Túrabeszámolók


Hajdú

GeldarTúra éve: 20122013.08.29 02:06:16

Hajdú 50


A Hajdúság mindig tartogat izgalmakat - nem lett ez másképp ezen a május elsején sem. Hogy teljesen õszinte legyek, szemre elõször hihetetlenül hosszúnak tûnt ez a táv, mely (bár errõl a környékrõl származom) mégis tökéletesen ismeretlen vidékeken vezeti által az utazót. Az útnak Lilyvel, Gyöngyivel, és annak késõbbi párjával, Gergõvel vágtunk neki. Elsõre elég meglepõ volt, hogy amint vége Pacnak, azonnal megkezdõdik a homokos út, a beton megszûnik, a táj teljesen átalakul. Különféle tanyák hátsó udvarai mögött osontunk az utakon, gyakran erdõben, míg elértünk a madárdaltól hangos Mézes-hegyi tóhoz. Ott a pontõrök a vidékre jellemzõ, páratlan humorral fogadtak, nagyon otthon éreztem magam. Eztán jó darabig senkivel sem találkoztunk, egészen amíg meg nem láttuk Fancsikát. Onnantól szórványosan láttunk túrázókat, de mindig vagy nagyon elõttünk, vagy nagyon mögöttünk haladtak, így nem volt mód az eszmecserére. Mi haladtunk a magunk tempójában, s a Látó-hegy elõtt letértünk a mûútról. Különös, halott tavak mellett vezetett az ösvény, ekkor már az Alföldi Kék jelzésen haladtunk. Gyöngyivel megálltunk egy magasles mellett, ahol kifújta magát a csapat, aztán Halápig már nem volt megállás. Pokolian homokos úton haladtunk, a hõmérséklet is elég magas volt, ez a szakasz egyáltalán nem volt kellemes, csak miután beértünk egy fenyõerdõbe. A vasúton való átkelés után megérkeztünk az egykori csárda udvarára, ahol rengeteg vizet kaptunk és kifújhatttuk magunkat; ezúton is köszönet a rendezõknek a szinte korlátlan mennyiségû vízért!

Hamarosan lovasokkal találkoztunk, majd beértünk Martinka külterületére, ahol a fáradtság egyre jobban kiütközött. Lilynek törte a cipõ a lábát, elég nyomott hangulatban volt, így úgy határoztunk, hogy a lányok Sámsonnál kiszállnak, a maradék távot Gergõvel megtesszük ketten. Így is történt, Doboson aztán kiderült, hogy nem ártana iparkodnunk, mert mi vagyunk a legutolsók, a pontok zárása is tõlünk függõ. Nagyobb sebessége kapcsoltunk hát - amennyire lehetett, a homok egyre jobban hátráltatott, és kezdtünk egyre erõteljesebben fáradni. Sillye kapitány emlékmûvénél a szervezõk már mosolyogva vártak, az autójuk nyomát követve pedig nagyon lassan mi is beértünk a célba. Hadházon aztán a szervezõ, miután megkaptuk a kitûzõket, azzal is megtisztelt minekt, hogy bevigyen minket Debrecenbe, ahol a lányok vártak minket.

Nyilván egy elég nehéz meneten vagyunk túl, de mindenképpen megérte eljönni. A Hajdúság fantasztikus hely, erre a túrára pedig mindenképp megéri eljönni - már csak azért is, mert a rajtnál nincsenek hosszan kígyózó sorok, s a szervezés is átlagon felüli.