Túrabeszámolók


Buda Határán

moiwaTúra éve: 20082008.06.30 09:54:48
Buda határán 50 - a söprû szemével

Na, ez nagyon kemény menet volt. Túra miatt sosem kellett ennyire késõn felkelnem, ezt persze ki is használtam és egy hatalmasat aludtam az elõzõ napi Salabasinai-árokkal megspékelt Szurdok 40 után. A Campona melletti McDonald's-nál kint találtuk a rendezõséget, a fõrendezõ Andrew-val, rokonaival, kollégáival. A rajtban kaptunk egy bónt, amit egy kis üdítõre tudtunk beváltani. RushBoy üzenetét még reggel volt szerencsém olvasni, miszerint nem csinálta meg végig a Sóutat, mert kezdett megõrülni a monotonitásba és a lába is kezdett szétmenni. Kicsit regenerálta magát otthon, még aludt is, aztán jött ki a rajtba, hogy társamul szegõdjön a söprésben.

A kis csapat kiegészült még Ryannel és OT Kingával, akikkel RushBoy együtt ment végig a Sóúton. Nagyon kemény 5-ös tempót kellett volna tartanunk, ami szalagszedéssel együtt bizony nem egyszerû feladat. Az útvonal csaknem fele szalagozott volt, fogalmam sincs, végül hányszáz szalagot szedtünk le. Eleinte még szépen kicsomóztuk a Bubu által precízen odaerõsített szalagokat, de egy idõ után már az ággal együtt tövestül kitéptük, különben sose értünk volna a célba...

Az útvonal maga nagyon eredeti, ahogyan számítottam is rá, csomó számomra ismeretlen részt mutatott be.

A túra mûutazással indult (11 órás rajttal) Budatétényen keresztül fel a Szoborparkhoz (ott még sosem jártam), érintve a Tûzoltóság épületét. Ezután a Tétényi-fennsík védett szikesén keresztül haladtunk tovább. Itt csatlakoztak hozzánk az itt pontõrködõ Elágazásék. Nagyon ki voltak fáradva (fõleg Elágazás, aki a SzuSóBuHa kupát is csinálta) és nem is hallották hírét, milyen nagy tempóval zajlik a söprés, azt hitték, elég az átlag 4-es tempó is. Meglepõdtek rendesen, mikor látták a hosszú lépteimet. Kamaraerdõ is egy új színfolt volt számomra. Itt már beelõztük Balázs bácsit, akinek pedig fél óra elõnye volt velünk szemben. Nem hiszem, hogy túl sokáig jutott, fõleg hogy a szalagokat felszedtük elõle.

A Vadász-hegy mászása igen komoly középhegységben is megállná a helyét. Itt efemm-ék pontõrködtek, jutott bõven szódavíz és müzliszelet. Innét legurultunk a 41-es villamoshoz, majd a gyõri vasútvonalat keresztezve a budaörsi reptér mellett haladtunk kerékpárúton. Innét pompás volt a kilátás Budaörs felé, a Kõ-hegy és Odvas-hegy sziluettjével. Az Egérútnál ráfordultunk magára az útra, helyenként sebesen száguldó autók közt cikáztunk. Az M7-es után a "XI. kerület kerülete" mozgalomból már jól ismert fokozatosan meredekebbé váló emelkedõn jutottunk fel a Frank-hegyre. Örsöddûlõnél találtuk az elsõ zsírkrétás pontot. Emlékeztem rá, hogy elõször a betonút lesz egyre keskenyebb, majd szekérútként egyre meredekebb, majd átcsap egy szûkebb és igencsak meredek ösvénybe. A mûutat elérve rövid lejtõ után a szemetes konténerek mögött jött a kegyelemdöfés, szerencsére legalább árnyékban.

A csapatot ez a szakasz rendesen kikészítette, a vendégemberek belassultak és összegyûjtöttünk 20 perc hátrányt a hivatalos pontzáráshoz képest. Beültünk a turistaházba és beváltottuk a rajtban kapott bónt. Innét szalagozás következett a Kakukk-hegy tetejére (zsírkrétás pont, majd annak lebontása), majd meredeken le az Irhás-árokba, amin Csillebércre másztunk fel. Itt már nem találtunk pontõrt, mert õ nem tudta kivárni a 20 perces késésünket. Kicsit kedvünket szegte a dolog, mert tudtuk, hogy itt gyümölcsöt kaphattunk volna és lelkiekben készültünk is rá. Innét a Budaörsi-hegynek vettük az irányt és immáron a harmadik zsírkrétás pontot tudhattuk magunk után. Természetesen a szalagok mellett a zsírkrétákat és a papírokat is be kellett gyûjtenünk.

Egy rövid mocorkáson kellett átszenvedünk magunkat Budakeszi irányába, de hát ha erre van Budapest határa, akkor bizony erre kell menni. Budakeszin városnézés, eleinte a város szélén, majd bent a házak között, a busz vonalán a legmeredekebb emelkedõn… A Vadaspark bevezetõ útján a Szanatórium felé haladtunk, végre vízszintesen. Az egyik parkolónál kellett volna lenni a pontnak, de õ beköltözött a rét túloldalára, nagyon messze a kijelölt helytõl. Az ásványvízkészletet rendesen megcsapoltuk, majd a pontõrrel kiegészülve mentünk tovább Adyliget felé. Régi szép emlékek törtek elõ belõlem, mert a 20 éve még jelzett úton haladtunk, ahol azóta nem sikerült járnom. Pompás volt a látvány a Hárs-hegy irányába.

Petneházy-rétnél elfordultunk a Juliannamajori mûúton, majd szigorúan követve a városhatárt, letértünk róla egy lovasok által kijárt szekérúton. Itt értünk utól egy négyes csapatot, akiket gyors emberekként ismerünk. Kiderült, hogy rendesen eltévedtek többször is. Az útkanyarban egy újabb zsírkréta (és pontbontás) várt, majd igen hamar legurultunk Adyligetre. A csapat többsége itt elcsoffadt és nem akart továbbmenni. Itt már félórás hátrányban voltunk a pontzáráshoz képest. A szalagokkal teli zacskót átadtam laci069-nek, mert tudtam, hogy legalább annyit fogunk még gyûjteni a hátralévõ szakaszon is. Némi ivás és szerelvényigazítás után Danival siettünk tovább, immáron csak ketten, a maradék 25 km-re.

Úgy volt, hogy a Remete-szurdoknál lévõ pontõrök (Droid és Repkény) megvárnak és velük együtt tesszük meg maradék távot. Az útvonal most legalább nagyon is ismerõs volt, a Robi emléktúra útvonalát követtük. Folyamatos szalagszedés, szerencsére ketten voltunk rá. Néha ugyanis én simán elmentem egy szalag mellett, ezt Dani mindig észrevette. A Remete-szurdok emelkedõjét nagyon keményen megnyomtuk, de pontõrt fent a kilátóponton már nem találtunk, csak egy papíron írt üzenetet, miszerint õk sietnek tovább a cél felé, mert este 9-ig be kellett hogy érjenek. Na jó, folytattuk tovább kettesben: Budaliget, majd a solymári Shell-kút. Adyligettõl idáig laza 6-os átlaggal ment! Dani betért a kúthoz elemózsiát venni.

A Rózsika-forráshoz is kényelmesen szaporáztuk, de innét a S sávot levágó szalagozott út rendesen betett: eleinte csak meredek, majd utána mocorkás, cipõcsiklandozós. A Kálvária-hegy emelkedõje hozta a formáját: kissé kikészített, csak nagyon lassan mentünk. Már csak azért is, mert ez már szalagozott ösvény, és Bubu õrült mennyiségû szalagott tett ki ide, ráadásul nagyon odacsomózta a fákhoz. A hegyen lévõ pontõrök (vajonmerre és pontõrtársa) ránk hagyományozták a megmaradt kaját (több kiló cukorka) a pontõrkellékekkel együtt. Ezt Dani vitte, ami nagyon belassította õt. A gerincvándorlást ismét a rengeteg szalag beszedése nehezítette. A Tök-hegy nyergébõl végre jelzésen haladtunk, többek között a "kispistázós" kerékpár jelzésen, de Bubu még ide is tett ki néhány szalagot. Kezdtük átkozni a szalagokat.

A Rozália-téglagyár után, az Aranyhegyi-pataknál még kint volt a pontõr, ittunk rengeteg szörpöt meg vizet, és sós rágcsálnivalókat is fogyasztottunk. Dani leadta a cukorkákat, némi tehertõl szabadult meg ezzel. Immáron egykori pátriám, Óbuda határát jártuk. Az Aranyhegyi-patak partja valami tragédia: benõtt kukoricás, gazos keskeny ösvény. Még a nád szárán is találtunk szalagot! Üröm vasútállomástól csomó mûutazás következett, itt már csak ritkább szalagozással. Szint szerencsére már nem volt sok. Innét gyakorlatilag a túra végéig jelzetlen, azaz szalagozott szakaszokat követtünk. A Péter-hegy oldala nagyon hangulatos és szép, az onnét nyíló panorámával együtt. Újabb zsírkrétás pont begyûjtése, majd rövid ereszkedéssel ott voltunk a Róka-hegyi kõfejtõnél. A pontõr megvárt bennünket, ettünk finom meggyet, ittunk szódavizet, aztán az utolsó komolyabb emelkedõ, a kõfejtõ tetejének meghódítása következett. Itt Danival kissé félreértelmeztük a leírást, ezért vesztettünk némi idõt. Üröm szélén városnézés, majd a Kinizsi és a Piros híres "kutyás szakasza" várt ránk. Szerencsére sehol semmilyen dög, elvétve azonban néhány furcsa autó, furcsa utasokkal.

A P+ elágazástól már végérvényesen Békásmegyer (azaz kelet) felé vettük az irányt, de elõbb a város északi határának dombsorát látogattuk végig. Erre még életemben nem jártam. Eléggé beépített ugyan, de nagyon hangulatos szakasz, szép kilátásokkal. A Nap már gyakorlatilag lement. Az Ezüst-hegyi kilátónál lett volna feltételes pont Bubu személyesen, de ehelyett kihelyezett zsírkrétát, õmaga meg elment. Szinte nem volt már szint vissza. Megkezdtük az ereszkedést, majd rövidesen elénk tárult a Puszta-domb, a kereszttel. Fel még könnyû volt a menet, válaszoltunk a kérdésre (ami igen eredeti és ötletes :D), majd leszereltük a zsírkrétákat; az ereszkedés viszont nagyon kellemetlen meredek, morzsalékos. Nemsokára már a panelrengeteghez érkeztünk, ahol Bubu még a városi szakaszt is kiszalagozta! Bokrokon, korlátokon szalagok…

Szépen lassan beköszöntött a sötét, de kisvártatva elérkeztünk a célba, ahol megkaptuk a megérdemelt díjazást, a Budapest kupa bélyegzést, valamint Dani a SzuSóBuHa kupát is. A tervezett 21 órai beérkezéshez képest 30 perc csúszással futottunk be. Nagyon kemény menet volt, a szalagszedés és a tájékozódás rengeteg idõt és energiát elvett. A gyakorlatilag velünk egyidõben indult Sánta Kutya még ott pihent a célban, nem sokkal érhetett be elõttünk. Van egy olyan érzésem, hogy a tájékozódási problémák, a folyamatos itinerolvasás miatt többen is a saját tempójuknál csak sokkal lassabban tudtak haladni. Igénybe vettük a célszolgáltatást: finom kenyerek csalamádéval, valamint ice tea. Bubu és Dani társaságában futásnak eredtünk, hogy elérjük a HÉV-et. Jót beszélgettünk az úton.

Egy abszolút nem szokásos túranapot tudhatok magam mögött. Inkább szellemileg, mitsem fizikailag vett igénybe a túra, és a meleg is közrejátszott természetesen. Örülök, hogy részt vállalhattam a rendezésben, szívesen máskor is!