Dombóvár 2x30
Ismét itt a július, nem kérdés, hogy a 2x30 benne van-e a programomban. Egy újabb vidék, ami felfedezésre vár.
A leutazás a 2x30 történetében számomra mindig másképp történt: eddig már sikerült kocsival majd busszal, idén a vonat volt a soros. Szombat reggel Kelenföld állomáson összefutok Joeyline-nal, akirõl azt hittem, hogy ugyancsak a 2x30-ra megy, de kiderült, hogy õ az IC-vel továbbmegy Sásdig, majd átszállva Abaligetig, és a Geokék vándorlásba csatlakozik be. Mivel az õ jegye másik vagonba szólt, így a vonat beérkezésekor jó utat kívánok neki. A vonaton észrevesz egy túrázó hölgy, aki most civilben van és hazautazik. Vele beszélgettem Veszprémban a Jutasi túrára menet bõ 1 hónappal ezelõtt.
Érdig a meglehetõsen sok lassújelet élvezhettem, majd utána jött az igazi IC-s tempó. Sárbogárdon egy ismerõs száll fel, és egybõl megcélozza az ülõhelyemet: Rafter az. Mire belemelegszünk a beszélgetésbe, már szinte készülõdhetünk is a leszállásra. Találgatjuk, hogy mekkora lesz a létszám. Annyira nem számítok tömegekre, de hát pont ez az egyik sajátja a 2x30 túráknak.
Dombóvárról Kaposvárra 40
A 2x30 sorozat mottójának tekinthetõ "Megoldjuk!" most nagyon aktuális lett a rendezõség számára, ugyanis az egyik fõ mozgatórugó (mgruber) államvizsgája miatt nem tudott ott lenni a túra napján, így másra hárult az elsõ napi túra fõrendezõi feladatköre. Elmondhatom nyugodtan: tökéletesen megoldották :-)
Elsõ kihívás: megtalálni a rendezõséget. Összefutok J. Bélával, aki már benevezett és mutatja, hogy merre is van a váróterem. Kitöltjük az "ország egyik legkisebb nevezési lapját", majd Bélával és Rafterrel nekivágunk a távnak. Az elsõ 1-2 km vasútbarátoknak nagy ínyencség lenne, hiszen gyakorlatilag a vasút közelében haladunk. Az ott tárolt szerelvények közül néhány InterPici vár lefotózására.
Külön érdekesség még ezen a szakaszon a közmûjavítók által kitett korlátszalag mellé felaggatott túraszalag :-) A MÁV tisztilakások is szolgálnak kuriózummal, ugyanis a gurulós fém szemeteskukára is rá van csavarozva a házszám (amit amúgy általában a házfalakra szoktak kitenni). Dombóvár alsó állomáson túljutva folytatódik a mûutazás, célba véve a horgásztavat. Béla nagyon ismerõs errefelé, szinte elõ sem kell venni a leírást. Dombó várára egy információs tábla hívja fel a figyelmet, természetesen nem marad megörökítetlenül.
A város Szõlõhegy részén haladunk keresztül, érdemes megjegyezni, hogy mindenfelé térfigyelõ kamerákat szereltek fel. Egy balkanyar után elõbb egy kõbõl faragott "pisilõ kisfiú" ad fotótémát, majd egy kis kápolna, egy viszonylag frissen foglalt forrással. Enyhén emelkedõ, kanyarokkal tarkított úton jutunk egy ligetes erdõs részhez. A buszfordulónál Béla ecseteli, hogy ilyen helyen szívesen eléjszakázna: a buszmegálló tágas, nincs szétdúlva, szóval bivakolásra ideális.
Elérünk néhány vendéglátóhelyet, majd balról egy rakétás mászókával felszerelt retró-játszótér mellett haladunk el, és már itt is van a horgásztó. Nagyon szép rész ez, árnyas, hûvös, pihenésre csábító. De mi nem pihenhetünk, hanem nyargalunk tovább. Béla megy, mint a gép. Ezen a szakaszon a piros jelzéssel együtt megy egy "nordic walking" jelzés is - ilyenhez eddig még nem volt szerencsém. Nagyon szép erdõn megyünk keresztül, majd enyhe emelkedés jön, és kiérünk az erdõszélre, ahol az 1. ellenõrzõpont vár Czigó személyében. Örömmel látom, hogy már normálisan tud járni. Tavaly még egész más állapotban volt látható az ellenõrzõpontokon.
Innentõl viszonylag sok nyílt terep várt ránk, de szerencsére zárt volt a felhõzet, esõt azonban nem néztünk ki belõle - ez így a legjobb kombináció egy nyári túrán. A réten átgyalogolva jutottunk ki egy mûútra, ami már közvetlenül bevitt minket Jágónakra. Útközben rengeteg kõkereszt és a távolban sok-sok magasles. Mindkettõ akár a mostani rendezvény szimbólumának is tekinthetõ. A mûutas szakaszon találkozunk Dilennel, tesójával és édesapjával, akik hûséges 2x30 résztvevõk. Kanyarok és enyhe lejtõ után gurulunk be Jágónakra. Kedves, rendezett falu, kifejezetten esztétikus és gondozott buszmegállókkal. A friss színt kapott, de persze használaton kívüli régi tûzoltókocsi kiállítva az egyik térre, természetesen közelebbrõl is megnézem.
Lejtõn legurulva jutunk ki a faluból, majd egy lankásabb emelkedõvel folytatjuk az utat. Hátunk mögött traktor pöfög, kérdezem Bélát, hogy elengedjük-e. Kiderül, hogy a járgány hegynek felfelé kb. olyan gyors, mint amennyire mi Bélával gyalogolunk. Sok-sok perc eltelik, mire annyira közel kerül hozzánk, hogy félre kell álljunk. Béla az útmenti fákról meggyet és egyéb gyümölcsöket falatozik. Az enyhe emelkedõvel észrevétlenül feljutunk a "gerincre", ahonnan egyre távolabbra lehet ellátni. Gabonatáblák között haladunk, kellemes szellõ fújdogál. Magaslesek mindenfelé, mondanom sem kell. A szokásos magaslesekhez képest komfortosabbnak tûnnek, Béla ecseteli is, hogy kitûnõ alvóhely lenne belõlük :-)
Beszélgetve gyorsan repülnek a kilóméterek, és észrevétlenül jutunk el Baranya-Tolna-Somogy hármashatárra, a 2. ellenõrzõpontra. Egész népes társasággal találkozunk, egyrészt ugye itt vannak a pontõrök (attis és barátnõje), és itt érjük be Bubut és Nagy Sétálót, valamint OT Rékát. A kapott Sport szelettõl megtáltosodva felslisszolok a kilátóba, hogy még magasabbról nézzek szerteszét. Nem kristálytiszta a látvány, de így sem rossz. Érdekes így északról a Mecsek két vonulata: tisztán kivehetõ a Zengõ, a Hármas-hegy három púpja, tõle jobbra a Nyugati-Mecsek a Misinával, Tubessel.
Béla nem idõzik sokat, amíg én kilátóztam, addig õ elsietett, szerencsére nem tart sokáig befogni õt. Jelleghatár mentén haladunk tovább, ami egyben Baranya és Somogy megye határa is. Széles szekérút ez, idõnként füves, majd sáros, késõbb kövessé válik. A szalagozás elegendõ, és ahol ritkásabb, ott a leírás egyértelmûsít. Késõbb egy határsávra emlékeztetõ részre jutunk, az úttól viszonylag távolabb kezdõdik mindkét oldalt az erdõ. Itt találkozunk D. Zolival, aki nagyon jól bírja velünk az iramot, egészen Cserénfáig marad beszélgetõtársunk. Eszmét cserélünk arról, hogy hány ilyen hármas megyehatár érhetõ el gyalogosan Magyarországon. Nincs nagyon sok belõle, sõt középhegységre szinte csak 1 esik (Heves-Borsod-Nógrád).
Kisebb hepehupák után nyílt részre érünk, és itt a leírás tökéletesnek bizonyul: jobbról látszik egy geotorony, a balkanyar után pedig jobbról farakások. Kisvártatva már Kiskeresztúr temetõjénél vagyunk, ahol vizet vételezünk a csapból. Besétálunk a faluba, ami valójában egy hegygerincen fekszik. Alattunk Gödre, mögötte a Zselic lankái, pompás látvány! Nagyjából itt szakadozik fel a felhõzet és Szent Péter kezdi magasra tekerni a fûtést. A faluból kiérve a 2x30 elmaradhatatlan "zöld Warszija" tûnik fel, benne a 3. ellenõrzõpont személyzetével. Sajnáltam õket, mert a tûzõ napon töltötték el a pontõrszolgálat idejét. Kaptunk ásványvizet, itt már nagyon szükség volt rá.
A faluból kifelé egy viszonylag kisforgalmú mûúton haladtunk és így értük el a 66-os utat, amin jobbra kanyarodtunk. Több km hosszúságban (legalább 4) a fõút baloldalán bandukoltunk, de ez egyben egy gerincút is volt, többször tûnt fel a fák közül egy szép panoráma. Egyszer pedig egy napon sütkérezõ pillangóra lettem figyelmes (egy forgalmasabb úton biztos nem lenne ilyen bátor). A megyehatár átlépése után kisebb lejtõk következnek, majd egy buszmegálló elõtt térünk be az erdõbe és hagyjuk el a betonutat.
Itt kapunk egy kis kóstolót a sárból, de ez még egyáltalán nem vészes. Hangulatos táj, olyan igazi nyugalmat adó. Ha nem látnánk a sárban erdészeti jármûvek nyomát, tényleg azt hihetnénk, hogy gyakorlatilag senki sem jár erre. Minimális az emelkedés. Ismét köves út jön, de nem sok, ugyanis amikor már kellemesen kezdeni lejteni, letérünk róla és egy rövidebb emelkedõt küzdünk le. A gerinc itt már nem hosszú, elég komoly lejtésbe fordul és megcélozza a Surján-patakot. Ahogy kiérünk az erdõbõl, megcsap a meleg. Elõttünk Cserénfa a völgy alján, ám odáig még gyalogolnunk kell egy picit.
Az erdei pihenõben az útvonal egyik kitalálója, B. Laci õrködik. Nála is kapunk ásványvizet, valamint jótanácsokat a ránk váró szakasszal kapcsolatban. Elsõsorban a sárra, valamint az utolsó gerincút mocsaras csalános susnyájára hívja fel a figyelmünket. Mivel még nem jártam erre, alaposan szétnézek: tetszik a kis templom, a Szent István szobor, valamint az eligazító táblák is. Zöld sáv jelzést követjük és így hagyjuk el a falut. Folyamatos emelkedõ következik, tisztességgel faljuk a szinteket (Zselichez mérten legalábbis). A kerítéssel körbevett rét megkerülése után egy pompás szakasz jön, ami engem leginkább a Bükk-fennsíkra emlékeztetett. A Nap megint elbújt egy kicsit, így még jobban élvezni lehet a látványt.
Mûutat érünk el, amin kanyargunk egy picit, de csak azért, hogy utána szalagozáson rövid de velõs emelkedõvel rámásszunk az utolsó hegygerincre. Kicsit csúszik, de ez még nem gond. Fent a gerincen azt hisszük, innét már csak sétagalopp. Eszünkbe jutnak B. Laci szavai és elõttünk áll a valóság: majdnem embermagasságú csalán, gyomnövények, a lábunk alatt mocsaras terep. A hosszúnadrágosok most jól jártak, mi azonban reumakezelésen vettünk részt, hiszen a csípéseket gyakorlatilag lehetetlen volt megúszni. Elég hosszan haladtunk ezen a nemszeretem szakaszon, legalábbis hosszúnak tûnt. Az út aztán kezdett kitisztulni, és szépen lassan lejteni is. A szemközti domb görbületébõl sejteni lehetett, hogy már alig lehet vissza a célig.
El is értünk egy mûutat, ahol a kínálkozó egyenes irányban haladtunk tovább. Az árnyék állásából viszont gyanús lett, hogy nem egészen arra vezet, amerre nekünk haladni kellene. Elõvettük a térképet, Béla pedig visszafutott a kanyarba, és beigazolódott: itt bizony jobbra kell kanyarodnunk. Ide egy szalag elkelt volna. Mint késõbb kiderült, számos túrázó benézte ezt a helyet és Kaposvárhoz közelebb lyukadt ki a fõútra, aztán mászhattak vissza a romokhoz...
A jobbkanyar után nyaralók között mentünk tovább és egy lejtõ után fel is tûnt a célnak helyet adó kaposszentjakabi rom együttese, a pihenõvel. Utóbbinál rendezkedett be a célszemélyzet. Megkapjuk Szilárdéktól a kisméretû, de annál szebb oklevelet, valamint a hármashatár kopjafáját ábrázoló kitûzõt. Marad még idõnk a kinézett buszig, természetesen megvárjuk a virslit. További sporttársak érkeznek, többségük azonban nem marad a másnapi túrára.
Lesétálunk a buszhoz, ahol egy helybeli öreg néni kérdezi, hogy honnét jöttünk. Épp úgy jött ki a lépés, hogy a megállóban álló 5 túrázó mindegyike máshova valósi, ráadásul az ország különféle szegleteibõl :-) Rafter is befut közben, õ is benézte az ominózus mûútkanyart. Kaposvárra beérve én nem sietek, hiszen több vonat is kínálkozik a visszautazásra (Dombóváron volt a szállás), ezért inkább egy kellemes városnézést iktatok be, elvégre is elõször járok a Kaposváron.
Meglepõdtem, hogy szombat délutánhoz képest mennyire kihalt volt a belváros. Nyilván a tûzõ nap tartotta otthon az embereket. Kaposvárról a MÁV új találmányával, a Nagykanizsa - Kiskunhalas szerelvénnyel mentem vissza Dombóvárra. Eléggé beálmosodtam, így a dombóvári városnézést hanyagoltam, ráadásul a szállás az állomástól röpke 3 percre volt csak. A MÁV szálló megtalálásához a helyi vasutasok segítségét kellett igénybe vegyem, mert nem volt kiszalagozva az útvonal :-)
A szálló (jellegét tekintve) megrekedt a 70-es évek szintjén, viszont egyértelmû, hogy az állagmegóvási munkákat az utóbbi sok-sok évben hanyagolták. A lényeg ennek ellenére az, hogy egy szimpla turistának ez is tökéletesen megfelel (az ágynemû tiszta volt). Szépen lassan csordogáltak be a késõbbi beérkezõk is, akik mindkét napra maradtak. Bubu költözött be az én szobámba, illetve késõbb Czigó is benézett beszélgetni. Mindketten a csomagjukra vártak még. Attis meghozta a cuccaikat, majd késõbb fel lehetett adni neki rendelést, mert még mentek vásárolni másnapra. Czigó (már nem elõször) kedvet próbált csinálni a túrájára, a Hegymenetre. Ha nem lesz annyira dögmeleg, mint ahogy a fõrendezõ úr szeretné, akkor elképzelhetõ, hogy kipróbálom.
Tolnai-hegyhát 30
Még az elõzõ este kiderült, hogy a meghirdetett 7-tõl való indítást kitolják korábbra 20 perccel. Bubu ennek örült, mert ezáltal a kinézett közvetlen személyvonathoz annyival több ideje maradt, ráadásul annyival lehetett többet hûs klímában gyalogolni. Mivel a vonatok a célból csak 2 óránként jártak, nem nagyon volt értelme a korábbit belõni, ezért eldöntöttem, hogy Bubuval tartok.
A rajtprocedúra az elõzõ napira emlékeztetett, bár a nevezési lapok mérete valamelyest megnõtt :-) Bubuhoz és hozzám harmadikként Végre Kék csapódott, aki ugyancsak "öreg 2x30 harcos" és egyike a potenciális 5x2x30 teljesítõknek. A vasárnapi szakasz eleje (vagyis inkább: bõ kétharmada) a Tolna Megyei Piros jelzésen haladt. A dombóvári 424-es mozdony elõtt tisztelegve indultunk el kelet-északkelet felé. Bubu örömmel konstatálta, hogy egy régi vasútvonal (Dombóvár-Tamási) sínpárjai megvannak még, legalábbis az állomáshoz közeli részen. Késõbb már fûvel benõtt állapotában fotózgatta, sõt egy átjárónál már csak a betontalpfákat lehetett látni.
Az út túloldalán számos vendéglátóipari egység csábított, köztük nem is egy non-stop nyitvatartással (!!). A ránk váró sok beton és nyílt szakasz miatt a sörözést most kihagytam. A városból egy nyílegyenes út vezetett ki, ami már a házakon kívül futott be egy forgalmasabb útra, amin jobbra tértünk Mágocs felé. Ezen a mûúton hosszantotunk sok-sok kilóméteren keresztül. Reggelhez képest volt azért forgalom az úton, szóval le-le kellett húzódnunk. Mivel az elsõ pont 6 km-nél volt, elég volt csak az órát figyelni és megsaccolni a saját tempónkat.
Elhaladtunk a megyehatár tábla mellett (Tolnából Baranyába tértünk), majd egy halastó következett, ezután pedig egy egyenletes nem-szeretem emelkedõ. Bubunak ez nem nagyon volt szimpatikus, különösen mert szembõl sütött a Nap, reggelhez képest már elég meleg volt, ráadásul a beton sem a kedvence neki. Azt is hozzá kell persze tenni, hogy Bubu a 2x30 elõtt a Cuha mentén éjszakai túrázott, szóval az alváshiány és fáradtság is közrejátszhatott. Annyira nem kellett sietnünk, hiszen a velünk nagyjából egyszerre indult pontõrnek hagyni szeretünk volna némi elõnyt :-)
Az emelkedõ után felérve a gerincre kellemes szellõt élvezhettünk, valamint a távoli dombok látványát is. Röviddel a pont elõtt jött szembe velünk Attis a kocsival, valószínûleg a pontõr ellátmányát fuvarozta ki. Szilárd várt minket az elágazásnál, narancsszörppel. Egy röpke pihenõ után folytattuk az utat, többnyire nyílt terepszakaszon. Idõnként hiányoltuk a megerõsítõ szalagokat, de a megérzéseink valamint az útleírás olvasása alapján gond nélkül a helyes úton maradtunk. Kanyargós, és nagyon jól járható széles szekérúton mentünk, eleinte erdõszélen, majd ismét nyílt részeken. Errefelé értek be minket Dilenék, akiknek a túrával még nem ért véget a napi sporttevékenység, ugyanis még aznap hazabicikliztek több mint 100 km-t...
Ezután lejtõ következett, majd egy füves, részben cipõmosós szakaszon már a vasút közelségét élvezhettük, szép panoráma kíséretében. Amikor azt hittük, hogy ez már a Döbröközre bevezetõ út lesz, és a nehezén túl vagyunk, akkor követtük el életünk legnagyobb tévedését. Nem olvastuk ugyanis tovább a leírást... Most következett ugyanis a "borzadály" (idézet az útleírásból). Elõször csak bokaráncigálós talaj, majd pocsolyák, benõtt szederindás csalános szakasz, mindenféle ágakkal. Késõbb bonyolódik a helyzet, mert még szinte földig is kell hajolni a derékmagasságtól felfelé szinte áthatolhatatlan bozót alatt. Itt valahogy tempót kellett váltani. Szétosztályozódott a csapat, Dilen szinte átlibbent ezeken a terepi akadályokon, Bubu azonban viszonylag nehezen birkózott meg a természet erejével.
Akármilyen hihetetlen, a jelzést ide képzelték és fel is volt festve belõle egynéhány. Valószínûleg errefelé csak a téli félévben tanácsos túrázgatni. Azért egyszer mindennek vége szakad, és a minden izomcsoportot valamint a pszichikumot is igénybe vevõ szakasztól elbúcsúzhattunk. Rövidesen kiértünk a falu szélére, elõször egy tanyaféleségre, ahol egy szabadon engedett kutya okozott adrenalinszint-emelkedést. Beértünk Döbröközre, a helybeliek némelyike eléggé furcsán nézett ránk, bizonyára ritka jelenség errefelé túrázóval találkozni. Dilennel belefeledkezünk a beszélgetésbe, és a jelzésváltást ugyan észrevesszük, de teljes nyugalommal mennénk tovább: a pontõr kiabál vissza minket.
Élesen jobbra kanyarodva egy árnyas fa alatt parkol a zöld Warszi. Itt van a "globális etetõpont", ami valójában úgy néz ki, hogy a rendezõ és túrázó együttesen hozza létre a szolgáltatást. Önkiszolgáló módon ki-ki magának keni a zsíros avagy vajas kenyereket, amiket sóval és pirospaprikával lehetett tovább bolondítani. A vízutánpótlásunk is megvan, iszunk a kínált ásványvízbõl jópár pohárral. Elég szépen elidõzünk a ponton, Dilenék közben elsuhannak, érthetõ okokból.
Bubu is legyûri utolsó kenyerét és aztán haladunk tovább, felfelé... Teli hassal az egybe-emelkedõk nem kellemesek, de szerencsére ez most nem Galyavár. Hangulatos löszmélyúton haladunk, eleinte betonlapokból kirakott úton, majd sima földúton. Nagyon érdekes látvány, ahogy a lösz részben hiányzik a fa alól, és azt oldalt már semmi sem tartja. Végre Kékkel mindenféle túramozgalmakról, valamint a túrázás lelki vonulatairól beszélgetünk. Felérünk a gerincre, és ismételten kellemes kilátások várnak ránk.
Bubu hátrafordul és hümmögve közli, hogy a felhõk neki nem igazán szimpatikusak. Én is és Ági is megerõsítjük õt, hogy a meteorológia a túra idejére nem jelzett semmi csapadékot errefelé. Kellemes "gerincvándorlás" jön, különösebb látnivaló nélkül, viszont a szinteloszlás nagyon baráti, amikor már unnánk a vízszintest, akkor azért vált a terep és dolgozik más ízület is. A talán monotonnak is gondolható szélesebb kocsiútról helyenként azért be kell térjünk oldalra az erdõbe, mert olyan dagonyák maradtak meg az elmúlt napok (hetek) esõzéseibõl, ami ellehetetlenítette az úton való továbbhaladást.
A folyamatos társalgást egy letérés töri meg, a kínálkozó kijárt útról egy jellegtelen benõtt útra kell rákanyarodni. A leírás azért megnyugtat: nem olyan hosszú és nem olyan technikás, mint Döbrököz elõtt. Az irány tényleg helyes, fel is tûnik egy piros sáv jelzés. Csalán sincs sok, ráadásul a pocsolyákat is könnyû kikerülni. Egyre javul aztán az útminõség, legvégül egy betonútra jutunk, ahonnét már csak percekre vagyunk a Vavra-háztól.
A háznál Edina posztol és kínál Sport szeletet narancslével. Megnyugtat minket, hogy a táv valós, és már csak alig 8 km választ el minket a céltól. Gyors fejszámolással kihozzuk, hogy abszolút nem kell siessünk, a célban is tudunk egy kicsit ejtõzni. Mûutas kanyargás jön, némi emelkedõvel, majd elbúcsúzunk a P sávtól és a P négyzet jelzésre térünk rá.
Mivel nem olvassuk el elõre a leírást, a meglepetés erejével hat a Wosinszky Mór emlékkõ, valamint a kilátó, ami elsõ ránézésre inkább egy pofásabb magaslesnek tûnik. Fel is megyünk rá, és tényleg, a kilátóból szép látványban van részünk a szemközti dombsor formájában. Némely palló meglehetõsen gyengének tûnik, ezért kellõ óvatossággal ereszkedem. Bubu pedig kitalálja, hogy itt kéne megrendezni a "Létra maratont", hiszen a kilátóba két létra is vezet, melyeket egyirányúsítani lehetne :-)
Nagyon szép rétek következnek, majd bejön jobbról a vadkerítés, melyen belül a rendezõk szerint sok-sok vad él. Próbálunk csöndben maradni, de valószínûleg nem sikerül eléggé, mert alig akar egy állat is elõkerülni. Egyszer aztán ahogy Végre Kékkel beszélgetünk, arra leszünk figyelmesek, hogy közvetlenül a kerítés mellett egy vaddisznócsalád pihen, akik aztán minket meglátva elcsörtetnek.
Az út szépen lassan lejteni kezd és balra tér. A leírás szerint rövidesen ki is érünk az erdõbõl. Az ereszkedés közben balról nagyon szép látványban van részünk, a dombhátak, valamint a mindenféle rétek színkavalkádja révén. A nyílt szakaszt nem nagyon vártuk, de ha már eljött, én szeretnék viszonylag tempósan túljutni rajta. Pár perc múlva kijutottam a mûútra, amin jobbra térve 10 perc alatt már be is értem Csibrákra. Fotótémát ad a "Vöröshadsereg út" tábla, valamint egy kõszobor a vasútállomásra vezetõ út elágazásánál.
Még a cél elõtt szembejönnek Dilenék, akik már a vonatjukhoz sietnek ki. Pár perc és beérkezem a célba, a csibráki játszótérre. Attistól gratulációk az igényes oklevél és a kitûzõ mellé. Gyakorlatilag frissen fõtt virsli vár, amibõl elvileg repetázni lehet (korlátozottan). Bubu és Végre Kék is beérnek, eszünk-iszunk. Közben érkeznek a többiek is, OT Károly; Tibet + Vadmalac, valamint Á. Csaba és pesza91. Csaba nyeri a virslievõ versenyt, én inkább iszom, mint eszem, a folyadék jobban esik.
Végre Kék elmegy jégkrémet venni, én már lemondok róla. Még a domboldalról hallottuk a "Leonóra" nótát kocsikürtbõl, Bubu megvolt gyõzõdve, hogy ez a helyi fagyis autó zenéje. Lent Csibrákon is hallottuk, sõt láttuk is az autót magát! Kiderült, hogy õ is árus, viszont nem jégkrémet, hanem gázpalackot árul :-))) A melegben sietek az állomásra, eközben Bubuék leintenek egy valódi fagyis autót és Bubu is örömmel eszi a fagylaltot. Kényelmesen elértük a közvetlen személyvonatot, ami egy késõ IC ellenére is csupán 10 perc késést szedett össze Kelenföldig.
Összességében nagyon jól éreztem magam ismételten, és ami különösen tetszett: a túra mottója, a "megoldjuk" újból maximálisan bejött.
Hiszen:
1. mgruber nem tudott ott lenni a túra napján, új fõrendezõ kellett - megoldották
2. nagyon kevés rendezõ állt rendelkezésükre - megoldották
3. sok-sok csalános szakaszt kellett járhatóbbá tenni - megoldották
4. már harmadszor is jó hangulatot akartak teremteni - megoldották
Köszönöm a túrákat és találkozunk jövõre Gyékényesen!
Képek:
http://kep.tar.hu/moiwa/50644666#2 - 1. nap
http://kep.tar.hu/moiwa/50644671#2 - 2. nap
|