Túrabeszámolók


Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40

Kerek repkényTúra éve: 20072007.08.08 19:25:04
Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130 km. Mert egyszer ezt is ki kell próbálni :)


A gondolat már megvolt. Régóta megvolt. Még mindig emlékszem arra az estére, mikor büszke voltam az elsõ kitûzõmre, amit teljesítménytúrán szereztem. 1999-ben volt egy március végi napon. A kitûzõn Vasas Nagy 8-as 40 km-es teljesítménytúra felirat volt egy nyolcassal, tölgyfaággal, dombokkal, a Balatonnal, s rajta egy vitorlással. Le se tudtam tenni. Ekkor apukám elõhúzta a biciklistáskáját, melybõl számtalan kitûzõ és jelvény gurult elõ. Alig gyõztem végignézni õket. Némelyiken egyszerûbb, másikon cifrább rajzok, képek, címerek, teljesíthetetlen soknak tûnõ kilométerek voltak megfigyelhetõk. És akkor a kezemben maradt egy parányi kis jelvény. Hosszúkás kis levélke volt, zöld színû, rajta aranyszínû felirattal: Rockenbauer 130 km. Akkor éreztem valamit, hogy én is szeretném azt a jelvényt. És akkor, a kis tizenkét éves azt gondolta, neki soha, de soha nem lesz olyan…

A buszon ültem és szakadt az esõ. Nagykanizsa innen már alig 10 perc. Aztán megérkeztem. Itt csak éppen csöpögött az esõ. Így szálltam le a buszról a jól megpakolt nagyzsákkal, a környezetemben lévõ emberek fura tekintetével övezve. Látszott rajtam, hogy nem vagyok képben még azt illetõen sem, nekem merre kéne mennem, egy nõ mégis tõlem kér útbaigazítást, persze eredménytelenül. Aztán mikor egy körforgalomhoz érek, ahonnan a csónakázótó a következõ állomás, akkor már tudom, hogy nagyon nem jó helyen vagyok. Galadh Ereb-tõl, mint helyi erõtõl kérek útbaigazítást. Megyek visszafelé, de megint hiba kerül a gépezetbe, de egy bácsi szerencsére épp abba az utcába tart, ahol az iskola van, így hozzá csapódok. Pár perc múlva lihegve szólal meg, hogy alig bír engem követni, pedig neki csak egy kis szatyor van a kezében, nekem pedig egy hatalmas zsák a hátamon. Lelassítok, kérdez, mit fogok csinálni, mondom, hogy Rockenbauer, õ meg csak annyit: arról már hallott, az nagyon nehéz. Majd elfordul balra. Már látom az iskolát. Bízom benne, hogy hamarabb érkezem még így is, mint akik Pestrõl indultak fél órával korábban, mint én Lentibõl, de a folyosón már hallom a hangjukat, s röhögök magamon. Lefoglaltak egy egész tantermet a TTB különítménynek. Elmesélem nekik szerencsétlenségem, aztán kapok névnapi ajándékokat, amiken meghatódok. Begyûjtjük az embereket és mindenkit ráveszünk, hogy enni kell, méghozzá pizzát, így 9-en jól nekiindulunk a vendéglátóegységnek. A pizzériában a kiszolgálás sebessége vetekszik Villámkezû Dzsén-ével, közben még házhozszállítás is van, meg az áram is elmegy. Vándorköszörûs kapja elsõként a pizzát, aztán Feri lecsap Suvlaj nagypizzájára, de sokan így is neki köszönhetik pizzájuk teljes mértékû elpusztítását, mert hiába nem éhes, azért nagyon segít fogyasztani. :) Megérkezik Vándor Csillag, Petami, RitaB, Suvlaj (azaz Ferié), Kékdroid pizzája is, itt már sejtem, én fogom utoljára kapni. Valóban. Hozzák Zsotyekét, de nekem még várnom kell. Megy az evés, a végén Kékdroiddal versenyzünk, jobban mondva kérem, hogy egyen lassabban, hogy ne legyen annyira gáz nekem, hogy mindenki rám vár. :D

Összedobjuk a pizzák árát, egy ezres marad is pluszban, senki nem hiányolja, majd elfagyizzuk, vagy elkávézzuk holnap.

A szálláson táblaösszerajzolás, fürgyünk/ne fürgyünk, süteménypusztítás, majd alvás. Holnap sokat kell majd menni.

Reggel ki könnyebben, ki nehezebben kel. Én úgy érzem, inkább könnyebben. Mosakodás, gyorsan betárazom a cuccaimat a hátizsákba, aztán hamarosan már ott állunk az iskola elõtt, s kérjük a rajtbélyegzõt.

Itt van Galadh Ereb is, akit már idõtlen idõk óta nem láttunk. Hatalmas tömeg hömpölyög keresztül Palinon. Hamar elérjük az elsõ bóját, ahol megkezdem a mosolygó fejek rajzolgatását. Kreativitásomat maximálisan kiélhetem, mert Galadh rám bízza az õ lapját is, hogy rajzoljak rá. :)

Puha homokos az út, ami lassít, de visszafelé nem fog, állapítjuk meg, már ha eljutunk odáig. Még alig van reggel 8 óra, de már melegem van. Hosszúvölgytõl Homokkomáromig, majd azon át mûút, de utána földút, fel a felcseperedõ erdõn, ahol tudom, lemenni rosszabb. Fenn ismét rajzolás, most egy „H” betût is írok, mert kitaláltam egy vicceset, kíváncsi vagyok kijön-e a végére. Úttörés hamar jön, minden olyan gyorsan következik egymás után. Az erdõszéli mezõkön a fû teljesen ki van száradva, a lombok már õszülnek. Egy-két mocorkás után tüskéket szedegetek a lábamból. Találok egy koponyát is, de borzasztóan mély anatómiai ismereteim, meg minden arra mer következtetni, hogy nem embertõl származik. :) Oltárci vadászháznál vizet kapunk, meg paradicsomot, itt utolér minket Miki, aki a Rákóczin szerzett nekem plusz két perc pihenõt a Rákóczi fánál és a célban megnyugtatott, hogy nem csak én voltam csoffadt. :)

Valamivel arrébb vízvétel, utána meg az erdõszélen sárga hernyótalpas mezõgazdasági jármû. A következõ erdõ kicsit nehezebben járható, az úton nagy ágak vannak, ugrabugrálunk, bukdácsolunk. Néhányan leülnek, gondolom majd én is, de észreveszek egy cikláment, inkább azt akarom fotózni. Itt rámjött valami, mert folyamatosan kommentálom magyarul, s ha tudom, latinul is a felbukkanó növényeket. Mondtam, szóljanak, ha nem bírják már, de Kékdroid azt mondja, felõle mondhatom, õ majd a trafókat fogja. Átmegyünk egy réten, ahol a fû igen magasra nõtt és émelyítõ varádics szagot árasztanak a sárga fejû virágok. Két rajzolós pont van Hahót elõtt, ahol a lapok kétszer kettõ mosollyal és két betûvel gyarapodnak.

Egyszer csak elérünk egy fehér lejtõs utat, ahol kollektíven elkezdünk lefelé kocogni. Parádés jelenet, de én hamarosan inkább jobbra a leállósávba húzódok, s komótosan lépegetek lefelé.

Hahót, Flintstones presszó. 12:55 a pontos idõ. Hideg üdítû, zsíroskenyér, felfrissülés. Vándorköszörûs odaáll a Nagykanizsa tábla alá, csakhogy tudjuk, merre fogunk menni, miután elértük Rádiházát, a legtávolabbi pontot. Aztán besétálunk az óriások ösvényébe, ahol egészen lenn haladunk, az út széle magasan emelkedik kétoldalt, látni benne a fák gyökereit. Ha jól emlékszem, valahol itt volt az a jó kis mentaillatú növény, amibõl gondoltam, akár dezodorálni is lehetne. :) Már Söjtör felett voltunk a szõlõhegyen, ahol Vándorköszörûs sok szilvafa termését megkóstolta. Hamarosan számomra és sokak számára ismerõs utakon kanyargunk le a Deák házhoz. Vízvétel, Szurdok bögre reklám, pezsgõtabletta, majd start tovább. Kimegyünk Söjtörrõl, el a méregház mellett, majd át egy romantikus kis hídon, ahol lehetséges, hogy nem lenne célszerû csoportképet készíteni. :)

2006. október végén egy szombat dél környékén épp Új-hegyen majszoltuk a zsíros kenyeret Csicskenyével a Deák 20 teljesítménytúra keretében, mikor kitaláltuk, írunk pár kedves szót Gethének, Zsotyeknek és Sétálós Bácsinak, akik a Deák 70 teljesítménytúrán voltak. Mikor a kiszemelt elágazásnál a hídnál épp elrejteni készültünk az üzenetet, felbukkant Bálint és Zsotyek, akik elolvasták az irományt, de visszarejtettük, hogy Gethe is láthassa, aki viszont nem találta meg. Mi viszont, most így augusztus 4-én, több mint 9 hónappal az eset után ráleltünk a zacskóba rejtett üzenetre. Nem hittem volna. :) Furcsa érzés volt látni. Kicsit mintha visszamentünk volna az idõben. :D

Izzasztó melegben mentünk fel a poros úton a szántás szélén, - némelyek a szántáson - a domb tetejére, ahol a szél telehordta az arcomat és a számat homokkal. Így jár, aki tátott szájjal megy. :)

Pusztaederics szélén megcsodáltuk a szõrõs disznókat, meg a kicsiket. Rádiházán a szõlõhegyen majdnem rossz fele mentünk, de a kapitányság idõben korrigált, így szépen lecsorogtunk Rádiházára, ahol már várt minket RitaB, akit jól megöleltünk és õ is minket, pedig biztos szaglottunk már. :) A Csikós csárda udvarán tömegek ültek, pihentek, ettek-ittak. Nagyon jó helyen volt ez a pont, mert itt volt egy optikailag lefekvõs-leülõs domb, minek tövében elfért a csapat, s ahol jót ettünk Vándorköszörûs diákcsemegéjébõl, s szerencsére nem kellett megennem a mazsolát, mert kieszegették a tenyerembõl. :) Cr_Lupin üdvözölte csapatunkat, s még csoportképet is készített rólunk, majd visszatért Petamihoz (akinek szétszakadt idõközben a hátizsákja), õk innen ketten együtt indultak tovább. Jó kis vidámkodások után visszamásztunk az ismerõs domboldalon, egészen a kék sávig, amin meg továbbmentünk. Út közben ismét az ismerõs gyümölcsfák, bõ a szolgáltatás, RitaB is nagyon elégedett, s minden óhaja teljesül, mert épphogy elkezd almáról beszélni, megjelenik egy almafa. :)

Próbáltam felhívni anyukámat, hátha csurran cseppen a csapatnak az oldalasból, meg a csülökpörköltbõl, mert õk utólagos névnapot ültek a légvonalban nem egészen egy kilométerre levõ Balog-hegyen. Sajnos nem volt nála a telefon, így csak utólag derült ki, hogy jutott volna, de hát így jártunk. :D

Szentpéterfölde elõtt a tehenek szabadon mászkáltak az úton. Vándorköszörûssel próbálkoztunk, hátha belemennek egy csoportképbe, de bõgve elszaladtak, mi meg kikerekedett szemekkel, pislogva álltunk meg ott, remélve, hogy azért nem taposnak el minket. :) És túléltük. A Nap sugarai már alacsony szögben érték a földet, mire beértünk a faluba, ahol irányba vettük a presszót, ahol nem kimondottan a leghigiénikusabbak voltak a körülmények, de a kávé akkor is kávé, ha még a poháron van az egy hónapos elõde is. :D Igazából itt az tetszett nagyon, hogy Vándorköszörûs mekkora szemeket meresztett, mikor meglátta a kiszolgáló személyzet furcsa mosogatási szokását. :)

A hely látnivalóihoz tartozott, hogy láttunk egy embert telefonfülkébõl beszélgetést lebonyolítani. Aztán elfogytak a kávék, a kólák, elkészültek a csoportképek, s továbbindultunk. Mûúton kihosszantoltunk a faluból, elmentünk a kis tó, meg a vadászház mellett, a gáton készült egy árnyékos kép (Na találjátok ki, kik vannak rajta! – Én tudom bebebe!! :P :) ).

Beértünk az erdõbe és egyre erõsebben sötétedett. Galadh-al éreztük, hogy egyre merevebbek a lábaink így megszavaztattunk egy pezsgõtablettázós szünetet. Éjszakaisítottuk a sapkákat, beittunk, elindultunk, s már teljesen sötét, de gyönyörû csillagos volt az ég, mikor leértünk Lasztonyára. Innen felfelé mentünk. Egyfolytában szomjaztam és nem volt kedvem hozzá. A pezsgõtabletta elõtt hátsóperiféria voltam, utána közép, most megint hátsó traktus. RitaB-vel szépen felsunnyogtunk a domboldalra. A pincéknél gyertyafénynél vacsoráztak, iszogattak az emberek. Jó dolog az is, én mégsem irigyeltem õket. Jött erdõszél, aztán egész gyorsan Torhai forrás, onnan kicsit messzebb volt az úttörés a gerincen, de megleltük a furán kanyargós út rejtett zugaiban, ahol ijesztõ, nagytermetû éjszakai lények vadásztak ránk és még sikítottam is egyet, mikor belekapaszkodott egyikük a szempillámba. Bocsánat attól, akinek a dobhártyája bánta. :) Lispeszentadorján elõtt Vándorköszörûssel és Kékdroiddal megnéztük az eget úgy, hogy leoltottuk a lámpákat. Szép volt nagyon. Itt megint cipõkötõs gondjaim voltak, így leszakadtam, s a csillagok segítségével mentem a többiek után, mert átmentem sötét üzemmódba, s nem égettem a lámpát. Egyszer csak Repkényt kiabáltak, arra azért reagáltam, bár itt nagyon bekómáltam, azon gondolkodtam, vajon elesnék-e egyszer, ha most menet közben elaludnék.

Mentünk a sötét erdõben, a pocsolyákkal szaggatott, mocorkás úton, ahol egy elég fárasztó mondóka jutott eszembe, s ezt mondogattam magamban: „Bal lábat a jobb után, balt a jobb után, így mennek a túrázók végig a susnyán.” Egy-két helyen nagyon megült a hideg, így hiába volt rajtam a lila zizegõs, fáztam rendesen. Bázakerettye már nem volt messze, csak le kellett menni, de leültünk egy kicsit, hogy újra egyben legyen a banda. Mikor megérkeztünk, elõbb le, majd jobbra fel mentünk. Ott volt a presszó, az autó, az ellenõrzõpont. Épp akkor érkeztünk, mikor a pontõr a kistolmácsiaknak diktálta a 130-as feladókat. Ha akkor nem hangzott el tizenöt rajtszám, akkor egy sem. A csapat nagyobbik része benn foglalt helyet, odabenn volt Prince, Hófutó és Rushboy is. Mi Galadh-al kinn a hidegben ültünk, legyûrtem egy kólát, meg nagy nehezen egy tõle kapott fél szendvicset. Éhes voltam, de alig tudtam enni. Aztán jöttek ki a többiek, hogy induljunk. Én még berohantam a mosdóba, meg rám hivatkozva Vándorköszörûs is.

Mentünk csendesen a sötétben. Ereszkedtünk. Galadh-nak itt már jeleztek a térdei, vele maradtam hátul és énekeltem neki, hátha szórakoztatja, de ha nem is, legalább elterelem kicsit a figyelmét. :)

Elõzõleg apukámmal beszéltem telefonon, hogy õ délután kettõkor indult el Rádiházáról az éjszakai 70esen, mi meg 6-kor, tehát 4 óra elõnye van hozzánk képest. Mondta, hogy Budafánál figyeljünk, mert hiányzik sok fa, meg hogy eddig õt csak 6 olyan ember elõzte le, aki a 130 km-es távon indult.

Az arborétum elõtt a csapat megvárt minket. Befordultunk balra a kerítés mellett, ezt a részt már sokszor megjártam oda vissza a Rockenbauer éjszakai 40-es és az Olajos körút túrák keretében. Kissé keresgélni kellett itt a jelet, de irányban tudtuk merre tovább. Bementem az erdõ szélébe, elég járhatatlan volt, de ekkor már kiabáltak is a többiek, hogy megvan az út. Gyorsan utánuk rohantam. Az emelkedõn felfelé RitaB-vel beszélgettem és a lámpáján élõsködtem egy darabig, mert az enyém csontra lemerült. Aztán betettem az aksit, azzal már kihúzta reggelig. A csapatnak most valami csendes hulláma lehetett, mert Kistolmácsig jóformán csak Rita és a saját hangomat hallottam, jó hangosan énekeltünk Tankcsapdát, meg Beatrice-t az erdõben. :)

Kiérve az erdõbõl szép tiszta idõ volt, nem volt köd, mint tavaly. Kiértünk az útra, s Galadh megígérte, hogy elénekel nekem egy számot, aminek Bizalom a címe. Ígéretének még Kistolmácson eleget is tett, bár a szöveg hiányzó részeit telefonos segítséggel szedte össze. :)

Az ellenõrzõponton kaptunk jó kis menzás teát, rövid pihenõ után újra útnak eredtünk. Itt megint egy álmossághullám lett rajtam úrrá. Ráadásul technikai szünetet is kellett tartanom, így mindenkitõl elmaradtam. Kissé hûvös volt és sötét volt és egyedül voltam és féltem. Hiába tudtam, hogy a többiek sem lehetnek 5-10 percnél messzebb. Nem szóltam senkihez, még akkor sem, mikor megláttam õket, mert olyan aranyosak voltak, hogy megvártak. Pedig nagyon hálás voltam nekik. Borsfáig azonban még kellett menni, itt kicsit el voltam anyátlanodva, lehet a sötét, vagy nem tudom… Már éreztem a kis gombócot a torkomban, nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de megbeszéltem magammal, hogy kemény csaj vagyok, ezért nem sírtam. :D

A többiek már a buszmegállóban ültek Borsfán, mikor odaértem, s indultak volna tovább, de mondtam, hogy lábat szeretnék masszírozni, meg álmos vagyok, meg antiszociális és olyan aranyosak voltak, hogy minden földi jóval elláttak. Ritától kaptam pisztáciát, meg pezsgõtablettát, Kékdroidtól meg szõlõcukrot. Elkezdtünk valamin poénkodni és eszembe jutott egy vicc, amit elõadtam, bár elszúrtam a poént, de nevettünk. Ekkor valaki megjegyezte, ha ez az antiszociális hullámom, hát sose legyen rosszabb. :)

Nemsokára továbbindultunk és nagyon hamar ott voltunk Valkonyán, ahol a Eurotrip címû filmet reklámoztuk azoknak, akik még nem látták. Ettünk-ittunk, feltöltõdtünk, aztán belesétáltunk az erdõbe, a sötétbe, de tudtuk, egy-másfél óra múlva már világos lesz.
Azok a helyek, ahol tavaly, vagy azelõtt hosszasan bolyongtunk, vagy eltévedtünk, most élesen éltek emlékeimben. Azért arra nem voltam alkalmas, hogy vezessem a csapatot. :) Zsotyek, a csapatkapitány, mint a túrán általában, most is élen járt. Még azon az irtáson sem tévedtünk el, ahol mások órákat bolyongtak. Mikor felértem egy-egy emelkedõ tetejére, ezt mindig valami degenerált hangon megjegyeztem, legalább szórakoztattam a többieket, mert itt már tényleg nem voltam túl beszédes. Már világosodott, mikor jött valami irdatlan meredek és hosszú lejtõ, ahol elég mufurc lettem, s leültem, gondoltam, ha nem megyek le egy óra után sem, csak elmennek a többiek. Aztán egy 5 perces ücsörgés után jobb kezemmel oldalra nyúltam, s egy pont nekem méretezett botot halásztam ki az avarból. Ez lett a segítõm és csak úgy süvítettem lefelé a lejtõn. :) Elértük újra a pontot, ahol tegnap reggel másfele mentünk tovább, most már csak az a bizonyos 17 km van hátra. A meredek lejtõn mindenki a saját tempójában ereszkedett, megbeszéltük, majd lenn a mûútnál találkozunk. A Nap most kezdett felemelkedni úgy igazán, készítettem egy hatásvadász képet, majd egész gyorsan lenn voltam, gondoltam, jobb hamarabb túl lenni rajta. Lenn ittam, meg lefeküdtem az aszfaltra, aztán leért Vándor Csillag és Galadh Ereb is.

Elindultunk. Itt egész jól ment a menet, mert egy darabig az élbollyal haladtam. :) Homokkomáromban utolértük aput. Beszélgettünk vele egy keveset, aztán jött az ismerõs út, ahol úgy döntöttem, milyen jó lenne nekem mezítláb a hûvös homokban. Vándorköszörûs ott maradt velem, de pár perc menetelés után mégis inkább mégis a cipõt preferáltam. Az út sokkal hosszabbnak látszott, mint mikor szembõl jöttünk. Vándorköszörûs rendkívül aranyos volt, mert nekem itt nem volt igazán erõm beszélni, de õ szóval tartott és hamarosan megérkeztünk Zsigárd házhoz, ahol kaptunk ice teát, meg pecsétet. A csapat a fa alatt ücsörgött, Vándor Csillag aludt, apukám a falnál ápolta a lábait.

Aztán elindultunk az utolsó 7 km-re. Galadh Ereb megjegyeze, még sosem látott ilyen csoffadtnak, mondtam neki, hogy én sem õt, aztán jót nevettünk magunkon, hogy mit szenvedünk itt, mikor 130 km-t mentünk, hát mikor legyünk fáradtak, ha nem most. :D
Aztán õ gyorsabb tempóra kapcsolt, én meg komótosan meneteltem a botommal. Vándor Csillagban emberemre leltem, mert neki sem volt kedve rohangálni, így megbeszéltük, hogy a lábunk már nem élvezi a túrát, de attól mi még igen, úgyhogy ne siessük el az utolsó kilométereket. :) Röhögtünk és leültünk egy hídnál, ahol rövidesen csatlakozott apu is, majd Galadh hívott telefonon, hogy várnak minket. Pár perc múlva láttuk õket, s tudattuk velük, hogy nekünk nagyon nincs kedvünk rohangálni, úgyhogy menjenek be Ritával, akinek 11-ig van szintideje, nekünk még 3-ig, úgyhogy ráérünk. :) Végül elindultak, mi meg röhögtünk tovább.

Megláttunk egy buszmegállót, ahol újabb leülést szavaztunk meg. Nagy lendülettel ültem le a padra és a hûséges botom kettétört. :S Sajnáltam nagyon, de gondoltam ez biztos jel, hogy saját erõbõl tegyem meg a túra végét. Innen kicsit gyorsabban mehettem, legalábbis Csillag azt mondta. Aztán alaposabban tanulmányoztuk mozgáskultúránkat, s nevettünk. Azon gondolkodtunk, ha jönne a kerékpárúton egy néni járókerettel, akkor elvennénk tõle, meggyõznénk, nekünk jobban kell. :D Aztán egy lépcsõn ülve a félig alfában levõ Vándorköszörûs – Kékdroid – Zsotyek trió megvárt minket. Kedves volt tõlük. Az utolsó métereket így együtt tettük meg. Még beértünk mi is Rita szintidején belül, aki a célban már tisztán, megfürödve várt minket.
Jó érzés volt, de azt is tudtuk, hogy vége a mesének. Vége a túrának. Készítettünk célfotót, igaz a hetesbõl Galadh már hazaért, mert apukája elvitte.
Kóma a tanteremben, kis sütievés, fürdés, alvás. Még a buszmegállóba ki kell sétálni. Az achilleszem bedurrant, de Vándorköszörûs felkapta a nagyzsákom és kikísért, ezer köszönet érte.

Köszönöm Mindenkinek, aki ott volt, aki bíztatott, akinek volt egy kedves szava hozzám. Sokat jelentett, hogy Veletek mehettem! Remélem lesz még ilyen. :)