Õrség 50 (avagy ahogy sose indulj el egy ötvenesre)
Szép reggel köszöntött Kékdroidra és rám a lépcsõházajtón kilépve. „Még egy túra álomidõben”- gondoltam magamban, amíg aput vártuk. Közben egy, az út szélén parkoló személygépkocsi különös, kézzel festett rendszámtábláját tanulmányoztuk. Õriszentpéterre az odaút kissé hosszabbra sikeredett a tervezettnél, mert apu naiv lélekkel ráhajtott a Kerkafalva-Szatta mûútra „mert arra rövidebb” és „hátha felújították” indoklással. Végül vissza kellett fordulni, mert kevésnek bizonyult a burkolt út a kátyúk között. :)
6:40-kor azért sikerült elindulni, a rajtban rég nem látott ismerõsöket köszönthettünk, köztük Katát, akivel váltottunk is néhány mondatot, de õk még várnak az indulással. Az iskolából a jól ismert négyzetkövekkel kirakott úton indulunk el a parkban, de onnan nem a réten át visz az út ezúttal. A templom mellett elhaladva csodás virágok pompáznak, amolyan havasi félék, talán a rododendronok rendjébõl (vagy mi..:) ). A mûúton hamar elérjük az elsõ ellenõrzõpontot, a Templomszert, ahol Lendvai Imre és felesége adják nekünk a bélyegzõt. Továbbhaladva az úton élvezzük a Nap jótékony melegét, az Õrség tájának barátságos látványát. Galambdúc vendégház balra, minket is erre terel a kék. Az úttesten megcsonkított malacfigura hever, majd néhány méterrel késõbb egy függõleges hímnemû kacsa hápog izgatottan, s fura testtartással menekül látásunk elõl. A túloldalról egy tojó nem kevésbé kétségbeesetten igyekszik utána (õ is amolyan függõleges, mint az elõbbi). Az alacsonyan járó Nap még hosszú árnyékokat húz a fáknak. Még tíz óra sincs, de az idõ egyre melegebb, érezzük, nagy kánikula vár ránk a továbbiakban. Közben találkozunk PrInCe-szel és társaival, Vakond87-tel és Attilával pedig egy csoporttá verbuválódunk, innen jó darabig négyen megyünk együtt. Szalafõn megkapjuk a reggelinek való „jó reggelt” adagunkat, majd rátérünk az Útra, ami Szlovéniába vezet. Csodálatos, virágos rétek kísérnek minket, üde zöldek, sárgák, fehérek, jobbról fenyõkkel vegyes erdõ.
A határon egy fahídon kelünk át, szerintünk ez a bombabiztos. :) Odakinn még a susnya is kevesebb (biztos direkt lekaszálták :)). Hodos ellenõrzõpontjánál csokit és szörpöt is kapunk, nem beszélve a szép, címeres bélyegzõrõl és a prospektusról. Továbbhaladva kipróbálhatunk egy magaslesféle beülõt, ami inkább magas, mint les, de ülõnek tényleg jó. Amerre a szem ellát, szántók és gondozott kertek, sokfelé virágzik a vöröshere, ettõl olyan szép piros szõnyegféle sok helyütt a táj. Hodosi tó elõtt még lefotózok egy úton száguldó szõrnyót, majd egy ismertetõ táblán olvashatunk az Õrállók útjáról. A gáttól a „Cukorrépa-kampányos” (*forrás internetes szlovénszótár (Peši pohod)) ideiglenes jelzéseket követjük. :) A gát oldalában Pamela Anderson neve virít, bizonyára az itteni hódolói firkantották a falra. Alaposan megnézzük a tó kifolyását, majd bevetjük magunkat a rengetegbe. Az erdõben példás módon a kis fenyõ magoncoknak afféle járóka van építve, ne nyomják el õket az aljnövények. Dolenci településre érve takaros házikókat láthatunk, az ellenõrzõpont a templomnál van, itt vizet is tölthetünk Talpalóék jóvoltából. A réten visz tovább utunk, amit mintha fûnyíróval le is toltak volna elõtte, így legalább nem a derékig érõ fûben kell gázolnunk. A hõség egyre elviselhetetlenebb, neki is vetkõzök, még jó, hogy eddig két réteg volt rajtam. Egy hatalmas fa árnyékában megpihenünk, iszunk, eszünk.
Hamarosan újra a határsávban vagyunk, megeszem az év elsõ szamócáját, aztán elérjük Sûrû erdõ ellenõrzõpontot, ahol aszalt gyümölcsök nagy választéka fogad minket. Innen még bõ egy óra Farkasfa és a Tóka koccintó. A meleg és a Nap együttesen megtették a hatásukat, kezdek igen álmos és csoffadt lenni. Az elkövetkezendõ szakaszon – azon kívül, hogy próbáltam gyönyörködni a táj szépségében – azzal motiválom magam, hogy minél több embert elõzök le, annál közelebb kerülök áhított kávémhoz. Elborult elmémmel :) minden egyes résztvevõt potenciális ellenségnek tekintek, aki el akarja inni elõlem az utolsó adag kávét. Végül hiába is igyekeztem, elõttem fogy el. :D A pontõrkislány lelkesen pecsétel, én lehûtöm magam egy adag kólával, meg eszem az SzLA1 által gyártott jó kis zsíros kenyérbõl. Tekintve, hogy délután ötig be kell, hogy érjünk (mert akkor kezdõdik a Kresz órám és nem akarok rögtön az elsõrõl elkésni), itt búcsúzunk el elõször Vakond87tõl és társától, de nem utoljára. :) Kiserdõ tetõre mászva Droiddal erõsen szidjuk magunkat, miért is nem hoztunk sapkát, de ha egyszer ennyi eszünk van csak. Az erdõ némi enyhet ad a Nap tûzõ sugarai ellen, de érzem, hogy a levegõ hõmérséklete és pollenkoncentrációja számomra eléri a tûréshatárt, s sajnos néha nehezen megy a lélegzés (tanulság, amit kábé hússzor levontam már: ha allergiás vagy, legyen nálad kalciumos pezsgõtabletta). A legnagyobb piros sáv jelzést megelõzõ rétre kiérve „vak vezet világtalant” játszunk, azaz Droid vezet engem. Õ nem vak, persze én sem, csupán nem nézek sehova, mert csukott szemmel sok-sok energiát megspórolhatok a lábaimnak.
Kondorfán még át kell jutnunk, a jól ismert kékkút mellett Droid megmossa a fejemet, hogy ne aludjak már. (Ez a kékkút ezentúl mindig fõszerepet kap majd ezen a túrán, érzem. Mikor 2006-ban elõször vettem részt az 50-esen, természetesen ugyanúgy sapka nélkül, mint most, Farkasfa elõtt elfogyott a vizem és csoffadoztam. Hogy miért nem töltöttem folyadékot a kocsmában, ne kérdezzétek, magam sem emlékszem. :D Kondorfára beérve rám kiáltott egy fickó, aki a kékkút mellett ült, én meg halálra voltam szomjazva, ezért alig figyeltem rá, a kutat persze észre sem vettem, mert már csak a kocsma lebegett a szemem elõtt. Sajnos nem vagyok valami okos ember, mert az okosak mindig a más hibájából tanulnak, én még a magaméból sem. :D) Szóval Droid újraéleszt, így eljutunk a következõ ellenõrzõpontig. Iszunk kávét, amitõl némileg felébredek, meg kólát. Persze Vakond87 és társa itt be is érnek minket. :) Ahogy Droid mondja, mindig ez történik, ha valakitõl búcsút veszünk „mi innentõl sietünk” címen. :)
Ispánkig jóformán nem is fotózok, ez jelent valamit. :D Már egy ideje elkezdtek gyülekezni a sötét felhõk és nem csak az én fejem felett, amikor végre elérjük az ellenõrzõpontot, amirõl úgy hittem, már sosem jön el. Mondom is Droidnak, már nem tudom elképzelni, hogy én valaha százasokat is mentem. :) Ispánkon lefekszem a földre, eszek csokit, amit a pontõrök adnak, meg iszok, valamint leeszem Droid sajtos pogácsájának a tetejét. Közben sok ember végignézheti a haldoklásomat, a szél meg mind jobban feltámad, s elkezdek fázni. A pontõrök igazán kedvesek és segítõkészek voltak, ezúttal is köszönöm ezt nekik. Valószínûleg tényleg megbökhetett a Nap, mert a fájdalomcsillapító után sokkal jobban érzem magam. A pontról továbbindulva ismét olyan idétlen voltam, mint a túra elején. Énekelek, meg ilyesmik, valamint élvezkedünk a viharfelhõk zord látványában, mert azt hisszük, az esõt úgyis megússzuk. :D Bárkás tó ellenõrzõpontnál még szárazak vagyunk. Innen még négy kilométer a cél, de nem ússzuk meg. Szárazon nem. Az történt ugyanis, hogy alig hagyjuk el az ellenõrzõpontot, leszakad az ég, s viharos szél tombol. Elkezdünk kocogni, hogy az ázás idejét megrövidítsük, ha a kapott cseppek száma ugyanannyi is marad. Mert ugyebár kitaláltunk egy képtelet az ázás mennyiségi jelzõjére vonatkozóan. Eszerint hiába futunk, a sebesség miatt az egységnyi idõ alatt kapott esõcseppek száma több lesz, mintha gyalogolnánk. Megelõzünk pár embert, hiszen elmúlt öt, és a Kresz óra elkezdõdött!!! :) Vakond87 és társa egy fa alá álltak be a vihar elõl, ahogy elfutunk mellettük, s karunkról, arcunkról, mindenünkrõl csurog le a víz, Vakond csak ennyit mond: „Látom, nektek már úgyis mindegy..” :D Végül Bárkás tótól a cél megvolt kb. fél óra alatt, mert azért nem bírtunk végig futni, s természetesen az esõ a cél elõtt eláll, de felettünk az égen hosszan nyúlik el a setétlõ viharfelhõ. Nagy vígan – õszinte mosollyal – lépünk be a célba, ahol megkapjuk a túra teljesítéséért járó jutalmunkat, amit örömmel veszünk át. (Aztán megyünk Kreszre).
Köszönöm a túrát a rendezõknek és a vicces kedvû idõjárásnak. :) Szerencsére nem haltam meg, de most már azt is tudom, hiába a sok tanulás, nem szabad elhanyagolni a hosszabb túrákat. Köszönöm Droidnak a sok türelmet, valamint Vakond87nek és Attilának a társaságot. Vidám és kalandos túra volt ez az újfajta Õrség 50.
-Kerek repkény- |