Hajnalban nyitok be a nevezési helyiségbe, ahol már nagy nyüzsgés van. A kissé homályosnak tûnõ fényben (legalább nem zavarja alig nyiladozó szememet) kitöltöm a nevezési lapot. Pár perc múlva már kezemben is a 6:00-ás rajtidõvel ellátott itiner. Addig még van idõm, így elõkészítem a lámpát, mert a Nap még javában nyugszik, a túrabotokat, mert az összes börzsönyi emelkedõ meredeken fekszik. A rajtvonalat jelképezõ ajtónál már többen toporognak és számolják a másodperceket a startig. Szigorúan betartva a rajtidõt én is útra kelek. Igaz, néhány elõzékeny túratárs már korábban elindult, de csak azért, hogy kitapossa elõttünk az ösvényt….
Kocogni kezdek, hogy felvegyem a tempót és az üzemi hõmérsékletet. A kövesút után hamar a köves úton halad a csapat. Párszáz méter és szétszakad a mezõny. Igyekszem tartani a lépést, bár lábaim még alszanak. Én is. Erre akkor jövök rá, amikor egy kiálló kõben megbotlok és elesek… Sikerül felfrissítenem alig kéthetes térdsebemet, ettõl felébredek. A segítõkész túratársak a cuccaimat, én magamat próbálom összeszedni. Miután többé-kevésbé újra egyben vagyok, folytatom a piros x követését. Még mindig sötét van. Egyik gyalogló aggódva kérdezi, a szervezõk szóltak-e a Napnak, hogy ma is fel kell kelni? 2880 méter megtétele után ki erre, ki arra én a piros x-el balra fordulok. Az elsõ rettenet, a Nagy-Hideg hegyre vezetõ emelkedõ kicsit még várat magára, de már nem sokáig. Légzésem ritmusa jelzi, megkezdõdött a felfelé. Egyre havasabb az út, szép lassan átmegyek a télbe. Kellemesen felmelegszem, mire felérek. A hegytetõn káprázatos látvány fogad. A felkelõ Nap fényében minden ragyog. A völgyet ködpaplan takarja, de a környezõ hegyek csúcsai tündökölnek. Mindenki megörökíti a látomást. Egyesek kütyükkel, mások a szemükkel fogadják magukba a csodát, eltárolva a mesterséges és a természetes memóriába.
A Nagy–Hideg hegyi Turistaházban beszerzem az elsõ bélyegzést és szikrázó napsütésben haladok tovább. A szirteken egy kissé veszélyes lépkedni és a tájat is nézni egyszerre, ezért meg-megállok. Az erdõbe beérve újabb élmény fogad. A fák ágain megtapadó hó és zúzmara mesebelivé teszi a környéket. Szinte elakad a lélegzetem. Ez utóbbiban a Csóványosra vezetõ kapaszkodónak is van némi szerepe. Megkerülve az elkerített, megújulásra váró kilátót eljutok egyik kedvenc szakaszomhoz: lejtõ! Száguldok a hó tetején lefele. A piros és zöld jelzés elágazásánál az ellenõrzõpont helyett csak egy kérdéssel találom szembe magam, melyiket kövessem? Gyors pillantás az útleírásba és a zöld utat választom. Örömöm egy kissé alábbhagy, miközben elérem Magosfát. Hû a nevéhez. Ismét lejtõ következik, de már a Börzsönyre jellemzõ meredekebb fajtából, óvatosabban futok. Közben találkozom a magosfai, jelenleg még mozgó ponttal. A zöld jelzés egy fagyott, dózer nyomos dózer úton halad tovább. Próbálok az emelkedõkön lerontott átlagsebességemen javítani.
Nagy lendülettel érek le egy hármas útelágazáshoz, ahol néhány túratárs tanácstalanul kering, keresve a jelzést. Csatlakozom hozzájuk, ahogy teszi ezt még az a kb. 10 ember aki utánam érkezik. A futók szétsprintelnek minden irányba, de nem járnak sikerrel. Én az itinert, a térképhez értõk a térképet kezdik el tanulmányozni. Végül a tapasztaltabb túratárs, követve az ilyenkor leghelyesebb módszert, elindul visszafele megkeresni az utolsó jelzést. Kb. 70 méterre meg is találja, ahol élesen balra illetve most jobbra kanyarodik. Gyorsan követem, mert az álldogálásban kissé lehûltem és a szervezetem a végtagokból kezdi elvonni a hõt, azaz az ujjaimat már nem érzem. Ahol a terep engedi kocogok, így hamar felmelegszem. Gyomrom jelzi, hogy ideje van az evésnek. Már nagyon várom a harmadik ellenõrzõpontot. Hosszú lejtõ, visszakanyar balra a zöld négyzettel, irány Fekete völgy. Már itt is a patak és a Fekete-völgy panzió. 9.25-kor érek a zsíros kenyértõl, hagymától és teától roskadozó asztalhoz. Miközben megkapom a pecsétet, megpillantok egy másik terítéket is. Kancsókban áll a többféle rostos lé és a bocik nemes itala! Megbabonázva kerítek egy csészét és teletöltöm a már langyos „meleg tej”-jel. Éppen leszalad a torkomon az elsõ korty e számomra kedves italból, mikor a távolból felhangzik :” Az nem a mi asztalunk!” Sejtettem. Kiderül, hogy megdézsmáltam a panzió vendégek reggeli maradékát. Bocs, de képtelen voltam ellenállni a csábításnak. A bûnözés után gyorsan átsorolok a „mi” asztalunkhoz és elfogyasztok két szelet zsíros kenyeret és egy bögre finom teát. Kellemes közérzetemet csak az a gondolat zavarja, hogy kilépve az ajtón, rögtön emelkedõs rész jön. Így aztán nem is eszem túl sokat, ne kelljen a hasamat is cipelni…
Rövid pihenõ után elindulok a piros jelzésen fel…fel….fel… még mindig fel… Már a Hókirálynõ birodalmában járok, meseszerû az egész. A hajam kifehéredik a ráfagyott párától, szinte eggyé válok a fákkal. Szívom magamba az élményt és a friss levegõt. Lépteim lassulnak. Csodálom a természet káprázatos alkotását… Hat kilométernyi mennybemenetel után megkapom a salgóvári igazolást. Egy kis le, egy kis föl. Vízszintesen már sohasem? Magyar hegy után lezúdulás Magyar völgybe. A lendülettõl majdnem a teás fazékban landolok. Beszerzem a bélyegzõlenyomatot és egy kisebb édességboltnyi kínálatból választok csokit. Meg is eszem, mert az elõzõ szakaszok már felemésztették energiámat. Iszom az „érdekes” színû teából is. Ezután ráfordulok a túra talán egyetlen pihentetõ szakaszára. Ez is emelkedõs, de végre nem kell csúszkálni, köveket kerülgetni. Most jólesik ez a kis monotonitás. El is lustulok mire a kaptatók jönnek. Már nem õszinte a mosoly az arcomon. Egyre jobban jelentkezik az energiahiány. A túra elõtti napon nem volt idõm feltölteni a szénhidrátraktáramat. Próbálom követni a piros keresztet, pár alkalommal csak a túratársak ébersége ment meg az eltévedéstõl. A végsõ döfést az adja, amikor megpillantom magam elõtt az utolsó „borzalmas” emelkedõt.
„Érzem: e kétségbe
Volt erõm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem fõldbe vágy.”
Az én testem és lelkem most a Nagy-Hideg hegy csúcsára vágy. Szétnézek, talán van itt egy zsupsz-kulcs , amivel hoppanálhatnék. Igaz, azt csak a boszorkányok használhatják. Egyesek szerint nálam ez nem kizáró ok. Végül be kell látnom semmi sem ment meg attól, hogy saját erõbõl másszak fel. Nekiveselkedem. Az ilyenkor szokásos „gyökkettõvel” elindulok. Ezen a tempón kis idõ múlva lassítok. Udvariasan mindenkit magam elé engedek. Felnézve látom a többiek milyen magasan járnak… inkább fel sem nézek. Mindig csak a következõ lépésre koncentrálok. Így gyõzöm le a hegyet és újra a Turistaházba toppanok.
Itt gyorsan magamba nyomok egy tubus kézkrémet, legalábbis a pontõrök szerint. Majd leöblítem némi jégkásával, ami reggel még víz volt. Miután éhségérzetem elmúlik, lelkileg is felépülök. Mantrázva lépek ki a hidegbe: „melegem van, melegem van, melegem van.” Hogy ez igaz is legyen, futni kezdek a kissé csúszós, havas ösvényen. Ilyen terepen jobb gyorsabban haladni, mert mire elesnék már nem vagyok ott. Próbálom tartani az iramot, a jeges szakaszokat kerülöm , mert azt a terepfutó cipõm nem tudja feldolgozni. Pillanatok alatt az utolsó pontnál vagyok. A Magas-Taxi turistaházban nem várt megpróbáltatás vár rám. Mennyei illat kering a levegõben. Sajnos forrása, mely egykor csülök pörkölt volt, már felvette a néhai nevet. Az edény alján még ott van az emléke és egy kis szaft. A pontõrök sajnálkoznak, hogy elkéstem, de talán jövõre. Gondolatban egy falat kenyérrel tunkolok a maradékból, a valóságban pedig leöblítem egy csésze meleg teával. Miután így „Charles Dickens” módra jóllakom, a cél felé veszem az irányt. Az utolsó pár kilométert sikerül még világosban megtennem. 15 óra 27 perckor nyomják a célbélyegzõt az itineremre. Ma mindig csak olyan sebességgel mentem, hogy ne fázzak. Az átlagsebességem azt mutatja, nem vagyok fázós fajta.
Jó étvággyal megeszem a babgulyást, egy-két túrós palacsinta is lecsúszott volna még utána, de a falánkság nem nõi erény….
|
