Túrabeszámolók


3x7/ 7+7/ 7 Mérföldes Tekergés - tavasz

JakabTúra éve: 20082008.03.25 08:09:07
Az úgy volt.... hogy Macival Húsvét hétfõn a Tojás túrára megyünk. Aztán a család kajabált, hogy õk meg elmennek a Hétmérföldesre. Aztán átvariáltam, hogy mi is elmegyünk oda. De mivel hétfõ reggel esett az esõ, egyedül maradtam a családból a mehetnékemmel. Így hát gyors körtelefon, és becsatlakoztunk Macival B.Feri járgányába, s velünk tartott még Judit is.
Viharzás Kisgyónba, ahol a srácok a 3*7 mérföldesre készültek, persze futva. Maci fejlõdni akart...
Én mindenképpen a 2*7 mérföldre vágytam, de midõn Judit meglátta mekkora hó esett a Bakonyban, õ is velem tartott. Még nevezési lapot sem kellett kitölteni. Én lettem az ötszázhatoska.
A nap legjobb döntése az volt, hogy felvettük a sapkánkat. Cudar hideg volt reggel, és jó 15 centis hó esett, aminek következtében már 500 méter után elázott a cipõnk, benne a zoknink. A lábunk végig vizben cuppogott.
No de kit érdekelt ez, mikor gyönyörû havasak voltak a fák, hófehér fények borították az eget. Nagy lendülettel és jókedvvel csicseregve vettük az elsõ hegyet, ahol a védett geológiai feltárásnál volt az  ellenõrzõpont. Kaptunk egy lepkepecsétet, de a sziklákra nem másztunk fel, mert iszonyúan csúszott.
Elhaladtunk az Erdei Szentély mellett, aztán egy meredek emelkedõn fel. Az úton elõttünk már kitaposták a havat, de azért csúszós volt. Elértük a Károly lakot (egy szép kis faház, ami a völgyre néz). Képzeletben már láttam benne a meleg kandallót, ahol sült krumpli illata terjeng, az asztalon szalonna meg friss kenyér, meg persze valami romantikus férfiember.
Nos a legközelebbi etapon várt minket egy férfiember, romantikus ugyan nem volt, de kaptunk vizet, amit én pl. nem is kértem, nem volt rá szükségem. A srác megnyugtatott minket, hogy még jó sokáig haladhatunk a nyomokat követve, mert együtt megy a két táv. Hát, mi nem is néztünk másfele, és egy kerítést elhagyva lejtõnek kocogni kezdtem.
Vadászlak, majd két fiú mint ellenõrzési pont következett. Kaptunk lepkepecsétet, meg csokitojást, aztán elindulván megláttam a táblát: Csiklingvár. A dolog szöget ütött a fejemben. Te Judit, - mondtam én. A mi távunkban nincs is benne a Csiklingvár. Húha, eltévedtünk, valahogy rátértünk a nyomokat követve a harmincasok távjára.
No, iszkiri vissza, végig a kanyargós dombon, egészen a kerítésig. Itt már össze-vissza jöttek az emberkék, de mindenki a hosszabb távon volt. Próbáltam én telefonos segítséget kérni, hogy ugyan hol kellett volna elkanyarodnunk, de persze nem volt térerõ.
Mint kiderült, Macinál amúgy sem volt telefon.
Akkor itt eldöntöttük, nem baj, hát megyünka hosszú távra, elméletben át is neveztünk.
Ugyanis erre vonatkozó leírásunk nem volt, kénytelenek voltunk a többiekre hagyatkozni. Már egészen elkeseredtem, kezdett fázni a lábam is, kényelmetlen volt úszva járni a cipõmben. De ekkor kiderült, hogy a két táv innen mégiscsak együtt halad tovább.
Hurrá, el is hagytuk a többieket, és gyorstempóra váltottunk, örülvén, hogy mégsem kell többet mennünk.
Beértünk a Bükkös-árokba, ahol egy kidõlt fatörzsön próbáltam átmászni, de jeges volt a teteje, és szabályosan lecsapódtam az aljára. Úgy bevertem a combomat, majdnem üvöltöttem. Következett az elkeseredés felsõ foka, majd átcsapott nálam dühbe.
Beértünk már a Burok-völgybe, csúszott a talaj, olvadt hó, nagy sár, mindenütt kidõlt fák. Itt már meg is beszéltük Judittal, hogy most mi feladtuk a túrát. Csak azért megyünk végig, mert úgyis ki kell innen jutni. Emlékeim szerint nagyon sokáig mentünk a Burok völgyben, rajtunk kívül szerintem senki nem járt arra. Még a madár sem.
Megettük a süteményemet lelkünk vigasztalása gyanánt, aztán találkoztunk egy-két pocsolyát kerülgetvén Kis Pista bácsival is. Itt már vad düh dolgozott bennem, és kiabáltam Juditnak: most már aztán essen a jeges esõ, fújjon a szél, legyen akkor jó kemény a túra. Had edzõdjön a lelkünk.
Mert míg Maci a testét edzette a Ferire való tapadásos futómódszerrel, mi a lelkünket edzettük a vizes cipõnkben.
Végre megtaláltuk a völgybõl felvezetõ utat, felkapaszkodtunk a Burok partra, kaptunk még egy lepkepecsétet, csodálkoztak is, hogy nekünk eggyel több van, mint kell. Megettük a müzlit amit kaptunk, aztán egy hangulatos fenyvesben tekeregtünk tovább.
Ezen a részen mindketten csendben voltunk, kissé megfogyatkozott a lendület, és az erõ. No de mikor kiértünk innen a nyílt terepre..... teljesült a kívánságom.
Õrülten fújt a szél. A földúton, szántásban helyenként bokáig süllyedtem a sárban. A cipõmben idõnként friss hideg víz került a régi állott helyett. A dolog kezdett lassan egy túlélõtúrához hasonlítani.
C angyalkát is levágtam a szûz hóban. :-)
Az utolsó résznél lejtõ és mélyút következett, itt már lekocogtunk egészen a házakig. Úgy néztem ki mint egy sárosdisznó. Maci már integetett nekünk a teraszról, (még disznóként is megismert) ahova végül röhögcsélve, jókedvûen értünk be.
Megkaptuk a járandóságunkat, ettünk egy tojásos szendvicset, és hátra sem fordulva hazaviharzottunk.
Azt hiszem az érzelmek skáláját végigélve, a Kisgyóni Hétmérföldes  top-túra lesz nálam!