Túrabeszámolók


Őszi 30-as tt. a Burok-völgyön keresztül

qvicTúra éve: 20052005.09.21 20:14:29
Õszi 30-as Teljesítménytúra a Burok-völgyön keresztül

2005.09.17.

A Burok-völgy egy olyan hely, amit régóta szerettem volna már megnézni, de valahogy úgy hozta a sors, hogy
eddig sosem jött össze. Hajdanán sokat jártam a Bakonyt magántúrák és néhány teljesítménytúra keretében, de
az utóbbi 4-5 évben egyáltalán nem voltam arra. A völgyhöz legközelebb 1999-ben jártam a Tési fennsík 50-en,
mikor közvetlen a felsõ bejárata mellett haladtunk el Ervin barátommal. Hallani persze sokat hallottam már
róla, és tudtam, hogy nagyon egyedi, szép hely, de nem egyszerû végigjárni.
Most itt volt hát a nagy lehetõség, ez a túra errõl a völgyrõl szól. Másodszor rendezik meg, és most idén
ki is néztünk magunknak.

Várpalotára háromnegyed nyolc körül érkezünk, a startot hamar megtaláljuk, jó helyen van. A mûvelõdési ház
impozáns látványt nyújt. A bejárat elõtt egy idõsebb úr betessékel minket amint észrevette a szerelésünket,
látva, hogy biztos a ttúrára jövünk. Odabent fõleg a rendezõség képviselteti magát, de 1-2 túrázó is lézeng.
A rendezõk nagyon kedvesek, figyelmesek. Nevezünk, megkapjuk az ellenõrzõ lapot, ami inkább kis füzetecske.
A leírás nagyon jó benne, másfél oldalon taglalja az útvonalat. Résztáv adatok is vannak, meg egy remek
fénymásolt térkép, ami használható minõségû és még az útvonal is ki van húzva rajta zöld filccel. Ami
hiányzik belõle (minimális jelentõsségû dolgok, teljesen jó volt így is) az egy szintmetszet, meg az össz
táv infó, mert így csak összeadogatva lehetett kiszámolni, hol is járunk. Bónusznak meg még volt benne egy
két oldalas leírás a Burok-völgyrõl.

Kereken 8 órakor indulunk. A mûvházból kilépve a kint álló rendezõ mutatja is, hogy melyik utcában kell
elindulni, mert itt az elején még jelzés nélkül kell megtenni pár száz métert. Elindulunk az enyhén emelkedõ
úton felfelé. Kicsit fázunk, hûvös van. A szél erõsen fúj, az égen messzebb csúnya sötét felhõk tornyosulnak.
Az elõzõ napi jó idõ aznapra már szerte foszlott, a túra nevéhez illõen meghozta az õszt. Sajnos az is
nagyon valószínû volt, hogy nem ússzuk meg szárazon, elõbb vagy utóbb esni fog. Emiatt szedtük is a
lábainkat, hogy minél többet mehessünk szárazon. Elérjük a piros jelzést, most már azt kell követni. Egy
pár, akik rögtön utánunk indultak megelõz minket, de nem szakadnak el, elõttünk haladnak. Egy elágazásnál
kicsit keresgéljük a jelet, végül meg is leljük, nincs gond. Ahogy kiérünk a városból az út letér a betonról
egy széles földútra. Itt már ritkák a jelzések, megpróbálunk figyelni. Közben a távolban a felhõk egyre
nagyobbak és sötétebbek. Aggasztóan csüng a levegõben a vihar. Úgy tippelem, hogy még egy óránk talán
azért még van. Elérjük a Tés fele vezetõ aszfalt utat, és átkelünk rajta, ahogy a leírás is írja.

Itt kezdõdtek a gondok. Az odáig vezetõ szép nagy út hirtelen köddé vált. Folytatás az nincs. A párral együtt
keresgéljük hol mehet tovább az út. Nagyon halovány alig kitaposott ösvénykék vannak, de abból viszont
több fele is van választék. A szöveges leírás sem segít igazán, a fenyves erdõsáv mentén haladjunk tovább
szövegbõl csak az hiányzik, hogy melyik oldalon, mert balra is, jobbra is erdõsávot látunk (elég távol
egymástól), köztük pedig egy nagy mezõ. Végül a balra induló kis ösvényen indulunk, jelzést sehol nem
találtunk. Párszáz méter után már gyanús, hogy rosszfele jövünk, mert még mindíg semmi jel a fákon. Úgy
döntünk, hogy megnézzük a másik oldalon mi van. Átcaplatunk a gizgazos mezõn. A párom óvatosan lépdel a
huplis terepen, félti a bokáját. Kicsit lemaradunk, a pár már kiért egy dózerútra és a jelzést keresik.
Jelzés továbbra sincs, de az út jó fele megy. Én azért visszaszaladok, mondván megnézem visszafele nincs
-e jel. Õk is elindulnak visszafele. Kisebb elágazáshoz érünk, én egy töltésfélére mászok fel és elindulok
egy kis kijárt ösvényen, a többiek tovább a földúton visszafele. Végül meglelik a jelzést, de nagyon furán
nem az úton megy, hanem keresztbe. Gyakorlatilag kiugrik a bozótból, átmegy a frankó dózer úton és vissza
a dzsindzsásba. Nem nagyon látjuk, hogy hol kéne itt nekünk menni, mert út az nem nagyon van, de a jelzés
egyértelmûen befele vezet a sûrûbe a villanyvezetékek mentén. Nekivágunk mind a négyen. Minimál ösvény van,
ez annyira új jelzés lehet, hogy még velünk járatják ki a hozzá tartozó utat. Szúros bokrokba akadunk bele
egyfolytában. Nehézkesen haladunk, de a jelzésen. Egymást kérdezgetjük értetlenül, miféle út ez? A kavarással
meg a nehéz elõrehaladással kicsit aggasztóvá válik a 7 órás szintidõ. Meg kellesz húznunk, ha be akarunk
érni, mert azt tudjuk, hogy a völgy sem lesz egyszerû téma. A dzsungelharc egy gyönyörû mezõn ér véget,
ahonnan fantasztikus kilátás adódik a távolabbi sziklás hegyekre. Nagyon szép, kicsit elidõzök a fényképezõ
géppel. Timi közben követi a párt, loholok utána, futva beérem. Újra erdõszélen haladunk. Az 1. EP az inotai
víztározónál van, már nincs messze. Egy elágazásnál egy bizonytalan kis csoportot veszünk észre az erdõsáv
másik oldalán. Tanakodnak, valószínûleg nem találják a jelzést, ami még továbbra is apró ösvényen halad,
de már járható minõségben. Ahogy észrevesznek minket, utánunk indulnak. Innen már hamar a ponthoz érünk.
Igaz majdnem elmegyünk mellette, mert a pontõrök a viharos szél elõl bemenekültek a két erdõsáv közé a másik
oldalra, onnan kiabáltak nekünk mikor megláttak. A pont mellett hatalmas báránycsorda legelészik. Egy pásztor
vigyáz rájuk aki érdeklõdve nézi végig a pontnál zajló eseményeket. Pecsét helyett egy öntapadós matricát
kapunk a lapunkra. A pontõrök útbaigazítanak a következõ szakaszt illetõen, ahol le kell térnünk a piros
jelzésrõl, és szalagozást kell követnünk. Arra is figyelmeztetnek, hogy nehogy felmásszunk majd arra a
távolabb látszó hegyre, hanem elõtte balra kanyarodjunk le a völgybe. Indulunk tovább.

Kis tanya mellett haladunk el, egy leláncolt kutya heves ugatásba kezd mintegy versenyre kélve az egyre
hevesebben fújó széllel. A tanya mögött nagyon szép kopasz tetejû dombok látszanak. Követjük a szalagokat
és végül elérjük ismét a visszacsatlakozó piros jelzést. Most mi haladunk elõl, a pár mögöttünk. Egy
elágazásban nem találjuk a jelzést egyik ágon sem, két fele indulunk. Hárman rossz fele, nem találunk
továbbra sem semmit. Bizonytalanul visszamegyünk az elágazásig, ahol a másik úton is elindulunk. Arra
találunk végül jelzést. Ez jó, viszont cserébe elkezd esni az esõ. Ez már annyira nem. Alig megyünk 10
métert újabb nagy elágazásba érünk. Közben beér minket a hátunk mögött jövõ hármasfogat, akik idõsebb
férfiakból állnak. Tanakodunk immáron heten, hogy melyik lehet a jó út. A szép vastag földút balra
lekanyarodik egy völgybe, két kisebb viszont felfele megy meredeken a hegynek. Visszaemlékezve a pontõrök
szavaira egyértelmûen a lefele menõ útra tippelünk, viszont a jelzés kicsit feljebb a villanyoszlopon
megzavar minket. Nem egyértelmû merre is mutat. Úgy döntünk elõször megnézzük azért mi van fent. Ekkor
leszakad az ég. Az eddig szemetelõ esõ hirtelen megered, mint amit dézsából öntenek. Gyorsan kirángatjuk
az esõkabátokat a táskából. Mindenki beöltözik, az egyik túratárs esernyõt nyit esõkabát helyett. Feljebb
érve úgy tûnik, mégiscsak felfele kell menni, mert végül ott is van jel. Alig látunk valamit, az esõ szakad,
az út hirtelen csúszni kezd a sártól, az erõs szél pedig nem csak a vizet nyomja a pofánkba, hanem az
esõkabát sisakját is oldalról. Kellemetlen így meredek emelkedõt mászni, közben arra gondolok, hogy így
már kezd esélytelen lenni a szintidõn belüli beérés. Ilyen körülmények között nem tudunk jól haladni.
Ahogy lejtõhöz érünk segítek a páromnak a csúszós terepen, együtt egyensúlyozunk. A párocska végül feladja.
Megállnak tanakodni, kérdem mi a baj? Azt felelik, hogy visszafordulnak, ilyen körülmények között nincs
semmi értelme továbbmenni, a java még csak most jön. Valóban, még sehol sem voltunk. A srác egyébként
rövidgatya pólóban (meg most már persze egy esõkabátban) nyomta, még nezni is rossz volt. Timivel összenéztünk,
minden rendben, összeszorított foggal indultunk tovább. A cipõink már beáztak, úszott a lábunk. Hegytetõrõl
ereszkedtünk lefele, borzasztó kellemetlen volt a szembeszél, ami ontotta ránk a vizet. Az hármasfogat után
haladtunk, lassan de biztosan ereszkedve. Jobbra tõlünk lent egy hatalmas völgy volt, mögötte egy nagyobb hegy.
Valószínûleg arra értették a pontõrök, hogy nem szabad megmászni. A nagy esõben örülünk ha látjuk az ösvényt,
jelzést nem tudunk figyelni, valahol el is vesztjük. Leérünk egy dózer útra.. Valahol találkozunk 3 emberrel,
akik szintén feladták, és elindultak visszafele. Elérünk egy elágazáshoz, aminek egyik ágán sincs jelzés,
balra indulunk kicsit távolodva a völgytõl. Pár perc után gyanûs lesz a dolog, megállunk tanakodni.
Az én ellenõrzõ füzetkém már csak egy ázott massza volt, mert valamirõl a térképet is muszáj
volt nézni. Kellett volna hozni egy mûanyag mappát.. de hát ki gondolt erre.. Rájövünk, hogy nekünk úgy
Isten igazából már lent kéne menni abban a völgyben, amitõl mi éppen távolodunk. Visszaindulunk az úton,
és az elágazásnál a másik úton megyünk tovább. A völgy nagyon meredek, nem lehet csak úgy lesétálni.
Párhuzamosan haladunk a völggyel. Ez eddig jó. A hármak megállnak tanakodni, mi elõl megyünk tovább az
úton, ami végül lejteni kezd, és a völgy fele kanyarodik. Ez jó! Végül szépen levezet minket a völgybe,
ahol meg is találjuk az elveszett jelzést. Végre! Az esõ még mindíg szakad. A cipõinkben már áll a víz
és tiszta sár minden. A dózerúton egy helyen olyan nagy pocsolyával találkozunk, hogy alig tudunk
átevickélni, csak úgy ment, hogy egy lábbal beleálltam a trutyiba, ugy segítettem párom a csúszós útszélen.
Nemsokára kiérünk egy tisztásra, és egy bólyát pillantunk meg. Hurrá! Itt a pont. 8,4 kmnél járunk. A
pontõrök egy kis kõépületbõl szaladtak elõ, ahova az esõ elõl húzódtak. Kérték hogy álljunk be egy fa
alá, és ott adtak egy újabb ragacsot a lapra. Az én lapomra már nem ragadt, csuron víz volt. Úgy adtam át
nekik a lapokat, hogy itt van egy füzet, meg egy saláta. A térképen a zöld filc teljesen szétfolyt. Kicsit
beszélgettünk, majd indultunk tovább, ismét szalagozott szakasz következett. Közben látjuk, hogy beérnek
a többiek is.

Az út majdnem megint becsap minket, de az utolsó pillanatban észrevesszük, hogy a szalagok nem az úton
folytatódnak, hanem balra letérnek egy csapásra. Azaz inkább fel, mert emelkedik. Felérve egy másik
nagy dózerúton folytatjuk az utunkat a Burok-völgy felé. Vissza-vissza nézek, hogy a többiek jönnek -e,
de sokág nem látom õket, arra gondolunk, hogy továbbmentek a lenti úton. Végül meglátjuk õket, nem
kavartak el. Arról beszélgetünk, hogy mennyivel egyszerûbb lett volna egy közelebbi túrára menni.. könnyebb
tereppel, eltévedések nélkül.. De a fõ attrakcióért jöttünk, ami még hátra volt. Az esõ végre kezd alábbhagyni,
és mire elérjük a völgy bejáratát már csak csepereg. Lassan lekerülnek a kapucnik, majd kicsit odébb az
esõkabátot is bedobjuk a tatyóba. Pont jókor. Még az hiányzott volna, hogy itt végig essen. Sár az persze volt,
néhol akkora, hogy majdnem otthagytuk a cipõinket. Az a kimondott ragadós süppedõs agyag, néhol 10 centis
krátereket hagytunk. Hosszû menetelés kezdõdött, több helyen kerülni kellett, mert nem lehetett továbbhaladni
az egykori kijárt úton a keresztbe dõlt fák és dzsumbuj miatt. Én nagyon élveztem, igazi vadregényes környezet.
Ahogy beljebb haladtunk egyre többet kellett akadályokat mászni. A völgy oldalában szép sziklafalakat
csodálhattunk meg. Szép látványban nem volt hiány, de elég lassan haladtunk a sok mászás és kerülgetés miatt.
Pedig ahol lehetett haladni, ott iparkodtunk. Feltûnt mögöttünk, és lassan beért a hármasfogat. Beérünk
még pár embert, akik éppen pihennek a kidõlt fákon ülve, majd õk is utánunk indulnak. Így megyünk tovább,
és végül megpillantjuk a pontot. Újabb ragacsokat kapunk az ellenõrzõ lapra, amit már meg se próbálok
felragasztani a lapomra, csak a zacskó belsejébe teszem. Kicsit beszélgetünk a pontõrökkel az eddigi
útról, de nem sokat idõzünk.

Haladni kell, ha be akarunk érni. Még mindíg sok van a völgybõl, és azt még nem is sejtjük, hogy az
akadályok itt még fokozódnak. Útközben szóba elegyedek az egyik idõsebb túratárssal, akirõl
kiderül, hogy Õ a Kinizsi Encián egyik õstagja, és a K100 egyik alapítója. Vagyis a hazai
teljesítménytúrázás egyik létrehozója. Jól elbeszélgetünk az Encián rendezvényeirõl, majd végül mi Timivel
lemaradunk kicsit. Az út már folyamatosan emelkedik, kifele haladunk a völgybõl. Lassan javul a terep,
óriási fák mellett haladunk. Itt viszont iszonyú sok csalán álldogállt az út mentén, amibõl néha-néha
kaptunk egy-egy szép adagot. Aztán azok is elmaradnak, tágasodik az út és végül felérünk Királyszállásra,
a mûútra. Derékig sárosan ugyan, de még idõben vagyunk, ez jó. Innen már nem lesz nehéz lecsorogni
Várpalotára. Ahogy haladunk az úton, felötlenek bennem az egykori Tési emlékek.. Elérjük az elágazást,
ahol egy autó parkol, mellette egy férfi álldogál. Elõször azt hisszük, hogy elõrébb hozták a pontot ide,
de kiderül, hogy nem Õ a pont, csak útbaigazít minket. Megmutatja, hogy nincs messze a pont, már látni
onnan a sátrat ahova menni kell. Iparkodunk is arrafelé. A pont remek pihenõül szolgál. Sörsátor alatt
állnak a pontõrök, itt van ellátás. Finom zöldalmát meg csokit kapunk, vizet is lehet venni. Itt kicsit
összejön pár ember amíg ott vagyunk, de aztán mi tovább is indulunk immáron lefele a Csörget-völgybe.

Út közben néhány technikás szakasszal is találkozunk, le-fel hullámvasutazunk kisebb puklikon, de alapvetõen
lefele ereszkedünk. Ez a völgy is nagyon tetszik és itt jól lehet haladni is leszámítva egy két csúszós
meredek részt. A hármasfogat ismét beér minket, elengedjük õket. Egy elágazásban kicsit keresgéljük
a jelzést, de nincs sehol. A meredekebben lejtõn indulunk el, ami egy hid alatt vezet el. Ez a jó út, de ez
csak száz méterrel késõbb derül ki. Onnan viszont jó a jelzés végig. A környék egyre nyíltabb lesz, újra
körülvesznek a kopasz tetejû szép sziklás dombok, és hosszú menetelés után meglátjuk Várpalota házait a
távolban. Jól haladunk, nem is kell rohanni az idõ miatt. A városba beérve ismerõs lakótelepen megyünk
keresztül. Várjunk csak! Ez nem lehet az.. nem, nem. Maradjunk annyiban, hogy nagyon hasonló utcákon
haladunk, mint ahol indultunk.. még hosszan követjük a kék kereszt jelzést, most mi érjük be a masik kis
csapatot a cél elõtt nem sokkal. Kis keresgélés után feltûnik a mûvház újra. Jó kis túra volt ez a
megpróbáltatások ellenére is, ebben megegyezünk még az utolsó métereken. Nagyon jó beérkezni a célba.
Mint mindíg. Az idõnk 6:40 lett. A rendezõk itt is profin teszik a dolgukat, kapunk mindent, kaja is van.
Uborkás zsírosdeszkák, ásványvíz meg kapunk egy-egy kis dobozos üdítõt is. Kicsit félrevonulunk enni egy
asztalhoz. Érdekes volt, hogy éppen valamiféle elõadás készülõdhetett, mert folyamatosan érkeztek az emberek.
Szépen csinosan, ahogy kell, néztek is minket (varacskos disznókat) rendesen ;)

Összekaptuk magunkat, elköszöntünk, és indultunk is haza, mielõtt megint rákezd esni, mert még mindíg jól
el volt borulva odafent. Nagyon jó volt ismét a Bakonyban, végül már egyikõnk sem bánta, hogy mégis ezt a
túrát választottuk aznap. Köszönjük a rendezést!

Képek a túráról:
http://kep.tar.hu/qvic/50175979#2