Túrabeszámolók


Mátrabérc / Hanák Kolos / Múzsla

dedeblurtTúra éve: 20092009.04.26 13:44:21
Hanák Kolos/Muzsla

Kis társaságunk újból összeállt, hogy megmérettesse magát a vad természet erõivel szemben.
A elõzetes egyeztetések, érvek-ellenérvek hatására azonban kettévált a társaság. Én is, Zsuzsa is mindenképpen meg akartunk birkózni a 36 km-es távval, Zsenya, Kátya, Judit és lányunk, a 10 éves Viki "csak" a 26 km-t vállalta be. Elsõ alakalommal vettünk részt ezen a rendezvényen, de az útvonal több szakaszát bejártuk már, így nem fogadott minket ismeretlen táj.
Persze soha nem fordul elõ, hogy minden tökéletesen kezdõdjön és haladjon a saját útján. Nem akartuk igénybe venni a buszos szolgáltatást, így két kocsival logisztikáztuk össze a "ki hol is kezd és hogyan jutunk vissza" mûsorszámot (utólag megnézve a helyzetet, gyönyörûen elbaltáztunk szinte mindent, de legalábbis a megtett km-ek számát jelentõsen megemeltük).
Judit kirakott minket a Kékes parkolójában, és indult Püspökibe Zsenyáékért. Úgy terveztük, hogy Galyatetõ és Ágasvár között be fogjuk õket érni. A gyors nevezés (ennyi embert még nem láttam a Tetõ étteremben egyszerre, olyan egészséges káosz kinézete volt) és elindulás öröme beleköltözött a lábunkba, így az eléggé meredek lefelé vezetõ sárga jelen lezúdultunk (nemcsak mi ketten, a többiek is, páran eléggé különleges stílusban). A gyönyörû idõ, a felbukkanó csodálatos tájak mind-mind ösztönöztek a haladásra (meg persze egymást is "húztuk"). Ezen a szakaszon könnyû volt a lassabban haladókat kerülgetni (nem úgy a Muzsláról lejövet). A régebb óta résztvevõktõl kaptunk is biztatást: "ha így haladtok, a gyilkon nem tudtok fölmenni". Így kiderült, hogy nem a Sombokor oldala az embert próbáló, az még várat magára. Minden esetre jó lendületben túljutottunk a Som-hegyen, mire észbe kaptunk, már a Csór-hegy emelkedõjén kúsztunk fölfelé, ahol hamarosan megkaptuk elsõ pecsétünket. Tovább elõre, gyors gyönyörködés a tájban (ebben az évben negyedik alkalommal látom a Csór-réti víztározót, amíg tanultam róla, egy alkalommal nem sikerült eljutnom), majd a Nagy-lápafõ elõtt belebotlunk a "szakszerûen helyhez kötött" mozgó ellenõrzõ pontba. Így lehet élni!! A A Rudolf-tanyai elágazás elõtt frissítõt osztanak, én nem veszem igénybe, de az 56-osok közül többen megtöltik a palackjukat (azt gondolom megérdemlik a már megtett 30 km után). Zsuzsa szörpöt kortyol, amitõl késõbb nem éppen kellemesen érzi magát. Átvágunk a Mogyorós-ormon, majd szinte észrevétlen gyorsasággal elõttünk terem Galyatetõ (hát a Gertrúd elõtt nem semmi illatfelhõbe ütköztünk, akár le is lehetne állni, de a tábla közli: menjetek északnak!). Az ellenõrzõ pont a kilátó tövében, pecsét, indulás. Zsuzsa hezitál, fölmásszon-e a magasba, ugyanis múltkor a köd miatt semmit nem látott a tájból. Erõteljes fellépésem hatására, miszerint 100 m megtétele után ugyanazt fogja látni a felvonó mellõl, letett errõl az óhajról, majd késõbb igazat adott a tanácsért.
Tovább elõre, az iramot tartjuk, remélem nemsokára beérjük a családom, és együtt tudunk továbbhaladni mindannyian. Elhaladunk a piszkéstetõi telep mellet, majd a kéken tovább Szentlászló felé. A másik csapatnak csak 11:10-kor sikerült elrajtolni. Ennek tudatában továbbkocogtunk Zsuzsával Szentlászlóba ( a frissítõnek álcázott teának furcsa citromíze volt...). A WC és az arcmosás lehetõsége viszont mindent megért. Indultunk tovább a Vörös-kõ felé (Este panaszkodott Judit, hogy az irányjelzõ feliraton csak a Mátrabérc és a Hanák Kolos felirat szerepelt, a Muzsla tollal volt odakaparva utólag. Igazat adtam neki, elvégre Galyától egy útvonalon haladtak a túrák, tehát mindenképp meg lehetett volna tenni jobban is.), ahol a kilátó tövében kisebb sor volt a pecsételés elõtt (Itt ismét szembesültünk az Orwelli igazsággal, miszerint mindenki egyenlõ, de vannak egyenlõbbek. Kb. huszadiknak álltunk, de volt 5-6 egyenlõbb, akinek nem tûnt fel e magyar sajátosság, mármint a sorbanállás, átgázolva mindenkin és mindenen álltak a pecsét õre elé. Az õ arcán is látszott a véleménye, de nem szólt semmit.). Miután végeztünk, hitetlenkedve néztük az itinert: a Kékesrõl két és fél óra alatt értünk ide! Ez nekünk, mint nem rendszeresen edzõ, csak saját örömére túrázó embereknek nagy mértékben fellökte az adrenalinszintet. Mindenféle arcoskodás nélkül megállapítottuk, hogy ha az erõnk és a természet adottságai továbbra is ilyen jól viszonyulnak egymáshoz, bõven be fogunk érni szintidõ elõtt (meglett, de az arcból visszafogtunk...). A sárga, majd a kék jelzésen kocogtunk önfeledt mámorban (találkoztunk egy csoporttal, akik egy vérzõ orrú túrázót pátyolgattak, mivel voltak elegen, nem maradtunk tovább), "örökifjú" túrázókkal találkoztunk, akik mosolyogva biztattak. Ennek örömére túl is futottunk a Szamár-kõi letérõn, vagyis felmászón, több ifjú követett, majd megelõzött minket (többé nem láttuk õket), mi visszafordultunk, de a megszerzett elõny, és a viszonylagos néptelenség oda lett. Belekeveredtünk egy csoportba, aki már a látványtól meghaltak, majd miután az elsõ ötven méter megtették, összeestek. Négykézláb, fákon lendülve, kiköpött tüdõvel, de felküzdöttük magunkat Ágasvár csúcsára ( a lihegés mellet gyönyörû kilátás a hasznosi tározóra, Pásztóra és tovább, a párába burkolt vidékre). Levegõvétel után indultunk lefelé, a viszonylag szûk folyosón lehetséges lejutást nemcsak a széttaposott útvonal, a kilazult kövek, a felelõtlen módon lerohanó emberek, és a szembejövõ forgalom zavarta össze, hanem amitõl féltünk: a térdünk úgy döntött beindítja a védekezõ mechanizmust, roppant egyet, majd csendben elkezdett alattomosan fájni. Vége a gyors beérés álomképének! A turistaháznál vízvételezés (a család többi tagja mesélte, hogy mosdót kerestek nagy naivan, helyette a klasszikus szélöblítésest tudták volna alkalmazni. Nem kértek belõle.), majd lemenetel a Csörgõ-patakhoz, végül a Békás-tó mellet elhaladva leértünk Mátrakeresztesre. Az EP-on keksz, és frissítõ. Mivel a tömeg felért egy október 23-ai tüntetés méreteivel, pihenõ nélkül nekivágtunk a további útnak a Muzsla felé. Kényelmes széles út, elfogadható mértékû emelkedõ, de a fájó láb nem engedi a gyorsabb ütemet. Az Ólom-tetõn felfelé több alkalommal gyönyörû kilátás nyílt az eddig megtett útvonalra (egybefoglalva láttuk a Kékest, Galyát, Ágasvárt). Eszembe jutottak a Jack London filmek jelenetei, amikor a hágón keltek át hosszú sorban az aranyat keresõk, a Nyikom-nyeregbõl fölnézve ilyen látvány fogadott. Furcsa balettmozdulatokkal, de végül elértük a Muzslát.
Rövid pihenõt engedélyeztünk magunknak ( A többiek ekkor élték túl Ágasvárt, saját bevallás szerint jól haladnak a cél felé. A célban a találkozás után mesélték, hogy nekik sokkal jobban sikerült a terep legyõzése), és nekiindultunk az utolsó szakasznak. A keskeny ösvény a bozótosban nem igazán adott lehetõséget a gyors haladásra. Az udvariassági szabályok, még ha íratlanok is, úgy gondolom itt is érvényesek. Sajnos sokan nincsenek vele tisztában, hogy egy teljesítménytúra, mint a neve is mutatja, az önmagunknak felállított teljesítmény elérésérõl szól. Nem a flaszterról ide csöppent sétálókról, aki azon vannak felháborodva, ha egynél több ember utat kér a mellettük való elhaladás biztosítására. Nem folytatom, szerintem ezt a honlapot sem olvassák soha el...
Lekocogunk váltott tempóban a Harasztos-bércen, a Koncsúrokon, ahol mind a mögénk kerülõ Mátrabérc, mind a Cserhát szépen látszik. Erõnket ekkor már a holtponton túllépés adja, így nagyon rosszul érint a Kis-hársas utáni kõvel alaposan megszórt lejtõ a Diós-patakig. Egy gyors pancsolás a patakban, rövid emelkedõ, majd a szekérúton szép komótosan bekocogunk a faluba a présházak között (óriási sikert arat a Polgármesteri Hivatal Ivósok Klubjának táblája!), ahol már sok-sok pihenõ embert látunk. Majdnem sikerül túlfutni az iskolán, de egy gyors fékezés után lejelentkezünk, és megkapjuk emléklapunkat a kitûzõvel együtt. Kicsit több lett az idõnk a tervezettnél, de a túra egészének élménye kárpótolja ezt a kis hibát. Jó szervezés, majdnem tökéletes irányítás, szóval hiba semmi.
A bodza szörp a célban a szódával, nos ez nagyon jól esett. Azt gondolom másnak is, mert ebbõl volt a legtöbb üres flakon.
Pihizünk a napon a többiekkel. Sokan panaszkodnak a lábfájásra, az jutott eszünkbe, vajon nem-e az Orthoped Orvosok Országos Osztálya szponzorálta ezt az eseményt:)))
Csöng a telefon, a család jelentkezik végre, hogy már a szekérúton vannak. Felkocogok elébük, a lányom elsuhan mellettem azzal az "akkor is megcsinálom" arccal, amit mindig látok rajta, ha valami nehéz teljesítményt kell végrehajtania, bármirõl legyen is szó. Anyától elkérem a papírokat, megyek Viki után, és együtt futunk be a célba. 5 perccel a szintidõ lejárta elõtt. A lányok mosolyogva gratulálnak neki.

A nap jól sikerült, ismét sok élménnyel gazdagodva tértünk haza, az Alföldre.