Híd Túl Messze Van 90 km
Nem is tûnik olyan távolinak a nap, amikor együtt fõttünk a zalai perzselõ nap alatt a Rockenbauer emléktúrán. Aztán Suvlaj és Rafter sikeresen rádumálnak erre a túrára. (Szerintem Droid is végig a szövetségesük volt, csak titkolta.) Elõnevezés, minden, szorgalmasan tanulunk a vizsgákra, aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy a vonatról leszállva próbálunk valamiféle eljutási módot találni a budapesti találkahelyre a BKV sztrájkos „káoszban”. A szerencse mellénk pártol, mert a szükséges metrók járnak.
A találkozás után a Suvlaj-mobil végigsuhan a ködös M5-ösön, majd boldogan foglaljuk el a szállást Szegeden. Vándor Csillag csatlakozik hozzánk ötödiknek. Reggel korán kelünk, hogy lehetõleg hatkor elindulhassunk. Az elsõ kilométerek gyorsan telnek. Sejtelmesen csillog a Tisza áradt vize az utcai lámpák tövében és az ártérbe épült cölöpös házak alatt. A rutinos gátazók történeteibõl és tapasztalataiból van mit meríteni, tudjuk, a legjobb, ha az elsõ hatvan kilométert minél hamarabb teljesítjük. Úgy is készülök rá, mint a lélektani félútra. Algyõig nagyjából úgy haladunk, hogy elöl Suvlaj és Csillag mennek, én 4-5 kilométerkõvel mögöttük, mögöttem 3-4-gyel Droid és Rafter. Az elsõ 18 km-t számomra csak az igen különös, bal homloki fejfájás nehezíti, de ez az elsõ tea után el is múlik.
Átkelve a Tisza hídon, a már szabványosított – 53 számolás menet közben csak a bal lábakra = 100 m – lépéses módszerrel megállapítom, hogy bizony a folyó vagy 600 méter széles tokkal-vonóval, fõmederrel-ártérrel együtt. Aztán rákanyarodunk a másik oldalon a gátra, itt Csillaggal megtáltosodunk, a fiúkat jó pár kilométer erejéig magunk mögé kényszerítjük. A szokott gyülekezõ helyek a gátõrházak, össze is verbuválódunk a következõnél. Itt is szívélyes a vendéglátás.
Ezen a túrán nem kell sokat töprengenie a túrázónak, vajon merre tovább. Rafinált módon mi is a gátat választjuk a mûút helyett. Hátrapillantva nemsokára látunk néhány túrázót, õk épp most érkeznek a Holt (vagy Kis?) Tiszai gátõrházhoz. Meg is állapítom, hogy épp egy gátõrháznyi elõnyünk van velük szemben. :) Hamarosan már a Maros gátján talpalunk, az idõ nagyon kellemes, a köd egyáltalán nem zavar, csak a távoli tájékozódási pontokat kendõzi el szemünk elõl. A harmadik ellenõrzõponton kicsit tovább elbeszélgetünk a pontõrökkel. Még arra is fény derül, hogy rendelkezünk közös – mily meglepõ – túrázó ismerõsökkel. Aztán Makóig csak megyünk és megyünk. A templomot nem látni olyan messzirõl, mint mondják, de betudjuk a nem tökéletes látási viszonyoknak. A város elõtt a lábam már igen beállt, Droid lemarad velem, a többiekkel legközelebb a ponton találkozunk.
Makó, itt ettem egy kis sütit, meg tepertõs kenyeret. Jól esett. A lábamat pedig nem túl sportszakmai módon bekentem sósborszesz kenõccsel, hogy némi vérkeringést vigyen a kõvé meredt lábizmokba. A hatása meg is lett, a szokott hosszú pihenõk utáni robotmozgás helyett szinte egy puma kecses léptivel indulok tovább a pontról (legalábbis nekem úgy tûnt :D). Droidnak még kell idõ a bemelegedésre. A Maros hídján átkelve a halál többször is elsuhant mellettünk úgy 50-60 cm-re, legtöbbször román rendszámú kamion formájában, de mi rendíthetetlenül mentünk célunk felé: bele az éjszakába, a gátra, a maradék harminc kilométerre.
Mondják, hogy Deszkig a legrosszabb az út lélektanilag. Látok benne valamit, mert mégiscsak 20 km mindenféle ellenõrzõpont és pihenõhely nélkül. Ám én most is a túra legvégétõl rettegtem a legjobban – megjegyzem, nem ok nélkül. Amíg öten együtt haladtunk, olyan voltunk, mint egy megbonthatatlan hadtest. Fel sem tûnt, hogy az én lámpám alig világít. Falatoztunk némi babapiskótát, aszalt gyümölcsöt és csipszet, csak múljanak a kilométerek. Bár Makó elõtt Droiddal már majdnem megállapítottuk, hogy a köd, mintha oszladozna. Nos, hát tévedtünk. Egyszer csak átszalad egy õz elõttünk. Csak Droid látta, én csupán hallom, hogy rémültében a jéghártyás vízbe szalad, majd onnan ki valamerre. Olyan nyolc-tíz kilométerig kitart a Makón szerzett lelkesedésem. Aztán Suvlaj és Csillag belépnek a hipertérbe, eltûnnek szemünk elõl. Akaratlanul is a kilométerköveket nézem, pedig tudom, hogy nem kéne. Látom, sok közülük számtalan. Bármit akarok megfogalmazni, valahogy soha nem a megfelelõ szavak jönnek a számra.
Deszkig az út nem a távolság miatt nehéz. A sötétségben, a monoton ösvényen furcsa gondolatok környékezik meg az embert. Én ide küldeném az elítélteket, erre a túrára, szigorúan a 90 km-es távra, és kényszeríteném õket, hogy ezt a szakaszt sötétben tegyék meg, haldokló elemlámpával. (Szóval nem engedném, hogy fussanak. Megengedett maximális sebesség 6 km/h.) Akinek egy kevés érzés is szorult a lelkébe, itt biztosan elgondolkodik az életérõl. Csak mész az egyre sûrûsödõ ködben, a gát ide-oda kanyarog, látszólag értelmetlenül. Persze nem gondoskodtál a fejlámpádba pótelemrõl, így csak reménykedsz, hogy a célig kitart még, közben botorkálsz az eléd vetülõ másfél méter sugarú diffúz fénykörben. Néha megbotlasz a gát egyenetlenségeiben, vagy egy hajszálon úszod meg a pocsolyába lépést. Közben a deszki gátõrház a világért sem akar közelebb kerülni. A nagyjából eseménytelen szakaszon elkezdenek forogni a kerekek. Nekem például erõs lelkiismeret furdalásom támadt. Hogy miért itt vagyok és miért nem a kémia szigorlatra tanulok? (utólagos megjegyzés: sikerült!) Olykor el-elhatalmasodik az önsanyargató érzés, hiába érzem úgy, hogy a léptek felgyorsulnak, a ház nem kerül közelebb, a lelkesedés fogy, aztán egyszer csak ott ülök a hideg fûben. Droid meg akar gyõzni, hogy jobb az egészségemnek, ha állok, de nem hallgatok a jó szóra. Vándor Csillag és Suvlaj valahol elõttünk járnak, Rafter letelepszik mellénk, rágcsálunk némi Tescos csipszet. Így, hogy ülök, egészen jól érzem magam. Olyan „kemény túra” érzésem van. :D Aztán talpra állunk, s hamarosan megpillantjuk a fekete szószban az ígéret fénylõ pontját, a deszki gátõrház ablakán kiszûrõdõ fényt. Sietünk, szinte suhanunk az éjszakában. Talán itt történt, hogy a távolban derengve, a fekete felleg alatt némi narancssárga fényt pillantunk meg: Szegedet. Aztán többet nem is látjuk, majdnem a célig.
Deszken olyan az ellenõrzõpont, mintha egy kórterem lenne. :) Még az ágyhuzatokon is az Orvostudományi Egyetemnek, vagy valami Kórháznak a pecsétje van, ha emlékezetem nem csal. :D Olyan kényelmesen elüldögéltem a melegben, hogy semmi kedvem nem volt visszamenni a sötét hidegbe. Vándor Csillagot úgy ébresztjük fel álmából, aztán elindulunk. Rafter és Suvlaj már ismerik ezt a szakaszt, én úgy érzem, az elkövetkezendõ tízes legalább annyinak fog tûnni, mint az összes eddigi együttvéve. Nem tévedek. A ház a 7,4-es kilométerkõnél van, én meg elmeroggyant módjára a 6,0-s kõtõl visszaszámolok a Maros-Tisza egybefolyásig.
Úgy éreztem, megbomlottam idegileg. A lelkiismeret furdalásra már rég nem volt erõm. A masszív fekete homályban semmit nem lehetett látni, a leheletem párája elvette elõlem még azt a rövid kis egy métert is, amit a lámpám nagy erõfeszítések árán megvilágított. Droid próbált lelket önteni belém, de neki is egyre kevéssé volt kedve beszélgetni. Felemésztett ez az utolsó tízes. Pedig kimondva tényleg nem is sok. Aztán a végtelen sötétségben egyszer csak Droid lámpájának fénykörében feltûnt a bûvös 0,0. De innen még mindig nagyon messze volt a cél. Néha kimakacskodtam egy-két pihenõt, Droid és Csillag készségesen megvártak. A Tisza hídon még mindig nem kerített hatalmába az eufória, tudtam, innen még mindig több, mint egy kilométer a cél. Ráadásul a híd rezgett-hullámzott a talpam alatt, a korlát úgy remegett, mint a távírópóznák a gát mellett. Kicsit féltem is, valahányszor egy hatalmas jármû masírozott el mellettünk. Aztán leérve a hídról, rettenthetetlenül haladva célunk felé, egyszercsak megérkezünk. A semmibõl bukkant elõ az épület és el sem akartuk hinni, hogy tényleg a cél az. Pár pillanat alatt már a kellemes levest kortyolhattuk, a díjazást az asztalhoz hozták. Azért örültem, hogy végül megcsináltam. :D
Köszönöm a túrát a rendezõknek és a rábeszélést Suvlajnak és Rafternek (és persze nem utolsó sorban a társaságot is). Nektek hála, már Droid, Csillag és én sem vagyunk „gátszûzek”. Egyszer ezt is ki kellett próbálni, még ha most úgy érzem, talán csak három év múlva térek vissza. :)
|
