Túrabeszámolók


100 Milja Istre

moiwaTúra éve: 20172017.04.14 19:37:42

100 miles of Istria


A történet még elmúlt év Karácsonya környékén kezdődött, amikor Balázzsal chatteltem épp és szóba került, hogy valamikor majd egyszer megnézném magamnak ezt az Isztriát, mert hogy már járt rajta sok magyar, futók és gyalogosok vegyesen, szóval teljesíthető ez a kihívás, a szintidő is elég baráti. Jeleztem Balázsnak, hogy szívesen mennék, ha összeáll egy olyan csapat, ahova beférhetek. Csupa futó mellé nem szívesen csapódtam volna utastársnak, mert akkor ők vártak volna rám órákat, míg beérek. Írta Balázs, hogy ő idén tervezi a részvételt, és hogy nyugodtan becsatlakozhatok. Gyakorlatilag pár óra leforgása alatt össze is állt az utaslista, ráadásul tele kedves ismerősökkel. Pikk-pakk leszerveztük a nevezési díj átutalását, sőt szállásunk is lett hamar. Innen már nem volt visszaút :) Kicsit azért belém állt az ütő, mert ilyen jellegű kihívással még nem találkoztam. Oké, mögöttem van már Kazinczy 200, jópár Mátra 115, mindenféle egyéb hazai százasok, külföldi (felvidéki, cseh és erdélyi) százasok is, de azok alapvetően teljesítménytúrák, melyek futóbarátak, szóval szervezés és körítés tekintetében a gyalogosokra van alapozva.


Ez most valami másnak ígérkezett. Már rögtön a versenyszabályzatot áttanulmányozva feltűnt, hogy a kötelező felszerelésekről elég szigorúan és egyértelműen rendelkeznek. Ennek egyes elemeit többekkel leegyeztettem, pontosan mire is gondolnak a szervezők (különös tekintettel a varrott kapucnis vízlepergetős kabátra). A hiányzó cuccok beszerzése is kihívás volt már önmagában, és közben már ment az agyalás, hogy mit is keresek én majd ott egy terepfutó versenyen, mert hiszen a 100 miles of Istria alapvetően egy futóverseny. Nem nagyon szeretem a körítést, felhajtást, számomra sokkal emberibb egy családias hangulatú rendezvény, ahol önmagam lehetek, nem vesz körbe hatalmas tömeg. Nem igényem a taps, az éljenzés: túra közben jobban elvagyok a természet közeliség élményével, a csenddel, illetve a pár fős társasággal akikkel együtt haladok és dumálgatunk. A versenyszabályzatot többször alaposan átfutottam, lehetőleg minden szavát egyenként "ízlelgetve", különös tekintettel a kizárással fenyegető alpontokra. Blama lett volna pl. egy nem megfelelő felszerelés miatt feladni kényszerülni a versenyt. Több - a rendezvényen már megfordult - ismerőst kikérdeztem, az egyértelműsítés végett. Kiderült, hogy a korábbi évekhez képest bizonyos feltételek szigorodtak, szóval inkább a biztosra mentem és a legrosszabb eshetőségre készültem, így minden (látszólag feleslegesnek tűnő) kellékkel felszerelkezve indultam neki a versenynek.


Balázzsal már csütörtökön kora délelőtt nekiindultunk Pestről, hogy kényelmesen leautókázva egy nyugis, pihenősebb napot tudjunk tartani a pénteki rajt előtt. Végül aztán ez túlságosan is kényelmesre sikeredett (a tervezetthez képest később indultunk el, a köztes megállásokon is több idő ment el "sminkelésre", mint ahogy az gondoltuk). Leutazás közben csak úgy hemzsegtek a futószakmai témák: sporttáplálkozás, BCAA bevitel, edzéstervek, pulzusmérő órák, futózsákok és hasonlók. Túrásként egy kicsit yetinek éreztem magam a csapatban, miközben minden utastársamat ttúrákról ismertem korábbról. Míg ők átnyergeltek a terepfutás irányába, én megmaradtam bakancsos-botozós üzemmódban. Persze rögtön jeleztem, hogy ha bárki tud olyan 50-es futócipővel szolgálni, amit élőben felpróbálhatok és még jó is, akkor ezer örömmel kipróbálom magam a "sötét oldalon", a jó cipőből már gond nélkül lehetne neten rendelgetni tartalékot. Utazás közben nem maradhatott ki annak felemlegetése sem, hogy gyakorlatilag a "szanatórium-szekciót" képviseljük, szinte mindenkinek volt valami nyűge-baja: nekem a csípőm, Balázsnak egy elhúzódó fertőzés, Tündének  húzódás. Szilvi pedig szimplán km-hiányos volt az idei évben. Talán Attila lehetett egyedül problémamentes a csapatból.


Szlovéniát gyakorlatilag átszeltük Muraköztől Koperig, gyönyörködve a szebbnél szebb tájakban. Az információs táblák világhíres barlangok felé invitáltak, a háttérben bőven 2000-es havas csúcsokkal. A szlovén-horvát határra már a pályáról letérve, kanyagós kis úton jutottunk. Az átkelés viszonylag gyorsan ment, ez különösen annak fényében volt örömteli, hogy épp másnaptól készültek megszigorítani a horvát (schengeni külső) határon az ellenőrzést. Umaghoz közeledve az út szélén több helyen is spárgát árultak, most volt szezonja neki.

A szállásunkat viszonylag egyszerűen megtaláltuk, becuccoltunk és döbbenve vettük észre, hogy nagyon elment az idő. Utunk először a regisztrációhoz vezetett, a kötelező felszerelésekkel együtt nekiiramodtunk a sportcsarnok felé. Hosszú kígyózó sor fogadott, de szerencsére elég hamar sorra kerültünk. A felszerelések közül sorjában mutogattuk be a kívánt darabokat. Már ekkor megkaptuk a technikai pólót, valamint a korai regisztrálók a CompressSportos extra pólót is. Ezek után muszáj volt egy gyors vásárlásnak is még beleférnie, hiszen többen nem sok kajával készültünk a túra előtti időszakra. Vacsorára többségében könnyebb kajákat fogyasztottunk, mondjuk az 1 vájling ajvár nem tudom mennyiben tekinthető könnyűnek, fél vekni kenyérrel letartóztatva :) A pihentető alvást némi nyugtató sörrel biztosítottuk be.


Bár nem óracsörgésre keltünk, idővel muszáj volt kikecmeregni az ágyból. Attilával és Szilvivel egy városnéző barangolást is beterveztünk, főleg amiatt, mivel a cél ezúttal nem a tengerpart, hanem a város széli sportcsarnok volt és hát bevallom, nem örültem volna, ha nem ismerhetem meg testközelből azt a várost, ahova befutunk és ahol megszálltunk. Elég borongós és szeles volt még az idő, dzsekiben is fázogattunk. Feltűnt, hogy több nagy plakát is a rendezvényt hirdette, ez itt igen komoly eseménynek számít, a helyiek főleg számon tartják, de Horvátország szintjén is jelentős outdoor rendezvénynek tekinthető. A vízparton eleinte a szállodás övezetet és a kikötőt jártuk végig, majd a történelmi városmag felé vettük az irányt. A sok fotózás és nézelődés közepette azon vettük észre magunkat, hogy nagyon szalad az idő, ezért rákapcsoltunk. A történelmi főtér, harangtorony és az ódon utcácskák látványát semmi pénzért nem hagytam volna ki. Innét már "csak" vissza kellett volna találni a szállásra, de beigazolódott, hogy városban (térkép nélkül) a megérzésre nem lehet hagyatkozni, hatalmas vargabetűt leírva jutottunk csak vissza. Emiatt aztán csak gyors pakolásra és szerelvényigazításra maradt idő. Szilvi persze maradhatott sokkal tovább is, neki elég volt másnap kora reggel kisétálni a csarnokhoz. Depózni végül csak a Kofolám felét depóztam ki féltávhoz, a maradék felét pedig két félliteres üvegbe töltöttem át és tettem be a zsákba. A várható éjszakai időjárás ismeretében kikerült a zsákból a terjedelmes és viszonylag súlyos vízlepergetős kabát és egy szimpla kapucnis széldzseki vette át a helyét. Így a zsák sokkal kezelhetőbb és "vállalhatóbb" lett. Tartalék ruhát nem mertem depózni, mert sosem lehet előre tudni, hol van szükség a cserére. Poláringet beraktam azért tartalékba, hátha annyira erős lesz a szél a gerincen, jó magasan.


A zsákokkal és depóscuccal megrakodva sietve indultunk a sportcsarnok felé. Természetesen sikerült ismét eltévedni :) és meglehetősen neccesen érkeztünk meg a minket a rajtba szállító buszokhoz. A tervezett induláshoz képest sikerült aztán időre befutni, a busz viszont rátartással vágott neki a Labinba vezető útnak. A 171 km-es távon induló magyar delegáció jelentős részével ugyanazon a buszon utazhattunk, volt is némi bandázás menet közben. Bár a verseny kapcsán korábban (főleg a leindulást megelőző 1-2 hétben) tele voltam feszültséggel, a buszút közben mindez teljesen megszűnt, átadtam magam a rám váró élmények sokaságának. A félsziget keleti oldala felé tartva sokasodtak a hegyek, a kanyargós utak és a szebbnél-szebb látványok. Labin történelmi városmagjába egy kockaköves, borzasztó meredek (buszt megszuszogtató) utacskán keresztül jutottunk fel, melyet még ráadásul fel is újítottak. A buszról leszállva rögtön egy csodás kilátóhelyet vettem célba, el is szakadtam a többiektől. A rajtig még bőséggel maradt idő, úgy gondoltam, felfedezem ezt a remek kisvárost. Az ódon sikátorok, kőházak, templomok és kilátó-balkonok között cikáztam fel-alá, nem is tagadom, imádom az ilyen helyeket, szóval ezek az igényeim is ki lettek elégítve. A versenyen részt vevők közül nem nagyon találkoztam közben "turistákkal", ki-ki már inkább pihengetett, hangolódott a rajtra. A rajt helyszínén ott hemzsegett a többszáz induló, egyesek nyújtottak, mások eldőltek, avagy bandáztak. A fedett teraszra kitett szendvicskékre a többiek hívták fel a figyelmemet, de túl sokat nem élvezhettem belőle, mert percek alatt le lett rabolva a teljes mennyiség. A kihozott pizzák közül jópár már azt sem élhette meg, hogy eljusson a kijelölt céljáig, menet közben lecsipegették róla a szarkák a szeleteket. A szpíker komoly hangulatot csinált, ment a zene is, aztán név szerint szólították a "nagyágyúkat", akik nyilván az esemény rangját voltak hívatott emelni. Ferit elkapta Dalimil egy közös fotó erejéig (Giga Túra Ligában komoly küzdelem volt kettejük között tavaly), majd rövidesen már elkezdődött a visszaszámlálás és nekiindult a mezőny.


Az eleje őrült módon elsprintelt, én többekkel együtt inkább a hátsó fertályban helyezkedtünk, addig sem taposnak el. Az óváros szűk utcáin inkább gyors gyaloglás ment (óvatosan botoztam csak, nem volt cél, hogy bárkit már ilyen hamar harcképtelenné tegyek :) ), majd az első lejtőnél kocogásra váltott a mezőny legjava. Nem terveztem vegyes ritmusban közlekedni, ezért inkább félreálltam és hagytam hogy a hátsó traktusba keveredjek. Az óvárost elhagyva egy ligetes részen meredek szerpentinen tekergett le az út, itt már készültek az első hivatalos rendezői fotók. Rabacig nagyjából egynyomos ösvényen haladtunk félórán keresztül. Nem láttam értelmét itt sem a kocogásnak, maradtam a gyors gyaloglás mellett. Persze az is érthető volt, ha valaki az elejét durván tolja a távnak, hiszen nagyjából az első négy óra lehetett világos, utána leszállt az éj. Úgy éreztem, nem megyek rosszul, ennek ellenére szinte folyamatosan csak előzgettek. Még attól sem mentem a falnak, hogy Bagira, Feri és L. Attila triója elém került, ők mondjuk bele-belekocogtak. Rabac szélén a híd után személyesen Alen, a főrendező pacsizott minden egyes résztvevővel. Amikor láttam, "mire készül", a botjaimat áthelyeztem másik kézbe, hogy legyen szabad mivel pacsizni :) A szállodasort mellőzve német nyugdíjasok olléztak nekünk, illetve többen mások is buzdították az indulókat. Nagyon szép volt ez a tengerparti sétány, muszáj is volt fotózni, amivel "súlyos percek" mentek el a világosból.


Egyszer aztán éles balossal elindultunk felfelé, még aszfalton, majd hol vízszintes, hol kényelmesen emelkedő murvás-köves utat követtünk, nagyjából párhuzamosan a tengerrel. Már alig vártam, hogy kibukkanjon a látvány. A mediterrán növényzet és a nagy kékség látványa lenyűgözött! Szépen lassan kúsztunk feljebb, de még abszolút nem magasra. Kb. félóránként/óránként volt kint rendező irányító ember, mutatván a helyes irányt. Az egyik hölgy feladata az lehetett, hogy mindenkinek testre szabott üdvözlést adjon. A rajtszámon szerepelt az illető nemzetisége, így már előre láthatta, hogy milyen nációbélivel van dolga. Errefelé a kövek egyelőre csak lassítottak, odafigyelésre késztettek. A mezőny gyakorlatilag 1 óra után teljesen szétszakadt, alig-alig volt már körülöttem valaki. Egy brit párossal kerülgettük egymást, ők a lejtőket megkocogták, vízszintesen valamint az emelkedőkön nálamnál jóval lassabbnak bizonyultak. Egy kitett szeles hegyoldalról feltűnt egy gigantikus kémény, saccolni sem mertem, milyen magas. Innét kanyargós murvás úton haladtunk lefelé "Plomin-alsóra". Feltűnt egy ódon városka, jóval felette, és egyből az volt az érzésem, hogy nekünk oda fel kell majd mennünk. Bejött. Egynyomos, meglehetősen meredek ösvényen másztunk felfelé, az egyre alacsonyabban járó nap elhozta ugyan a hűvöset, de mégis elég rendesen leizzasztott ez a mászás. Plominban volt az első frissítőpont. A rajtszámot nem csippantották, hanem egy rendező kiabálta be rendezőtársának, aki aztán rögzítette azt. Jócskán bekóláztam, az itthoni hosszútávú túrákon ez szokta biztosítani számomra a non-stop ébrenlétet, valamint a gyors felszívódású szénhidrát legjavát. A réteseket sem lehetett kihagyni, valamint nápolyi, chips, törökmogyoró és csoki is volt még. Bevallom, sós cuccból kicsit többet vártam volna már itt is.


Nem sokat időztem, így bár befutott L. Attila, Feri és Bagira is, őket nem vártam meg, haladtam tovább a magam ritmusában. Gyors fejszámolással kihoztam, hogy bőven 6-os átlag felett járok, ami egyszerre megnyugtató és ijesztő is. Nyilván szétcsapni magam nem lett volna értelme a legelején, de jó érzés volt, hogy a nagy mászás egy része még meglehet világosban. Plomintól ugyanis némi hullámvasutazással, de kb. egy menetben kúszott fel az út a Vojak csúcsáig, 1400 m magasra. Az első lájtosabb köves emelkedőn újabb fotós fogadott, megpróbáltam emberi arcot vágni :) Az ezt követő enyhe emelkedők-lejtők számomra ideálisnak mutatkoztak. Errefelé verődtem össze egy cseh sráccal, aki mint kiderült, látogatta már a Mátra 115-öt, így adta magát, miről is beszélgessünk. A lefeléket futogatta, felfelé viszont nem zúzott, így később jópárszor öszefutottunk. A hullámzást egy igen komoly, egynyomos kanyargós hegyi ösvényke váltotta fel, és itt jutottunk fel a tulajdonképpeni gerincre. A szellő egyre intenzívebb lett, a levegő hűlt, a látvány pedig egyre markánsabbá vált. Nagyjából itt kerültek elő a fejlámpák.


Felváltva haladtunk széles köves szekérutakon (ami a köveket leszámítva még testhez álló is lett volna), az emelkedés szöge pont olyannak adódott, ami mellett nem nagyon kellett visszavegyek a vízszintesnél számomra ideális tempóhoz képest. A szinte 30-40 méterenként kihelyezett (fényvisszaverővel ellátott) zácslócskák egyértelműen jelezték az irányt. Mivel a zászlók földbe lettek tűzve, leginkább a talajszintet kellett pásztázni, valamint megesett többször az is, hogy a fényvisszaverők épp oldalra estek (így szemből nem is látszottak), illetve maga a zászló takarta. Egy ilyen miatt lett egy rövidke eltévedés is, pont egy olyan szakaszon, ahol egy kb. "járt" köves ösvényről kellett volna (éjszaka legalábbis) nehezen észrevehető, útnak nem nevezhető csapásra áttérni. Néhányan összeverődtünk, majd némi tanakodás után meglett a helyes irány. Egyre több lett a nagyobb kő, melyeket vagy kikerültünk, vagy átléptünk rajta, avagy kőről-kőre szambáztunk. A levegő komolyan lehűlt, a szellő miatt már-már felmerült, hogy felvegyem a polárt is, de végül inkább az enyhe fázás mellett maradtam. Kisvártatva - amúgy teljesen váratlanul - elértük a második frissítőpontot, Bodajt. Víz volt dögivel, kólából csak mérsékelten, így egyetlen pohár után továbbálltam a csipegetnivalók felé, amiből a kínálat nagyjából megegyezett a korábbi ponton már megtapasztalttal.


Összeállt egy kisebb csapat, melynek végére álltam be, főleg mivel kezdtek tájékozódási problémáim lenni (mikor én mentem előre, kicsit elkavartam és ez a "vonat" rendre megelőzött). Mikor egy szélesebb köves úthoz értünk, már előrevágtattam, bízvást abban, hogy innét nem lesz annyi félremenés, mint előtte. Enyhe, de folyamatos emelkedéssel értünk el a Vojak aljába (tetején kivehető volt az adótorony). Egy nagy levegővételt követően beindult a nagy mászás, először egy egynyomos, helyenként oldalazós, másutt csupán meredek ösvény képében. Jókora szuszogás után egy nagyon rövidke pihentető szakasz következett, majd előkerült a "nagy ő": durva meredek, helyenként négykézlábas, bokatörös mászással szuszogtam fel a Vojakra, a túra legmagasabb pontjára, 1400 m fölé. Itt várt egy titkos pont, ahol ugyancsak regisztrálták a rajtszámot. Sejthető volt, hogy amilyen meredeken felmásztunk, kb. hasonló dőlésszöggel kell majd lemenni is róla. Ahol pedig nem volt olyan nagy a meredekség, ott az oldalazással kellett küzdeni, nehogy az ember lecsússzon az útról. Ezeket a szakaszokat kellő óvatossággal teljesítettem és a bátrabb/rutinosabb kollégákat nagyvonalúan elengedtem. Többször kereszteztünk erdészeti betonutat, néhol párhuzamosan haladtunk vele. Néha már azt éreztem, a föld alá ereszkedünk le, mert olyan soknak tűnt, aztán feltűnt előbb a zenebona, majd a fények is közeledtek és eljutottunk az első komolyabb frissítőponthoz Poklonra. Bár már túl voltunk a szint nehezén (43 km-en 2500 m szint, és 11 óra volt a limitidő), valójában a túra csak most kezdődött. Túl jónak éreztem a tempót idáig, közel 5,5-es átlag. Éreztem, hogy ez nem fog sokáig tartani. Bő 10 percig eszegettem, cipőt igazítottam. Közben feltűnt Balázs is, aki már hosszú ideje itt pihent a ponton. Nem érezte túl jól magát és vívódott, hogy továbbmenjen-e avagy kiszálljon. Alapos gondolkodást követően végül továbbment ő is.


A szintrajz alapján könnyebb szakasz következett, széles erdészeti út, optimális dőlésszöggel. Az újítás az volt, hogy több lett az erdei talaj, vele együtt a sár is, melyet az erdészeti tragacsok gyártottak áthaladásuk során. Egy-egy rövidebb szakaszon váltott keményebb emelkedésbe, de az sem bizonyult megterhelőnek, vélhetően az éjszaka ideális hőmérsékleti viszonyai is hozzájárultak ehhez. Kezdtem beállni klasszik középhegységi tempóra, és egyre inkább élveztem a haladást. Közben elsuhantak mellettem a kék (100-as) táv futói, akik Vojak előtt csatlakoztak be az útvonalba, egy már-már magashegységi kimászást követően. Balázson kívül Attila tartott itt velem, aztán váratlanul feltűnt Messner is, aki az éjszaka hűvösében magára talált. Kellemes hullámzás, hol erdőben, hol réteken, majd szépen kényelmesen lecsorogtunk Brgudacba.


A már-már szokásosnak mondható étel-ital repertoár mellett energiaszelet is feltűnt, le is tartóztattam belőle egy darabot. Rövid tartózkodás után, még bőven sötétben tovább álltunk, a következő szakaszon a könnyebbnek ígérkező részeken túl már komolyabb mászásokat is ígért a szintrajz. Igyekezvén nem megpusztulni, maradtam a komfortzónámon belül, így Balázst hagytam elszaladni. A köves mászás mellett kidőlt fák is nehezítették a dolgot, valamint egyéb technikailag kihívást jelentő tényezők is képbe jöttek. Szépen lassan elkezdett pirkadni, majd kiérkeztünk egy kopár gerincre, ahol út az nem nagyon volt, zászlócskától zászlócskáig botorkáltam, majd jött egy őrült lejtmenet, bokatekerő "úttal". Út az éppen nem volt, fogózkodni kellett kövekben, nehogy komolyabb baj legyen. Lassan, kellő biztonsággal ment az ereszkedés Trstenikbe, az újabb frissítőponthoz. Itt is volt instant leves (ahogy más pontokon is), ez mondjuk sópótlásra kiválónak bizonyult, ha már az ember unta a chipset és a mogyorót. Édesből viszont szerintem egészen változatos volt a kínálat. Nézegettük a ránk váró szakaszt és feltűnt, hogy gyakorlatilag egyetlen hegy vár ránk, majd egy hosszú-hosszú ereszkedés.


Lámpát elrakva haladtunk tovább, pár perc séta után érezhető volt, hogy lefagy mindenünk, kvázi menekültünk ki a völgyből, a napsütötte hegyoldalra. Messziről látszott a hegy, amit meg kellett hódítsunk. Szerencsénkre egy széles murvás úton történt mindez, egészen egy éles balosig, ahol öklömnyi méretű kővel megszórt szekérúton emelkedtünk. A meredekséget a látvány kárpótolta: egyik irányból a ködben úszó medence, körbevéve hegyekkel; a másik irányban középhegységi hegyvonulatok, háttérben a Triglavval. Szó se róla, nem volt rossz a panoráma. A hegycsúcson irányító emberek, mutatván a továbbhaladást. Az éles letörés mellett párhuzamosan indultunk le a csúcsról, majd egy oldalazós szerpentin következett, igen komoly odafigyelést igénylő szakasz volt ez. Némi pihentető rész után ismét brutál ereszkedés jött, balról egy sziklafallal. A jól járható ill. meredek/odafigyelős lejtők váltogatták egymást, így nem unatkoztunk. A legvége monoton egybelejtő volt, a vasút keresztezése után szemben feltűnt Buzet ősi vára, naivan azt gondoltam, ott lesz a pont. Szerencsére nem így lett, hanem a sportcsarnokba kellett menjünk, egész közel a "zöld táv" rajtjától. Szilvi azokban a percekben rajtolt el több másik magyar futóval együtt, párszáz méterre tőlünk. Buzet a féltáv, a generálpihenő, ide lettek kiküldve a depók. Addigra a Kofola-készletem lemerült, jókor jött a kidepózott pótlás. Némi meleg ételt is lehetett vételezni, a szokásos ropogtatnivalók mellé. 20 percnél így sem pihentünk többet, már a városba való leereszkedésnél éreztük, hogy a nap ereje nem lesz kicsi.


Negyed 10 után indultunk meg Attilával, tudván, hogy jódarabon könnyű rész vár ránk. Műúton hagytuk el Buzetet, majd egy patak gátján mentünk tovább, idővel egy szép köves szurdokot mellőzve, hidakon át. Utána is maradtunk a patak mellett, ám nem maradhattak most már ki az átkelések, melyek némelyike még az én hosszú lábaimmal is problémát jelentett. A kövek egy része már vizes-saras volt, az előttünk áthaladt sporttársak jóvoltából. Az út menti, türkizkék színben pompázó patak és a hófehér mészkövek csodás látványt adtak, miközben a részben saras, enyhén emelkedő úton is már leizzadtunk, érezhető volt, hogy az időjárással gondunk lesz aznap. Egy lengyel depóautó épp a haladásunk irányában próbált volna kielőzni, idővel sikerült alkalmas helyet találni a helycserére. Némi lejtővel egy aprócska településre ereszkedtünk, hídon átkeltünk a patak túlpartjára, majd apróbb hullámvasutazás következett, melyet egy erőteljesebb mászás koronázott meg, legvégén műutazással csorogtunk be Hum településre, ami többek között a szarvasgombáról híres, illetve arról, hogy afféle művésztelepként is működik.


Csurgott rólunk a lé, le kellett ülni. Több pohárral pusztítunk vízből, kólából, amiből van. Rágcsa is kell, kalória is ég rendesen. Túl a százon. Már csak az a kérdés, mikorra érünk be. Kevéskét elpihengettünk, majd kalandra fel, irány tovább! Meredek lejtőn ereszkedünk le egy patakhoz, a túloldalt hasonlóan meredeken mászunk ki belőle, az út fehérsége szinte vakít, árnyat adó fa az nincs. A komolyabb meredekség idővel alábbhagy, műútra váltunk, majd hol füves úton, hol kövesen megyünk fel-le. Jönnek monoton nyílegyenes szekérutak, majd teljes hirtelenséggel kimászások. A megadott szintadat valahogy nem akar stimmelni, talán ez a résztáv ütött ki legjobban, számomra ez volt a szellemi mélypont. Balázzsal kerülgetjük egymást, neki sem esik jól ez a rész. Amikor már azt hinnénk, jön a végső ereszkedés a következő ponthoz, mindig jön egy újabb kanyar, egy újabb mászással. Látunk egy nagy víztározót, körbekerüljünk, sőt fölébe is kerülünk, úgy érjük el a túlsó végét, ahol is aztán csak megtaláljuk a következő frissítőpontot, Butonigát. Úgy kellett ez, mint a megváltás. Észleljük, hogy rajtunk kívül itt mások is megborultak, többen fekszenek a fűben, érezhetően már nem egy perce. Ennivaló nem sok maradt már, viszont italból még van hideg kóla és víz. A hűs árnyékban elpihengetünk. Mindannyian érezzük, hogy muszáj egyenesbe kerülni, inkább kicsit rápihenünk, ebből később még profitálni fogunk.


Mikor a hőérzetünk helyreállt, szépen lassan továbbálltunk.

Még egy gyors zoknicserére is sort kerítettem, amitől a bokacsontom fájdalma azonnal elmúlt. A járásunk eleinte "robotos", el kell teljen jópár perc, hogy ismét a régi kerékvágásba kerüljünk. Patak mellett vezet utunk, és Balázs trackje árulkodik arról, hogy hirtelen egy brutális mászással találjuk szemben magunkat. Emellett egy nagy kérdőjel is támadt, ugyanis a track két kb. 250 méteres puklit jelzett, míg a honlapon (ill. a rajtszám hátulján) csupán egy, de közel 500 méteres mászás van megjelenítve. A kimászás meglehetősen intenzív volt, pont a legmelegebb délutáni órákban ráadásul, nem kapkodtuk el, beállván egy ideális tempóra, komótosan felmásztunk a hegy legtetejére, ahol csodák csodájára egy hideg vizet adó kút, valamint egy titkos pont is várt bennünket. Felfrissülve folytattuk az utat, hála égnek végül csak egyetlen púp volt Motovun előtt és nem kettő.


Egy kisebb falu érintésével ereszkedtünk le, a kövek már kezdtek konfliktusba keveredni a talpunkkal. A bátrabbak itt is kocogtak, én ezt kihagytam. Egyetlen rossz lépést sem lett volna jó megjátszani. Közben át kellett másszunk egy kőfalon is, majd olyan mélyre ereszkedtünk, amennyire csak lehetett. Már messziről látszott Motovun, a hegyre települt, kőfallal körülvett középkori városka, oda kellett most felmásszunk. A mászás nem esett rosszul, úgy voltam vele, tolom, ahogy még kényelmes, illetve egy picivel talán jobban. Amíg a városfalat elértük, a hűs erdőben, illetve utána a kitett szellős réten nem akadt gond, viszont ahogy beértünk a városba, a napsütötte köves utakon elkezdett dőlni rólam a lé. Pszichésen az sem volt túl kellemes, hogy a város teteje sosem akart eljönni, mindig jött egy újabb irányváltás, egy újabb lépcső, egy meredek utca. Aztán csak felértünk: taps, újabb pont, frissítő. Egy helyi srác igazít útba, mert bekómázva nem fordultam a legvégén balra. Balázst még itt találom, aki jelzi, hogy kezd jobban lenni és innét futni tervez. Attila kissé lemaradva tőlem, igyekszik követni. A helyi krémes állagú sajt mindent visz, na és a házi füstölt sonka is verhetetlen. Mindez chipssel "leöblítve". Kólából is megy az újabb betápolás.


Este 6 óra van már, bő 2 óra a világosból. Jó volna még a következő pontig eljutni lámpa nélkül. A szintábra szerint egyetlen komoly emelkedő van addig, szóval toljuk neki. A levegő már egyre kellemesebb, a lejtő teljesen vállalható, megyek mint a gép. Elérve a betont, tényleg azt érzem, ezt nekem találták ki :) Szegény Attila, hátra se nézek, megyek előre, ahogy visz a lendület. Emlékezvén a szintábrára, belém villan, hogy az a bizonyos emelkedő elég brutális lesz. És tényleg. A következő faluból kimászva gyakorlatilag végig egybe megkapjuk a bő 400 méter szintet. Bár hűvösebb van, így is elfolyok. Amikor azt hinné az ember, ott a plató, jön még egy ráadás mászás. A műút első kereszteződése után jön még további emelkedő. De aztán minden "jónak" vége szakad, betonon lecsorgunk a faluba, Oprtaljba. Tanácstalan futók jönnek szembe, keresvén a pontot. A rutinom azt diktálja, hogy menjünk akkor is tovább, ha a logika szerint a városban kéne legyen a frissítőpont. A zászlócskák rendületlenül mutatnak előrefele. Végül az én verzióm győz: a falu túlfelén, a visszafordítón túl van kitéve a rendezői tábla, mutatván a pont közelségét. Még világos van, alig 30 km a célig. Mindez több mint megnyugtató. Kényelmes tápolás, felkészülés az éjszakára. Dalimil édesapja is itt pihenget, ő is tutibiztosan be fog érni a 100-as távon.


Attilával kevéske pihi után nekilódulunk a következő kihívásoknak. Elvileg ez az utolsó komolyabb emelkedőket tartogató részszakasz. Már rögtön az elindulást követően jön a kihívás: egy leszakadáson kéne lejussunk valahogy. Némi gondolkodással sikerül azért. Nagyjából itt kapok hívást Tünditől, este 9 óra van. Tutibiztos vagyok benne, hogy azért hív, mert már beért. Mire felvenném a telefont, lerakja, a völgyben odalent viszont nincs térerő. Egyenletes enyhe lejtővel indulunk, köves úton. Majd egy eszement köves lejtő jön, ráadásul itt már a lámpát is be kell kapcsoljuk. Egynyomos utacskára váltunk, oldalazunk egy domboldalon, majd kimászunk egy széles köves, majd aszfaltútra. Házakat mellőzünk és nagyon kellemes terep következik. Talán ez már a Parenzana nyomvonala (Porec és Trieszt közötti egykori kisvasúté, mely ma nagyon népszerű kerékpárút). Látszik a megerősített partfal, helyenként viaduktokon haladunk át, majd jön az első alagút. Ez bizony nagy sikert arat, nálam is magas a tetszési index. Kanyargunk a kisvasút mentén, de hát ez sem tart örökké, a zászlócskák letérítenek innen egy emelkedő ösvényre, ami aztán röviddel rá visszaköt egy betonútra és bevisz egy faluba.


Nagyjából itt futunk össze a 100-ason induló magyarok csapatával, akik ráadásul szomszédaink voltak az umagi szálláson. A velük való beszélgetést egy hirtelen elénk táruló "titkos frissítőpont" szakítja félbe, muszáj minden földi jóból csipegetni. Fantasztikus házikekszek kerülnek elő. Attila az n-edik Red Bullját pusztítja. Egy kicsit még betonúton megyünk, de hát csak össze kell jönni a maradék szintnek, szóval erről is lekanyarodunk, egy köves gusztustalan ösvényre. Botorkálok, kóválygok, őszintén bevallva nem esik ez már annyira jól. Mászunk felfelé, beakadunk mindenféle tüskés bigyóba, figyeljük az irányváltásokat. Aztán megváltásként felérünk a murvás széles útra, ami eleinte szintben halad, majd lejt, és mikor azt hinnénk, itt a következő pont, még galád módon emelkedni kezd. A fényeket és hangokat messziről halljuk, de még kell némi idő, mire odaérünk Groznjan szélére. Természetesen némi emelkedővel érünk fel a történelmi város közepébe, ahol a frissítő fiatal csapat részéről már adott a jó hangulat. Valamilyen modern feldolgozású balkáni zenére szövegelnek és táncolnak, bizonyára van már bennük némi gyorsító. Hogy mi is gyorsuljunk, eszünk-iszunk. A felhozatal már-már a szokásos.


Mivel már gyakorlatilag nem ír emelkedést a táblázat, begyújtom a rakétákat. A várost elhagyva szinte azonnal a Parenzana nyomvonalára lyukadunk ki, és hosszú km-eken át azon is haladunk. Mintha tényleg nekem találták volna ki ezt a szakaszt. Leszámítva az alattomos köveket, őrülten tetszik, és lehet is repeszteni rajta ezerrel. Pár alagutat és kanyart követően nyílegyenes, ráadásul kövekben is ritkás murvás út jött, számomra ideális terepszakasz. Gép módjára mentem előre, és élveztem mindaddig, amíg a zászlócskák nem tereltek be egyértelműen balra egy bokaforgatós kövesre... tudtam mi hiányzik még. Ismét odafigyelés jött, valamint a messziről beszűrődő zene tudatosította, hogy nincs már távol az utolsó frissítőpont. Kevéske emelkedő, valamint némi tekergőzés vitt ki Buje szélére, ahol aszfalton másztuk meg a történelmi városmagig a hiányzó szinteket. A mozi előtti placcon volt a frissítőpont, nagyon friss, fiatalos és vidám rendezőség társaságában. Utolsó kólázás, nassolás. A beleim kezdték unni a monoton jellegű fogyasztást és folyamatosan dolgoztak.


Attila beért még, de jeleztem neki, hogy innét nagyon meg szeretném nyomni, titkos vágyam az 5-ös átlag elérése, ami nem tűnt reménytelennek. Gyakorlatilag végig lejtő etap volt a célig, de kellőképp változatos és odafigyelős. Alapos cipőigazítás után indultam neki. A városi lejtőn gyalog sétálva hagyok le egy kocogó sánta csapatot. Érzem, hogy erőm és tartalékom van még bőven. Ahogy kiértem az aszfaltról köves útra, úgy kellett visszavegyek, hiszen ismét bokaforgatás jött. Keréknyomok térdközép mélységig "aknásították el" az utat, ráadásul később még vastagon sittel is megszórták az utat, hogy még jobban érezhessük a talpunkat. Az út monotonitását sikerrel oldották a váratlan kanyarok és irányváltások. Tipikus volt, hogy egy jártabb útról váltottunk egy járatlanabbra. Párszor még út sem volt igazán, hanem réten vágtattunk át. Vagy amikor az ember kiért egy műútra, nem irányban haladt tovább, hanem a zászlócskáknak megfelelően élesen irányt váltva. Patak mellett is menni kellett, majd egy parkerdő jellegű térségben, egynyomos ösvényen tekeregve. Nem nagyon volt már itt körülöttem senki, Attila is lemaradt. A sokadik kanyar után, már szántóföldön sikerült elvéteni egy irányváltást, és rajta maradtam a szekérúton. Percek múlva szembesültem, hogy zászlócskák sehol, hátra arc... hála égnek túl sokat nem vesztettem ezzel, ráadásul épp a helyes letéréshez visszaérve került elém pár olasz sporttárs, így az ő sziluettjük mutatta, merre is tovább. Innét begyújtottam a rakétákat és néztem az órámat, van-e még esély az 5-ös átlaghoz. További segítség volt a kihelyezett "hátralévő km" tábla. Az első ilyet 50 km-nél láttuk, utána 5 km-enként jött a következő. A legvége besűrűsödött, 5 km után jött a 3, legvégén az 1 km-es jelző is. Utóbbiból már láttam, hogy meglesz az 5-ös. Umag szélén a már ismert körforgalomnál, a földre fújt zöld nyilaknak megfelelően jártam körbe, majd ügettem be a célba.


Pár percet benne hagytam az 5-ösben, 34:06. Éjjel 2 óra múlt, pár rendező ügyködik, egyik rajtszámot olvas, a másik pötyögi, a harmadik tapsol, a negyedik pedig érmet akaszt a nyakamba. Ellátás itt már nincs, nem is időzöm sokáig, sietek vissza a szállásra, mert hát valamit nem ártana aludni az eredményhirdetés előtt. Kész csoda, hogy most eltévedés nélkül megvan a szállás. A csapat már alszik, mindenki előttem beért. Nem is akarok felébreszteni senkit, csöndben készülődöm össze. A zuhany alatt megzuhanok, alig van erőm kikecmeregni onnét. Négykézláb jutok el az ágyig, ahol végre kényelmesen elhelyezkedhetem. Reggelig alszunk. Szépen lassan ébredezik a csapat, majd ki-ki elmeséli a maga kalandjait. Tündi megnyerte a kategóriáját, az eredményhirdetéskor név szerint szólítva lesz, hatalmas siker! Attila pár órával utána érkezett be, míg Balázsnak sikerült a terve, Motovun után futósra vette a figurát és éjfél előtt beért. Szilvi nagyon élvezte a futást a zöld távon, szóval gyakorlatilag mindenki pozitív élményekről számolt be. Én sem vallottam szerintem szégyent, ilyen terepen 5-ös átlag gyalog (egyetlen méter kocogás nélkül), bakancsban ráadásul. Igazából szerintem más nem is indult rajtam kívül bakancsban :)


Némi reggelizgetést követően hangolódunk a célkajára, ami a korábbi években teljesítők hírei szerint éttermi svédasztal volt eddig. Ezúttal egy klasszik egytálétel várt, igaz, kérésre akár több tányérral is. Mindenféle rizottók, valamint minestrone-jellegű leves. Ezután már nem hagytuk el a sportcsarnokot, hanem megvártuk az eredményhirdetést. A futócipős standokon kíváncsiságból körbekérdeztem, mi a legnagyobb méretük. Előre borítékoltam a választ, mindenesetre sajnos egyiküknél sem találtam 50-es csukát. Az eredményhirdetés komoly felhajtással ment, látszik, hogy Alen (a főrendező) egy nagy showman. A győztes ideje igen brutális, Tinca 10. helye is több mint tiszteletre méltó. Talán azok jártak a legjobban, akik az eredményhirdetésre "időzítették" a beérkezésüket, mert így igen komoly tapsvihar közepette futhattak be. A protokoll résznek meglepően hamar vége lett, Balázs pedig azon merengett, hogy mivel valószínűleg egyszerre vonul el az egész mezőny kocsival, a horvát-szlovén határon hatalmas tömeg lesz, és a meghirdetett szigorítás miatt rengeteget kéne állnunk. Így egy kicsit rápihentünk és csak némi késéssel indultunk haza. Szerencsére a határon meglepően hamar átjutottunk és minimális pihenőkkel, emberi időben sikerült hazajutni. Az élményeket még útközben sem sikerült teljesen "kibeszélni". Nyilván mindenkiben ott volt a fáradtság, többek számára nem az első nemzetközi terepverseny volt ez a mostani. Számomra is csak több nap után állt össze és ülepedett le mindaz az élménytömeg, amit szavakba tudtam önteni.


Örülök, hogy hagytam magam rábeszélni erre a versenyre. Megvolt a kihívás, egy kicsit más jellegű szervezés keretében, mint amikben eddig részem volt. Örülök, hogy ilyen utastársaim lehettek, nagyon jól éreztem magam. És hogy mit hoz a jövő? Egyelőre nem tudom, majd meglátjuk. Egy biztos: sose mondd, hogy soha