Túrabeszámolók

3x50, avagy egy „lazára vett korcsolyázás”

Amikor megláttam a túranaptárban, hogy hosszú kihagyás után ismét megrendezésre kerül a 3x50, éreztem, hogy ismét ott a helyem. 18 évvel ezelõtti emlékek kezdtek kavarogni bennem. Idõközben megkeresett Andris, hogy ugye mehetünk együtt… Szóval minden kezdett összeállni és túl egyszerûnek tûnt a dolog. Közbejött egy nemkívánatos nyavalyás sérülésem, így az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy egyáltalán el tudok-e indulni. Végül igent mondtam és Rózsaszállás helyett Normafa felé vettem az irányt. Még a buszon utazva sem voltam különösebben motivált és folyton az motoszkált a fejemben, hogy ha bármi furcsaságot érzek a lábamban, azonnal kiszállok és irány a Mátra…

Elsõ szakasz: Normafa, rajt. Jópár ismerõs arc, nosztalgia ON: Toperczer Andris, Toplak Józsi, Remó, SzLA.. õk is ott voltak 18 éve anno. Emellett persze sok olyan embert is látni, aki számára „rutinfeladat”, míg mások számára viszont „nagy kihívás” volt ez a háromlépcsõs menet. Szemetel az esõ, fújdogál a szél, már itt a rajtban elkél a dzseki. Andrissal kézfogás és részemrõl bizonytalan megjegyzések jönnek a motiváltságról. Csomag leadva, igazolófüzet átvéve. Igazából csak akkor kezdek ráhangolódni a túrára, amikor Rakk Gyula elkezdi az eligazító beszédét az útvonallal kapcsolatosan.

Tömegrajt. Néhányan kirobbannak, én örülök, hogy a lábaimat tudom mozgatni :D Szépen komótosan haladunk Andrissal, és direkt hagyom, hadd elõzzenek olyanok is, akik általában nem szoktak. Makkosmáriáig ismerkedés a szalagjaim jelenlegi állapotával, valamint a talajjal. Itt még egyáltalán nem vészes a csúszáshelyzet. Ezt követõen rátérünk egy 58 soriP szakaszra, elég hosszan, így aztán tájékozódni jódarabig nem nagyon kell, illene ismernem az útvonalat ;) Az esõ egyre jobban rákezd, ráadásul a levelekre ráhullva sokszorozódik az esõ hangereje, komolyabbnak hatva, mint amilyen valójában. A bakancs jól vizsgázik, belül nem leszek vizes. Mind felfelé, mind lefelé a váratlan kicsúszásokra kell figyelnem nagyon, mert egyetlen be nem tervezett mozdulat végzetes lehet a sérülés szempontjából és idõ elõtt kénytelen leszek a Mátrába utazni J Ennek megfelelõen a tempó továbbra is visszafogott.

Gyõri Peti és Borika fogadnak János-hegyen, jól bebújva a kilátóba, õk legalább nem áztak. Az ezerszer járt szerpentinezõ út le Szépjuhásznéra csúszós, ezúttal a kövek is tréfásak. Szépjuhásznénál integetés a Bubumobilban rejtõzõ kamera felé, a mozdulatsor annyira jól sikerül, hogy kishíján nem a jelzésen folytatjuk tovább J Ezt követõen virtuális Heroberto emléktúra részbejárás következik, Hárs-hegyi-körút, itt is ep. Petró Zoliéktól mintaszerû bélyegzés, majd az általam nagyon nem kedvelt rövidke, ám bokatekergetõs ereszkedés következik. A mûút elõtti utolsó lejtõ már igazi hardcore csúszkapálya, a lábamat féltve csigalassúsággal haladok fától-fáig. Fekete-fej emelkedõje tempósan haladva „fájni szokott”, ezúttal a komótos séta okán nem fáj. Had Andrást a Kiscell túra óta nem láttam rendezõként, örömteli volt õt ilyen minõségben üdvözölni a „vaskályhánál”.

A köves-sáros lejtmenet ismét „szalagremegtetõs”, de szerencsére ez is megúszva. Úgy elbeszélgetjük Andrissal a dolgot, hogy Adyliget felé gondolnék lemenni a Heroberto túra mentén, de aztán idõben észbekapunk J Útvonalkövetõként természetesen lekanyarodunk a Juliannamajori mûúthoz, bár ott ezúttal semmi habzsi-dõzsi, az egy másik túra, másik irányból ;) Kicsit alábbhagy az esõ, a felhõk viszont alacsonyan szállnak, nyilvánvaló, hogy jön még kutyára úthenger. Vörös-pocsolyánál efemmtõl kapunk egy kis Becherovkát, jólesett, köszi! Kellemes beszélgetõs a terep, komoly emelkedõ nincs, az irtásos résznél viszont már korcsolyaleckéket kell venni, különben hasas-hátas.

A P3 elágazása után két helyen is félre lehet menni könnyedén, ha az ember a jártabb úton szeretne maradni, de szerencsére jók az emlékeim, így félig sötétben is gond nélkül érjük el Nagykovácsit. Szokatlanul nagy a forgalom, még a hegyi utcákon is sokszor félre kell ugrani az autók elõl. Zsíros-hegyre fel már masszívan sötét van, de a beton miatt tök felesleges a lámpa. A sorompótól megkockáztatjuk a pontig fejlámpa nélkül kihúzni. A pontõr felhívja a figyelmet az útvonalkövetésre. Ezen a túrán valóban nem árt vigyázni, bárhol lehet titkos ellenõrzõpont. A KS közös szakaszon helyenként jókora kacsaúsztatókat kerülgetünk, a sár maga kezelhetõ. Kerek-hegynél senki, pedig annyira vártuk J A kellemetlenül köves lejtõ ezúttal sáros is, így óvatos maradok és direkt hagyom, hogy az Edit/Zsolt/Zoli trió elrobogjon mellettünk. A patak elérése után az egynyomos ösvény a kõkerítés mentén „zuhanyrózsás”, azaz a belógó ágakon áthámozva magunkat jókora locsolást kapunk a fejünkre.

Shell-kút, etetõpont. Zsíros-és vajaspapa, klasszik túraellátmány. A szörpbõl nem fogyasztok, egyesek szerint furcsa volt az íze, inkább maradok a Kofola mellett. Paprikás-patak menti S sáv ezerszer járt útján gond nélkül haladunk, meglepõen könnyen járható. A majálisfás tisztásnál hangoskodó helyiek… Andris felemlegeti a berceli kalandot (Palóc 100), ami a helyzethez képest jól sült el, de most még ahhoz hasonlót sem kívánunk magunknak, így ideiglenesen a beszélgetést és a botozást is beszüntetem és angolosan távozunk jobbra fel. Kálvária-hegy letérõje utáni szakasztól tartottam nagyon, nem ok nélkül. Egynyomos, rézsútos és nagyon csúszós. A túra elõtt azt fogadtam meg, ha sikerül átvészelni ezt a részt, akkor már komolyabb baj nem lehet. Kötõk-padja elõtti sziklák, valamint az oldalazás némileg leizzasztott azért, lábam megúszta kicsúszás nélkül.

Guckler OKT ereszkedése is problémamentes, és abszolút útvonalkövetõ (18 éve itt volt feltételes ep.) Rozália szélén egy autóból kikiabál valaki, hogy mit keresünk mi ilyenkor az erdõben. Nem tudom, itt az esõre avagy az idõpontra gondolt-e J Aranyhegyi-patak partján az utat részben beszántották, így kissé kellemetlen „taposós” a menet egy darabig. Köves-bérc ep. pedig meglepõ módon lejjebb költözött, egészen oda, ahová még autóval fel lehetett menni. Bubu bácsitól kapunk pecsétet, õ pedig tõlünk az észrevételt, miszerint a Köves-bérc csúcsa nem egészen itt van J A csúcsmászás megint csak nem megerõltetõ, így kellemesen elbeszélgetjük az idõt. Pilisborosjenõ szélén azonban a folyamatos sasolás ellenére elvétjük a Teve-szikla felé tartó jobbost. Az egyértelmû volt, hogy túlmentünk, de kedvünk már nem volt ahhoz, hogy visszamenjünk. Így aztán inkább egy kurflit írunk le, és a nyílt szakaszon belõjük az Egri várat és megnézzük, áll-e még J Elsõre odatalálunk. A Kevély-nyereghez így azonban a kétlépcsõs helyett háromlépcsõs emelkedõ visz fel. Fura módon nem a Redlinger út kimosott köves lábtekerõs mászása visel meg, hanem a visszacsúszós Magas-erdõ nyiladéka.

Kevély-nyeregnél Lestat sporttárs fanyar humora vár, némi epres müzli szelettel. Valamiért sejtettem elõre, hogy a Kevélyrõl lefelé az OKT meglehetõsen érdekes tud lenni. Ezúttal nem hazudtolta meg magát. Ultrabrutál korcsolyapálya lett a jutalmunk: egy rosszul kivitelezett lépéssel sok métert lehet csúszkálni elõre lefelé, koordinálatlanul. Ezt kivédendõ, inkább alaposan lemaradok és próbálom kordában tartani a mozdulataimat, több-kevesebb sikerrel. A sár már igazából nem érdekel, csak az, hogy ne csússzon ki alólam a lábam. A vízszintes szakaszt elérve is megmarad a dagonya, de legalább nem áll fenn a veszély, hogy meginduljon az ember a csúszástól. Kis-Kevély kõbányájától a köves szakasz ezúttal megváltás csúszásszakmailag, persze a talpnak annyira nem kellemes. De legalább tudunk haladni. A tempót már nem szándékozunk felturbózni, hiába hogy erre csábítana a terep.

Hosszú-hegyre vezetõ unalmas Z sáv bokagyilkos kõrengetege ezúttal nem hagy mély nyomokat bennünk, fura módon észrevétlenül érjük el a gerincet. Egyik csúcsot mellõzzük a másik után és gyanús kezd lenni, hogy a végsõ nyeregponthoz ereszkedünk és még nincs itt a pont. Megnyugvást hoz, hogy aztán mégis megtaláljuk õket. Innét már szinte végig lejtmenet, na persze még teljesen becsületesen megtesszük a jelzés újabb betérõjét a dózerútról. Szántói-nyeregbõl egy párost próbálunk visszakiabálni, akik Szentkereszt irányába akarnak továbbmenni. Szépen lassan el lehet tenni a lámpákat, amúgy is mûutazunk. A templomnál némi tanácskozás, hol is az iskola. Mivel „van pár életünk”, több lehetõséget is kipróbálunk és végül szerencsével járunk. Nem siettük el az elsõ ötvenet, kevéssel fél 5 után csekkolunk. A tantermekben már teljes a foglaltság, így a folyosón tudunk helyet találni magunknak. Gyors mosdás és evés után eltesszük magunkat pár órára.

Második szakasz: Az eltervezetthez képest korábban ébredünk, eszünk eleget, mert a ránk váró második szakasz fog kivenni a legtöbbet belõlünk. Fura módon nem esik még az esõ, pedig a meteo már azt ígérte, hogy reggeltõl szakadni fog. Jócskán a tömegrajt elõtt lenézünk a rajtoltató asztalhoz, ahol a 3x50-ezõkön kívül a „Szántósok” is ott sorakoztak már. Rég nem látott Gudluking sporttárs azt ecseteli, hogy szinte a teljes M7-es szakaszon ömlött az esõ, aztán mintha elvágták volna. Ennek elvileg örülni kellene, hátha valami isteni gondviselés meg akar minket óvni az ázástól. Mindenesetre fel vagyunk mindenre készülve, tudjuk, milyen technikás helyenként az útvonal, arról nem is beszélve, hogy ennek a szakasznak a legjava a vulkanikus (ezáltal könnyebben sárosodó) Visegrádi-hegységben vezet.

Újabb tömegrajt, vegyesen a hárometaposok az egykézõkkel. Eleinte együtt halad a csapat, de már az emelkedõ fõutcán széthúzódunk. Sajnos a talpbetéteim végig huncutkodnak a túra során, sokszor meg kell állni útközben megigazítani õket. A fõutca menti egyik padon gyorsan rendbe is kell tegyem õkelmét. Szántó szélén „versenyre kelünk” a szabadtéri misére igyekvõkkel, akik közül páran viccesen inkább elvennék tõlünk a botokat J A kápolnához vezetõ emelkedõ legvége eléggé combos, de szerencsére annyira nem csúszik. A S+ a felsõ kõfejtõig igen kellemesen járható, onnét viszont megindul a Laokoón-csoportot megszégyenítõ mozdulatsor. Kellõen mély és csúszkálós az útvonal, alternatíva nincs. Haladás szempontjából már tök mindegy volt szerintem mindenkinek, hogy mennyire is lesz sáros az öltözék. Az esõ lába lóg, de még mindig semmi. Ennek legalább örülünk.

PS elágazásnál Slíz Gyuri pecsétel és ajánlja a barlangos könyvét. P sávra váltunk és irány az általam nem kedvelt Vörös út. Esõ szépen rákezd, eleinte csendesen, majd egyre keményebben tolja neki, érezhetõ, hogy ez nem egyperces mûfaj. Cserébe a Vörös út meglep: szépen kipucolva, semmi fatörmelék, kövek valamint avar. A meredeksége persze nem változott, de nem különösebben csúszik, sokkal rosszabbra számítottam. A Simon-halála letérése után elvileg könnyû az út, hiszen alig-alig van szintemelkedés, cserébe viszont az egynyomos ösvényke bevisz a susnyába, így teljes mosdásban részesülünk, miközben nem is nagyon látjuk, merre az elõre. Az esõ pedig már szakad, sõt még jobban szakad. Szerencsére csak kívül ázunk, a hangulattal semmi baj, kitartóan haladunk tovább.

Pilis-nyeregtõl a kimászás meredek, de legalább köves… eleinte. A vége csúnyán sáros, pár visszacsúszás befigyel. Õszies klíma fogad fent a Z+-en, egyre csökkenõ látótávolsággal. Lekorcsolyázunk Két-bükkfa-nyereghez. Felvetem Andrisnak, hogy innentõl megint figyelni érdemes, mert anno régen itt mintha lett volna feltételes pont (amúgy jogosan). Botok nélkül tuti nem ment volna bizonyos helyeken, olyan a sárhelyzet. Rezsõ-kilátónál Borika fogad mosolyogva az esernyõje alól. Mivel övé az elsõ két etap legmagasabban fekvõ ep-je, rákérdezek, hogy netán õ lesz-e Pilis-tetõn másnap. Nemleges választ kapok.

Az esõ nem csendesedik, a csúszkálás a Tost-sziklákig ennek ellenére kezelhetõ. Nem úgy a Szakó-nyereghez a szerpentinen… ismét csak a józan ész diktál. Sõt, Júlia-forrásig csak egyre rosszabb. Az esõ még jobban rázendít, a mozgás koordinálása is egyre nehezebb. Andris elnéz forrásvízért, én maradok a jó öreg Kofolánál J Valamiért beugrott akkor, hogy errefelé volt a LeFaGySz-on egy kellemes titkos pont egy meredély alján. Pár perc múlva már ott is látjuk magunk elõtt a helyet. Meredek lemászás, még meredekebb kimászás. És csúszik, mint a rosseb. Gellért elõször elindul másik irányba (ami amúgy nem rossz gondolat, a S sáv régen tényleg itt vált el), de aztán korrigál. Némi kreativitásra is szükség van, hogy feljussunk. Árpád-vár pihenõjéhez könnyed korcsolya, majd a S sáv (melynek új szakaszán most jártam elõször) némileg trükkösebb. Páran itt elkocognak mellettünk, az apa-fia páros durván aláznak. Mivel ugye híresen nagy esõ-kelõ vagyok, inkább maradok a képességeimnek megfelelõ haladási módozat mellett.

Szakó-nyeregtõl amúgy az UTH-s szalagok kísérnek. Már elõre gondolunk a másnapi verseny résztvevõire és nem irigyeljük õket. Csúszós sárban futni? Ez tényleg egy másik mûfaj. Lukács-árokban viszonylag problémamentes a patakátkelés, a vízhozam mondjuk nem kicsi, de a kövek nem merültek el és csak kissé csúsznak. A Szõke-forrás-völgyét elérve megmaradunk szabálykövetõnek, és átkelünk a patakon, ami ugyan nagy robajjal folyik, de ésszel lépdelve abszolválható. Kaincz-forrásnál kis pihit tartunk, eszegetünk-iszogatunk, kell az erõ a Vadálló-kövekhez. Amúgy sem készülünk nagy tempóra, de ami most a terepen van, további extra erõfeszítésekre ösztönöz. Csodák csodájára az esõ alábbhagy, legalábbis mérséklõdik.

Az új felfestés helyett az UTH-sok számára is kiszalagozott régi nyomvonalon indulunk neki a P3-ön, egyenesen fel a köveken. Nem kapkodunk, szépen egyenletesen megyünk. A második szekérútkeresztezés után furcsa lesz, hogy a jelzés nem a köveken mászik fel a gerincre, hanem valahol oldalt egy újonnan „telepített” ösvényen halad. Mindegy, ha ez a követendõ, menjünk erre! Illetve hát.. mennénk, ha tudnánk, mert annyira csúszik, hogy egy idõ után gyakorlatilag lehetetlen az úton maradni. Ha megállunk, csúszunk szépen oldalra lefelé. Önkényesen átmászunk a gerincre a régi nyomvonalra és úgy érjük el a legalsó „követ”. Pompás látvány a völgyben gomolygó pára. Az apa-fia páros gyönyörködik, nézelõdnek, mi inkább egyenletesen mászunk tovább. A végsõ emelkedõnél találkozunk Cs. Misivel, aki hozzánk hasonlóan kifejezi nemtetszését az új nyomvonallal kapcsolatosan.

Szépen felslattyogunk a csúcsra, ahol pár perc erejéig kifújjuk magunkat, Kofolával töltekezünk. Túl sokat nem akarunk idõzni, mert a pontzárásig már csak 45 perc van vissza, és jó lenne minél tovább jutni lámpa nélkül. Szerencsére komoly emelkedõbõl nincs sok, így egy kicsit rá tudunk kapcsolni. A Hubertus-kunyhó után elbúcsúzunk az UTH szalagoktól, ezzel együtt egy újabb sáros szakasz vár ránk. Tüskés-hegy elõtti lejtõ saras-vizes korcsolyapályáján sok mindent lehet, de egyenletesen haladni azt nem. A hegycsúcs környékén pedig megtapasztaljuk, miért is kapta a hegy a nevét, folyton folyvást beakadunk valami bozótba a keskeny ösvényen. Utána szerencsére javul a terep, ezt ki is használjuk.

A Kis Rigóhoz már bõven rátartással érünk és tudunk szánni idõt efemméknél a haminyami elfogyasztására is. Lekvár / nutella / tepertõkrém kenyérrel, mogyoró és szörpök. Marasztaló a hely, az egyszer biztos. A rendezõi fotelokba is beengedést kaphatunk ideiglenesen. Aztán kiadtuk a jelszót, indulás tovább. Azaz indulnánk szépen lefelé, de az út haladhatósága kritikán aluli (folyós sár). A patak hídja elõtti lejtõ is hasonló meglepetéseket rejt, fõ az óvatosság. A Bükkös-patak áradásai már-már legendaszámba mennek, így kíváncsisággal vegyes izgalommal várjuk, mit kapunk most õszentségétõl a mostani mannát követõen. Még az OKT-n edzünk egy-két patakátkeléssel, a kövek szerencsére nincsenek víz alatt, kivitelezhetõ a mûvelet. A dömörkapui betonutat elérve csábítónak tûnne azon menni lefelé, de a mérõkerék nem arra gurult, ráadásul ugye a titkos pontok… Szóval csakis a jelzésen, a patak mentén! Egy komoly átkeléstõl tartottam én személyesen, ami régebben még a K+, most már a Z+ útvonalába esik, õszintén szólva a patak most sem túl keskeny ott, cserébe a kövek nem bújtak el, így végül lépésrõl lépésre logikusan átmászható. A betont „így sem ússzuk meg”, a hivatalos Z+ is megy rajta nemkeveset, mire eléri Dömörkapu szélét.

A Z3 trükkös jobbos betérõjét jól ismerjük, többek között a Vasas maratonról, így rutinosan fordulunk el rajta. A kellemes vízszintesek után hirtelen váltás ez a lábaknak, nem is erõltetjük a járást. Eleinte a kövek csúsznak, késõbb a sáron folynánk vissza, ha nem lenne nálunk bot. A kilátóhelyen Annamari bélyegez egymagában, ami azt sejteti, hogy Zoli majd valahol máshol lesz külön ellenõrzõpont (így is lett). Kõrösi emlékmû környékén a sárhelyzet fokozódik, ez már a folyós-tapicskolós állagú. A részben nyílt terepre való kikanyarodás afféle megváltás, mert bár a víz folyik még az úton, cserébe a trutyi állaga sokkal kellemesebb, szóval lehet haladni valamennyire. A helyzet érdemben (szerencsére) nem változik Lajos-forrásig, amit elég váratlanul érünk el, hosszabb mászásra emlékeztem.

Csikóvár nyergébe az emelkedõ a korábbiakhoz képest „meglepõen jól járható”, ami azért messze nem jelenti azt, hogy ne lenne rajta sár. Petró Zoli vár itt bennünket, Sport szelettel és némi jó szóval. Nem sokan haladtak el elõttünk, amin azért eléggé meglepõdünk, hiszen mi magunk sem megyünk valami eszeveszett tempóban. A Nap közben szépen kisütött, a ruhák is fokozatosan száradnak rajtunk. A P+ új nyomvonala párhuzamosan megy a Lom-hegyi bázisra vezetõ dózerúttal, idõnként érthetetlen módon írva le cirkalmas íveket és mászatva meg velünk hirtelen szinteket. Lajos-forrástól ismét beköszönnek az UTH-s szalagok, ezen az új P+-en a futók is biztos örülhettek eleget. A P+ kellemes ereszkedõs részénél már-már könnyed kiránduláson érezzük magunkat: a sárhelyzet javul, a lejtõk kényelmesebbek, lankásabbak. A léptek is könnyebben mennek egyértelmûen.

Tölgyikreknél többszörös nosztalgia fog el, leginkább a megboldogult Szurdok túra kapcsán, ahol több évben is itt vártam a kedves túrázókat. Közben sajnos a másik tölgy is megadta magát, a tavalyi jégkár végzett vele L Remélhetõleg a hely neve ettõl nem változik. A sokat járt S sávra váltunk Dobogókõ felé, és alig várjuk, hogy letérhessünk a széles (amúgy frekventált kispistázó útvonalnak számító) szekérútról jobbra. A megérzés bejön: ez az út már sokkal jobban járható, kifejezetten élvezetes rajta haladni. A jégkár nyomai itt is tetten érhetõek, gyanúsan ritkás errefelé az erdõ :/  Fejemben van ez a szakasz nagyon, mondom is elõre, mi következik éppen. Az egynyomos tekergõs útvonal egy picit saras, de szinte még így is nevetséges a nap korábbi részeihez képest.

A Szent-kútra levezetõ S+ elágazása után szinte rögtön felkanyarodunk a Kopasz-hegy irányába, ami ismét egy gyanús titkos pont lehet(ne), 18 éve volt is fent ember. Ha rendezõvel nem is, de tanácstalanul szembehaladó ötösfogattal sikerült találkozni. Sz. Feri, Sanyika, Vincze Zoli fémjelezte csapat magabiztosan állítja, hogy õk jönnek jófelé. Idõközben kiderült, hogy egy felfestést nem néztek meg alaposan (mindkét végén nyilas sávjelzés), így a szekérutat elérve Fagyoskatona helyett ellenkezõ irányba fordultak. A kibõvült csapattal jó hangulatban megyünk tovább, és mesélek pár dolgot az útvonalról arra az eshetõségre, ha ellépnének ismét. Fagyoskatona elõtt közvetlenül a hivatalos jelzés nem a szekérúton, hanem vele párhuzamosan bent halad, de a jégkár nyomai ott még nem lettek felszámolva, így oda nem kell (és amúgy sem lehetne) lemenni. Erre még Rakk Gyula a reggeli eligazításkor hívta fel a figyelmet.

Fagyoskatona után a társaság gyors szekciója érezhetõen ismét erõre kap, és elsiet. Mi Andrissal feleslegesnek érezzük a rohanást, idõvel jól állunk és kis szerencsével még a lámpát sem kell majd elõvegyük a célbaérésig. Részemrõl ismét egy „rogyásig járt szakasz” (bár fõleg ellentétes irányban), pár rövidebb mászást követõen ott is vagyunk Dobogókõ alsó szélénél, ahol folyadékkal várnak a pontõrök. Az elõre sietett brigád is itt van még, isznak õk is. Ráadásul a Kofolám is népszerû lesz, többen kóstolnak belõle.

A második szakasz most már szinte a zsebünkben, szinte lejtmenet maradt csak vissza. A Zsivány-sziklák elõtti kellemes (ám köves) út most már csak emlék, a jégkárok felszámolása kapcsán egy széles utat hoztak létre, ami most szokatlanul sáros, meglepõ, hogy itt dagonyáznunk kell. Zsivány-szikláktól azonban kellemesen haladós. Vincze Zolival hármasban sétálunk és most már van idõnk és kedvünk is beszélgetni. Lazulunk, ki hitte volna ezt a nap elején? Mária-padnál Bubu és Lestat kettõse fogad, helyesebben nem is a padnál, hanem bent a házikóban. A célban ránk váró meleg étel elõtt még elfogadunk a felkínált nápolyiból is. Bubutól még gyorsan megkérdem, hogy kap-e valamit az az õrült, aki önszántából még felnéz a Vaskapu-sziklához J

Elvileg sétagalopp lenne most már csak Szántóig, de a Hutaiújtelep környéke csúnyán ragadós-csúszós. Szerencsére nem hosszú ez a szakasz, de a fene se kívánja már. Ráadásul két ki nem kötözött kutya is a frászt hozza ránk, de jólneveltek, mert a területhatárukon megállnak, minket már nem bántanak. A zöld sáv leválása után Magas-hegyi-nyeregig örökkévalóság… látszólag nem akaródzik odaérni: ligetes erdõbe be, félig nyílt szakasz, szélesebb szekérút, majd ösvényke, majd megint elõlrõl. Erre elõre figyelmeztetem Andrist, aki a hírtõl nem lesz boldogabb, és tényleg nagyon várjuk már a Z sáv, majd a P sáv megjelenését. Na aztán kiderül, hogy nekem is lehet meglepetést okozni, tudniillik a S+ át lett festve Magas-hegyi-nyeregtõl a P sávra, szóval nem kell Szántói-nyereg felé kerülni, lévén hogy ott most pont sem üzemel. Ennek örömére legurulunk szépen, elõbb a betonútig, majd azon tovább be a faluba.

Sokfõs konvojként érkezünk az iskolába, ezúttal elsõre betalálunk J Még mindig világos van, szóval lámpázni egyáltalán nem kellett. A megkönnyebbülés részemrõl abban nyilvánul meg, hogy a célasztal elõtt könnyed mozdulattal lehajítom a botjaimat. Taktikus, de mégis laza menet volt. Sem fizikálisan, sem fejben nem vert oda ez a második szakasz. Szerencsére. Nagy dilemma elõtt állunk: elõbb tusolás avagy evés? Kiderül közben, hogy az alternatív tusolóhelyen nem folyik a víz, így az egyetlen rendelkezésre álló helyre „tépek sorszámot” és addig szépen fogyasztok a bõséges paprikás krumpliból. Lehetne akár több tányérral is, de egyetlen telemert tányér is most tökéletesen elegendõ. Finom a mellé kínált fahéjas-gyümölcsös tea is. Közben azon merengek, hogy a töméntelen mennyiségû saját kaja legjava haza fog vándorolni, mert lazán túlterveztem a témát. Persze sebaj, inkább legyen bõven tartalék, mintsem hogy koplaljon az ember. Nagyon kényelmesen állunk idõvel, tudunk eleget aludni a „levezetõ” harmadik szakasz elõtt. Eleinte gondot okoz megtalálni a folyosó világítását szabályozó kapcsolót, késõbb pedig a lent mulató csapat hangereje akadályoz abban, hogy nyugovóra térjünk.

Harmadik szakasz: Vasárnap reggel, csodás tiszta idõ. Felhõ alig, pára még akad, de mindez jót sejtet a mai napot illetõen. Véglegesre pakolunk és átmenetileg elbúcsúzunk elküldendõ csomagjainktól. A hangulat sokkal nyugodtabbnak tûnik legtöbbünknél. Néhányan azért küzdelemre számítanak, legfõképp az elõzõ napi fizikai traumák következtében (feltört / ázott lábak, meggyötört izmok). Irány tehát fel a Pilis-tetõre! Mondhatnám akár Pilis-Vörös-Vár részbejárásnak is, idén már harmadjára megyek fel a Pilis-szerpentinen. A falu emelkedõjén hamar bejáratódnak a lábak/talpak, így az erdõbe betérve már semmi különösebb gond nincs. Sárhelyzet meglepõen jó, nem vártuk volna az elõzõ napok után. Felemlegetjük Andrissal a legelsõ Vertikál rendezést, akkor aztán kaptunk rendesen, ázott ott mindenki, rendezõket – indulókat beleértve. László-kúpjánál már bõven látni a jégkár nyomait, kilátást azonban itt még kevésbé, éppenhogy kibújtunk a párából. A Z3 letérõje elõtt azon a szûk 50 méteren azóta sem sikerült eltakarítani az úton fekvõ ágakat, cserébe taposva lett a hónapok alatt egy kerülõ út.

A kilátónál Slíz Gyuri pecsétel és invitál egy exkluzív barlangtúrára. Tiszta a levegõ, jó a hangulat, mi kell még? Pilis-tisztásig ugyanott megyünk vissza a háromszögön, találkozunk jópár résztvevõvel, jobbára mosolygós arcokat látni, ez már tényleg a levezetõ „jutalomnap”. A Z sáv kb. nyílegyenes része gyakorlatilag sármentes, öröm rajta sétálni. A Simon-haláláról becsatlakozó P+ után viszont ismét ízelítõt kapunk a trutyiból, de hát ezt elvileg tudhattuk volna, az elõzõ évi Iszinik épp itt izzasztott meg a sarával. Közben ráadásul ismét felhõben-ködben túrázunk, a levelek is nedvesek. Pilis-nyeregre levezetõ lejtõ eszement módon csúszik, apa-fia páros belekocogva lesiet, mi maradunk az óvatoskodásnál.

A nyeregnél ismét üdvözölhetjük az UTH szalagjait, és a nyomokból ítélve nagyon az a benyomásunk, hogy a verseny mezõnye már áthaladt erre. Fekete-hegy felé ugyanis alaposan fel van „habarva” az út. Gergõ csapódik hozzánk egy darabon, a talpaknak nagyon nem jól esõ, murvával felszórt szakaszon. Aztán az enyhe lejtõvel elérjük „kedvenc hintánkat”, majd a Sasfészek turistaházat. Pecsételés közben ecseteljük, milyen móka is volt itt elõzõ évben lejönni a LeFaGySz túra keretében. Természetesen most is pont ezen az útvonalon kell elhagyni a házat. Direkt szólok Andrisnak, hogy itt most egy reumás csigát meghazudtoló „tempóban” fogok haladni, a lejtõszög helyenként igen durva, és csúszik is veszettül. Szerencsére megúszom az esést és kicsúszást.

Újabb ismerõs részek, a sokat járt Róth úton. Emelkedni már nem emelkedik, ráadásul meglepõ módon nem olyan durván saras, mint az lenni szokott. Helyette méretes tócsák, amiket kerülgetnünk kell. Az erdõbõl kijutva a nyílt szakasz lejtõjén elõbukkan oldalt a Kétágú-hegy két „ága”, mindkettõ púpja elvész a felhõben. Fílingre olyan, mintha nem is idehaza lennénk. A sok esõtõl minden méregzöld, csodaszép! Sziklák alatti dûlõnél pecsét, ismételt cipõigazítás. Innét nagyon kellemesen esik a javarészt füves út, öröm a séta. Betonútra leérve kicsit beindulok, úgy tûnik, végleg elmúlt a lábprobléma. Klastrompusztánál váratlanul ér az ellátás: szörp és Jó reggelt keksz, sok szívélyességgel fûszerezve. A túra során sok gondot okozó talpbetétet végleg a zsák mélyére süllyesztem, nem fogja többet nyomni a talpam.

A SÁRga jelzés Cigány-pusztáig nevéhez méltó, az elõzõ napi Laokoón-csoportos mozgást tovább lehet finomítani a dagonyában. Egy idõ után már tök mindegy, hova is lépünk, fõleg hogy nincs is nagyon alternatíva, az út teljes szélességében trutyi, csak az állagában van némi változatosság. Egyhangú ez a rész, meg a körülmények okán nem is olyan haladós, így Andrissal beszélgetünk, viccelõdünk, múlatjuk az idõt.

Csévi-nyeregtõl többszörösen ismert az út, ismételt Piros 85 részbejárás, becsukott szemmel is megy. Innentõl gyakorlatilag eltûnt a sár, a gázpásztáig még kevéske tócsa még jutott osztályrészül, de utána mintha egy egészen másik túrán vettünk volna részt! Hirtelen könnyebbek lettek a léptek, tiszta a levegõ, mondtuk is, hogy ez „nem méltó az elsõ két szakasz után”. Abszolút buli fíling kezdett eluralkodni, észrevétlenül jutunk el Iluska-forrásig, amit hosszú idõ után elõször látok folyni. Fehér-hegy nem ráz meg különösebben, persze nem is hajtjuk magunkat érte. Az elágazásnál lévõ fa alatt sajnos nem lesz meg az olló, amit még a Pilis-Vörös-Vár szalagozáson sikerült ottfelejteni :/ Vincze Zoli csapódik mellénk, akit ezúttal óva intek attól, hogy a PS elágazásnál véletlenül is lekanyarodjon balra, Vörösvár felé J

Mesefenyves, majd tekergészés, egyre erõsebb kamionzaj, és itt is a Kopár csárda parkolója. Cs. Misi felesége várja Misit, aki nem sokkal van mögöttünk. A ponton Csabi és párja õrködik, tápolunk a kenyerekbõl és iszunk a szörpökbõl, közben persze agymenés ezerrel. Megérkezik Marcsi is, aki már Zoliékat várja nagyon. Marcsi amúgy sokszor megjelent a túra alkalmával, finomságokkal kínálva Zoliék trióját. A Nap megmutatja erejét, a hátralévõ budai-hegységi szakaszon már rendesen befût nekünk, ráadásul a sár errefelé ismeretlen. Kakukk-hegy rövid de meredek emelkedõje olyan porhanyós és száraz, amilyen legtöbbször lenni szokott, hitetlenkedünk rendesen. Szentiváni hosszas betonozás megint viccelõdésre, sztorizásra csábít, lazulunk ezerrel. Villa Negránál csodák csodájára Vincze Zoli nem áll meg sörözni, pedig nyitva van az intézmény.

A következõ szakasz homokos talaja annyira lesz nedves, hogy kényelmes legyen rajta a járás, pont jó ez így. Hosszú-árok forgókapujánál Egon és Éva mécsesei helyett kicsivel feljebb Katona Gabi vár mosolyogva. Õ és Zoli is megerõsítik, hogy az árkot rendesen kipucolták, nincs már meg a kalandpark. Kényelmesen indulunk neki, minek is rohannánk, az idõ jó, a hangulatunk is, azon a pár percen pedig semmi sem múlik. Az árok felsõ részén rendesen izzadunk, csak hogy tudjuk, kora nyár van mégis. A nyeregpontból ráfordulunk a siratófal emelkedõjére. Dömötör és Amanda most nem fogad bennünket, ennek ellenére sikeresen felsétálunk az Emlékfalig, ahol Lestat sporttárs kínálja a TTT betûit formázva összerendezett almákat. A szép mintázatot nem kívánom megbontani, így csak saját Kofolát fogyasztok.

Magunkban megünnepeljük az utolsó színváltást, valamint hogy lényeges emelkedõ már nem vár ránk. Utolsó óvatoskodás gyanánt csak lassacskán ereszkedünk a gurulós-köves lejtõn Nagykovácsi határában, majd a sorompó mellett átpasszírozzuk magunkat a fémoszlopok között. Zsíros-hegyre ezúttal világosban is elzarándokolunk, bõ másfél nappal az elõzõ látogatás után. A ponton a két Péter fogad, õket sem láttam még eddig pontõrködni. Az epres müzlit köszönettel elfogadjuk tõlük. A kéktúra innét alapvetõen unalmas, ezerszer járt szakasza ismét beszélgetésre csábít, bár eleinte a túra utolsó saraival még meg kell birkózzunk. Andrist beszéltetem kicsit, mert kezd befordulni.

Közben az igazolófüzetet nézve feltûnik, hogy a következõ ep. „Remete-hegyi tisztás” néven fut. Az új útvonal azonban a Remete-hegyig nem visz el, így csak remélni tudom, hogy valójában a K/K+ elágazásról van szó. És lõn, valóban ott vár minket a mosolygós pontõr. Innét egy rövidke Heroberto bejárás következik, és szokatlan, hogy nem kell szalagozzak J A K+ köves lejtõje nem túl talpbarát ennyi km-rel a lábunkban. Budaliget szinte összes, honfoglalás kori fejedelemrõl elnevezett utcáját érintjük vagy keresztezzük J, a házszámokat inkább nem is nézzük. Az aszfaltos botozás a környék kutyáit ugatásra készteti.

Máriaremete kegytemplomát mászás nélkül érjük el, ahol már a túra során harmadszor találkozhatunk Borikáékkal. Rövid beszélgetés után búcsúzunk, és a végtelen Zsíroshegyi utat célozzuk meg. Remó elõz meg minket, csodálkozunk is a dolgon, azt hittük, már rég úton van hazafelé. Nagy-rétnél Vincze Zoli hiányolja a BUÉK-os szaloncukrot, de meg kell nyugtassam, hogy annak nem most van a szezonja J Nagy nevetések közepette érkezünk meg Hûvösvölgybe, ahol alapos nézelõdést követõen találjuk meg a célt, a pizzéria mögött. Dani van még ott a beérkezõk közül, gratulál nekünk. Piedcat sporttárs épp elõttünk ér be, neki is hatalmas gratula, fõleg az elsõ két napi teljesítményéhez! A két fõrendezõtõl megkapjuk a díjazást, a gyantázott jelvény nagyon szép!

Még nincs vége a napnak, ugyanis Dani felveti, hogy esetleg van-e meleg étel a célban. Csodák csodájára elõkerül egy kondér, az elõzõ napi paprikás krumpli maradékával. Már csak edény és evõeszköz kell, de ezt is megoldjuk. Elvonulunk tápolni, kifejezetten jólesik. Közben sztorizgatunk, nevetünk. Kisebbfajta csoda, hogy a túra alatt helyrejött a lábam, erre aztán végképp nem számítottam. Továbbra is bejön a rendezvény családias hangulata, a kétszeri szántói célba érés összehozza a társaságot, fokozva a buli (avagy „közös nyaralás”) fílinget. Gratulálok minden teljesítõnek, a terepviszonyok messze nem voltak ideálisak, éppezért nagyon ott kellett lenni végig fejben.

Köszönöm Andrisnak a társaságot, Gyuláéknak pedig a túra elõkészítését és lebonyolítását!