Túrabeszámolók


Téli Berek

moiwaTúra éve: 20112011.02.06 16:55:00


Téli Berek 60


 Két hete kemény hideg volt kevéske hóval. Múlt héten nem olyan hideg, de több hóval. Azóta viszont gyönyörûen kitavaszodott. A túra elõtt gyakran ránézek a hójelentés oldalra, és örömmel konstatálom, hogy a Balaton környékén már régóta semmi hó nincs. Ez több mint bíztató a talajviszonyokra nézve.


A túraöltözék összeállításával picit gondban vagyok, a még bennem bujkáló inflenzanyomokat akarom véglegesen kitakarítani magamból, amihez jó szolgálatot tesznek a vastagabb rétegek.


Szombat reggel kevéssel 5 óra után lépéshibával együtt szállunk ki a villamosból és vesszük célba T. Peti kocsiját az elõzetesen megbeszélt helyen. Budán felvesszük még Rushboyt és R. Gellértet, így öten indulunk neki az M7-esnek. A hátsó traktusban elég szûkösen férnek el hárman, de szótlanul viselik a térbeli gátlást. Az autópályán kényelmes a haladás, alig másfél óra múlva már Balatonlellén keressük a rajthely parkolóját. Ádám felismeri az épületet, elõször ugyan gyanúsnak tûnik, hogy nem vagyunk esetleg jó helyen, de Ádám nyugtat. Önkiszolgáló módon nyitjuk ki a kaput és Peti beáll a kocsival.


A rajthelyen sok-sok ismerõs a rendezõi oldalon, a „jó öreg” 5x2x30 túrák gárdája, mgruberrel, Attissal és a többiekkel. Mgruber megjegyzi rögtön, hogy sok ismerõs résszel fogok találkozni, mert az egykori Csillagó 30 37 41 túrával megyünk majd szembe, illetve a legvégén vele megegyezõ irányban. Télen még nem jártam a Balaton déli partján, bár az is igaz, hogy a körülmények messze nem téliek most. Gellérttel tudatjuk, hogy nagy valószínûséggel órákat kell ránk várnia, mivel õ a 30-as távon indul, ám mi mindent megteszünk, hogy ez a várakozás ne tartson túl sokáig. A rajtban összefutunk még R. Istvánnal is, így körvonalazódik egy ötösfogat. Már most érezni lehet, hogy nem megyünk majd lassan.


Pontban 7 órakor nekilódulunk: Dani 7-es átlaggal sétál, kezében az itinerrel, mi többiek csak utána. A Rudi Tanya étteremnél elhagyjuk a 7-es utat, és a Csillagó túráról már „elhíresült” Mátyás király utcára térünk, közben még megszemlélem az „mgruber palotát”, ahol volt szerencsém 4 éve összesen 23 virslit elfogyasztani a Csillagó túra céljában. A menetelés az utcában most nem olyan frusztráló, mint akkor: most ugyanis érezhetõen fagy, még ha csak egy picit is. A házakat elhagyva jön a Berek földútja, ami fagyosan könnyedén járható. Még a rajtban tanulmányozva az igazolófüzetet világossá válik elõttünk, hogy a pontok 6-os átlagra nyitnak, „erre figyelmeztetjük utastársainkat is”. Dani ennek ellenére nem enged a 7-es sétatempóból.


Újból elérve Balatonlelle házait döbbenetes dolog történik: a társaság kettészakad, néhányan az út jobboldalát választják, míg mások a bal szélén bandukolnak tovább. Rushboy a narancssárga dzsekijében természetesen a jobboldalon, míg lépéshiba a piros dzsekijében a bal szélén halad. Lám, lám, a „6-os átlaggal túrázókat” is elérte a csúnya megosztottság. Rushboy rövidesen balra kanyarodik, mögötte persze mi is. A megosztottságnak annyi, ismét együtt a csapat. Végérvényesen elhagyjuk Lellét, és a P sávon mûutazunk tovább, egy pincészetet mellõzve. Szemben elhalad egy helybeli motoros bácsi, elég tömény kipufogógázt hagyva maga után.


A Kis-csárda vidéke fura déja vu érzést produkál, kevéskét gondolkodva rájövök, hogy a megboldogult Boglárka túrákon, valamint a Csillagón már volt szerencsém járni erre. Magabiztosan haladok elõre, amíg a többiek csoportosan „sárga jelzést festenek”. Kompromittáló fotók készítése ezúttal elmarad. A kápolnához hamar felérünk, sõt túl hamar is, még közel 10 percünk van a hivatalos pontnyitásig. Egy szót sem szólhatunk, minek siettünk ennyire. Addig is gyönyörködünk a fényjátékban, kár, hogy az idõ nem teljesen tiszta, a tanúhegyek közül csak a Badacsonyt és a Tóti-hegyet lehet épp hogy csak kivenni. B. Janiék autója pár perccel a nyitás elõtt érkezik, Jani jelzi is, hogy még van idejük készülõdni. Jogos.


A bélyegzést valamint az Americana ízû szeletet megkapva továbbindulunk. Már elõre jelzem, hogy lesz egy pihenõ, padokkal, ami meg is érkezik. Ezen szent helyen véget is ér a P sáv jelzés. Mi azonban szépen haladunk tovább felfelé, nagyjából a gerincen. A fiúk nagyon belelendülnek, alig bírom a lépést tartani. Szerencsére egy kóbor szalag miatt tanácstalanok lesznek, ezalatt sikerül õket beérnem. Az a bizonyos szalag bevezetett balra az erdõbe, de az ösvény nyomtalanul végetért. Így aztán vissza a széles szekérútra. A letérés majd késõbb aktuális. A valós lekanyarodás pöpecül jelzett, lejtünk szépen Látrány felé. Itt most Daninak jön elõ a nosztalgia, konkrétan a Balaton-körrõl. Nyílt terepre érünk, traktorokat kerülgetünk. T. Peti és lépéshiba társaságában beszélgetünk, helyenként könnyezve röhögünk Peti mondásain. Daniék nagyon nekiramodnak, pedig hát jelen tempóval ismét túl hamar érnénk oda a pontra.


Látrányban olvasni kell a leírást, a két templom valamint az utcák kicsit megtréfálnak. Dani és István falatoznak a kocsma elõtt, és jelzik, hogy a pontszemélyzet már a helyén. Itt szolgáltatás nincs, nyomulunk tovább teljes létszámban. Kis oda-vissza szakasz után balra térünk, és lejteni kezdünk. Már távolból látszik a 67-es út. Érezhetõen melegedni kezd az idõ, már biztosan pluszba váltott a hõmérséklet. Sok emelkedõ nincs, könnyedén gurulunk. A fõút elõtt keresztezzük a halastavakba futó patak hídját (ma még járunk erre), majd a fõúttal párhuzamosan megyünk tovább. Minden zöld, mintha már március vége lenne. Betonúton folytatódik a séta, majd palotával felérõ csilivili pincészeteket mellõzve útelágazáshoz érkezünk, ahol némi diskurzus alakul ki a helyes követési irányt illetõen. Az emlékeimre hagyatkozva egyenesen megyünk tovább, és lám, alig 100 méter múlva ott is a rádpusztai templomrom. Ahogy megszokhattuk ma, ismét pontnyitás elõtt…


Bemegyünk a romokhoz, fotózgatok, élvezzük a jó idõt. Szerencsére bõven idõ elõtt megérkezik mgruber és hipp-hopp lezajlik a pontadminisztráció, valamint kapunk egy szelet kutyás csokit és szénsavas üdítõket is (korlátlan). Megemlítem a társaságnak, hogy 4 éve a Csillagón személyesen a Nagy Sétáló pontõrködött. Ez nem mindenkinél arat osztatlan sikert. Innentõl kezdõdik a 60-asok „betétköre” (ami önmagában már eleve hosszabb, mint a 30-asok útvonala). Elvileg most jó darabon a Csillagó túra útvonalával szemben haladunk, de nem mindenütt veszem ezt észre. Egy elnyújtott, nem is olyan hosszú emelkedõn haladunk, ami viszont elég ahhoz, hogy Daniék õrült módon beinduljanak. Nekem itt már nem sok kedvem van repeszteni. A széles úton néhol bedõlt fák, egyenetlen talaj. Magasleseket látni többet is.


A szalagozás kivisz egy kilátóponthoz, ami ugyan most nem enged túl messzire tekinteni a fényviszonyok miatt, ennek ellenére kiváló fotótéma. Túl sok fotózásra ma nem nyílik alkalom, különben a társaság végérvényesen eltûnne a látókörömbõl.  Az erdei szakasz után irányváltással ismét nyíltabb terep jön, ráadásul az emelkedõknek is szinte vége. A fiúk bele-belekocognak. Nekem percekig kocognom kell utánuk, hogy legalább a távolságot tudjam tartani. Telekibe némi cikk-cakkal érünk le. A híres harangláb mellett pontõrködik Attis és barátnõje, akik épp akkor érkeztek meg, amikorra a mi kis csapatunk. Anno ez a hely nagy megmentõnk volt, a buszmegállóban sorjáztak az ásványvizek. Most folyadék nincs, helyette szigorúan 3 db nápolyi jár.


Idõvel jól állunk (sõt túl jól), ennek ellenére Dani a lejtõs mûúton kocogásba kezd. Az út szélén tüzet rakó erdészeknek köszönünk oda. Szólád szélén eldöntöm, hogy innét Csillagóig ne várjanak rám, megyek a saját tempómban. Bár a szintemelkedés önmagában nem probléma, de 6,5-es átlag helyett jó lesz nekem itt a gyenge 6-os is. Viszonylag rövid távon jön össze ez a kétszázvalahány méter emelkedés. Ismerve képességeimet, jobbnak látom itt kényelmesebbre venni, késõbb majd behozom a vízszintes szakaszokon. Egymagam haladok tehát, nincs aki húzzon. De nem is kell. Odafent már rendesen fûtenek, télhez képest pláne. Az emelkedõ többlépcsõs, ráadásul még éles irányváltásokkal is tarkított. A csúcs elõtt ráadásul az erdészeti jármûvek még fel is túrták az utat, így figyelni sem árt.


Az ep-hez vezetõ kitérõ már nagyon ismerõs, messzirõl látszik lépéshiba, Daniék pedig a geotorony tetejérõl kémlelik a tájat. Tamás a pontõr, felemlegeti legutóbbi túrás találkozásunk paramétereit. Valamint odaveti, hogy valamikor legyalogolja majd a Pécs-Bp útvonalat a 6-os úton. Azt gondolja, nincs az az õrült, aki bevállalná rajta kívül. Megnyugtatom, hogy biztosan lenne (akár még az ötösfogatunkból is). Szolgáltatásként dianás cukrot kapunk, amik gusztusosan hármasával vannak elrendezve egy pokrócon. Összefutok még Czigóval is, aki rendezõ a túrán, de a pontõrködése elõtt feljött még a toronyhoz. Vele együtt indulunk el az Alman-tetõ felé. El kell tõle búcsúzzak, mivel lépéshiba + Peti már hamarabb elmentek, megpróbálom a lehetetlent, hogy utolérjem õket. Közben Daniék is felveszik a nyúlcipõt.


Maradok tehát egyedül, ezúttal a Fejérkõ útvonalán, a P rom jelzésen. Alman-tetõnél erdészeti terepjáróval érkezõ csoporttal találkozom. Az út ismerõs, de egy méterrel sem lett rövidebb. Apróbb puklikat mászok meg, de érezhetõen vesztünk a szintbõl. A terep nyíltabbá válik, jobbról felsejlik a kõröshegyi viadukt képe. Itt a mezõ szélén épp látom hogy a négyesfogat éppen az erdõbe betér. Nincs akkor túl nagy távolság köztünk, megnyugtató. Alig öt perc még és a Betonvályú névre hallgató ep-hez érkezem, pár perccel a pontnyitás elõtt. A fiúk sehol, viszont egy kilátópont felõl hangokat hallottam. Nem zártam ki, hogy õk azok, visszamenni lusta voltam, így vártam a ponton egy keveset (egész pontosan a hivatalos nyitásig).


Ezt követõen egy gyors telefon lépéshibának, hogy merre járnak. Kiderült, hogy továbbmentek és a gyalog ellenkezõ irányból közlekedõ pontõrtõl épp akkor kapták meg a bélyegzést. Irány tehát a betonvályú! Kisvártatva tényleg jön szembe a pontõr, akitõl a pecsét mellé karamellás keksz is a jutalmam. Kicsit furcsa egyedül haladni, ráadásul nem nagyon volna jó a többiektõl nagyon lemaradni, így tehát igyeszkem, ahogy még jólesik. A betonvályú után némi enyhe sárdagasztás jön, majd végérvényesen kiérek az erdõbõl. Az útvonalat jól belátni, mégsem látom a csapatom egyetlen tagját sem. Az enyhe lejtõn belekocogok. A mûutat elérve jön egy trükkös rész, ahol a szalagok ugyan a helyükön vannak, de a többszöri úttörés miatt idõnként felvetõdik bennem, hogy jó helyen vagyok-e.


Egy rövidke, de technikásabb lejtõ után egy mûút keresztezésével jutok el a szóládi ep-hez, ahol Czigó fogad. Vize nincs, megkérdezi, hogy nekem van-e. Azt göndolom hirtelen, hogy õ kérne tõlem. Kiderül, hogy lépéshibáék szomjaztak és egy helybelitõl kértek utánpótlást. Alig idõzök, mert Czigótól megtudom, nem sokkal vagyok a többiek mögött. Innét jódarabon jelzést követek, a Fejérkõ túra csapatának irányítótáblái is segítenek. Talán errefelé volt a legnagyobb sár az egész túrán, de még ez is bõven kezelhetõ mértékû. Balatonõszöd elõtt hirtelen balra terelt a szalagozás, a domboldalra. Ezután némi beton következett, hétvégi házakat mellõztem, majd jött némi hullámzás.


Éreztem, hogy a tempóval nincs gond, de valami mégis furcsa. Álmosodom, de közben folyton az motoszkál a fejemben, hogy nem lehet elbambulni, belassulni, mert végérvényesen leszakadok a többiektõl. Kellemes, kanyargós széles utak jöttek, néhol gázpászta vonalán haladok. Szép, nyugtató táj, a túra résztvevõin kívül errefelé sok gyalogos nem járhat. Újra jelzést érek el, a S sáv balra nem vészes, ám szinte rögtön utána jön a jobbos S romjelzés, egy markáns emelkedõvel. Kezdek tikkadni. Az ment meg, hogy ezután komoly emelkedõ gyakorlatilag nem is volt már. Ismét nyílt terep jön, a táj egyre jobban belátható. A távolból látom lépéshibát és Petit. No, akkor mégsem annyira rossz ez a tempó!


Vízszintes jön, majd a délelõtt már járt betonút. A rádpusztai pont kiköltözött a romtól a pincészet elé, mgrubert meglátva rögtön az elsõ kérdésem, hogy mije van inni. Számolatlan pohárral iszom a gyömbért. Petiék épp akkor indulnak, mikor én befutok. Mondom nekik, menjenek csak nyugodtan, én még elleszek egy darabig. Csokiból is betolok kettõt. Érzõdik most már, hogy a betétkörön mi hiányzott: a folyadékpótlás. Konstruktív észrevétel: valahova a 33 km-es betétkörön érdemes volna folyadékot adni (pl. Teleki és Szólád). Folyadék- és kalóriahiány kiegyenlítve, irány tovább. Elvileg ismerõs kéne legyen a Csillagó túráról, de inkább elmagyaráztatom mgruberrel. Indulok is a betonon a 67-es út felé, amikor is a biztonság kedvéért megnézem, hogy bélyegeztem-e. Természetesen nem… Vissza. Ez még belefér.


A fõutat keresztezve jön a hamisítatlan Berek. Innét részben mgruber intelmeire és a saját emlékeimre hagyatkozom, lévén hogy a szalagokat maradéktalanul eltávolították. Gáton járok, rövidesen megjelennek a halastavak, mocsarak és patakok. Egy balra ívelõ gáton bandukolok, amikor szembõl a patak túloldalán megjelenik Rushboy és István. Felemlegetjük, hogy itt aztán lehetne „mini HTMV-t” rendezni. Két dolog tiszta: jön egy csaknem oda-vissza rész; illetve hogy Daniék nincsenek annyira elõttem. Az elõbbi hidegen hagy, utóbbi viszont megnyugtat. Nem sokkal rá lépéshibáék párosát is üdvözlöm. Távolból már látszik a híd, amin át kell kelni (és nem mellékesen ezen a hídon már délelõtt is jártunk), majd 180 fokos fordulattal vissza, csak épp a patak túlpartján.


Lépéshiba piros kabátja felér egy élõ szalagozással, még éppen látszik a távolból, így iránymutatónak kiváló. A patakot elhagyva belépünk a halastavak közé. Itt is némi cikk-cakk következik, majd a két nagy halastó közötti É-D irányú gátra fordulunk. Lépéshibáék és köztem a távolság konzerválódik. A „szerencse” csupán annyi, hogy õk tájékozódnak, én meg élvezem annak pozitív következményeit. A másfél km-es egyenes gátazás annyira azért nem monoton: a nádasok, tavak látványa, a vízimadarak hangja bõven oldja azt. Egy balossal célbavesszük a naplementét: nem is merek elõrenézni, mert elõbb nézek a Napba, mint ahogy lépéshibáék kontúrját megpillantanám. Így részben leszegett fejjel megyek elõre.


Egyszer csak kiérek a halastavak labirintusából és látszik is az utolsó pont, valamint az, hogy szinte akkor indult el onnan az üldözött páros. Érezhetõen hûl a levegõ, a folyadék viszont nagyon kell, örülök is, hogy lehet vételezni. Szegény pontõr meséli, hogy több autó is megállt elõtte és megkérdezték, mit is keres itt (pedig a rendezõségnek volt engedélye az útvonalra). Innét már csak kényelmesen be kellett volna csorogni a célba. Egyrészt nagyon jól állok idõvel, mind a világosságot tekintve, mint a „6-os átlag norma” szempontjából. A földutas autópálya-felüljáró környéke kissé saras, nemkülönben utána a Berek Lelle-menti része. Reggel itt még fagyott volt a talaj, emiatt nem éreztük. Ráadásul délutánra már sok-sok pár láb kijárta.


Sikerült lépéshibáékat hallótávolságon belülre hozni, Széchenyi utca szélétõl ráadásul már elvileg reggelrõl ismerõs szakaszon mehetünk. Valamit mégis sikerül elvéteni, mert nem ott érjük el Balatonlelle felsõ végét, ahol reggel elhagytuk. Magyarán nagypistázásra kényszerülünk. Óránkra pillantunk és innét már békaügetésben is meg kell legyen a 6-os átlag. Üldözött párosom ennek ellenére részben kocogásra vált, én maradok a gyaloglás mellett. Rudi Tanya étteremnél már tudjuk, hogy csak pár lépés, és tényleg: ott vagyunk a cél épülete elõtt. Hopp, gond van: hogy jutunk be? A kocsibejáró zárva, a ház kapujánál belül egy kutya ugat nagy elánnal. Mivel a kutyust nem ismerjük személyesen, nem kockáztatunk, inkább csöngetünk (nem szeretnénk a célvonal elõtt sérülést szerezni). A gazda jön ki és megnyugtat, hogy a kutyának a hangja nagy csupán.


Besétálunk az épületbe és átvesszük a gyorsan elõkészített díjazást. Hatalmas pozitívum a rendezõség részérõl, hogy bár a táv adatok (ezáltal a túra neve) csak a héten váltak véglegessé, mind az igazolófüzeten, mind a kitûzõn és oklevélen a 60-as szám szerepel! A célszolgáltatást nem itt kapjuk, hanem átsétálunk a Rudi Tanya étterembe, ahol a fedett külsõ asztaloknál fogyasztjuk el a babgulyást. Csatlakozunk Daniék kettõséhez (õk picit meghúzták a végét, így 10 órán belül értek be) A babgulyás igazi fejedelmi lakoma, jólesik a meleg, sós, tartalmas leves. Felvetõdik bennünk a repeta igénye, az éttermesek is pozitívan állnak a kérdéshez. Igen jólesett a két tányér leves!


Mielõtt még a hûvösben kihûlnének az izmok és ízületek, visszasétálunk a célépületbe. Érezhetõ, hogy most már nincs meg a hatos átlag. Közben R. István elbúcsúzik (Dani szegény ezt észre sem vette), rá még várt közel 3 km séta nulla pontért a lellei nagyállomásra. Gyors szerelvényigazítás, pakolás részemrõl, majd Gellért felébresztését követõen megyünk is ki a kocsihoz. A hátsó traktus hasonló koreográfiában utazik, mint lefelé, szegény Dani ül középen. Sokáig nincs is semmi gond, de Pesthez közeledbe hirtelen görcsbe rándul a lába. Mivel nincs máshol hely a nyújtásra, az elsõ két ülés között próbálja elõretenni és majdnem kezelésbe veszi a sebváltót. Végül aztán gond nélkül ki tud szállni és kényelmesen legyalogolja a rá váró nulla pontos szakaszt.


Szép nap volt, télhez képest igazi koratavasszal, igazi „megoldjuk” jellegû szervezéssel (kiemelve a korrigált távadatokat az igazolófüzeten és a díjazáson). Részünkrõl sportszakmailag sem volt utolsó. A folyadékelosztás ugyan nem volt tökéletes a 60-as táv betétkörén, de amúgy minden egyéb szupernek mondható. Nyilvánvaló, hogy ahol hiányzott a szalag, az nem a rendezõség lelkén szárad.


Köszönet az ötösfogatnak többi tagjának: R. Istvánnak, Daninak, lépéshibának és Petinek a túra eleji társaságért; utóbbi kettõnek, hogy idõnként beérhettem õket. Petinek ezer köszönet a fuvarért!


 Köszönet nektek, PITE és ENTE, csak így tovább! A „Megoldjuk” 2x30-on mindenképpen találkozunk!