Túrabeszámolók


Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40

Vik76Túra éve: 20172017.08.24 13:42:31

 Az én Rockim... 





Három éves álmom, hogy egyszer eljutok ide. Három éve mindig valami sérülés történt valamelyikünkkel, így nem tudtunk részt venni a túrán. Most úgy tűnik, minden körülmény nekünk kedvez. Időnk van rá, érezzük a lábunkban a bugit, így menni kell. 

Pénteken délben elindulunk, hogy egy nagy álmunkat valóra váltsuk. Egy kis szigetközi kitérő és csaknem ötszáz kilométer autózás után péntek este fél hét körül megérkezünk Nagykanizsára. Elfoglaljuk a szálásunkat, elkészítjük a háló-alkalmatosságokat, átvesszük az itinereket és elmegyünk vacsorázni. Tíz óra magasságában már az iskolában zuhanyozunk, majd nyugovóra térünk. Ennyi horkoló férfi közt lehetetlen aludni, így csak forgolódok. Épp hogy elalszom, mikor arra ébredek, hogy iszonyú szélvihar kerekedett odakint, s az egyik túratárs próbálja becsukni az ablakot, hogy ha eleredne az eső, ne essen be… Újabb hosszú percek, tízpercek, félóra… nézem a telefonom, lassan kelhetünk. Próbálok aludni. Valamennyit sikerül, de az nem az igazi. Alig másfél-két óra múlva arra kelek, hogy valakinek az ébresztője megszólal. Jó ez a tömegszállás, legalább nem kell attól félnem, hogy elalszom. 

Fél öt táján elkezdek a sötétben kotorászni. Fogkefét, vécépapírt, törölközőt keresek. Mire visszaérek a reggeli szeánszról csak két ember botorkál a teremben a sötétben. Villanyt kapcsolok, gondolom így kicsit jobban látunk. 

Gyorsan összeszedem a ruháimat, felöltözök, összerakjuk a cuccainkat, vizet töltünk, izót mixelünk, majd kivisszük az előtérbe a depós motyókat. Hat előtt tíz perccel mindenre és mindennel készen kint toporgunk az iskola előtt a rajtra várva. Ismerősöket üdvözlünk, néhány szót váltunk, majd a rajt-pecsét beszerzése után várjuk, hogy „eldördüljön a startpisztoly”. 

A rajtengedély elhangzása után megindul a népes túrázó csapat, hogy ki negyven kilométer után Hahótra, ki százharminc kilométer után ide visszaérve dicsőséget szerezzen ezen a nagyon melegnek ígérkező napon. 

Hosszan gyaloglunk kifelé a városból. Még egész kellemes a klíma, bár a tempós séta megteszi hatását, hamarosan jó néhányan verejtékezünk. Kávézni kéne, de hol… hamarosan megpillantunk egy dohányboltot. Ott biztosan van kávé. Betérünk, és igen. Ráadásul nem is akármilyen. A munkahelyem által forgalmazott csuda finom kávé. Legalább tudom, mit iszok… 

Pár percnyi kávészünet után haladunk is tovább. Persze így a mezőny végére kerülünk, de legalább elfoglaljuk a pozíciónkat. Végül is van időnk… Meg ugye itt az is számít, ha utolsónak érsz be, ha szintidőn belül vagy…

Megyünk hát… Aszfalt… murvás makadámút… végre egy kis erdő… Jó a fák árnyékában. Nem tart sokáig, újra kitettebb terület. A távolban feltűnik egy kisebb csoportosulás. Ott az első Pont: Zsigárd. Filctoll lóg a bójára kötve, azzal kell valamit feljegyeznünk az itiner megfelelő rubrikájába. Időt írunk. Az mindig fix, s legalább később vissza tudjuk nézni, hogy haladtunk. Nem is időzünk sokat, megyünk tovább a „lufi zsinórján” azaz a közös oda-vissza szakaszon egészen a következő ellenőrzőpontig. 

Erdős részek és kitett szakaszok váltják egymást. Ez utóbbi részeken egyre jobban érezhető a nap ereje. Kemény nap lesz, az már most sejthető. Hosszúvölgy, aszfalt, Homokkomárom. Ott a kisbolt. Nem megyünk be, de ahogy kiderül, jól is tesszük. Alig van hűtött folyadék. Sebaj, megtudjuk, holnap tízig nyitva lesz. Gyors kalkuláció, kb. száz kilométer van még addig, és arra csaknem huszonnégy óra. Na meglátjuk, haladjunk. 

Különleges Kálvária mellett emelkedünk. Gyorsan lefotózom a stációkat, mert annyira tetszenek. Haladunk a tömeg után. Felérünk az emelkedő tetejére, betérünk az erdőbe, ahol épp csak addig tudunk normális tempóban haladni, amíg nem érünk a szedres szakaszhoz. Itt aztán szinte mindenki megáll és csemegézik. Finom, fanyar, kellemes. Szeretem. Kis hullámvasutazás után megérkezünk a második ellenőrzőponthoz, ahol a kihelyezett filccel feljegyezzük az aktuális időpontot, majd szépen elengedjük a „lufi zsinórját”, letérünk a közös szakaszról, s elindulunk a nagy kanyarra, ami mintegy kilencvenöt kilométernyi utat jelent, hogy aztán majd valamikor holnap reggel visszatérjünk majd erre a pontra, s innen ugyanazon az úton fejezzük be a túránkat, csak ellenkező irányba. 

Erdőbe be, erdőből ki, emelkedőre fel, lejtőn le. Kb. ez jellemzi az utunkat egy darabig. Persze megspékelve szántóföldek vagy rétek melletti kitett szakaszokkal. Ott kellemetlenül meleg van, bár egy kis szelő kellemesebbé teszi a klímát. Hamarosan egy úttörésben újabb időpontírás a kihelyezett filctollal, s habozás nélkül haladunk tovább. Úgy tervezzük, hogy Hahótig meg sem állunk. 

Hosszan haladunk a keskeny nyomtávú vasútvonal maradványai mellett, ami a Törösznek-Bánokszentgyörgy-Oltárc útvonalon kötötte össze az egykori Esterházy erdőterületeket a csömörédi fűrészüzemmel. Amúgy a török hódoltság előtt erre egy komplett falu volt. A közeli Várdombon egykori földvár maradványai fellelhetők, melyek az őskorból maradtak emlékeztetők az utókor számára. 

Miközben ezek mellett az erdei-mezei csodák és emlékek mellett haladunk szép lassan becsorgunk az Oltárci vadászházhoz. Szerencsére kiszúrjuk, hogy az udvarán ott a vízcsap, melyből feltölthetjük fogyóban lévő készleteinket. Még meg is mosakszunk, majd néhány méter megtétele után beérünk a következő ellenőrzőpontra. Itt a pecsét mellé almát és paradicsomot kínálnak. Paradicsom, só. Jó jön most. Bőven sózom a zöldséget, ami tulajdonképpen gyümölcs, vagy valami hasonló, de igazából mindegy is, csak az a lényeg, hogy jól esik és hasznos most. 

Nem nagyon várakozunk a ponton, megyünk is tovább az oltárci szőlőhegy felé. Kanyargunk rétek mentén, erdőben, olykor lehetetlen utakon járunk, mert a turistautat leterelik az erdészeti útról, pár méterrel beljebb, ott viszont eléggé járhatatlan a talaj. A Kútfeji erdőben kanyarog az utunk, közben újabb ponthoz érünk, a szőlőhegy szélénél, s ismét időpontot karcolunk a kihelyezett filctollal az itiner megfelelő rubrikájába. Innen futásnak eredek, mert khmmm hív a természet, s próbálok megfelelő helyet keresni erre. Párszáz métert futok természetesen emelkedőnek felfelé, mert hát mikor máskor jön rá az ember lányára a kisdolog, mikor emelkedő jön és túratársak követik. Végre találok egy megfelelően sűrű bozótost, így elbújok mögé. Hmmm, az élet apró örömei. Mire végzek, Balu és a többi túratárs is megérkezik, így én megkönnyebbülve folytatom velük az utat. Hamarosan rendezett és elhagyott présházak mentén haladunk a Börzöncei-hegyen. Szomorú látni, hogy mennyi érték pusztul el itt is. Valószínűleg a fiatalok már nem köveik apáik-anyáik vagy nagyszüleik példáját, és nem művelik a szőlőt ezen a helyen. Akadnak azonban nagyon takaros, ápolt kis házak és szőlőtáblák is. Milyen szívszorító látni, hogy sajnos több az elhagyott házikó. 

Örömmel fedezem fel, hogy szelídgesztenye fák szegélyezik utunkat. Ezer éve voltam egy vándortáborban, amikor már szedhető volt a gesztenye. Akkor tetemes mennyiséget gyűjtöttünk és cipeltünk a túrán. Most még ez nem aktuális, így csak csodáljuk a hatalmas fák tüskés-bozontos terméseit. 

Közben azért haladunk tovább, hiszen még mindig több van vissza ebből az útból, mint amit eddig megtettünk. Mindeközben hallgatom, hogy egy túratársunk azt ecseteli, hogy majd valamikor éjjel, mikor Budafapusztán, az Arborétumnál járunk, milyen borzalmas emelkedő lesz. Jajj, hát így kell elvenni az első bálozók kedvét? Sebaj, majd megbirkózunk vele, ha odaérünk. Addig pedig a mostanra koncentrálunk. Már nagyon várjuk, hogy Hahótra érjünk, hisz ott ellátó pont és az egyik depós holmink is vár ránk. Míg az erdőben megyünk, nincs nagy gond, de mihelyt kitettebb szakaszra érünk, igen kellemetlenné válik a hőség. AZ időnként fel-feltámadó szellő még enyhít valamit a hőérzetünkön. Hahótra érve azonban már az aszfalt is veri vissza a hőséget, így a hosszú szakasz a településen igazán kimerítő így a pont előtt. Igen nagy megkönnyebbülés végre leülni egy kicsit. Pecsételés után én hideg innivalót veszek, Balu előkeresi a depós cuccokat. Zoknit cserélek. Ekkor veszem észre, hogy a talpbetétem felső rétege levált, s felgyűrődött. Ez így negyven kilométernél, mikor még kilencven vissza van nem túl jó hír. Úgy látszik, időnként meggyűlik a bajom a hosszú távú túrákon a cipőmmel. A januári Burgin pl. ötven kilométert gyalogoltam levált cipőtalppal. Az sem volt túl kellemes. Lett is jó kis hólyagom a másik lábamon, mert megpróbáltam úgy lépni, hogy minél kevesebb terhelés érje a rossz cipős lábamat. Gyanítom, hogy most is lesznek még emiatt problémáim. Sebaj, megigazítom, lábat kenek, tiszta zoknit veszek, frissítek, s hamarosan indulunk tovább. 

Újabb kegyetlen, kitett szakaszokon haladunk tovább, s minden fának örülünk, ami egy kis árnyat ad a hőségben. Ismét szőlők között haladunk, s hamarosan megtaláljuk a következő pontot a söjtöri szőlőhegyen. Innen párszáz méter kitérő lenne a Deák-kút, de mi most nem megyünk le, hisz vizünk van még elég, és hamarosan ismét településre érünk, ahol nagy valószínűséggel lesz vízvételi lehetőség. Megyünk hát tovább, egészen Söjtörig, ahol a Deák-háznál találjuk meg a következő pontunkat. Itt a pecsételés után vizet vételezek, közben kicsit megmosakszok. Pár percre leülünk, de én inkább indulót fújok, mert jó volna elérni Rádiházára, ahol megint frissítőpont lesz majd. Elindulunk hát újra. Kisétálunk a településről, és megkezdjük a túra talán legkegyetlenebb szakaszát. Hosszan menetelünk kitett szakaszon, ahol még a szél sem fúj, így igen kellemetlenek a délutáni nap égető sugarai. Hosszasan emelkedünk a Kígyós-tető oldalában. A homokos szekérút ontja magából a meleget. Árnyékot alig-alig találunk, így igen kellemetlen ez a szakasz. Szerencsére víz van nálunk bőven, így a fejünkre is tudunk locsolni belőle. Ez pillanatnyilag enyhíti a szenvedésünket, de igen hamar elmúlik a hatása és marad a pihegés. Valahogy aztán átérünk Pusztaedericsre, ahol a gazdaság mellett megtaláljuk a következő ellenőrzőpontot. Újra időt írunk az itinerre, majd haladunk is tovább, hisz innen nem egész hat kilométerre van a következő frissítőpont, Rádiháza, ahol kicsit hosszabban megpihenhetünk. 

Átsétálunk Pusztaedericsen. Valakinek pont akkor támad kedve a kerti gazt elégetni, így hosszú métereken keresztül fullasztó füstfelhőn át tart az utunk. Morgok egy alaposat, hisz úgy tudom, ilyen szárazságban tűzgyújtási tilalom van. No meg nem hiszem, hogy a szomszédokat nem zavarja, hisz ki van teregetve a száradó ruha náluk… vagy faluhelyen ez így elfogadott? Mindegy is, mi hamarosan magunk mögött hagyjuk ezt a performanszot, ők meg majd lerendezik maguk között. Kiérünk a településről, s azon nyomban emelkedni kezdünk újra – már annyira nem hiányzik, de ilyen ez a dombvidék. Az emelkedő tetején egy úttörésben újabb pont, ahol színes időpont kerül az itinerünkbe. S aztán haladunk tovább, mert már jó volna leülni, esetleg egy jó hideg szódát meginni, zoknit cserélni, kicsit feltöltekezni az éjszakára. Balu gyomra rendetlenkedik, hátha egy kis kóla rendbe teszi majd. Bár fontolgatja, hogy neki Rádiházáig tart ez a mai séta, én még azt mondom, majd meglátjuk, hogy mi lesz addig. Egy darabig még az erdőben, aztán szebb és elhanyagoltabb présházak között haladunk. A Méhes-hegy után szembe-fogalomra is számíthatunk, hiszen Rádiháza egy kis kitérőre van innen, s majd vissza kell jönni idáig, hogy folytathassuk az utunkat tovább. Jönnek is szembe túratársak. Ki a hosszún, ki hetvenesen, ami pont Rádiházáról indul. Így akad, aki frissen vág neki az éjszakának, azonban vannak szép számmal, aki elcsigázottan, de annál elszántabban menetelnek. Mi közben szépen lassan leérünk a frissítőpontra. 

Gyorsan elintézzük az adminisztrációt, majd bemegyünk az épületbe leülni. Veszek alkoholmentes citromos sört. Az jól szokott ilyenkor esni. Közben megkeressük a depós motyónkat, s elkezdünk felkészülni az éjszakára. Balu egyre elszántabban mondja, hogy ő nem képes megtenni a hátralévő csaknem hetven kilométert. Remek. Akkor most mi legyen? Én mennék, de egyedül nem merek nekivágni az éjszakának. Még ha ismerném a területet, csak-csak… de így… Már épp azon gondolkozok, hogy akkor jó, kódolja ki a telefonját, amin a track van és majd valami lesz. De nekem ma ezen az úton tovább kell mennem. Ekkor fut be a pontra Rajmund és András. Balu javasolja, hogy menjek velük tovább. Megkérdezem, rábólintanak. Szuper. Bár még nem mentem velük túrán, tudom, hogy szoktak hosszú távokat menni. Tartok is kicsit attól, hogy visszafogom majd őket. Alaposan össze kell szednem magam, hogy ne valljak szégyent. Megvárom, míg frissítenek, pihennek, addig átnézem még egyszer a táskámat, minden van-e az éjszakára. Addig Balu jelzi a pontőröknek, hogy kiszáll, kéri a fuvart vissza Kanizsára. Közben kiderül, hogy akad más is, aki itt feladja a túrát. Nyugodtan hagyom ott a ponton, hisz biztonságban vissza fog érni Nagykanizsára. 

Lassan indulunk. Elköszönök Balutól, s lassan, komótosan indulunk vissza az elágazásig, majd onnan tovább, reményeim szerint egészen addig a kanizsai iskoláig, ahonnan reggel elindultunk. Lassan elhagyjuk a települést, majd a Gámi-hegy szőlőültetvényeit, s visszatérünk az erdőbe. A fiúk magabiztosan haladnak, hisz jól ismerik az utat, meg van náluk kütyü is, amin ott az útvonal. Így én nagyon elszántan szedem a lában, hogy még véletlenül se maradjak le tőlük. 

Hamarosan megérkezünk a következő ellenőrzőpontra az Új-hegyen, majd onnan leereszkedünk Szentpéterfödére. Közben lassan ránk ereszkedik az éjszaka. Még annyit látunk, hogy be tudjunk sétálni a településre, ahol egy szombaton zárva tartó(!) kocsma előtti padnál elő vesszük a lámpáinkat. Ki látott még ilyet, hogy egy kocsma szombaton zárva van? Nahát. Ennyit kell gyalogolnom, hogy ilyet is lássak? 

Közben a félhomályból egy buszmegálló fedezékéből helyiek ajánlgatják, hogy ott van egy kút ivóvízzel. Szerencsére van elég vizünk, így illedelmesen megköszönjük a lehetőséget, majd továbbállunk. 

Innen a következő célunk, hogy elérjünk a Torhai forráshoz. A srácok azt mondják, hogy ők ott szoktak megpihenni. Hát akkor menjünk, igyekszem lépést tartani velük. Kicsit be is álmosodok, így küzdenem kell magammal, hogy haladni tudjak. A forrásig még két ellenőzőpontot kell felkeresnünk, és Lasztonyán is át kell vágnunk. Szépen szeljük a kilométereket. Emelkedünk, majd ereszkedünk, a pontokon a kihelyezett filctollakkal felírjuk az itinerbe az aktuális időpontot, elhaladunk egy kilátó mellett, de sokat úgy sem látnánk, sokat a sötétben, hát nem megyünk fel, csak haladunk tovább. Kisebb kanyargás után egyszer csak megtaláljuk a forrást. Itt megint időt írunk a kihelyezett színes filctollal. A forrás mellett pihenő van kialakítva padokkal. Oda helyezkedünk el. Közben elmegyek egy kis kétbetűs kitérőre végre. Nem akartam megállítani emiatt a fiúkat korábban. Aztán pár perc éjszakai sziesztát tartunk az erdő közepén. Bár elég kényelmetlen, ennek ellenére pár másodpercen belül elalszok. Aztán nem tudom, mennyi idő után arra ébredek, hogy fázok. Nyilván a fáradtság miatt, így örülök is, mikor a fiúk indulót vezényelnek. Kb. negyed órát töltöttünk itt. Még írok egy sms-t Balunak, hogy ne izguljon, minden rendben van. Innen még egy szűk hat kilométer Bázakerettye. Az ebben a tempóban maximum másfél óra. Beállítom hát az agyamat arra, hogy annyit még bírjak ki akármi is történik. Menetelünk hát rendületlenül és valahogy eltelik az idő és elfogy az a pár kilométer, átmegyünk Lipseszentadorjánon, s kanyargunk az erdőben jobbra-balra, majd egyszer csak feltűnnek egy település fényei. El sem hiszem, hogy végre valahára itt vagyunk. 

Lehuppanunk az ellenőrzőpontnak otthont adó kocsma egyik asztalához. Csabáék akkor indulnak onnan tovább. Azt hittem, hogy előrébb vannak már.

Mi kicsit pihenünk, még jó időben vagyunk. Persze közben újra sms-t írok Balunak, hogy hol járunk. Veszek egy kávét, bekenem a lábam lanolinnal, tiszta zoknit húzok, a depós cuccból magamhoz veszek egy energia italt, meg egy sport szeletet és a pulcsimat. Azt kikötöm a zsákomra, mert bár nem fázok, messze még a hajnal, bármi történhet. Kicsit feszül a gyomrom, így félek is, mi lesz később. Közben Feri is megérkezik a pontra. Őt még ott hagytuk Rádiházán, megvárta Kálmánékat. Aztán ide már egyedül érkezett. Innen velünk folytatja az utat, tervei szerint világosodásig, mert nem ismeri az utat. 

Mintegy fél órányi pihenő után indulunk tovább immáron négyen. Alig megyünk párszáz métert el kezd esni az eső. Szerencsére nem vészes, csak csepereg, de azért kicsit bosszantó. Felveszem az esőkabátom, mert féltem a zsákban a telefonom és a fényképezőmet is. Persze így nem komfortos, úgy érzem magam, mint ha pácba raktak volna. Remélem, hamarosan eláll, mert úgy hírlik, hogy a zalai erdők útjai igen csúszósak tudnak lenni esőben. Az aztán már tényleg nem hiányzik az életemből. Hosszan menetelünk aszfaltos úton, a Pityer-dűlő mentén egészen az Arborétumig. Itt újra betérünk az erdőbe, s szerencsére el is áll az eső, így az esőkabátot végre levehetem. Várom azt az előre beharangozott emelkedőt, amit valahol a börzöncei szőlők környékén ecsetelt a túratársunk. Valamennyit ugyan emelkedik az út, de annyira nem vészes. Na jó, azért nem is annyira kellemes, de sokkal rosszabbra számítottam a beharangozó nyomán. Hosszasan kanyargunk az erdőben, majd ereszkedni kezdünk. Egyszer csak feltűnik egy épület, ami nem más, mint a kistolmácsi kisvasút végállomása. 

Innen elég hosszan aszfalt úton haladunk a horgásztó mellett. A fiúk valami virsliről beszélnek, frissítés gyanánt. Azt hiszem, hogy ez az ellátás része. Ők meghagynak ebben a hitemben. Kapkodom is a lábam, bár a gyomrom még mindig rendetlenkedik, így vacillálok, hogy kell-e nekem egyáltalán az étel, de aztán úgy döntök, hogy igen, mert kell az energia és a só. Miközben ezen elmélkedek, megérkezünk a Tó-büféhez. 

Itt újabb ellenőrzőpont van. A helyi törzsközönség, akik egyébként ahogy kiveszem a beszélgetésükből horgászok, de a bot helyett inkább a poharaikat szorongatják, s már nem igazán szomjasak. Nagy hangon szorgalmazzák, hogy az ajtó melletti DDK-s pecséttel igazoljam ott jártamat. Nagy lelkesen lehelem is a bélyegőz és rányomom az itinerre, mikor kiderül, hogy a pontőr bent ül a büfében. Remek. Sebaj, ő is pecsétel egyet a megfelelő helyre. Kérem, hogy időt is írjon rá. Ha már eddig mindenütt azt írtunk. Teát kínálnak, ami valóban az ellátmány része. A fiúk megrendelik a virslit. Persze ekkor rájövök, hogy az önköltséges. Már mennék a pénzemért, mikor mondják, hogy erre most a vendégük vagyok. Hát, nagyon szépen köszönöm, igazán kedves gesztus. Aztán leülök egy asztalhoz, s csak nézek ki nagy bambán a fejemből. Megérkezik a hajnali reggeli, vagy mi. Nagy nehezen letolom, mert bár nem kívánom, tudom, hogy enni kell. A sok folyadék csak lötyög a gyomromban. Kell a szilárd táplálék is. Aztán úja indulót fújnak a srácok, így felkerekedünk. 

Egyre nehezebb egy-egy ilyen megálló és pihenő után újra nekiindulni. Fél négy van, hamarosan világosodik. Most már csak ez hajt tovább, hisz tudom, hogy ha kivilágosodik, akkor valahogy új erőre kapok. Dúdolgatom a Süssfelnapot, hátha kicsit ösztönzőleg hat majd a nagy sárga Bolygónak a mihamarabbi ragyogáshoz. Mire a következő ellenőrzőponthoz érünk, már biztosan világos lesz. Addig azonban csaknem kilenc kilométert kell még megtennünk. 

Rendületlenül haladunk hát, immáron a DDK útvonalán majdnem a célig. Lassan jön az a híres, hírhedt hét domb. Addig azonban át kell dobbantanunk még a Sima-hegyen, majd Borsfán, s a Borsfai-hegyháton, majd meg kell látogatnunk a valkonyai Rockenbauer Pál Turistaházat. Miközben menetelünk, szinte észrevétlenül tűnik el a fejünk fölül a sötétség. Vagy aludtam egy darabig, vagy hipp-hopp világos lett, mert arra leszek figyelmes, hogy nem kell a lámpa hát le is kapcsolom, s el is teszem, mert már kényelmetlen. Egy emelkedő, majd az azt követő lejtő után házakat pillantok meg. Mint kiderül Valkonyára értünk. Óhh, hogy mennyire vártam már ezt a pillanatot, gyakorlatilag az elmúlt kilenc kilométer csaknem minden lépése alatt…

A Turistaházban újabb ellenőrzőpont vár bennünket. Gyorsan pecsételtetek, majd lehuppanok egy padra. Nem is tudom, mit csináljak hirtelen. Fáj a lábam, le kéne vennem a cipőt, zoknit kéne cserélnem. Meg aludnom sem ártana. Meg enni, inni és toalettre menni, és… és… Na lássuk szép sorjában. Zoknit cserélek. Most nincs kedvem lábat kenni, vagyis nem tudom annyi ideig összehajtogatni a térdem, hogy elérjem a lábfejem. Remélem, nem bánom meg. Zsíros kenyérrel kínálnak, de valahogy nem kívánom. Kinyitom inkább az energiaitalom, amit a depós szatyorkában küldtem előre. Aztán eldőlök a padon, és szerintem még le sem ér a fejem elalszok. Aztán megint arra ébredek, hogy fázok. Nincs hideg, csak a fáradtság. A fiúk is el kezdenek szedelőzködni, így még gyorsan (hahaha…) elszaladok toalettre, ha már itt van a lehetőség. Felemelő érzés szappannal kezet mosni. Az élet apró örömei, ugye…

Bő fél órás, vagy talán valamivel hosszabb pihenő után újra nekiindulunk, hogy végre valahára legyűrjük azt a hét dombot. Gyertek hát dombok! Mit nekem hét egészen aprócska dombocska… Megyünk rendületlenül - ugyan mi rendíthetne meg az elmúlt huszonnégy óra után? Már semmi. Megyünk, akármennyire is fáj a lábunk. Minden emelkedő előtt gálánsan magam elé engedem a fiúkat. Majd valamikor csak utolérem őket, gondolom én, de valahogy nekik sem akaródzik már szaladni. Most vagy rám való tekintettel nem mennek gyorsan, vagy nekik is ennyire telik az energiájukból. Azért titkon remélem, hogy ez utóbbi, hisz nem szeretném visszafogni őket. Mondogatom is nekik időnként, hogy ha tudnak, menjenek csak, innen már valahogy csak becsorgok a célba, de mindig azt a választ kapom, hogy höhö, ők sem tudnak ám gyorsabban haladni. Meg hát együtt jöttünk eddig, együtt megyünk a célig is. 

Közben fogynak a dombok. De milyenek? Köztük van a környék legmagasabb hegye, ami nem kisebb, mint háromszázhuszonnégy méter. Na jó, nem egy Csóványos, de most legalább olyan magasnak tűnik. Ezek nem is dombok, hanem hegyek. Magasak, nna. Némelyikről rémesebb az ereszkedés, mint a börzsönyi hegyekről. Nem hosszú, ám annál meredekebb. Közben megy ám a poénkodás arról, milyen hülye járásunk van. Jókat kacagok magunkon. Hosszú hallgatások után időnként valaki be-benyög egy poénos megjegyzést arról, milyen sikkesen lépkedünk. Legalább valami feldobja az utat. Kicsit lemaradok egy emelkedőn, s csak azt látom, hogy egy kanyarban Rajmund integet, hogy a kanyar után arra fel… Hát persze, hova máshova… fel. Hát, akkor menjünk fel. Egy rövid szakaszon itt letérünk a kékről, hogy felkeressük az utolsó emberes pontot a szőlőhegyen. Az eszteregnyei szőlők kis présházai között találjuk meg a pontőrt. Gyorsan pecsételtetek. El ne maradjon, ha már idáig olyan szorgalmasan írogattam az időpontokat a kihelyezett filctollakkal, s pecsételtettem a pontokon. Nagyon kellett figyelnem erre is, mert máskor az ilyesmit Balu intézi. Egyszer lett rám bízva ez a feladat, akkor is elszúrtam, mert csak az egyikőnk lapjára került pecsét. Szerencsére akkor nem lett belőle gond, de van, ahol nem fogadják e el a teljesítést, ha nincs meg minden pecsét. Kis asztalon vizes ballon, az asztal mellett szék. Le is huppanok, bár tudom, hogy nem szabadna. Száztíz kilométer környékén járunk. Reggel nyolc óra van. Huszonnyolc órája vagyok talpon. Na jó, ebből levonhatjuk azokat a tíz-húsz-harminc perceket, amiket a pontokon ültem-feküdtem-aludtam. Akkor sem kevés és cseppet sem normális. Pár perc után indulunk tovább. Visszatérünk a kékre. Innen hamarosan ismerős szakasz következik, hisz az utolsó tizenhét és fél kilométeren ugyanazon az úton megyünk vissza Kanizsára, amelyiken addig jöttünk. Hamarosan meg is találjuk azt a kereszteződést, amelyiken tegnap reggel elkanyarodtunk az Oltárci Vadászház felé. Az út mentén ott nyújtogatják ágaikat a vadszeder indák, de most nem annyira vonzóak, mint egy napja voltak. Egy-egy szemet még leszedek menet közben, de megállni emiatt már nem akarok. Kisebb emelkedők és lejtők teszik úgymond izgalmassá az utat. Alig várom, hogy feltűnjön végre az erdő felé néző kőkereszt, hisz az már azt jelenti, azután hamarosan Homokkomáromba érünk. De valahogy nem akar feltűnni az a kereszt. Csak a kisebb emelkedők és lejtők váltogatják egymást. Már épp ingerenciám támad elhajítani a túrabotokat jó messzire, hogy meg se találjam, s leülni az út szélén, akármi is lesz, mikor végre valahára megpillantom azt a keresztet. Gyorsan én is keresztet vetek hálám jeléül, hogy elértem idáig. Persze nem álok meg, hisz nem akarom a fiúkat is megállásra kényszeríteni és abban bízok, hogy a homokkomáromi kisbolt még nyitva lesz. Bár egy napja sem volt túl nagy kínálata, de hátha beszerzett valamit azóta a tulaj. Végre elérjük a templomot, ahol vasárnapi mise van. Leereszkedünk a fából faragott szobrok mentén, s a kanyarban meglátjuk, hogy a kisbolt ajtaja nyitva van. Nahát. Ezek szerint még nincs tíz óra. Tegnap azt mondta a boltos, hogy kb. tízig lesz nyitva. Titkon megdicsérem magunkat, hogy milyen ügyesek vagyunk. Ennek örömére meghívom a srácokat egy jó hideg gyümölcsös sörre. Mert tegnap óta az is lett itt a boltban. Szuper. Leülünk a lépcsőre – bízva abban, hogy majd fel is tudunk állni. Eszméletlenül jól esik a hűsítő nedű. Meg az ülés is. A nap pedig egyre melegebben tűz. Én meg voltam olyan marha, hogy Rádiházán odaadtam Balunak a simléderes sapkámat, mondván éjjelre úgy sem kell. Szerencsére egy csősál van nálam, így jobb híján azt használom fejfedőnek. Ha ügyesen húzom a fejemre, akkor még a nyakamat sem égeti a nap. Remek. Mehetünk is tovább. 

Valahogy feltápászkodok a lépcsőről, s C-3po mozgással indulok el a fiúk után Hosszúvölgy felé. Most valahogy jól esik az aszfaltút, annak ellenére, hogy egy kicsit emelkedik. Az egyre jobban tűző nap viszont már annyira nem esik jól. Hosszúvölgy házait elhagyva ismét a kellemetlen murvás úton haladunk, ráadásul semmi árnyék. Az vígasztal, hogy már nincs sok hátra. Na jó, sok az. De menni kell. Innen már négykézláb is…Lehet, hogy a végén még az lesz, mert egyre jobban ég a bal sarkam. Ebből tuti vízhólyag lesz. Vagy már van. Végre betérünk egy erdősebb területre, elhaladunk az Erdészház, majd a Vaddisznóskert mellett, és végre kiérünk a Zsigárd-major előtt elterülő szántóföldhöz. Innen csak pár lépés és ott az utolsó ellenőrzőpont. Gyorsan adminisztrálunk, majd lehuppanunk a villanyoszlop tövébe. 

Élek a rögtönzött pihenő adta lehetőséggel, s megnézem a bal sarkam. Nem valami szívmelengető a látvány, hisz egy hatalmas vízhólyag éktelenkedik rajta. „Nem segít itt mán csak a piócás ember…” Na jó, kisanyám, piócás emberre nem várunk, segíts hát magadon. Akkor szúrunk. Tű elő, nedves kendő elő, ragtapasz elő, indulhat a műtét. Bődületes mennyiségű vizet nyomok ki a hólyagból, majd jól leragasztom. Zokni vissza. Cipő vissza. Műtős cuccot elcsomagolom, majd fogalmam nincs, hogy, de feltápászkodok. Ismét C-3po mozgásra váltok – ugyanis másra már nem vagyok képes, és követem a srácokat az utolsó csaknem nyolc kilométerre. Eleinte minden lépésnél szúr a sarkam, aztán valahogy elhelyezkedik a cipőben a lábam, s igazából ámblokk az egész fáj. Mindegy, megyek, hisz itt nem maradhatok. Elérünk valami buszfordulóig. Aztán át Palin felé, ahonnan menthetetlenül aszfaltozunk a célig. Persze egy négyzetcentiméternyi árnyék sincs. A srácok százméterenként nézik a kütyüjüket, és mindig megnyugtatnak, hogy már csak ennyi meg annyi van vissza. Szerencsére mindig kevesebbet mondanak, é csak fogynak a méterek, de valahogy nem érzem, hogy sokkal közelebb lennénk a célhoz. Nem is ismerős ez a szakasz. Tényleg erre jöttünk tegnap? Na mindegy, megyek, csak lesz valami. Többször megállapítom, hogy ez egy nagy város. Egyenesen metropolisz. Meg azt, hogy ez egy végeláthatatlanul hosszú utca. A világ legárnyéktalanabb utcája. Úgy érzem magam, mint a szamár a Shrekből, azzal a különbséggel, hogy nem egy hintó hátulján zötyögök. Ott vagyunk már? És akkor feltűnik az a trafik, amelyikben tegnap reggel kávéztunk. Atyaég, még ilyen messze vagyunk? Nemááár. De. Fiúk trafikba be, én az előtte kirakott székre le. El sem helyezkedek, valami energiaitallal jönnek ki. Hurrá. Gyerünk tovább. Meleg van. Az aszfalt veri vissza a hőséget. Megyünk, már amennyiben azt a mozgást, amit művelünk, menésnek lehet nevezni. 

Szűkül a tér, imbolygok a járdán. Hopp, ismerős ezt a ház, itt mellettem. Jó jel. Mennyi van még vissza? Két kilométer. Írok egy sms-t Balunak. Készítsen egy papucsot, már ha lesz még mire felvennem… Két kilométer. Az maximum fél óra. Uram atyám, még fél óra? Mindegy, menjünk, itt nem maradhatok. Közben András azt mondja, hogy lehet, hogy nem is annyi a visszalévő út, mert mintha tavaly, amikor a tracket rögzítette, hamarabb kapcsolta ki a kütyüjét. Remek. Most már mindegy… Menjünk… Lassan elfogy a maradék út is. Bár már úgy érzem, hogy már legalább kétszer gyalogoltunk át a városon. Egyszer csak egy utcasarkon megpillantom Balut. Hűűű, ha ő ott van, akkor mögötte ott a cél. OTT A CÉL. El sem hiszem. Balu fotózgat, meg gratulál, aztán bekísér bennünket az épületbe. Előkaparom az itinerem, a srácok gálánsan előre engednek, mondván megérdemlem. Nem jobban, mint ők, de köszönöm. Megkapom a célpecsétet, az oklevelet, ami egyben egy sorozat teljesítésre alkalmas füzetecske ( hurrá, jöhetek vissza még kilencszer ), és egy aprócska gesztenye-levél jelvényt. Zöldet. Gyönyörű! 

Miután a fiúk is megkapják a díjazásukat, gratulálok nekik, s megköszönöm, hogy pesztráltak engem az éjszaka. Bízom benne, hogy nem nagyon fogtam vissza őket. Bizonygatják, hogy nem nagyon tudtak volna gyorsabban menni. Hát, remélem. 

Alig hiszem el, hogy itt vagyok. Pedig tegnap reggel úgy indultam el, hogy akármi is történjen, én végig akarom járni ezt az utat. Voltak pillanatok, amikor csak a fejem vitt tovább, mert ha a lábamra lett volna bízva a dolog, akkor bizony jó pár helyen ott maradtam volna. Lassan kezdem kapizsgálni, miről beszélnek, mikor azt mondják, fejben dől el. Hát megcsináltam. Százharminc kilométer. Kb. kétszázezer lépés. Másfél nap. Újabb pipa a bakancslistán. Jöhet a következő. No meg jövőre jöhetek vissza. Balunak is át kell ezt élni. Nekem meg be kell, hogy teljen a tíz rubrika…