Less Nándor 100 - A bükki százas
1. Gondolatok, felvezetés
2005 decemberében hallottam elõször arról, hogy a 10 éves évfordulóra, 2006-ra egy extra hosszú, százas távot is terveznek a rendezõk. A közölt adatokból már akkor is kitûnt, hogy nem akármilyen túra lesz ez. Az útvonalvezetése elképesztõen jóra sikeredett. Rettenetesen örültem neki, mert kedvenc hegységemben nagy hiány van hosszútávú túrákból. Tudtam jól, hogy az ûrt pótolni nem fogja, mert egyszeri rendezés a túra, de mégis (vagy emiatt még annál inkább) úgy voltam vele, hogy ez az a túra, amit nem szabad kihagyni. 10 hónap hosszú idõ, de a túra folyamatosan visszetérõ beszédtéma és merengés volt ez idõ alatt. Az utolsó héten már nagy volt az izgalom. Látszott, hogy jó idõnk lesz, esõtõl nem kell tartani. Az erõnlétem nagyon jó, tudtam, hogy a teljesítés nem kétséges. Jó volt ezt érezni, tudva, hogy 4400 méter szint vár leküzdésre a százas alatt, amiben kedvenc mumusom a Szalajka völgy - Istállóskõ is benne van.
2. A túra elõtt
A túrára való odajutásra több lehetõségem is adódott, és folyamatosan változtak is az éppen aktuális verziók. 100km után nem vezettem volna, csak egy kis alvás után, ott aludni viszont nem nagyon akartam, így végül oda-vissza inkább betársultam. Odafele Ákos barátommal és hugával, Emesével indultunk. Jött volna még piedcat is párjával, de sajnos közben Szilvi lebetegedett, így hárman robogtunk hajnalban Cserépfalu felé. Útközben a hõmérsékletet néztuk több helyen, 5 foktól 10-ig változgatott. Brr.. 7 óra elõtt pár perccel parkolunk le az iskolával szemben. Ákosék tápolni kezdtek, én ezt menet közben már bõségesen megtettem. Kinyitottam az ajtót, de azzal a lendülettel vissza is csaptam. Vazz, itt hideg van. Õk csak nevettek, pedig nem vicceltem.. :) Tény, hogy nem öltöztem túl, két technikai alsó volt rajtam, meg egy póló, így aztán gyorsan meg is céloztam az iskolát. A szembe jövõk már indultak, páran próbálták kitalálni merre induljanak az utcára lépve. Egy nagyon tanácstalan embertõl megkérdeztem melyik távot csinálja, és miután megtudtam, megmutattam neki, merre megy a 60-as. :) Bent amíg egy-két dolgot elintézek megérkeznek Ákosék is, nem sokat vacakolnak, neveznek, indulnak. A nevezés most is profin zajlik, az indítás külön asztalnál. Nem sokkal utánuk, negyen 8 elõtt pár perccel már én is az elsõ pecséttel léptem ki a suli kapuin. A kedves rajtoltató hölgy még elkezdené magyarázni, hogy merre induljak, mert véletlenül rosszul nyomtatták ki a térképmetszetet, és rajzolva van korrigálva, de megnyugtatom, hogy nem fogom a papírt nézegetni, tudom merre megy a túra. A visszautat Larzen kocsija jelentette, így aztán szerettem volna beérni õket. Akkor még pontosan nem tudtam mikor, de azt igen, hogy korán indultak, és van mit ledolgozni. A cél a közös éjfél - 1 óra közötti beérkezés volt.
3. Nyomjuk padlóig, avagy az elsõ mászás
Kocogva indultam hát neki a túrának. Ákosékat hamar beérem, még a cigánydûlõ elõtt, õk az itteni kedvenc távomat, a 48-ast nyomják éppen. A dûlõn áthaladva egy két kutya üdvözöl ugatással, majd ráfordulok a Hór völgyre. Suba-lyuknál nem megy olyan jól a mászás és a lefele száguldás, mint tavaly, de rá se rántok. Begyûjtöm a második pecsétet és folytatom az utam lent a völgyben. Oszlág bejáródik a lábam is, élvezem a futást. A pontnál kínálnak mindenféle jóval, de nekem most csak egy pecsétre van szükségem. Sarkon fordulok és már Ódorvárat bûvölöm messzirõl. Aztán kicsit közelebbrõl, majd elkezdek kapaszkodni a szerpentinen felfelé. Itt egy bringás srác érdeklõdik, hogy jó fele megy -e Ódorvárra. Mondtam, hogy igen és elfutottam mellette. Pár méterrel arrébb az jutott az eszembe, hogy tulajdonképpen hülyeséget mondtam neki, mert Ódorvár nem ebben az irányban van.. bár az út odavisz. :) A fordulót elérve már én is irányba álltam és jól esett, hogy kicsit kisimultak a szintek. Ez persze csak addig tartott, amíg a hegy triplázott erõvel újra rá nem zendített, én meg felére lassultam. Hol volt már az a reggeli didergés.. ez bizony megizzasztott. A keresztbe dõlt fák miatt picit változott az út az évek során, de mondanom sem kell, könnyebb nem lett. Útközben Lutakot ismerem fel, éppen telefonál (vagy próbál), nem zavarom. Felvonszolom magam az utolsó küzdelmes szakaszon, majd ismét kocogósra váltok a pontig. Pont egy óra kellett a rajttól idáig. Többen pihennek a pontnál, ellátás itt is van, és rögtön kínálnak is mindennel. Egy csokit beteszek a táskába, és indulok tovább. Jó kis lejtõ következik vissza a völgybe, ahol igyekszek nem kitörni a lábamat. A visszafordító kanyar után több túratárssal is találkozok, ahogy leértem a Hór völgybe, ott pedig kisebb tömeg fogadott. Elõzgetve nyomom tovább a lankás emelkedõn. Valahol itt kezdett el szúrni a tüdõm. Kicsit zavart, de nem lassítottam. Az egyik kanyarban hatalmas cigifüstbe futok bele, az egyik túratárs nem bírta tovább.. ez rosszul érint, de gyorsan kiverekedem magam belõle. A tüdõm egyre jobban szúrt, mintha beszorult volna a levegõ. Egyre küzdelmesebben vettem a levegõt, és kezdtem elkeseredni, hogy ez így nem fog menni. Lassítottam. Két futó be is ér, beszélgetve elkocognak mellettem.. én meg már alig kapok levegõt. :) A PONThoz pár méter után félholtan érkezek. Próbálok nagyon mélyeket lélegezni. Pecsét, és sétálva indulok el, nagyon lassan. Így sem kellemes. A futótársak már a távolba vesznek, mikor fokozatosan újra kocogni kezdek Tebe puszta elõtt. Jobbra a kis tavacska úgy veri vissza a fényt, mintha egy nagy havas rét lenne. Fura látványt nyújt. Innen már hamar elérem kedvenc völgyemet, a Csúnya völgyet. Itt is kicsit nehézkesen megy még a futás, de megy és ez biztató. Menet közben Zsotyekkel találkozok. Megtudom tõle, hogy 6 körül indult Õ is, meg Vándorköszörûs és Larzen is. Tehát tényleg jó korán kilõttek. Azon viszont csodálkoztam, hogy Zsoltot már itt utólértem. A völgybõl kiérve sûrûsödtek a szalagok és a Pénzpataki víznyelõ felé vették az irányt. A furcsa az volt nekem, hogy ahol az ötvenesnek balra át kellett volna vágnia a rét szélén, ott is csak a mi útvonalunk volt kiszalagozva. És ugye ott szokott pont is lenni, ami most nincs. Ezek szerint módosult az útvonala a százas miatt. Lekocogok a barlanghoz, ahol újabb ponton pecsételnek nekem. Tovább felfelé a sárgáig. Ott aztán egy huszáros vágással megindulok végre Répáshuta felé. A falu tetejében csirkék között kell lavírozni, majd zúgás lefelé. Szomjaztam kicsit, ezért majdnem minden csapot megnyomkodtam. Csap rengeteg, szerencsém nem sok volt velük. Mind el van zárva. Tudtam, hogy a falu végében majd, ahol kilép a jelzés van egy csap, ami biztosan mûködik. Legalábbis nemrég a Bükk 50-en is ott vettem vizet. A vendéglõnél jobbra fordulva ismét emelkedésbe kezd az út. Itt most nem futok, megpróbálok még 1-2 csapot, de csak a legutolsóban (ahogy sejtettem) sikerült megfürdenem. Tulajdonképpen innen felsétálok egészen a falu felett futó mûútra. Onnan meg becsorgok a Bányahegyi pontra. Hû ez igen, itt most még nagyobb terülj-terülj asztalkám fogad, mint máskor, pedig az sem semmi. Többféle rostos üdítõbõl választhatok, a körte nagyon jól esik. A pontõrök kedvessége is, tukmálnak minden jóval. Lenyomok egy lekváros kenyeret is és kis szusszanás után indulok tovább felfelé. Az út itt párszor keresztezi a mûutat, pont velem együtt indul egy autó is fel, csak az ugye az úton. Az elsõ keresztezõdésnél elcsípem a jelzésen, pont elõttem megy el. A másodiknál már lemaradok pár méterrel a találkozásról. A harmadik szakasz már hosszabb, ott már esélyem sincs. :) A négyzet jelzés a zöldbe torkollik, kis táblák jelzik, melyik táv merre megy. A százas mindkét irányba, csak Imó felé még kicsit késõbb kell majd mennem.. Egy túratárs arra indul, gondolom ötvenes, késõbb derül csak ki, hogy nem ötvenes, hanem kispistazó. Emelkedek tovább az úttal. Lassacskán felérek a fennsíkra.. aznap akkor elõször. :)
4. Irány a Szalajka völgy!
A zöld háromszög jelzésen kocorászok Háromkõ felé, útközben kirándulókkal is találkozok. Közeledve Háromkõhöz az egyik kanyarban újra látom azt a túrázót, aki lentebb az ötvenes útvonalán indult. Porolgatja magát, most ugrott ki a bozótból. Hát így is lehet, de minek? Újra elkocogok mellette. Lassan felérek Háromkõre. Pazarr érzés a nagy réten végigsétálni miközben a kilátást bámulom. Lecsorgok a nyeregbe, és indulhat is a Tarkõ mászás. A tetejéhez közel egy párocska biciklit tol felfelé a sziklák között lavírozva... mással itt nem találkozok. Felérek az újabb ponthoz, ami kint van teljesen a szikla szélén. Mondták, hogy láttak Háromkõn.. már messzirõl figyelik az érkezõket. :) Itt kapok elõször a furcsa édességbõl, aminek valami olyasmi a neve, hogy guava és szárított banénlevélbe van csomagolva. Meg is jegyeztem a pontõröknek, hogy úgy néz ki, mint a szalonna, csak az íze nem hasonlít kicsit se. Ez egy nagyon cukros, édes nyalánkság. Nekem ízlett, mint megtudtam tõlük pár embernek nagyon nem. Elindulok lefelé, és hamar el is érem a lenti elágazást, az Õserdõ bejárata innen már közel van. Nem megyek át rajta, maradok a jelzésen és megmászom a kerülõutat. A másik oldalon ahogy leérek egy hölgy túrázó pihen, eszeget és mintha csodálkozna, hogy arról jövök, amerrõl. Maradva a kék jelzésen haladok tovább Cserepeskõ felé. A szép kilátásnál most csak átsuhanok, nem állok meg nézelõdni. Újabb emelkedõk jönnek, a végén egy meredek résszel a sziklák között, és fel is értem a ponthoz a Peskõ kapunál. Nem sokan voltak még itt, mint megtudom. Mondták, hogy innen visszafele kell indulni, aztán a szalagokat követni. Furcsálltam kicsit, én azt hittem valahol innen indul az az út, meg lent nem is láttam szalagokat. Visszamentem, és lám, tényleg ott voltak, elindultam követve õket. Kiértem egy keresztútra, de itt megszûntek a szalagok. Kicsit nézelõdtem, aztán megindultam balra. Száz méter után elbizonytalanított, hogy még mindíg nem volt szalag, így visszafordultam és megnéztem a másik irányt is. Ott sem volt szalag. Hát akkor térkép elõ, és arról már látszott, hogy az elsõ sejtésem volt helyes, arra kell menni. Újra elindulok hát abban az irányban. Kiérek egy rétre, ahol barlangászok készülnek éppen lemászni valahová. Végül elérem a kék kereszt jelzést. Futásra ingerlõ lejtõk következnek. Ahogy elhagyom a Kopasz rétet egyre meredekebben lefelé. Érdekes látvány tárul a szemem elé a messzeségben. Nem látni több hegyet abban az irányban.. a Bükk végéhez közelítek, mintha egy szakadék felé futnák. Szép látvány volt, de csak addig vigyorogtam, amíg bele nem gondoltam, hogy vissza is kellesz mászni majd onnan lentrõl, nem is akárhogyan. Ez a gondolat pedig nem váratott sokat magára, úgyhogy csak nyomtam tovább lefelé rezignáltan. Egy két meredekebb rész után elértem egy szintben haladó nagyon széles dózerutat. Elindultam rajta. Ez nagyon hosszan vezetett, és kacskaringózott. Nem is figyeltem nagyon a jelzést, csak haladtam rajta, ez hiba volt. Nem tudom hol, de letért róla a jelzés én meg észre sem vettem. Nagyobb kiránduló csoportok jöttek velem szemben, ezért nem is gyanakodtam. Mikor már a Szalajka völgybõl hallottam hangokat fellélegeztem, végre itt van. De az út csak nem fogyott. Haladt tovább a hegyoldalban. Jött a tó, amit jobbról került meg, majd végre bekanyarodott a völgybe. Nade várjunk csak! Az ott nem a Szalajka forrás? Dehogynem a fene vinné el, akkor tudatosult bennem, mint egy villámcsapásként, hogy nem is a jelzésen jöttem végig, és kicsit sem ott vagyok, ahol lennem kéne. Vágtába kezdtem immáron a völgyben visszafelé, a vízeséshez. Kirándulók százai sétálgattak a csodás helyen, furcsálló tekintettel mértek végig, mi bajom lehet, hogy fejvesztve szaladgálok ilyen szerelésben. Hosszú percekig tartott odaérni a ponthoz. Természetesen csodálkoztak a pontõrök is, hogy miért jövök az ellenkezõ irányból, elmondtam nekik a kis kitérõm történetét, majd indultam vissza arra, amerrõl jöttem. :) 15-20 percet veszthettem a nagy keringéssel. Nagyon bántott a dolog, de próbáltam elhessegetni, tudtam, hogy ennyi belefér, semmi baj nincs. Visszaértem a forráshoz, ahol immáron le is másztam vizet venni. Láttam, hogy több kétkedõ ember is nézegeti a mitagadás furcsán kifolyó forrásvizet, látszott rajtuk, hogy szívük szerint vennének. Az én camelback-em már porzott, mindenképp kellett vennem itt vizet magamhoz, de egyébként is szeretem ezt a forrást. Leszaladtam példát mutatni, táska le, a camelback betét ki, és merítettem két szép adagot a "patakból", amivel az meg is telt. Betét vissza, na akkor megvolnánk. Ezt látva egy-két ember már szaladt is oda ahol én vettem belõle. :) Kortyoltam egyet, jól esett, most már indulhat a menet.
5. A második mászás
Hát igen, ez a klasszikus, nem tagadom, errõl már mindíg a LeFaGySz fog eszembe jutni. Mármint az Istállóskõ megmászásáról ebbõl az irányból. Nem estem neki nagy hévvel, tudtam, hogy nem sokáig tartana, így inkább komótosan lépdeltem meredeken felfelé. Az úton itt is turisták tömkelege mászkált fel s alá. Mentek megnézni az õsember barlangot. Ahogy elhagytam azt, eltûnt mindenki.. Egyedül vágtam neki a hosszú emelkedõnek. Valahol Vándorköszörûs hív telefonon, hogy hol járok, õk most indultak Istállósról tovább. Kb 25-30 perccel még mögöttük voltam. Egy srác tûnik fel egy idõ után mögöttem, nagyon jól nyomja felfelé. Lassan utólér, és elhagy. Látom, hogy valamilyen bicajos egyesület logója van a pólóján. Tapadok rá, legalább van aki húz. Fentebb egy nagyobb iskolás csapattal találkozunk két részre szakadva. A lentiek még küzdenek a szintekkel, a fentiek nagy kupacban várják be a lemaradozókat. Egy fiatal tanár vagy kísérõ eltorzult arccal fordul a másikhoz mikor meglátja, hogy nyomjuk felfelé: Úr Isten! (..ezek nem normálisak..) A végére a srác is fáradt már nagyon, én sem nyomtam jobban. Végre felérünk.. a pontõröktõl megkérdeztem, hogy itt lehet -e összeesni, azt mondták, itt már bárhol. :) Helyette fújtam egyet és kocogtam tovább. A srác is indul nem sokkal utánam, mire leérek a kék keresztig, utól is ér. Dumálni kezdünk, megtudom, hogy miskolci és inkább bicajozik, mint fut, szóval ez kicsit idegen neki. Ahhoz képest jól nyomja... Egy idõ után hagyom is hagy menjen, mert nagyobb tempóba kezdett, mint ami nekem kényelmes lenne. Én nem erõltettem, most pihiztem kicsit. Az Olaszkapui lejtõ jól esik, aztán kis mászás, majd megint lefelé és már ott is vagyok a Hármaskútnál. Erre is több helyen kirándulókkal találkozok, egy bringás is jön szembe velem. A Csurgói erdészháznál kicsit összezavarnak a szalagok, és az alsó úton indulok el a felsõ helyett. Sebaj, a szánkópályán felvezetõ utat ismerem. Itt utólérek pár túratársat. Mászunk fel Bálványra. A kilátó aljában van a pont, újabb pecsét kerül a lapra. Megkérdezem tõlük, hogy Andiék mikor lehettek ott.. 15 perce volt a válasz. Azt is megkérdeztem, hogy Bánkúton lesz -e pont, mert úgy emlékeztem hogy nincs. A pontõrsrác azt mondja, hogy lesz. Furcsállom, ezért megnézem az itineren, pecsételõhely nincs neki. Mindegy, hamar kiderül, pár perc alatt odaértem. Pont nem volt, viszont frissítés igen. Akkor már értem.. Kedvesen beinvitáltak egy nagyon finom levesre és egy rétesre. A vendéglõben meglepetésemre Larzennel találkozok. Sajnos Õ még nem pihente ki eléggé a francia hegyeket.. ezt nem erõltette tovább. Andi kb 10 perce indult el. Megeszem a levest, rétesbõl almásat kérek, az is nagyon finom. Akkor már csak bõ negyed órát kell ledolgozni. Bíztam benne, hogy Dédesig utólérem.
6. Vár a vár
A vendéglõbõl kilépve fázok kicsit. Bent nagyon meleg volt, kint meg annyira nincs.. bakker mi lesz itt este? Szedtem is a lábamat a kék sávon. A mûúton átkelve indult egy szép nagy egyenletesen ereszkedõ út lefelé a rom jelzés irányában. Ez nagyon kellemes volt, menet közben még csodás kilátásban is volt részem, innen már látni lehetett a Dédesi várat és a kisvárat is. Oda is szóltam nekik, hogy jövök, kitartás. A romjelzésre leérve azon tûnõdtem, hogy mennyivel könnyebb dolgunk lenne, ha elõször kellene a várhoz menni, és utána a Mártus kõhöz.. de hát nem így volt, ez a túra nem is a könnyû útvonalakról szólt. Nyomtam is tovább lefelé a völgyben. Elég hamar le is értem, és már messzebbrõl megláttam a pontot. A pontõr srác is akkor látott meg, irányt is változtatott kis sétája közben. Kicsit beszélgettünk, tõle is megkérdeztem, hogy mikor jártak itt elõttem. A különbség még mindíg kb 15 perc volt. Ezt meghallva nem is idõztem tovább. Az út hamar emelkedõbe csapott át a várforrásnál, majd pedig még meredekebb lett. Meg is fogott kicsit, jó volt felérni. Odafent a kisvár szinte kéznyûjtásnyira volt, jó lett volna felmenni a gyönyörû 360 fokos panorámáért, de ez az aminek nem most jött el az ideje.. Ahogy mentem tovább a rom jelzésen hangokat hallottam. Biztos voltam benne, hogy Andiék azok, de mikor odaértem a tisztásra, ahonnan majd lefele kell indulni, már valahol félûton poroztak a lejtõn. Én meg elkezdtem mászni fel a várba. Itt találkoztam egy túratárssal, aki már szintén szembe jött velem, meg jópár kirándulóval, akiknek a gyerekei meg leginkább össze-vissza rohangáltak a keskeny ösvényen. :) Elhaladtam a barlang alatt, ahol egyszer régen az általam látott legnagyobb denevérrel találkoztam, és másztam tovább az egyre meredekebb úton felfelé. Odafent remek kilátás, és egy kis tisztáson pont fogadott. Aztán hátra arc, és poroztam lefelé. A nagy tisztáson ráfordultam a lejtõre végre én is. Jártam már erre, de elég rég lehetett, mert nem számítottam olyan nehézségekre, amiket itt átéltem. Ez a szakasz nagy odafigyelést és kis extra ügyességet követel meg magának ahhoz, hogy épségben leverekedje magát az ember. Iszonyú meredek és poros, köves, csúszós volt a lejtõ, több helyen csak fáról fára ugráltam mint a mókus. A fák viszont elég messze voltak egymástól, szóval néhol még imádkozni is volt idõm kettõ között, hogy majd meg tudjak állni a végén. Ez a rész kemény lehet azoknak, akik már sötétben érnek ide. Az aljából kis emelkedõ és máris a hegyoldalban haladtam Mályinka felé. Kicsit odébb, de a falutól még elég messze furcsa kurjangatásokra figyeltem fel, amik újra és újra ismétlõdtek. Elõször nem tudtam mire véljem, aztán arra gondoltam, biztos vadászat lehet.. már szinte vártam, ahogy az ösvényen kocogtam lefelé, hogy mikor ugrik elém balról a bozótból egy nyulat üldözõ vizsla. De volt valami fura ebben a kurjongatásban, valahogy mégsem olyan "vadászos" volt.. Késõbb újabb hangok érkeztek, de az már ordibálás, szurkolás volt.. valami meccs lehetett a közelben.. ezt jó volt hallani, mert ez azt jelentette, hogy már közel járok. És tényleg, már házak tûntek fel a távolban az ágak között. A camelback megint porzott, mindenképp venni akartam vizet még itt Mályinkában, nem akartam megvárni vele a Csondrót. Beérve a faluba az útról le kellett térni egy kis ösvényre, ami kertek mellett vezetett lefelé. Itt egy kis tacskó szerû kutya volt idegesebb a kelleténél, úgy kellett elhessegetni magamtól. Az egyik keresztutcánál megláttam egy kék kutat. Remek, itt akkor kis fürdés, meg víztöltés. Meg is volt, ez már kellett. Felfrissülve indultam megkeresni a buszmegállós pontot. Ott volt, ahol a jelzés már kifele indult a faluból. A pontõrsráctól megint az idõhátrányom felõl érdeklõdök. Már kezdek nem meglepõdni, mikor megint negyed óra a válasz. Hát akkor hajrá, irány újra a fennsík.
7. A harmadik mászás
A tanyát kerülve indul felfelé a jelzés, amit már jól ismerek, de emlékszek még, mikor volt, hogy itt kavarogtam. Menet közben csörög a telóm. Andi volt az, érdeklõdött hol járok.. megnyugtattam, hogy biztos 15perces távolságból követem már jó ideje. :) Az érdekes új infó az volt, hogy egy jó barátommal, Tamással ment együtt, akivel korábban még arról is beszéltünk, hogy majd együtt megyünk. Aztán lemondtam, mert Õ nem akart futni egyáltalán. Mégis ott nyomult elõttem felfelé a völgyben. Hihetetlen nyomja a srác, no persze nem is kell Õt félteni... :) Szóval most ketten húzzák egymást. Már kezdem érteni miért nem bírom az istennek utólérni Õket. A völgy maga nekem még kicsit lassan jön el, úgy emlékeztem ez rövidebb szakasz.. de nem. Hiába, már így 60 kili után.. Közben megint csörögtek, hogy az Ámor forrásnál majdnem elkavartak egy jobbra tartó úton. Szeremcsére azt az utat is jól ismertem, azon a jelzetlen úton még egy régi forrásos túrán kellett menni anno... de nem most. Kihasználva a pontos helyzetük ismeretét, most magam mértem meg a köztünk lévõ különbséget. 14 perc kellett, mire én is odaértem a forráshoz. Na hát csak csökken ez.. :) Odafent az Odvaskõi barlangszállásnál nagy készülõdés volt az éjszakára ahogy hallottam. Vágták a fát a kályhába. A forrásból eredetileg akartam inni, de a kicsit le van harcolva már szegény, és a forrásszáj felé úszó viziszörny visszariasztott annyira, hogy végül hagytam a fenébe. Nem sokkal ezután odaértem ahhoz a szakaszhoz, ami igazán szép és technikás a Csondó völgyben. Vizes nem lettem, gondosan ügyeltem a patakátkeléseknél. A meredek emelkedõkbõl már kezdett elég lenni, pedig volt még itt pár, vagyis igazán itt kezdett emelkedni úgy rendesen a völgy. Fáradt voltam, komótosan lépkedtem felfelé. Néha egy-egy nagyobb sóhaj szakadt ki belõlem, ami aztán már már nyögéssé fajult. Az idõ fél hat fele járt, a nap már az utolsókat rúgta az égen. Nagyon nehezen értem fel a Kelemen erdészházhoz. Szinte kiszakadt belõlem egy "Na végre" ott úgy a nagy semmibe. Odamentem a Mária forráshoz és vedeltem egy sort. Ez viszont egy mesés forrás, de ezt is tudtam már jól. Tölteni nem kell, indulok az erdészházat megkerülõ ösvény fele, ahol szalagok vezetnek fel a Látõkövek irányába. A ház udvarán nagyobb társaság tábortûzzel várja az éjszakát. Sanda pillantásokat vetnek felém. Újabb szörnyen meredek emelkedõn küzdök felfelé. Innen is vannak szép emlékeim nagy csúszkálásokról az extrém nagy hóban valamelyik télen. A látókövek lassan de biztosan közelednek. Eszembe jut a nagyszerû kilátás róluk, amit már sok ízben volt szerencsém megcsodálni, de most felmászni eszembe sem jut rá. Örültem, hogy felverekedtem magam a mûútra, ahonnan lejtõ indult Szentlélekre. A hotel és a kolostor rom körül sok kirándulóval találkoztam még, aztán pedig irány a szuszogó, ahol ismét szalagokat kellett követni. A lefele száguldást, a nehéz terep és a már kellemetlen nagy lejtési szög nehezítette sikeresen. Itt is kellett nagyon figyelni a lábamra a sok szikla és kidõlt fa, gyökér miatt. Nagyon nem esett jól már ez a lefele sem. Egy-egy kisebb odakoccanásnál már szidkozódtam rendesen. Megláttam az alsó jelzett utat, ahol egy kiránduló páros sétálgatott Ómassa felé. Egyszerre értünk le az elágazáshoz, ahol a pont is várt engem gyönyörû tábortûzzel. Valahogy sejtettem, hogy ezen a szakaszon nem hoztam Tamásékon, szóval már rezignáltan hallgattam, hogy a hátrányom ismét negyed óra volt. Innen Bánkútig végig mászás jött végig a Száraz völgyön, szóval valószínûleg addig ez nem is változik. Nem is változott. Itt már erõsen szürkült mikor elindultam, de egy jó ideig még lámpa nélkül tudtam menni. Találkoztam itt is pár a hegyrõl lefelé igyekvõ kirándulóval, biztos furcsállták, hogy én meg felfelé igyekszek éppen. Valahol menet közben elõkapartam a fejlámpát, kb félûton lehettem, mikor be kellett kapcsolni. Szép lassan fogyott az út, sokkal lassabban, mint a Bükk50-n nemrég. :) Fáradt voltam, éhes voltam, elegem volt a nagy intenzitású emelkedõkbõl és lejtõkbõl egy idõre, elcsigázva értem fel a sípályákhoz. Már messzirõl láttam, hogy a síháznál valami nyüzsgés van. Odabandukoltam az ellenõrzõ ponthoz, ami a ház elõtt az egyik fa asztalnál volt, és lerogytam a padra. Ekkor kiáltott oda Andi, hogy végre megjöttem én is. Hehe. Hja, végre. Õk éppen indultak, üdvözöltük egymást. Mondtam nekik, hogy most már hamar beérem õket, menjenek csak. A vendéglõbe ismét beinvitáltak egy újabb rétesre. Bent érdekes látvány fogadott. A biciklis srác ott pihegett az egyik asztalnál. Hmm.. én azt hittem már árkon bokron túl jár, de mint késõbb kiderült itt feladta. És rajta kívül is rengetegen voltak még bent túrázók. Túrázók, akik még most vannak itt elõször. Elborzasztott a gondolat, hogy mi lenne, ha még csak most indulnék neki ennek a gyilkos kis körnek. Brrr... No nem.. Az egyik idõsebb úr épp a térképet böngészte, hogy hol vannak emelkedõk ezen a szakaszon. Sorolta.. a várnál van, meg itt vissza Bánkútra.. meg még hol? Odaszóltam, hogy meg még a Csondró völgyet se felejtsék el. A Csondó völgy? Az emelkedik? :) Öööö.. igen. Bevágtam a rétest, iszonyú jól esett, és mondtam a kedves vendéglátóknak, hogy rohanok is tovább, mert iszonyat meleg van itt bent, aztán kint meg meg fogok fagyni. Fáztam is odakint, elköszöntem a pontõröktõl is, aztán futottam tovább felfelé. Az erõm visszatért, az egyensûly helyreállt, a kedvem sokkal jobb lett. Közben rájöttem, hogy az volt a baj, hogy már kezdtem magamba fordulni, ami általában nálam nem probléma, de most jól esett, hogy tudtam, minjárt utólérem Tamásékat és együtt megyünk a célig. Nyomtam is, mint süket a csengõt, és alighogy elindult a zöld kereszt lefelé utól is értem a kis háromfõs csapatot. Jól megbeszéltük, hogy is volt ez az üldözõsdi, miközben lassan elértük Nagymezõt. Közben még volt egy kis affér az egyik fejlámpával, amelyik darabokra esett, de aztán felajánlottam a pót lámpámat és már mentünk is tovább. Megtudtam, hogy mégis csak kocorászott Tamás is (mondjuk ezt gondoltam is), és Vándorköszörûs is nagyon jól nyomta a felfeléket, szóval tényleg jól tudták húzni egymást. A mûúton mentünk egy jó darabig, aztán egy földútra tért a jelzés és úgy végig a mezõn, ami egyre nagyobb ködbe burkolózott a sötétben. Újra a fennsíkon voltunk.
8. Az éjszakai járat
Mire a másik végébe értünk már az orrunkig sem láttünk. Hihetetlen volt, azt az utat sem találtuk amin éppen álltunk. A lámpa fénye semmit nem segített a tájékozódásban, csak a tejfelbõl álló falat világosította meg elõttem. Annyit kivettünk, hogy elõttünk úgy száz méterre valaki ugyancsak ténfereg az utat keresve. Kis csapatunk megállt kicsit káromkodni, majd kettészakadt, úgy kerestünk valami útnak látszót. Mindkét irányban volt valami, de eztán vissza kellett mennünk, azt volt a jó irány, amerre az elõttünk haladó is járt. Megtaláltuk a kerítés mentén futó utat, amin aztán lassan kiértünk a nagy tejfelbõl. Felértünk a mûútra, amin aztán csorogtunk lefelé. Rendesen elbeszéltük ezt a szakaszt, és észre sem vettük, hogy elmentünk a leágazás mellett. Egy idõ után persze gyanússá vált, mert tudtam, hogy nem lehet ilyen hosszú ez a szakasz. Jó késõn vettük észre, mikor már nem volt értelme visszamenni, így maradtunk addig ahol a zöld jelzésbõl leágazik a zöld négyzet. Ez egy kis hosszabbítás volt így persze. A négyzeten viszont már figyeltünk. Ez volt az a mókás szakasz, amit a túra folyamán ugye háromszor kellett abszolválni, amibõl két alkalom felfelé vezet. Most még csak a másodiknál tartottunk. Nem siettünk már, az éjszaka már nem arról szólt. Kényelmesen közeledtünk a ponthoz. Menet közben túratársak jönnek velünk szemben a sötétben. Kérem tõlük, hogy van -e még kaja, mire azt mondják persze, rengeteg. Hú, ez jó hír, lesz nagy eszem-iszom megint. És volt is. A pontõrökbõl még mindíg áradt a kifogyhatatlan kedvesség és odafigyelés, pedig nem lehetett valami kellemes itt annyit ácsorogni.. A társaim felveszik ide depózott cuccaikat. Idõközben Vándorköszörûs kölcsönkapott egy polárt Tamástól, amitõl nem is akart itt megválni, pedig itt volt a sajátja. Az viszont így feleslegben volt, Tamás zsákjába akarta beletukmálni.. :) Nem volt elragadtatva az ötlettõl, és jobb megoldást is találtunk. Én ugyanis majd szét fagytam a három vékony rétegemben.. döbbenet, nem gondoltam, hogy így fogok fázni. Így aztán nem kellett sokat gyõzködniük, már rajtam is volt a jó meleg polár... a pót fejlámpám is vissza került a helyére, a táskám mélyébe, mert lámpa utánpótlás is volt. Kis pihi után indultunk neki harmadszor a négyzetnek. Felfelé senkivel nem találkoztunk a zöld jelzésig. Utánunk jó hosszan nagy ûr keletkezett, sehol senki. Jókat beszélgetve haladtunk a lámpánk fényénél lefele. Az elsõ kör jelzésnél kicsit bizonytalankodtunk, azt hittük nem jó az irány, meg hosszabbnak is tûnt, mint kellett volna, de aztán kiderült, minden a legnagyobb rendben és elértük az Imó fele vezetõ kék kört. Hiába no, éjjel ismeretlennek tûnnek még az ismert utak is. A forráshoz érve örömmel tapasztaltuk, hogy a pontot feljebb hozták, mint ahol szokott lenni, így nem kellett le-fel mászkálni a sötétben. Itt is kínáltak mindenféle jóval, de én passzoltam mindenbõl, valahogy nem volt kedvem akkor semmi kajához már. Nem sokat álltunk, csorogtunk tovább lefele egy darabig, aztán pedig megkezdtük a Lök bérc mászását. Én álltam az élre, Tamás mögöttem, a többiek kicsit lemaradva. Na ez a mászás végre megint jól esett. Úgy látszik teljesen kipihentem magam a lefeléken ebben a kényelmes tempóban. Ezt jó volt érezni. A tetõn összeverõdött a csapat, és elindultunk a hosszú-hosszú szakaszon Bujdosókõ felé. Vándorköszörûs itt kezdett el álmosodni kicsit, ment az ásítozó verseny.. :) Hát nem volt egy izgalmas rész, az tény (még nappal is nagyon unalmas), de azért én próbáltam mindíg valakivel beszélgetve elverni az idõt. Én lepõdtem meg a legjobban, mikor hipp-hopp feltûnt a pontot elõjelzõ rajzocska, majd a pont maga. Ez rövidebbnek tûnt most, mint egyébként futva.. A sátorból elõkászálódó pontörõktõl Andi megpróbált egy kis kávét kunyerálni, hátha.. de Õk még nála is sokkal-sokkal álmosabbak voltak, és Õk is szívesen bevállaltak volna egy kis pohárnyit.. no nem mintha lett volna bárkinél is. Elköszönünk és nem sokkal a pont után utólértünk két túratársat. Meglepõdve konstatálom, hogy az egyik Remó. Örültem a találkozásnak, mert már ritkán látjuk egymást. A lámpájában nem sok szufla volt, úgyhogy most neki passzoltam át a tartalékomat, amit Õ már be is hozott a célig. A Bujdosókõnél odafigyelünk, le ne zúgjon senki a mélybe, nem lenne szerencsés. Most kicsit lemaradok az élen járó Tamástól, aki viszont leérve a hegyrõl túlmegy azon az elágazáson, ahol ki kellene mászni a mûútra. Mi sem vesszük észre, megyünk tovább az ösvényen, de egy idõ után már keresni kezdjük hol lehetne átvergõdni. Ahányan vagyunk annyi fele indulunk a dzsungel szerû rövid szakaszon. Én szerencsére egy elég jól járható részen haladok, végül Tamás járt a legrosszabbul, alig tudott kikecmeregni a sûrûbõl. A mûúton megvártuk egymást, és indultunk tovább kedvenc kutyám tanyája felé. Persze most nem volt sehol a dög. A hosszú mûúton Remóval nyomtuk mozdonyként húzva a vonatot. A Völgyfõház felé vezetõ meredekebb részen csatlakozott Tamás is. Megálltunk bevárni a többieket, akik kicsit lemaradtak. A háztól megint együtt egy darabon, aztán kezdett szétszakadni a csapat. Remóék lemaradtak, Ódorvárhoz éjfél után 10 perccel már Tamással és Andival értünk hármasban. Itt nem voltak álmos pontõrök, csak vidám frissnek tûnõk. Mi is vidámkodtunk kicsit velük. Jó ha tíz ember ment el elõttünk a százason, de mondták, hogy mi voltunk az elsõk, akik nem zombinak látszottunk. És tényleg jó állapotban voltunk. Kaptunk megint a finom guavából (itt már kicsit kérdezõsködtem is errõl a furcsaságról), meg egy nagyon érdekes de nagyon finom teából. Nagyon jól esett. Még abból a paprikáskrumpliból is megkínáltak, amit ott készítettek, de helyette inkább már indultunk az utolsó kilómétereket lenyomni. Sietni nem siettünk, már csak mentünk, ahogy jól esett, és szerencsére még jól esett. Andi mondjuk már nagyon várta a Kútvölgyi telkeket, meg is örült nagyon, mikor végre odaértünk. Jött egy kis beton a Bükzsérci úton. Itt is furi volt, hogy így sötétben nem nagyon láttuk mennyire vagyunk még a szántóföld végét jelzõ sövénysortól, és nehezebb volt kitalálni hol is kell bemennünk, de sikerült. Az út bent viszont vizes-füves volt, és a cipõnk szépen beázott ahogy kell. Kellemetlen, de már így a vége fele mindegy volt. Ahogy haladtunk a Nyomó hegy fele megláttunk két túrázót, akik a szántón átmászva a másik irányból közelítették a hegyet. Elõttünk jártak, hamarabb is értek fel. A Nyomó hegy már nem tudta utunkat állni, hamar felértünk mi is a ponthoz. A fiatalok forralt bort fõztek, és rögtön kínáltak is. Én természetesen kértem, irtó finom volt, nagyon jól esett. Tom érkezett utánam, Õ is kért, majd végül Andi, akinek szintén felcsillant a szeme hír hallatán. Szóval kicsit iszogattunk, és boldogan indultunk neki az utolsó picike kis szakasznak, és végül 2:05-kor toppantunk be az iskolába nagyon elégedetten. Az éjfél messze nem lett meg, bár lehetett volna, ha az éjszakát is futom, de így jobban esett az egész.
9. Endseq
A célban a szokásos meleg étel ugyanolyan jól esett, mint a rendezõk õszinte gratulációja, meg mint úgy általában mindíg. A 6. teljesítésért kaptam egy érmet, azaz nem kaptam, mert nem voltam elõnevezve és elfogyott, de postán utánam eresztik. Megcsodáltam azt is, hogy a bátyó mit kapott a tizedik teljesítésért. :) Hát nem semmi.. Ahogy végeztem a kajával megjöttek Remóék is, ismét visszakaptam csellengõ második fejlámpámat.
Azt hiszem a 9 év alatt amióta teljesítménytúrázok ennél jobban tetszõ túrán soha nem voltam, ezért nagy köszönet a rendezõknek ezért a csodáért és a sok munkáért és törõdésért. Tényleg látszott, hogy szívük lelkük benne volt. Nekünk már csak végig kellett menni.. Le a kalappal.
Larzennek is megathanx, hogy megvárt minket és hazafuvarozott, ez volt a hab a tortán a végére. :)
Hát nem is tudom mit kéne még hozzáfûzni.. egy élmény volt, és jövõre újra el szeretnék jönni Cserépfalura túrázni!
|
