kiosztani a versenylapokat, - enyém a 20-as lett - amelyeket kitöltés után leadva nem is kaptunk vissza, csak a fél hatos indulás elõtt. Ugyan ebben az idõben befutott Félegyháza felõl is a vonat. Csomó kerékpáros szállt le róla. Köztük János, akivel elõzetesen nem beszéltem, így nem tudta, hogy én is részt veszek ezen a teljesítménytúrán. Váltottunk néhány szót, de a közös tekerésrõl gyorsan le is kellett mondanom mert biciklis sisakját fent felejtette a vonaton és anélkül nem akart elindulni. Viszont a Szentesrõl jövõ vonat majd csak hat elõtt tíz perccel érkezik meg, amin elvileg visszahozzák neki a fejvédõt. Mivel szerettem volna a sötétség beálltáig minél elõrébb jutni a töltésen, abban maradtunk, hogy elindulok, aztán õ egy kicsit jobban rálép a pedálra és befog valahol.


 17:38-kor beizzítottam a GPS-t, - hogy legyen valami pontos sebesség és távolságmérõm - és "elrajtoltam". 7 perc alatt az elsõ ellenõrzõ ponthoz értem. Gyors pecsételés és már hasítottam is tovább az erõs szembe szélben. A töltéskorona szerencsére aszfaltos volt. Közben felfedeztem magam elõtt egy láthatósági mellényben tekerõ társaságot. Igyekeztem olyan sebességet tartani, hogy mindig látótávolságban maradjanak. Néhány késõbb induló sporttárs a szél ellenére is nagyobb sebességet tartott mert többen is elkerültek. Nem sokára feltûnt a Tisza-híd, pont fél óra alatt tekertem le az idáig tartó 9 km-t. Viszonyítási pontjaim - a láthatósági mellényes csapat - a híd túloldalán megálltak, gyorsan el is kerültem õket. A híd után közel hétszáz méteren, a 451-es úton kellett haladni. Igyekeztem gyorsan túllenni ezen a részen mert nem volt sok kedvem a nagy forgalomban tekerni. Szerencsére utána megint a töltés következett. Senki sem kerekezett elõttem. Komótosan haladtam elõre. Nézelõdni nem volt kedvem mert a szél nagyon erõsen fújt. Idõnként elkerült egy-két gyorsabb kerékpáros abból a 49-bõl, aki utánam indult. A szentesi strandlejárónál véget ért az aszfalt. Rázós és simább szakaszok követték egymást a töltésen. Egy négyes boly is elkerült. Úgy döntöttem, hogy nem nagyon maradok le tõlük. Felvettem a tempójukat és 10-20 méterrel mögöttük maradtam. Ez volt a szerencsém mert egyszer csak az én nyomomban elõttem haladó srác és lány elesett. Éppen volt annyi idõm, hogy kikerüljem õket. Lassan sötétedni is kezdett. Ideje volt bekapcsolni a világítást. A sötéttõl tartottam egy kicsit mert a világításom nem egy CatEye minõségû volt. Azonban kellemesen csalódtam. A másfél ezret kóstáló négy ledes lámpám nagyon jó fényt adott. Teljesen biztonságosan lehetett tekerni. Magamba mélyedve haladtam tovább - néha feltûnt elõttem egy-egy vörös fény - amikor magam mellett "kaszáló" fénycsóvát láttam. Két fiatal srác ért utol. Úgy döntöttem, hogy "játszom" egy kicsit és én is a pedálra léptem. Lemaradtak. Amikor újra a közelembe értek, megint gyorsítottam. Ez eltartott vagy 15-20 percig. A GPS-re nézve a sebességem - az erõs szembe szél ellenére - 20-22 km/h volt. Végül hagytam õket "öregember nem gyorsvonat" alapon. Mivel a sötétben látnivaló nem volt, csak a hullámtéri erdõk kontúrját lehetett kivenni megint magamba mélyedtem. Az riasztott fel, amikor valaki rám szólt: - Zsolti, te vagy az? Igen, én voltam. János ért utol. Ledolgozta a közel húsz perces hátrányát, amit a sisakra való várakozás okozott neki. Ezután együtt tekertünk tovább. Fél nyolc után pár perccel elértük a mindszenti frissítõ pontot. Ásványvízzel pótoltuk a folyadékveszteségünket. Négy percet idõztünk és tekertünk tovább. Nem tudom merre járhattunk, amikor János "sávot" akart váltani. Azonban nem sikerült neki és hatalmasat nyekkent a fûben. Gyors kerékpár ellenõrzés után ismét nyeregbe pattantunk. Nem sokat mentünk, amikor el kezdett "csapkodni" az esõ. Elõször kicsit, aztán nagyon. Nem volt mit tenni, magunkra kellett ölteni az esõkabátokat. Én még a fejemre tettem egy fejlámpát is és a kapucnimmal védtem. Késõbb áldottam magam, hogy így tettem. Folytattuk az utunkat,  János elõl, én hátul. Egyre jobban esett az esõ. Kezdtük elkerülni a gyalogos túrázókat is. Végre elértük Mártélyi ellenõrzõ pontot. Itt már szakadó esõben ropogtattuk a kapott almát. Abban a 10 percben amit itt töltöttünk, szóba került a töltés állapota. Bíztunk benne, hogy nem ázik fel nagyon. A két srác, akivel még korábban "játszottam", valószínûleg nem bízott a töltés állapotában mert õk Vásárhely felé vették az irányt. Elindultunk. 11-km volt elõttünk a lúdvári szivattyútelepig és onnan még majdnem négy - ez már aszfalton - az algyõi vasúti híd elõtti átjáróig. Egy darabig elõl mentem - közben János még egyszer elcsúszott - majd egyre nehezebbé vált a tekerés. Kezdett a fékek környéke telerakódni sárral. Próbáltam a füvön haladni, de nem sok sikerrel. Abban maradtunk Jánossal, hogy õ elõre megy, én meg majd valahogy csak eljutok Lúdvárig, utána meg már "gyerekjáték" az egész. Egyre gyakrabban kellett megállnom és takarítanom a fékek környékét. Szerencsére a váltót és a fogaskerekeket elkerülte a sár. Azokat a gyalogosokat akiket leelõztem, kezdtek visszaelõzni. Végre elértem Lúdvárt, gyorsan megszabadultam a fölös sártól és már hasítottam is az aszfalton. Ez a hasítás azonban már éreztette hatását mind a combizmaimban mind a hátsómon. Ez utóbbit nagyon törte már a nyereg. Újból elkezdtem elõzgetni a gyalogosokat. Némelyiken szörnyülködtem egy sort magamban. Teljesen felkészületlenül - fejfedõ, esõkabát, piros villogó nélkül - indultak neki a túrának. Teljesen el voltak ázva. Az aszfaltnak köszönhetõen 21:53-kor elértem az algyõi vasúti hídnál a töltésen lévõ vasúti átjárót. Egy felállított sátornál volt az ellenõrzõ pont. János már itt várt, - feleségével együtt, aki a gyalogosok között indult - hogy megérkezzek. Egy forró tea elfogyasztása után nem is sokat várakoztunk, hanem nyeregbe pattantunk. A 47-es útnál összefutottunk a Vásárhely felé induló két sporttárssal is. Jó sebességet tarthattak mert alig veszítettek idõt. Amíg átértünk a Tisza túloldalára, megbeszéltük, hogy a töltés bizonytalan állapota miatt aszfaltos utakon jutunk el a célba. A hídról Algyõ felé vettük az irányt és az olajosok által használt üzemi utakon jutottunk el az épülõ M43-as autópálya és az ún. Déli út felüljárójára. A felüljárón igazi meglepetés ért bennünket. Három - már Vásárhelyre hazafelé tartó - túratárs felvilágosított bennünket, hogy rossz felé járunk, mert az M43-as Tisza-hídjánál is van egy ellenõrzõ pont. Elég kellemetlen volt a helyzet mert fogalmunk sem volt, miként is jutunk el odáig. Aztán csak neki indultunk. A felüljáró tápéi oldalán volt egy út - a Keleti - a töltés felé. Nem sokat kellett kerekezni, amikor egy másik felüljáróhoz értünk. Nosza, feltornáztuk rá magunkat, amikor egy autó ért alánk. Ketten szálltak ki belõle. Mint kiderült a hídnál lévõ ellenõrzõponthoz tartoznak. A segítségükkel végül - a felüljáró oldalán lévõ lépcsõzés, meg egy kis sárban dagonyázás után - az épülõ M43-ason találtuk magunkat. Vígan tekertünk a Tisza felé. Végül 2,5 km-es kerülõvel 23:05-re eljutottunk a hídfeljáró alatt lévõ ellenõrzõ ponthoz is. Egy kis csoki majszolás után már a töltés felé vettük az irányt. Meglepetésünkre errefelé egyáltalán nem volt felázva a teteje. Tehát az algyõi hídnál simán az autópályahíd felé kanyarodhattunk volna. Innen már gyerekjáték volt az a pár kilométer és 23:37-re célba is értünk.


A versenylap leadását követõen még várt volna egy kis meleg étel, de ezt a késõi órára tekintettel kihagytam.


A végére igen elfáradtam, de ha az erõm engedi jövõre is letekerem ezt a távot.


 


A GPS mérés szerint:


Napi út: 75,4 km

Mozgási idõ: 5 óra 11 perc

Max. sebesség: 31,5 km/h

Mozgási átlagsebesség: 14,5 km/h

Teljes átlagsebesség: 12,6 km/h


 
 
BalhaTúra éve: 20102010.10.06 13:38:37
megnéz Balha összes beszámolója

 40 km, Mártély-Szeged. Félve indultunk neki (párommal), mert januárban a "Híd túl messze van" túrán felkészületlenül vettünk részt, pedig az "csak" 30 km volt. Hiába teljesítettük a Mátrabérc legrövidebb szakaszát a 26km-es Muzsla túrát, ott azért más izomcsoportokat is meg kellett mozgatni, itt viszont egész úton ugyanazokat.



Délután 5 óra elõtt értünk Mártélyra a faluházhoz. Nem voltunk még sokan hisz az indulás 6-ra volt meghirdetve. A szervezõk valamivel hamarabb elindítottak bennünket. Faluházból jobbra és a kanyar után látszódott a feljáró a töltésre. Szeltük a kilómétereket, a tempót is tudtuk tartani, néztem a GPS-t kb. 6-7 km/h sebesség. Közben felerõsödött a szél, éreztük, hogy esni fog. 



Már besötétedett mire az elsõ ellenõrzõ állomáshoz érkeztünk útközben utolérve az elõttünk indulókat. Esik egy ideje. Forró tea és bélyegzõ a lapunkra, majd indultunk tovább. Az algyõi hídhoz értünk, autó jön és beterít vízzel, utólag is köszönöm neki. Átérve a hídon balra folytattuk utunk. A közelben Algyõ fényei, innen már nincs sok hátra. Gondoltam én. Igazából nem is volt csak soha nem tanulok a hibámból, ezért szerzek néhány vízhólyagot. Így volt ez most is. De eltávolodtunk Algyõtõl és Szeged fényeit még sehol nem láttuk, néha felkapcsoltam a fejlámpát de rájöttem, hogy jobban látok nélküle. Elérkezett az a pont amikor megbántam a percet amikor beneveztem, szitkozódtunk mindketten. Az elsõ ellenõrzõ állomáson kaptuk azt az információt, hogy az új Tisza híd alatt van a következõ megálló. Hirtelen jobbról megláttam egy nagyon szabályos építményt a töltés jobb oldalán, balról pedig fényt. Ez az végre itt a második ellenõrzõ pont. -Ide biztos értünk tudnak jönni kocsival!-(addigra ugyanis felkészültünk arra, hogy feladjuk.) Letértünk a töltésrõl jobbra- gondoltam, hogy a híd alatt lehet csak eljutni a fényhez. De nem. A töltés jobb oldalán a híd alatt egy fejlámpás Úr várt bennünket. Kiderült, hogy ide sehogyan sem tud autó bejönni. Tehát nem volt más választásunk csak az, hogy letudjuk azt a maradék 7 km-t is. Csoki, kis pihenõ és már mentünk is tovább. Hamarosan megláttuk Szeged fényeit és Dóm-ot. Innentõl sem inni sem enni nem álltunk meg, csak ahogy bírtuk szedtük a lábunkat. Tápéi-komp, már nincs messze a vége. És tényleg nincs, a távolban autók jöttek fel a "Sárgáról" én pedig tudtam, hogy hamarosan célba érünk.



Így is lett. A 40 km távolságot melyre a maximális idõ 9 óra volt, 5 óra 20 perc alatt teljesítettük. Kitûzõ, emléklap, hazafelé még belefutottunk egy igazoltatásba, persze autóval.



Jövõre újra megpróbáljuk.

 
 
 Túra éve: 2006
RadiánTúra éve: 20062006.09.20 12:29:11
megnéz Radián összes beszámolója
Ember a gáton (72É)

Rögtön az elején leszögezem azok kedvéért, akik a beszámoló hosszát látva bele sem kezdenek az olvasásba, hogy ajánlom a túrát mindenkinek, szervezése (19. rendezés) kiváló volt, nevezési lapon leírtak alapján könnyen lehetett követni az útvonalat a városban (esetemben Csongrádon) is, a töltés ugye meg adta magát. Ellenõrzõ pontokon kedvesek voltak, biztattak, célban gratuláltak, asztalhoz hozták a beérkezést követõ pár percen belül elkészülõ emléklapot, és a célban a gulyásleves is nagyon ott volt! :)

Az utóbbi években kissé hanyagoltam a teljesítménytúrázást, így kellemes meglepetésként ért nyár végén, mikor a túranaptárban észleltem, hogy az Ember a gáton 72 km-s gyalogos távval is bõvült (noha nem idén). Ráadásul kedvesemet (akivel egyébként 8 éve vagyunk házasok) az egyéb túrabeszámolók olvasgatása közben kihívta a 40 km-s táv. Kettõnk tervei pedig együtt megvalósíthatónak látszottak, hiszen a 72 km-s Csongrádról 13:30-14:00 órakor rajtolható táv második fele egybeesett a Mártélyról 19:00-21:00 órakor rajtolható 40 km-s távval. Nagyon bizakodó voltam, és így abban egyeztünk meg, hogy már 19 óra körül indul Mártélyról, gondoltam ha már 13:30-kor elindulok, 5 és fél óra alatt csak leküldöm azt a 32 kilcsit. A tervem tehát ez az idõ, plusz a 40 km táv szintideje (9 óra), azaz összesen 14 és fél óra volt.

Szegeden a távolsági autóbusz állomásra már korábban kiérek, és figyelem a Csongrád felé igyekvõ leendõ társakat. Többek között látok is egy csoportot alig cuccal, gondolom õk futni fognak. De éppen, mikor a busz begördül a megállóba elfutnak a város felé, amin kissé meglepõdök... :) Mint késõbb kiderül inkább autóval történõ felutazás mellett döntenek. A másfél órás út alatt elgondolkodom, hogy a Tisza nagy ívei miatt visszafele még ennél is hosszabb távot kell legyalogolni, illetve megismerkedem néhány sorstársammal Cilivel, Gáborral, és Zolival. Bizakodóan érkezünk Csongrádon a vasútállomásra, ahol még a várótermet is kinyitják a nevezés idejére...
Nem tudom, most mi a trendi, de a fórum hat évvel ezelõtti ajánlása szerint szarvasfaggyú krémmel vastagon bekenem a lábamat bokától lefele, mert a vízhólyag jellemzõ nálam, különösen az egyszerû sportcipõimet figyelembe véve. Mint késõbb kiderül ez teljesen beválik :), csak sarkokban lesz vízhólyag, de ott is csak azért, mert a cipõ kartonig kopik, és ezzel súrlódik a sarkam. Comboknál való kenést elmulasztom, végére ki is dörzsölõdik, amit otthon majd fürdéskor észlelek. :(

A nevezés nem megy valami gyorsan, 13:40 körül kezdõdik, és nagyjából tizedikként két perccel 14 óra elõtt indulhatok. Ekkor már kezdenek sötét gondolatok gyülekezni elõttem a tervemet illetõen, de újra bizakodó leszek, mikor Csongrádon áthaladva 20 perccel késõbb az elsõ ellenõrzési pontot elhagyva a gáton nekifeszülünk a távnak. Gáborral kettesben meglépünk a többiektõl gyaloglási tempónkat bõven 6 km/óra fölé tornázva. Tõlünk csupán négy futó lép meg, de még õket is nagyon hosszú ideig látjuk kilométerekre magunk elõtt... :) Közben egy helyi lakos érdeklõdve megáll mellettünk egy kismotorral, és a talán nem mindennapos hír (kisvárosban ez aranyat ér!) birtokában gyorsan továbbrobog. Tiszai gát várossal határos részeinek nagyszabású megerõsítése még folyik. Szeged belvárosi részén 70-as évek végén épített vasbeton (noha praktikus) támfal látványa után a csongrádi téglaborítással díszelgõ, felül fehér kõ burkolattal ellátott mellvédje paradicsomi érzést kelt. A gátkoronára épített beton burkolatú bicikliút már kevésbé, de a szentesi közúti hídig ez jut. Tisza bal partjára átkelve a betonburkolat még nem készült el, csak munkagépek döngölnek ezerrel. Pár kilométert haladva végre megkapjuk a gátas túráktól elvárt földes alapot. :) Órákig gyalogolunk, miközben nem találkozunk senkivel, csend van és nyugalom, csupán a néhol szakmai dolgokat (lévén mindketten programozók) is érintõ társalgásunk, és a tájvédelmi körzet állathangjai törik meg a csendet. Gyenge vagyok madarakból, ezért nem hozok neveket, de sok gém-, és kócsagszerûséget látunk, olykor többed magukban, és persze nyulat is... :) Ártéri erdõk, szomorú fûzfasor, felhõkön áttörõ napsugárvarázslat, százával cikázó fecskék mind-mind nagyon ott vannak. Csak úgy repül az idõ, talán túlságosan is. Van nálam egy kis méretû Csongrád megye térkép, kinézem, hogy egy íves jobbkanyart követõ éles balkanyar után érünk majd a Mindszenti révhez, ami még 9 km-re van Mártélytól. Mivel még nem jártunk erre, több ilyen jobb-balos érzés után gondoljuk, hogy a távolban már ott vagyunk, de csak nem. Ekkor jön két kis srác biciklivel, rákérdezünk, mire õk, hogy az még majdnem olyan messze van, mint amennyit Szentes felõl jöttünk... Ebbõl még baj lesz... :( A sötét gondolatok visszatérnek (szúnyogok is módjával, de azokat fujikával elriasztjuk), és ha nem a gáton lennénk, azt hinném eltévedtünk. Elbizonytalanít, és sokáig hamis nyugalmat ad az is, hogy Csongrádot elhagyva a jobb parton olvastunk 82 km-s jelzést is, most a bal parton Mindszentet, az 50 km táv indulási pontját sem elérve már 52 km-t jelez az oszlop. Akárhogy számolunk ez nem jön ki. (Feltételezésem szerint a két oldalon eltérõ a számozás.) Mindegy, végre 19 óra körül elérjük Mindszentet, ahol a csárdában megtisztítjuk magunkat az elõzetesen táska aljára került, így majdnem folyékonnyá váltan fogyasztott banánhegyek ragacsából, átvesszük a nevezési lapra járó ásványvizet, és kóstolót veszünk az éppen zajló esküvõ sütikínálatából... :)

Visszatérve a töltésre 19:20-kor értekezek, hogy kedvesem 8 km-re elõttem elindult Mártélyról. Ennek fele se tréfa, gyalog nyilván nem érem egyhamar utol, így búcsúzom Gábortól, és noha nem nagyon hiszek a kitartásban, de futni kezdek. Eleinte jólesik a megváltozott terhelés, még látom a csökkenõ száz métereket felróva az oszlopokon, de besötétedik. Most kb. 5 percenként viszek egy km-t. Mártély elõtt valamivel pár száz métert magas gazban futok, hogy hol a kijárt út itt nem látom, próbálok az oszlopoktól hasonló távolságban haladni, úgy tûnik sikeresen. Mártélyi harmadik ellenõrzõ pont 42 km-s jelzésnél van, a pontõrök kedvesek, tudnak rólam... :) Teát, almát nem kérek, és felvillanyoz, hogy kedvesem elõnye 4 km-re csökkent. Már nincs nagy kedvem, de tovább futok, ha talán kicsit lassabban is. A km jelzéseket a sötétben már nem látom, de két oszloponként számolok vissza egyet általában tízbõl kiindulva, közben elõzgetek ezerrel "Vigyázz, középen elfutok!" felkiáltással. Nagyon pozitívak a túratársak, negatív szót nem kapok, csak õszinte biztatást. Végül elõre szólok kedvesemnek, hogy lassítson, mert fogytán a szuflám. Mikor szerintem már nincs olyan messze, mondja, hogy itt van a bal kanyarban, elõre nézek, valahol a távolban látom, hogy a töltést övezõ fasor balra fordulva sötétlik. Erõt veszek magamon, és összességében 15 km futás után végre beérem. Látszólag meg vagyok magammal elégedve, mert nem hittem volna, hogy menni fog.

Kedvesem most nagyon fürgén adja elõ, visszaállva gyaloglásra a bal térdemet, amit még induláskor be kellett volna fáslizni, már érzem. A 72 km-s biciklisek 18 órától rajtoltak Csongrádról, így 45 km után kezdenek érkezgetni, fényeiket követve már km-kel korábban kiszúrjuk az algyõi ellenõrzõ pontot. Pecsételés, és meleg tea mellett az esõkabátot is elõ kell venni, mert egy kisebb felhõszakadás köszön be. Csak 10-15 percig tart, edzõcipõnk, és a töltés hamar megszárad. Az algyõi hídon átkelve ismét a folyó jobb partján haladunk Szeged felé, mely már csupán 15 km-re van. Korábbi sejtésem igazolódni látszik, mert a túloldali km számozás ezen az oldalon ismét egy magasabb értéktõl indul. Ahogy az a Híd túl messze van beszámolókból is kiderült, az Algyõ körüli "tekergés" kissé demoralizáló. Szegedünk híres Dómja jó másfél órán keresztül jobbról ugyanabban a távolságban látszik. Közben Gábor beér, és elhúz. Végre ráfordulunk Szegedre, és a Dóm inkább elénk kerül. A km-k ekkor már nekünk dolgoznak... :) Megszakadni nem kell, így az utolsó szakaszon kétszer is megpihenünk. Az utolsó ellenõrzõ ponton, már Szeged határában 3 km-re a céltól, csokit kapunk. Cél idén a vízi sporttelepen van, ahová fél háromkor érkezünk. Kedvesen gratulálnak, a kitûzõt rögtön megkapjuk, az emléklapot néhány perc múlva helybe hozzák. Gulyáslevest kapunk kenyérrel, ami nagyon ízlik. Végül kedvesem 7 és fél óra alatt teljesíti a 40 km-t, büszke is vagyok rá :), én pedig 12 és fél óra alatt a 72 km-t.