Túrabeszámolók


túra éve: 2017
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20172017.11.13 14:49:14
 



Az órám szerint még fél perc van a rajtig, teljesen meglepetésként ért, hogy tódulnak kifelé a versenyzők a rajtkapun. Most akkor elrajtoltunk? Tényleg, mintha valami számolást hallottam volna az előbb, akkor talán el kéne indulni. Legalább nem kell gondolkodnom, hogy hova álljak a mezőnyben, szépen besorolok ahova sikerül, és kifutok én is, az órám közben elindítom. Nem szabad sietni, hosszú a verseny, és egyébként is terepen vagyunk, a tempó nem számít, csak a pulzus. A kezdést 160 környékén terveztem, de azért ezt jobban ki kellett volna dolgoznom, pl. maxnak meghatározni, és következetesen betartani. A 160 környékét kicsit lazán értelmeztem, inkább egy 167-es maxnak felelt meg, de legalább ott visszafogtam magam, és komolyan azt is gondoltam, hogy milyen szépen tartom a tervet. Persze, ha nincs igazán terv, azt könnyű betartani. :) Mindenki nagyon beindult, az aszfaltról az erdőbe fordulva torlódunk csak fel, most valahogy nem zavar. Tekergünk az erdőben, gyűlik a szint, amikor viszont síkra érünk, nem megy fel eléggé a többiek tempója. Előzök párat, hamarosan szélesebb úton futunk, zavartalanul haladhatok. A főút keresztezése után ismét mászunk, miközben azon gondolkodom, hogy miért kezdődik minden terepfutóverseny hegymenettel? Én jobban érezném magam, ha legalább az elején lenne pár kilométer gyorsan futható rész, hogy futóversenynek tűnjön a dolog :)



Nem vészes az emelkedő, persze nekem nagyrészt sétálós, de egészen jól megy, és az idén gyönyörű idő van. Már a nulláson a rajt felé autózva is csodálatos volt a látvány, a felkelő Nap által megvilágított "hegyek" a kristálytiszta levegőben egészen ritka látványt nyújtottak, ilyenkor inkább a Budapestet megülő, köddel kevert szmogfelhő a jellemző kép. A csúcson a tavalyi köd helyett pazar kilátás fogad, na meg egy nagy csapat túrázó, akik épp előttünk indultak tovább, a sziklás, egynyomú ösvényen, nem kis fennakadást okozva. Szép lassan azért felmérték a helyzetet, elkezdtek elengedni minket, és igazából ez volt az egyetlen eset, hogy kicsit is feltartottak túrázók. Hamarosan csippantás, és indulhatna a száguldás lefelé, de néhány nehéz előzést kell megejtenem, mielőtt fel tudom venni a kis 4:30-as tempómat. Annyira imádom ezt, amikor különösebb erőfeszítés nélkül (itt már 160-ig visszaesett a pulzusom) lehet "száguldani", és nincs egyetlen biztos talajfogás se, szinte minden alkalommal megcsúszik a láb, de olyan gyorsan lendül tovább a test, hogy a karok kívülről kapálózónak tűnő mozdulataival tökéletesen kiegyensúlyozható. Ez tényleg olyan, mintha repülnénk, mert nem csak hogy van repülő fázis, de még amikor leér a láb, az sem egy igazi biztos kapcsolat a földdel, inkább csak egy pillanatnyi találkozás. Tökéletes jókedvemet a cipőfűző kikötődése árnyékolta csak be kissé. Utálom ennek a cipőnek a fűző megoldását, egyszerűen nem lehet normálisan megkötni, vagy túl gyenge, és kifűződik, vagy ha elég erősen megkötöm, akkor meg annyira vágja a lábfejem, hogy ödéma alakul ki rajta. Az aszfaltos Nike-m sokkal jobb, annak a nyelvén van egy vastagabb szivacsos rész, amin nyugodtan meg lehet húzni izomból, nem vágja a lábat. Következő cipővásárlásnál figyelni kell erre is...



Meglepően hamar tűnnek fel a csobánkai házak, kicsit lassul is persze a tempó, Sulyok Enikő zsákján utazó plüss maci vigyorog rám. Jópofa, tavaly a rajtban is láttam. Kis aszfalt következik, elég veszélyesnek tűnik itt az úton futni, főleg, amikor a csapat egy része már átment a túloldalra, hogy mindkét oldalon szűkítsük az amúgy nagyon forgalmas, és épp itt beláthatatlanul kanyarodó utat. Láthatósági mellény amúgy csak éjjel kellene, ha az úton bóklászunk, vajon ki tudja? Na mindegy, szerencsére épségben fordulunk be a biztonságos erdőbe, ahol rögtön ellenőrzőpont fogad a szokásos terülj-terülj asztalkámmal. Csak csippantok, és megyek is tovább, aztán persze másodperceken belül rájövök, hogy talán el kéne kezdeni frissíteni, amire a frissítőpont tök jó hely lett volna, de nem, én még véletlenül sem ott, majd inkább 50 méterre séta közben, amivel persze még fel is tartom a többieket. Egy zselé a menü, és kiszopogattam hozzá az egyik üveg vizet, de mivel csak 2,5 decis, igazából fölösleges szórakozni vele, ezután már simán lecsavartam a tetejét, és úgy ittam ki.



A következő szakasz tavaly nem lett a kedvencem, túl sokszor kellett váltogatni a futást a sétával, és hát idén se volt ez nagyon másképp. Egy dózerúton ráadásul saras körülmények fogadtak minket, nem volt nagyon vészes, és túl hosszan se tartott, csak kicsit ráparáztam, hogy a tavalyi tökéletes pályaviszonyok után az idén sok szívás lesz. Nem szeretem a sarat. A múlt hét végén rengeteg eső esett, ami miatt még nem aggódtam annyira, de felénk tegnap is volt egy zuhé, ami már kicsit jobban idegesített. Valahogy nem élvezem most ezt a futást, pedig egész jól megy. A hegy tetején csippantás, a pontőrök kevesellik a pirosat a ruházatunkban, majdnem megmutattam az alsógatyám, de inkább mégsem :) Lefele rákapcsolok kicsit, de nem megy úgy, ahogy szokott. A verseny előtt jópár edzést kihagytam, mert valami fájdalom jött elő a bal combom és a csipő találkozásánál, mégcsak behatárolni se tudom hol, mélyen belül. Az utóbbi napokban rövideket futottam, hogy felmérjem az állapotom, és bár eléggé bizonytalan voltam az indulást illetően, a tegnapi napon nem fájt, gondoltam jó lesz. Most sem fáj különösebben, de már érzem, lefele nagy tempónál a becsapódások nem esnek jól, és hát így természetesen automatikusan másképp fut az ember. Nem különösebben hat meg a dolog, igazából felkészültem rá lelkileg, hogy kiszállok, ha nagyon fáj. Azt egyértelműen kizártam, hogy fájdalomcsillapítóhoz nyúljak, nem véletlenül fáj az, és nem ér annyit az egész, hogy utána hónapokra kiiktassam magam. Hamarosan ráismerek a Sikárosi-rétre, viszont most még ez sem tud felvidítani, kedvetlen nyugalommal futok tovább. Próbálok hazatelefonálni kis bíztatásért, de térerő az itt pont nincs. Király-kút után persze azért csak alakul a dolog, kicsit feltámadok, sokat előzve, jó tempóban haladok kedvenc szakaszomon. Az összes patakátkelés úgy jön ki, hogy épp mások is próbálnak óvatosan átjutni, így legalább nem kell gondolkodnom, hogy hol lenne könnyebb, ott robogok át, ahol épp hely van, nem is vesztek egy másodpercet sem. A forrás után a kis mászást kihasználva letolok egy zselét, rá a vizet, futok tovább Dömös felé. Egész sok a turista, nem gondoltam volna, hogy a tegnapi esős idő után, és a délutánra beharangozott hidegfront előtt rajtunk kívül bárki lesz az erdőben.



Dömösön nagy tömeg fogad a ponton, át is küldenek egy másik asztalhoz, hogy ott hamarabb meg tudják nekem tölteni a flaskákat. Először vizet kérek mindkettőbe, aztán hirtelen beugrik, hogy tavaly Dobogókőn nem volt kóla, úgyhogy az egyikbe inkább azt kérek,és megyek is tovább, de annyira látványosan nem tudom merre induljak, hogy gyorsan a segítségemre sietnek egy kis útbaigazítással. Futok, közben megiszom a kólát, nagyon jó ötlet volt, jól esik. Amikor erősen emelkedni kezd, újra telefonálni próbálok, gondolom itt már csak van térerő. Sikerült persze, kértem infókat, hogy tavalyhoz képest hogy állok, negyed óra előny, az jó, jól megy ez! Muhari Gabi persze már Dobogókőn túl van, brutál. Épp teszem el a telefont, amikor Takács Zsolti fut szembe Olival, nagyon megörülök, nem gondoltam hogy találkozni fogunk, mert bár tudtam, hogy idén is futnak szembe a mezőnnyel, de azt hittem, hogy ugyanott ahol tavaly, ott viszont már akkora hátrányban lennék az élmezőnyhöz képest, hogy esélytelen összefutni. Kifejezetten vidáman haladtam ezek után a hegy alján, kicsit sem tartottam a mászástól, csak észben kell tartanom, hogy még hosszú az út, ezen a szakaszon leginkább elveszíteni lehet a versenyt. Mászok fel szépen bármiféle probléma nélkül, az se zavar, ha megelőznek. Olyan ismerős, aki épp előz, Tamás? Kérdezek rá. Igen, nagyon megörülök, hogy végre a valós világban is összefutunk, nem csak Facebookon. Egy darabon együtt megyünk, beszélgetünk, 2 hete volt Lemkowynán, na én arra tuti sose megyek el, semmi saras verseny nem érdekel. A célidő is szóba kerül, neki 12 óra. Csak mosolyogni tudok rajta, mondom az teljesen irreális, tavaly nagyon kezdő futóként elsőre jobb lett nekem, és ahhoz képest bőven előnyben vagyunk. Persze az igaz, hogy még a első felében vagyunk, de ha nincs sérülés, és az ember nem futja el nagyon durván, akkor olyan nagy különbségek már nem lesznek, annyira azért már nem vagyunk az elején. Mindketten pulzuskontrollal megyünk, hatalmas elfutás így nem valószínű, viszont ez a közös pont most inkább elválaszt minket, minthogy összekötne, mindketten saját kis pulzusunkkal megyünk tovább, azaz én elkezdek lassan lemaradni.



Nagyon jót tettek ezek a találkozások, a következő pontig teljes békében haladok fel a hegyre. Egyáltalán nem emlékszem pontra tavalyról Dobogókő előtt, meglepetésemben "De hát innen még k messze van Dobogókő!" mondattal érkeztem a pontőrökhöz, akik nem értették ezt miért mondom, ami nem is csoda, mivel igazából és sem tudom mit akartam mondani ezzel :) Kérdeztem is, hogy tavaly is itt voltak-e, de nem teljesen értettem a választ, mert közben haladtam, ahogy csak tudtam. Ahogy egyre magasabbra értem, a szél is egyre jobban fújt, az ég egyre sötétebb lett, hát itt tuti esni fog. El is gondolkodtam, hogy nem nagyon készültem esőre, magam miatt mondjuk mindegy is, hiába csak rövid ujjú póló van rajtam, nincs hideg, amíg haladok, nincs gond, meg igazából van is nálam széldzseki, ha minden kötél szakad. Viszont a cuccaim a táskámban, nem is emlékszem, hogy pakoltam, mi van tasakban, és mi nem. Csak az utolsó pillanatban, tegnap késő este pakoltam be, pedig direkt szabit vettem ki, hogy legyen időm felkészülni. Valahogy ez a nap felkészülés helyett tipródással telt, totálisan bizonytalan voltam, hogy tényleg akarom-e ezt most? Már a félmaraton után eldöntöttem, hogy ezt az ultrázós dolgot elkezdem az alapoktól felépíteni (ahogy eleve kellett volna, ugye...), először síkon akarok bizonyos időket, távokat megfutni, félmaraton, maraton, 6 órás sorrendben, aztán utána terep 50k körül, és kezdeni újra jobb célidőkkel, céltávokkal, majd 12 órás, és ha itt elértem egy szintet, akkor jöhetne egy Piros 85-höz hasonló nehézségű terepverseny. Most viszont itt vagyok, balra fantasztikus kilátással a Dunakanyarra, erősnek érzem magam, haladok a csúcs felé, áhh, mennyivel jobb ez az aszfaltnál. Futás közben épp két túrázó között váltok sétára egy meredekebb emelkedőn, így pár tíz másodpercre felvettem a tempójukat, és néhány mondatot váltottunk. Kérdezik mikor indultam, fél kilenckor, épp 4 órája, mint az összes futó, aztán a következő kérdés kicsit meglep: miért futóként indultam? Persze gyorsan rávágtam, hogy "mert nem érek rá, Feleségem vacsorára hazavár", de tovább futva még alaposan átgondoltam a dolgot, és igazából az az egy értelmes válaszom van rá, hogy bár imádok túrázni, futni még jobban szeretek.


 



Teljesen jó állapotban érek fel Dobogókőre, csak vizet és kólát kérek a flaskáimba, és gyorsan futok is tovább. Arcra már szinte mindegyik ponton tartózkodó futó ismerős volt, abban a szakaszban vagyunk már, amikor nagyrészt ugyanazokkal előzgetjük egymást oda-vissza. Kalina Anikó után futok, szerintem már legalább tízszer előztük egymást, eddig a párjával volt, mintha egyedül maradt volna. Hirtelen hátrafordul, hogy merre van a piros. Persze fogalmam sincs, le kéne már szoknom arról, hogy vakon futok mások után :) Megtaláljuk, majd előre állok, egy építkezésnél hamar elbizonytalanodok, mutatja merre kell menni, én pedig száguldásba kezdek lefelé, már amennyire száguldani tudok még 35 kilométer után. Előttem egy lány bizonytalanodik el, hogy merre kell menni, nem értettem a dolgot, nyíl egyenesen futunk, pöttyök is vannak a földön, és bár nagy eltévedőként, hamar meggyőzhető vagyok, hogy rossz fele haladok, de itt annyira egyértelmű volt, hogy nem tudott kizökkenteni a ritmusból. Hamarosan egy emelkedőn utolér, nagyon ismerős, aztán rájövök, hogy Elek-Belus Fruzsinához, egyik kedvenc futós blogom írójához van szerencsém, beszélünk is kicsit, de jobb futó nálam, nem is értem, hogy értem utol, lassan lemaradok. A pilisszántói ponton gyorsan kiiszom az egyik flaskából a vizet, hogy tudjak bele kólát kérni, de hogy ennek mi értelme volt, azt nem tudom, simán ki is önthettem volna, mert így meg a kóla már nehezen fért be. Majdnem sikerül eltévednem, amikor szerencsére a mögöttem jövők szólnak, hogy le kéne fordulni balra, egy döglött birka mellett elhaladva köszönöm meg a segítséget. Nem értem, miért hagyták itt ezt a szerencsételen állatot, de gyanítom, hogy leginkább valaki itt szabadult meg tőle. Nagyon szép kilátásban gyönyörködhetnék, de megindultak kicsit a lábaim, és eléggé koncentrálnom kell.



Egészen eddig teljesen jól éreztem magam, bár nem voltam túl lelkes, fizikailag nem volt nagy gond. Most viszont ahogy elkezdett megint inkább emelkedni a pálya, valami megváltozott, hirtelen egyre nehezebb lett. Nincs már meg a lendület, gyűröm az emelkedőt, de elégedetlen vagyok, még rosszabb lesz, amikor az előttem haladó lány megkérdezi, hogy erre kell-e menni. Persze megint nem figyeltem, kérdezem, hogy lát-e jelet, milyen hülye kérdés, ha látna, nem bizonytalanodik el. :) Közben hátulról kiabálnak, hogy erre megy a piros, na akkor hátra arc. Sokat sétálok, és már nem csak meredek emelkedőn. Elfáradtam. Csipog az óra, a pulzusom 145 alá ment. Gyorsítanék, de nem nagyon megy. Nincs kedvem futni, fáradt vagyok. A francba, hisz olyan jól ment, úgy szerettem volna, ha végig tudom csinálni ebben a tempóban. De nem megy. Erőltetem, erőltetem, nem akaródzik futni. Meredek emelkedőknek örülök, legalább ezeken felmegy a pulzusom. Valahol 6 óránál tartok, zselé kell, magnézium kell, só kell, meg töltőre kell tennem az órám. Többször meg is állok, már egy zselé kivételére is képtelen vagyok menet közben, pedig az új zsák szuper, minden kéznél van. Ismét egy kedvenc szakasz, a Kopár csárda előtti fenyves, szinte hallom, ahogy a fiam sorolja a jeleket a fáról úgy másfél éve, bárcsak el tudnának jönni a célhoz, biztos sírnék örömömben, a francba, már most is. Futok. A zsákban össze vissza csipog az órám, biztos benyomódik a gombja, nem jó így, ki kell vennem onnan. Power bank az egyik első zsebbe, órát ráakasztom a zsák csatjára, de jó, így legalább megint látom, ja nem is, mert csak annyit ír, hogy töltődik. Ekkora baromságot, miért nem elég egy kis ikonnal jelezni a töltést, miért kell az egész képet beterítse ezzel, miközben fut a mérés? Ideges vagyok, futok, egy lány majdnem utolért, akit nem sokkal korábban előztem, most esik le, hogy rajta kívül senkivel se találkoztam már nagyon hosszú ideje. Leérek a csárdához, csippantás, hívnak a futós asztalhoz, csak vizet kérek, nem, levest biztos nem eszek, futok tovább.



Az úton baromi rossz átkelni, de nem vesztek időt, futok a kis hegy felé. Van itt egy nagyon szemét emelkedő, bár ha jól emlékszem nem olyan hosszú, és utána lehet újra futni. Épp az emelkedő alján érek utol egy srácot, el akar engedni, azt mondja már nagyon lassan megy, nyugi, nekem is, ezen az emelkedőn meg pláne. Nem is tudom melyikünk ment végül föl előbb, futni kezdek, gondolkodom, hogy mi is a következő szakasz, de már nagyon keverednek bennem az útvonal részei. Település, itt kellett valahol jobbra fordulni, vagy az máshol volt, nem tudom már, hopp, de mégis ez az, sportpálya, na vajon merre tovább, járókelők mutatják, hogy a többi hülye arra futott :) Itt a tó, tavaly elkavartam, most nagyon figyelek, zselé a kezemben, de épp futható, majd ha meredekebb lesz, megeszem. Elkezd szakadni az eső, kint lóg az órám, de hiszen az vízálló, nem lesz baja, viszont a töltő nem az, meg ki tudja, hogy pakoltam, alig tudom felidézni, hogy mit hova tettem a táskámban. Elegem van, nem tudok futni, akkor minek vagyok itt? Kevés vagyok én még ehhez, ki kéne szállni. Színes lufikat látok, te jó ég, már hallucinálok is, aztán meglátok egy lufikból épített kaput, szép ez a pont. Egyfolytában csipog az óra az alacsony pulzus miatt, amit csak a Nagy-Szénásra vezető meredek emelkedő csendesít el. A végén már nagyon szenvedek, elég volt, nem akarok még a János-hegyre is felmászni, nem akarok ázni, nem akarok sötétben botorkálni, nem akarom most ezt, Nagykovácsinál kiszállok. A csúcs után telefonálok is haza, Feleségem nem nagyon érti, az időmérő szerint folyamatosan jövök előre a mezőnyben, de nem erőszakolja ki, hogy meggonodoljam magam. Engem már csak az érdekel, hogy mivel tudok visszamenni a rajba. A meredek szikláson lefele se megy a futás, a meredek aszfalton szintén szörnyű, de ahogy kellemesen lejtős lesz, egyre jobb, a végén a síkon még meglepően gyors "hajrát" futok, mintha semmi gond nem lenne. Felszabadított a megkönnyebültség, hogy itt a vége.



Gyöngyösi János is itt adja fel, neki mondjuk van rá nyomós oka, elég komolyan lesérült. A célba mindenképp el kell menni a dugókát leadni, ami nem is olyan egyszerű, mivel az autóm a rajtban van. Busz, villamos, metró, HÉV, majd autóval át Budaörsre, megdöbbentően sokáig tart, de remekül telik az idő, végigdumáljuk az utat. Bár nagyon jó a hangulat, nekem nem valami jó érzés így bemenni a célterületre, nem is maradok sokáig, csak megkeresem a kabátom, és gratulálok az épp befutó Tamásnak. Elég csapzottan néz ki, de szuper időt futott, elsőre, 2 héttel Lemko után ez nem semmi. Elkullogok az autóhoz, irány haza.

 
 
Vasas MaratonTúra éve: 20172017.11.13 14:18:07
 



Tavaly nagyon tetszett ez a túra, akkor egyértelműen úgy voltam vele, hogy ide érdemes visszatérni. Ahogy kialakult az idei ősz programja, örömmel láttam, hogy szépen be tudom illeszteni a felkészülésbe. Az egész évet tekintve pedig mindenképp szükségesnek éreztem egy igazán hosszú, és szintes futást a Piros 85 előtt, mivel utoljára márciusban futottam 25 kilométernél hosszabbat. Annyira nem durva, hogy ne pihenném ki október végéig, viszont lehetőséget ad a felszerelés, a frissítés, és a mentális tűrőképesség tesztelésére a nagy megmérettetés előtt. Végeredményben így ugyanazt a szerepet kapta a túra, mint tavaly, és ennek megfelelően nagyjából ugyanolyan tervvel is vágtam neki. Egy óvatos, nem túlhajtós, de azért nem is túl laza futást terveztem, a pulzust ennek megfelelően a 150-160 közötti zónában akartam tartani, síkon inkább 150-hez közel, emelkedőkön pedig kicsit elengedve, hogy minél többet meg tudjak futni belőlük.



Tavaly nagyon korán indultam, és emiatt sajnos pontnyitás előtt értem Dömösre. Tanulva a hibámból, az idén saját időm terhére indultam, majdnem 8-kor. Azért az elég jó érzés, hogy egy teljesítménytúrán már nem a pontok zárási, hanem a nyitási idejét kell figyelnem :) Az első 3 kilométer Pomázon lakott területen vezet, nem túl izgalmas rész, de legalább szép lassan emelkedünk a táj fölé, a városi terep tanyasivá alakul, majd végre beérünk az erdőbe. Itt gyorsan elkezdjük gyűjteni a szinteket, pár szakaszon sétára is kell váltsak, és egy technikai szünetet is be kell iktassak, mivel a rajtnál sajnos nem volt rá lehetőség. Kicsivel több, mint 5 kilométer után elérem a kilátót, itt meg is állok kicsit fényképezni, és gyönyörködni a kilátásban. Pár száz méter múlva az első ellenőrzőpontot is elérem, megkapom az első pecsétem, iszok egy meleg, de szerencsére nem forró teát, és tovább is futok a Vasas szakadék irányába.



Egynyomtávú erdei ösvényen szaladok lefele, ez nagyon jó kis szakasz, de figyelni kell majd az elágazásra, mert a szakadékhoz le kell térni a sárga jelzésről. Az elágazáshoz érve nagyon egyértelműen jelölve van, hogy merre kell letérni, jobbra fordulok, és próbálok ezen a kis emelkedőn is felfutni, ha már ilyen jó lendületben vagyok. Nagy tömeg van a ponton, először fényképezgetek, majd a kódot is felírom. Alig másfél kilométer volt ez a szakasz, és már megint állok, nem lesz ez így jó, haladni kéne tovább



Visszafutok az elágazásig, és újra a sárgán folytatom utamat. Hamar emelkedni kezd az út, és innen egészen Lajos-forrásig ez így is marad. Nagyrészt azért tudok futni ezen a szakaszon, néhány meredekebb részen sétálok csak bele. Ez sem egy hosszú szakasz, kicsit több csak 2 kilométernél, így nagyon hamar azon a réten találom magam, ahol balra kell fordulni a forráshoz. Több túrázó is tanakodik, néhányan mintha tovább is mentek volna a sárgán, a még ott lévőknek szólok, hogy a forrás balra van. Meg is találom, az idén is nápolyival kínálnak, de inkább kihagyom, nem tervezek szilárdat enni. Kicsit zavar, hogy ilyen sűrűn meg kell állni az egymáshoz elég közel lévő ellenőrzőpontokon, de már vigyor ül a szám szélén, mert tudom, hogy most jön az egyik kedvenc szakaszom. Hamar meg is lesz a zöld háromszög, az elején a gaz mintha kisebb lenne, de igazából mindegy is, gyorsan eljön az egynyomos ösvény, lehet csapatni neki :) A kilátás nagyon szép, meg is állok pár fényképet csinálni. Az új zsákom remekül funkcionál, az első zsebekből könnyen elő tudom venni menni közben, ami épp kell (telefon, itiner, zselé), a kicsi zsákkal ez nem megy. Persze így viszont nem csak a futással foglalkozok, megy azért el idő fényképezgetésre, de most belefér, nem verseny. Megint csak 2 kilométert teszek meg Dömörkapu ellenőrzőpontig, nem is töltök sok időt, almát sem eszek.



Egy kis aszfalt után újra szép erdőben vezet az út, többször keresztezzük a patakot, mintha most egy kicsivel több víz lenne benne, de így is könnyedén át lehet jutni száraz lábbal. Egy árok kerüléséhez ki kell menni az aszfaltra, egy túrázónak mutatom a jelzéseket, nem az aszfalton megyünk tovább, vissza kell menni az erdőbe. Sok túrázót előzök ezen a szakaszon, és sajnos a figyelmem is lankad emiatt, mivel szinte mindig látok magam előtt valakit, nem nagyon figyeltem a jelzésekre. Egyszer csak azt veszem észre, hogy az előttem lévők aszfalton balra fordultak, de ilyen rész egyáltalán nem rémlik, megállok, körülnézek. Egyenesen menne a kék, de hoppá, mikor értük el a kéket? Az az irány sem ismerős, páran még tanácstalankodnak, de én biztos vagyok benne, hogy rossz irányba fordultunk rá a kékre, így visszafordulok, és futni kezdek. Nagyon hamar meglátok egy táblát, amit felismerek, úgyhogy hátra is kiáltok, hogy ez a jó irány, és szerintem ez volt az elágazó is, pár tíz métert mentünk csak rossz úton. Próbálok kicsit koncentráltabban tovább futni, de nem nagyon kell aggódni, a kék jelzést itt nagyon könnyű követni. Szembe jövők jó reggeltet köszönnek, nem tudom mire vélni, aztán látom, hogy itt sátoroztak az erdőben, nekik lehet még reggel van :) A Bükkös-patakot még többször keresztezzük, de itt már inkább aranyos kis fahidakon kelünk át fölötte. Az áramos kerítés ramaty állapotban van, úgy látom pár fa rádőlt, nagyon sok helyen a földön fekszik. Kis szintet is gyűjtünk itt, majd egy házat veszek észre a fák között, ami egy kis gazdaság első épülete. Sikárosi rét, az őszi kikericsek gyönyörűek, imádom ezt a helyet. Ki akartam próbálni ezen a túrán egy újítást, hoztam magammal fehérjét, amit mondjuk nem túl okosan tejjel kevertem ki, ez egy kicsit kockázatos volt amiatt, hogy amúgy a tejet nem nagyon bírom. Féltáv körül terveztem meginni, de gondoltam ha már úgyis meg kell állni, akkor a nagyrészét itt megiszom. Iso-t is kevertem bele, így némi cukrot is viszek be egyúttal.



Kicsit sokáig elszöszöltem, viszont megint egy kedvenc szakaszom jön, ami innen Dömösig a Pirossal megegyező úton vezet. Enyhe kis lejtő után emelkedni kezdünk Király-kút felé, szinte végig futom, de nem sokkal a pont előtt már úgy érzem, hogy elfogyott az energiám. Majdnem 2 és fél órája vagyok úton, ennél hosszabbat nem futottam március óta, így nem is csodálkozom, hogy kezdek fáradni. Aztán persze eszembe jut, hogy még nem zseléztem, és inkább az lesz itt most a probléma. Gyorsan be is dobok egy zselét, iszok rá izót, valahogy most nem érzem annyira undorítóan édesnek az egészet, talán amiatt, hogy ez volt az első. Megérkezek Király-kútra, csokit sem kérek, gyorsan megyek tovább.



Van még itt egy kis emelkedő, végig futom, érzem, ahogy tér vissza belém az erő. Későn volt a zselé, az már biztos. A gyomrom jó, pedig ahogy végiggondolom, hogy mikkel stresszelem, csodálkozom, hogy nem jön ki minden. Lehet, hogy most beletrafáltam, ez lesz a tuti? Elkezd lejteni, a másik kedvenc szakaszom jön ezen a pályán, egészen Dömösig lehet csapatni. A lejtés tökéletes, nincsenek túl meredek részek, viszont azért néhol elég izgalmas a terep, többször nagyon keskeny ösvényen kell száguldani, majd patakon átrohanni, aztán a kirándulókat kerülgetni, óriási. 5 kilométernyi szuper futás, hihetetlen hamar elszalad az idő, már Dömösön is vagyok. Egy kék kútnál megállok inni, bár olyan nagyon nem vagyok szomjas, de csak 2 liter izót, meg a kb. 4 deci fehérjét hoztam, félek, hogy ennyi kevés lesz az egész távra. A templom előtti elágazónál ösztönösen jobbra fordulnék, de most nem látok nyilat a földön, elbizonytalanodom, és inkább továbbfutok a templom felé. Közben átgondolom, hogy a templomig biztosan nem kellett elfutni, a partra vezető út kijjebb van. Nem fordulok meg, bízok magamban annyira, hogy megtalálom azt a kempinget. Hamar meg is lesz az út, és tényleg ott kellett volna lejönnöm, ahol akartam, na mindegy, száz-kétszáz méternél többet nem raktam a távhoz. Mintha most viszont nem lenne annyira jól jelölve az út, a partnál sem látok szalagokat, de a pont könnyen meglesz, tudtam hol kell keresnem. Itt van magnézium pezsgőtabletta, így végre nem kell mindent visszautasítanom, és fogyasztok is valamit.



Nekikezdek a számomra legkevésbé kedves szakasznak, bár amíg rálátásom van a Dunára, addig jó, de aztán csak a szántóföldek vannak itt, az igazi szép látvány meg a hátam mögött. Fáradtnak érzem magam, a tempóval sem vagyok elégedett, szinte nehéz még ebben a 6 perces tempóban is futni. Nem tudom mitől lehet ez, de itt tavaly is pont ugyanilyen rossz volt. A gyomrom is rossz, túl sokat ittam rövid időn belül, nagyon tele van. Rövidesen meg is állok egy kis technikai szünetre, és az itinert is elolvasom, mert tavaly az egyetlen eltévedésemet ezen a szakaszon hoztam össze. Azt tudom, hogy valahol balra kell fordulni, nem volt most sem valami egyértelmű, de végül rátaláltam egy szalagra, ami bevezetett a Pilismarótra. A templom körül rengeteg ember, nézek erősen, hogy melyikük lehet a pontőr, aztán kiabálást hallok balról, odanézek, és ott ül egyedül. Most volt vége a misének, tudom meg, és gyors pecsét után neki is iramodok, hogy nekivágjak a túra legnehezebb részének.



Hamar emelkedni kezd az aszfaltút, de még sokáig futok, mert a ponton a túra folyamán először láttam, hogy mennyi az idő, és az elég bíztató volt. Érzésre nem gondoltam, hogy a tavalyinál sokkal jobban megy, de úgy tűnik, hogy mégis. Egy kilométert tudtam még teljesen megfutni, utána nagyon meredekké vált, és az erős sétatempó vette át a főszerepet. Itt már nem akartam túlzottan erőltetni, annyira figyeltem csak, hogy a pulzusom ne essen le túlzottan, de ezt nem volt nehéz elérni. Persze bele-bele kocogtam, ahol kicsit kevésbé emelkedett, bár ez inkább csak annak szólt, hogy a 10 percen kívüli értékeket nem bírtam nézni az órán :) Aztán amikor már végre jó tempóban futottam, kezdett gyanús lenni, hogy lejt az út, na meg jelzést sem láttam hirtelen. Itiner elő, gyorsan átfutottam a szöveget, és már biztos is voltam benne, hogy elkavartam. Na akkor futás vissza az előző kereszteződésig, ahol ezen az úton 20 méter után be kellett volna fordulni balra. Pontosan ott hibáztam, ahol gondoltam, meg is van az út, de ez most sokba került. Kb. 650 méter plusz, majdnem 5 perc veszteség, az egyetlen komolyabb hiba a túra során. Rögtön el is gondolkodom azon, hogy alapvetően mennyire jól emlékszem az egyszer már megtett útvonalakra, kivéve, ha nem egyedül vagyok, és tavaly itt ugye pont nem egyedül haladtam. Ha más is van, nem koncentrálok eléggé az útvonalra, hajlamos vagyok szépen beállni mögé, és húzatni magam. Jön még egy-két komolyabb emelkedő, de már egyre többet tudok futni, viszont egyre kevésbé esik jól. A pulzusom is magas, bár meg sem közelíti a tavalyi befejezést, de valahogy most nem is érzem, hogy azt el tudnám érni. Jó lett volna 5 órán belül végezni, de végül 3 és fél perccel túllépve érkezek meg a Matyi büféhez.

 
 
KaptárkövekTúra éve: 20172017.06.16 12:15:21

Polar Kaptárkövek Trail 15k






Életemben először mentem versenyre másokkal (mármint nem a családommal), és nagyon jó volt, rengeteget beszélgettünk, biztos nem ez volt az utolsó ilyen alkalom. Nagyon sokat segített a társas odaút, teljesen helyretettem magamban mindent. Mivel ők a hosszún indultak, jó korán érkeztünk, nekem még több, mint két óra volt a rajtig. Hirtelen elkapott a versenyláz, már nagyon szerettem volna indulni, teljesen bepörgetett a helyszín hangulata, a tavalyi emlékek. Megnéztem a hosszú rajtját, aztán kezdtem a bemelegítést. Volt rá időm gazdagon. Beültem bemelegítő masszásra is, az is nagyon jó volt, a szervezőknek jár az ötös ezért az ötletért. A frissítésen nagyon sokat agyaltam, végül a kis ivózsákom mellett döntöttem, amit 1 liter isóval töltöttem fel, így a frissítőponton nem kell majd megállnom. Ezen kívül még egy zselét ettem a rajt előtt, rövid ez a táv, ennél több nem kell. Valószínűleg egy kézi kulacs még jobb lett volna, mert a zsák nagyon melegít, és ezen a nagyrészt nyílt, napsütéses pályán ez nem túl előnyös, de a fél liter folyadékot kevésnek tartottam.



Az előzmények miatt teljesen el is engedtem már minden elvárást, de azért egy 80 percen belüli eredményt még így is reálisnak láttam. Rengetegen voltunk, viszonylag előre helyezkedtem a mezőnyben, és meg is lendültem a többiekkel. Ez persze azonnal a pulzusterv kukázását jelentette, de valahogy most egyáltalán nem izgatott, egyszerűen jól esett ott futni, látni azt a fantasztikus tempót, amit a menők tudnak. Egy idő után azért persze kénytelen voltam kicsit csökkenteni a pulzusomon, mert már iszonyatosan magas volt. Érdekes módon viszont egyáltalán nem úgy éreztem magam, ahogy az órán látott pulzusnál kellett volna, olyan volt mintha legalább 4-5 ütéssel alacsonyabb értékkel futnék. A meleg, a kialvatlanság, az utóbbi időben kimaradt edzések? Számtalan oka lehet ennek... Ebbe jobban belegondolva inkább meglepő, hogy egyáltalán ennyire megy a futás. Kicsit mégis előrébb álltam a kelleténél, jópáran megelőznek, ami viszont a legfurcsább, hogy többségében lányok. Mintha valami női futógálába botlottam volna :) Három kilométer után kezdődött az első emelkedő, ami mindjárt elég meredek is volt, bele is kellett sétálni. Viszont elég hamar, alig ötszáz méter múlva már fenn is voltunk a tetején, ami egyben az első ellenőrzőpont is volt. Ezen a részen változott tavalyhoz képest kicsit az útvonal, de nagyon jól volt jelölve, nem okozott problémát.



Jó kis kanyargós, egynyomtávú ösvény következett, nekem ez a kedvencem, sajnos ebben a pályában kevés van belőle. Van helyette viszont sok helyen remek kilátás. Egy lovas küzdött a dzsindzsában, mivel az ösvényt mi lefoglaltuk, kénytelen volt úttalan utakon keresztültörni. Némi enyhe hullámzás után szekérúton folytatjuk lefelé, legalább megint lehet kicsit ereszteni neki úgy, hogy közben a pulzusom is rendeződik. Ennek is hamar vége, nyílt terepre érünk, ami sunyin, enyhén emelkedve vezet el a frissítőpontig. Nem szeretem az ilyen enyhe emelkedőket, mert szemre szinte nem is látszik, közben meg a tempót síkhoz hasonlítom, és ostorozom magam, hogy mennyire elfutottam az elejét. Mondjuk persze ez igaz, de nem annyira, mint amire itt gondolok. A frissítőponton van minden, amit csak az ember megkívánhat, de én gyors dugókázás után meg is kezdem a pálya másik nehéz emelkedőjét. Hamar sétára váltok, és kicsit lassabban is megyek az indokoltnál, próbálom lenyomni a pulzust. Itt is csak pár száz méter a meredekebb rész, utána még ugyan emelkedik, de már futható nekem is. A Nap nagyon tűz, így hiába vettem vissza ennyire, egyre nehezebben megy, a tetejére érve síkon is már csak 5 percesek jönnek.



Nagyon szép innen a kilátás, az Ostorosi tó különösen tetszik ebből a szögből. Más szögből mondjuk még nem láttam :) Meredeken lejtő aszfaltos szakasz következik, amin eszeveszett tempóban kéne fussak, de most annyira fáj a jobb sarkam minden egyes becsapódásnál, hogy egyszerűen nincs kedvem erőltetni. 4:30 körüli tempóra vagyok csak képes, és a várakozásaimmal ellentétben nem is itt értem el a maximum tempót. Itt már kicsit, na jó, nagyon elengedtem a versenyt, és ha nem lett volna társaságom egy kedves lány személyében, lehet, hogy még jobban ellazáztam volna. Beszélgetve haladtunk szépen a cél felé, amin eléggé csodálkoztam, mert még mindig nem nagyon ment 170 alá a pulzusom, ami mellett nemigen szoktam tudni beszélni. A pálya vége eléggé idegtépő, először egy meredek, nagy kövekkel kirakott úton kell felkapaszkodni, majd szinte a célig nyíl egyesen murvás út vezet, a lehető legsunyibb szögben emelkedve. A verseny végén ez eléggé demotiváló tud lenni, főleg úgy, hogy az idén sajnos erőm sem maradt egy véghajrára, óvatos bekocogás lett belőle.



A szervezés az idén is remek volt, a hangulat fergeteges, a konferanszié hatalmas arc, remek a humora, és kellően harsány is a feladathoz. :) A verseny után szuper ebédet kaptunk, ami után szörp, vagy fröccs közül lehetett választani, bár nemigen iszom, most hogy nem kellett vezetnem, inkább a bort választottam. Az idén az eredményhirdetést is meg tudtam nézni, és hazaindulás előtt még egyszer átmasszíroztattam a vádlim, ami ismét nagyon jó volt.

 
 
Bükki kilátásokTúra éve: 20172017.05.14 11:04:37


http://gaboruton.blogspot.hu/2017/03/bukki-kilatasok-hard.html


Amikor fél ötkor elindultam otthonról még vagy 8 fok volt, Felsőtárkányban meg jeget látok a pocsolyákon. Hideg van nagyon, hát nem erre számítottam. A széldzseki marad akkor felül, aztán ha délután melegebb lesz, majd leveszem. A készülődők között úgy látom, hogy fognak rövidben is indulni, de nem, nekem ez akkor is hideg.


A rajtceremónia nincs túllihegve, elindulunk, beállok hátra. Alig néhány száz méter után az egyik cipőm kikötődik, megállok bekötni, már utolsó is vagyok. Nem baj, nem szabad most a többiekkel foglalkoznom, erős a mezőny, valahol itt is van a helyem igazából. Így is elégedett vagyok a tempóval, és az első három kilométeren a pulzust is 160 körül tudom tartani. Közben elhagytuk az aszfaltot, és legnagyobb meglepetésemre az erdőben nem sár van, hanem épp tökéletes mértékben fagyott a talaj: nem csúszik, nem nyúlik. Ennek annyira megörülök, hogy amikor elkezd meredekebben emelkedni, csak nem bírok magammal, tartom az előttem lévők tempóját. Igazából egy darabig csak tartom, aztán elkezdek előzgetni is. Erősnek érzem magam, jó hogy nem siettem el annyira a legelején. Na majd most :) Felmegy a pulzus 170 környékére, melegem is lesz, ömlik rólam a víz. Már épp azon gondolkodom, hogy a ponton leveszem a széldzsekit, de ahogy közeledünk az első csúcshoz, elég hideg szél kezd fújni. A frissítésen gondolkodom, rajt előtt ettem egy zselét, szeretném, ha minnél üresebb lenne a hasam, úgyhogy azt találtam ki, hogy csak vizet iszok, és majd a ponton frissítek. Az Őr-kő házhoz 1:26 alatt érek, egy pohár izót iszok, és gyorsan tovább is megyek.


Épp kezdenék belelendülni a futásba, amikor elbizonytalanítanak a körülöttem futók, hogy merre kell menni. Én biztos vagyok benne, hogy egyenesen tovább, a tábla is úgy van kirakva, a másik ágon valószínűleg visszafele jövünk majd. Mondjuk nekem is zöld kereszt van felírva, és ilyen jelet nem látok, a másik ágon viszont kék kereszt van, sikerül elbizonytalanítaniuk. Pár perc tanakodás, és a szemből érkező túrázók kikérdezése után végül egyenesen indulunk tovább. Innen jön az én pályám: Szalajka-völgyig szinte végig lejt, sok meredek, köves résszel tarkítva, kezdődhet a csapatás. :) A pulzusom kicsit lejjebb megy, de még mindig 165 környékén van, viszont így magamhoz képest nagyon jó tempót tudok tartani. Több 5 percen belüli kilométerem is volt ezen a szakaszon, a futás végig jól esett. 43 perc alatt értem le, előztem is párat, és nagyon pozitív érzésekkel vágtam neki a következő, egyben a verseny legnehezebb szakaszának.
A Szalajka-völgyben elég sok embert látok, a szép kiránduló idő kicsalogatta őket. Valahogy most idegesít a karomon a telefontok, átszerelem az övre. Egy hosszabb, aszfaltos szakaszon vezet a pálya, kezdetben sík, majd enyhén emelkedik. A Piros 85-ön még nagyon szenvedtem az aszfaltos részeken, az utóbbi hónapban viszont szinte csak aszfalton edzettem a közelgő maratonra való felkészülés, és a rettenetes dagonya miatt. Sajnos viszont itt kezdem is érezni az utóbbi hetekben kínzó fájdalmat a jobb sarkamban. Nem tudom, hogy a sok aszfaltos futás, az öregedő cipők, vagy az elhasznált zoknik miatt alakult-e ki, mindenesetre a zoknikat lecseréltem, vettem új cipőt, masszírozgatom állandóan, így lassan múlni kezdett. Persze számítottam rá, hogy itt még visszaköszön... Próbálok inkább a gyönyörű tájra koncentrálni, a kristálytiszta patakra, tavakra, kis vízesésre. Ide még vissza kell térnem a családdal egy nézelődős sétálgatásra. Gyorsan jön az újabb csippantás, mivel itt kezdődik a brutál szakasz, ami különverseny tárgya. Persze nem nekem. :) Két és fél kilométeren kell felmásznunk a 958 méteres Istállóskőre, majd fél kilométernyi szintemelkedést leküzdve. Kb. 180 m+/km, ezt érdemes felírnom, hogy legközelebb fel tudjak készülni az ilyen mértékű durvulásra. Sejtettem persze a szintrajzból, hogy az egy nehéz szakasz lesz, de a valóság egy kicsit mellbevágott. Sosem voltam jó emelkedőkön, az utóbbi időben nem is volt célom edzeni rá, el is véreztem rendesen. 44:39 alatt szenvedtem fel magam, 20 perccel lassabban, mint a győztes. Mondjuk hozzátartozik, hogy a győztest Németh Csabának hívják, és a 24:28-as eredménye után a második legjobb 32:16 volt, azt hiszem erre mondhatjuk, hogy ő más dimenzióban fut.


A csúcshoz közeledve már a gyomrom is kezdett kilenni, a hangulatomnak meg az a kis jeges szakasz nem tett jót a végén, egy mögöttem érkező sporttársat majdnem le is rúgtam az egyik megcsúszásomkor. Na nem a rossz hangulatom miatt, és nem is így akartam magam mögött tartani, amit egy gyors elengedéssel próbáltam bizonyítani. :) Eléggé készen érkeztem meg a pontra, és nehezen tudtam felvenni a futás ritmusát. Igazából nem esett jól, és még csak 3 és fél óra telt el, vagy egy maratonnyi táv hátra van. Nem lesz ez így jó. Próbálok erőlködni, nagyjából fel tudom tornászni a pulzusom egy normális szintre, de a tempó már nem jön. Ismét Őr-kő házhoz közelítek, itt van egy kis oda-vissza szakasz, ahol látom, hogy nem is annyira szakadtam le az eddig előttem lévőkről, még értelmezhető távon belül vannak. Ennek megörülök, próbálok a ponton gyors frissítést beiktatni. A pontőrök nagyon készségesek, segítenek feltölteni a zsákom vízzel. Az egyik kis kulacsomba is keverek egy sűrű izót, pótlom az elfogyasztott 2 zselét. Bedobok egy pohár izót, néhány kis sajtdarabot sóba mártogatva megeszek, és lefojtom egy kólával. Hátha jót tesz a gyomromnak. Számolgatva az elfogyasztott dolgokat a majd' 4 óra alatt, a szénhidrátbevitel kevés, de folyadékkal még rosszabbul állok, a ponttal együtt alig lehet kicsit több, mint másfél liter.


Feltöltekezve elkocogok a pontról, hamar az elágazóhoz érek, ahol ismét tökéletes útmutatást kapok az ott álló segítőtől. A kis plusz kör megvan, a legnehezebb szakaszon is túl vagyunk, már csak be kell fejezni a nagy kört. A hasam még mindig eléggé fáj, és ahogy futok, egyre erősebb hányinger kerülget. Nem igazán megy még mindig, sőt, mintha egyre rosszabb lenne. A terep hullámzik, alapvetően lejt, de épp mire valami normális tempót látok az órámon, jön egy kis emelkedő és nagyon megfog. Minden egyes ilyen kis emelkedővel egyre mélyebb, és hosszabb lesz a holtpont, már csak azzal nyugtatom magam, hogy 40 km után mindig feltámadok. :) Aztán megint egy kis emelkedés kezdődik Tar-kőre, kicsit örülök neki, hogy lehet sétálgatni, de igazából futni szeretnék, egy szép, sík vidéken. Egy 6 órás aszfaltos versenyről fantáziálok, most nem is tűnik rossz ötletnek. Érdekes módon felfele még jobban visszaesik a pulzusom, nagyon úgy tűnik, hogy az Istállós-kőre kapaszkodva túltoltam, hiába volt lassú, még így is túl gyors volt. Közben kapom a jótanácsot, hogy Ódorvárra még tartalékoljak, hát most épp örülök, ha nem hányom el magam, ez is egyfajta tartalékolás, nem? :) Tar-követ nagyon vártam, több beszámolóban olvastam róla, és hát nem túloztak, tényleg pazar innen a kilátás. Sajnos a párás levegő, és a rossz helyen lévő Nap árnyalja a képet, de így legalább van okom visszatérni. Egy kis bambulást engedélyeztem magamnak, próbáltam lelkileg feltöltődni, és erőt gyűjteni a maradék táv legyűrésére. Elég jól sikerült.


Lejtmenet kezdődik, sikerül összeraknom magam, kezd visszatérni a tempó. Az erdei ösvényt felváltja egy kanyargós aszfaltút, száguldás azért már nincs a lejtőn, de legalább végre ismét rendesen futok. Lyukasztós pont, 14-es. Hogy mi? De hát a 12-es üres! Volt 12-es? Mi volt a 12-es? Kérdem kétségbeesve a körülöttem lévőket. A többiek lyukasztottak, de hol? Elárulják, hogy Tar-kő volt az, különben rá is van írva az itinerre... Hát ott én biztos nem láttam semmit, viszont annyira a kilátásban gyönyörködtem, meg fényképezgettem, hogy tulajdonképpen nem lehetetlen, hogy elsétáltam mellette. Na most mi lesz? Egy srác megnyugtat, hogy látott engem ott, és tanúsítja, hogy jártam arra. De hát dugókás 13-as pont sem volt még! Na, a többiek arcáról is sikerült lefagyasztanom a mosolyt, de aztán elolvassuk a ponton lévő szöveget, és itt visszafele kellett volna szúrni. Ugyan ki olvasgat ilyenkor, meglátjuk a pontjezést, szúrunk, nem gondolkodunk. :) Meglepően hamar lenyugszom, a sík aszfaltos részen pedig egész jó tempó veszek fel.


Megint oda-vissza szakasz, és a szembejövőktől szokásos "helló, szia, hajrá" monotóniáját egyszer csak egy "Na mi a picsa van már?" felkiáltás szakítja meg. Szerencsére nem nekem szólt, de még így is elszégyellem magam. A stílusa alapján hamar beazonosítom a srácot, őszintén szólva nem hittem, hogy a mezőnyben ilyen közel fogunk egymáshoz futni. A pontról még épp csak kifele jönnek, akik eddig közel előttem voltak, ismét megnyugszom, hiába gondoltam, hogy már órákkal előttem járnak, jobb azért a helyzet. Már jó ideje túlélő üzemmódra váltottam, de még bármi lehet, hosszú a verseny. Csak izó és kóla, most egész jó a gyomrom, nem akarom elrontani semmivel.


A műúton visszafutás után hosszú ereszkedés kezdődik, néha kis emelkedőkkel tarkítva. Majdnem hat órája futok, amikor elérem a maratoni távot, szóval egy 6 órás versenyen 42 km akkor is összejönne, ha egy (másfél) hegyet tolnak a pályára. :) A következő tíz kilométer eseménytelenül telik, leszámítva hogy az órám abbahagyta a kijelzést, csak egy szomorú "Battery low" felirat árválkodik rajta. A pulzusadatnak már úgysem vettem túl nagy hasznát, de még kilométerenként pittyegett egy darabig. Viszonylag jól érzem magam, gyomrom vállalható, a többnyire lejtős terepen a korábbi kilátástalansághoz képest egész jó tempóban futok, és próbálok lélekben felkészülni az utolsó mászásra. Előbb számítottam rá, ötven környékén már rá is kérdeztem egy kezdődő emelkedőnél, hogy ez már az? Nem, nem az, még odébb van. Aztán egy szúróbélyegzőnél meglátom a táblát: Ódovár 1,8 km. Csak? Az pazar. :)


Csak kicsit emelkedik, aztán már alig, még futok is egy kicsit, túrázókról meg is kérdem, hogy biztos Ódorvár felé tartunk-e? Aztán egy hajtűkanyar után feltárul a rettenet, hát nem nagyon túloztak, ez tényleg meredek. 55 kilométer után ez most nem esik annyira jól, csigatempóban haladok, többször meg is állok. Erre még nem vagyok kész... Meglepően kevésnek érzem az időt, ami alatt a legnehezebb részt abszolválom, nem erőltettem túl, nem szenvedtem annyira, így az idő sem állt meg teljesen. Hiába jelöltem be ezt a szakaszt felkiáltójellel a saját jegyzeteimben, 18 km vízvételi lehetőség nélkül, mégse töltöttem meg a zsákom a Síháznál, és itt ki is fogyok. Egy ideje már spórolgattam, a szám már ki is kiszáradt, nagyon elrontottam a folyadékutánpótlást. Síkra érve futni kezdek, de azonnal görcsbe rándul egy izom a jobb combomban. Pár másodpercnyi nyújtás után tovább erőltetem a futást, és bár kezdetben nagyon fájdalmas, de rövid idő múlva már nincs gond. Hamarosan megvan Ódorvár is, a kilátás innen is pazar.


Innen emlékeim szerint végig lejt a pálya, a már alig 9 kilométerre lévő célig. Természetesen rögtön egy emelkedő. Nem is kicsi. Áhh, biztos csak ez az egy, aztán szépen lefutok. De nem, kicsit lejt, kicsit emelkedik, aztán hirtelen az út is elfogy, amikor egy tarvágásra érkezem, ahol gallyak terítenek be mindent. Az úttal együtt. Futhatatlan. Már épp majdnem szomorú lettem a tarvágás méretei miatt, amikor egy tölgyes fiatalossá változik, szintén hatalmas kiterjedésben. Remek hely egy szelfihez. :)


A Völgyfő-háznál lévő pont életmentőnek bizonyul, végre tudok inni, már komolyan kezdtem aggódni a folyadékhiány miatt. A zsákba már csak fél liter kerül, 7 kilométer a célig, max. egy óra. A folytatódó hullámvasút a maradék erőimet is felőrli, itt most nem a határaimat feszegetem, rég átléptem rajta. A már alacsonyan járó Nap is pont szembe süt, egy-egy fa beégett képét még 5-10 perc után is látom. Végül szép lassan elmaradnak az emelkedők, és amikor már folyamatosan futok, a kedvem is egyre jobb lesz. A cél szagát megérezve még valami tartalékokat is elő tudok varázsolni, ki tudja honnan, de még a pulzusom is megemelkedik. A végén a cél mellett el kell futni, és megtenni még egy kört a tó körül, hát ez egy kicsit kegyetlen, de valahogy mégiscsak baromi jól esett. 9:11-es idővel érek célba, ahol egy jó kis gulyással tesznek pontot a kifogástalan szervezés végére. A pálya jelöléséről csak annyit, hogy bár szinte végig egyedül mentem, életemben először nem tévedtem el. Pedig 65 kilométer nem kevés, és ha valamiben, hát eltévedésben jó vagyok :)
 
 
túra éve: 2016
Börzsönyi vulkántúraTúra éve: 20162016.12.18 14:59:16


https://gaboruton.blogspot.hu/2016/12/vulkantura-2016.html

Sokat szöszöltem a telefonnal, nem találtam rajta a tracker programot. Alighanem valamelyik gyerek keze lehet a dologban... Megint nem tudok tracket rögzíteni, mindegy, haladjunk, már majdnem fél 8 van mire nekivágok. Hamar beállítom a tervezett 160-as pulzust, jól érzem magam, gyorsan el is érem az első ellenőrzőpontot. Pecsételés után bevetem magam az erdőbe, aztán egy jó meredek szakaszon sétára kell váltanom. Hirtelen nagyon tisztán emlékszem a helyre, a tavalyi érzésekre. Most egész más, vidáman váltok vissza futásra, mikor szelídülni kezd az emelkedés szöge. Bár egy jegesebb részen előzve megcsúszok párszor, az időjárással valójában hatalmas szerencsénk van: a nagyon hideg hétköznapok után jó alaposan át van fagyva a föld, legfeljebb a felső egy-két centi saras, alatta betonkeménységű, viszont épp erősen plusz van, így nem jegesek a kövek. Melegem is van, felmerül bennem, hogy esetleg túlöltöztem. A túrázók nagyon szépen elengednek mindig, ezúton is köszönöm nekik, és azt különösen, hogy érkezésemre többször "futó!" felkiáltással reagáltak, jó ezt hallani, legalább már úgy nézek ki, még ha olyan gyors nem is vagyok. :) Ahogy kezd meredekebbé válni az emelkedő, eszek egy zselét, inkább menet közben akarom letudni, a pontokon nem kéne ezzel időt tölteni. Egy-két futó megelőz, nem próbálok senkivel sem menni, csak magamra figyelek. Már itt is a felvonó, de mielőtt felérnék, egy tányért azért még lefejelek. Sajnos a csúcson köd fogad. Gyors pecsét, kis kulacsokat feltöltöm vízzel a mosdóban, és már megyek is ki. Meleg és párás volt bent, nemigen marasztalt. Idővel jól állok, 4 perc előnnyel indulok tovább. Meredek, havas lejtőn próbálnak sokan sikertelenül egyensúlyozni, hát akkor csapassunk, szerintem csúszós terepen futva sokkal könnyebb. Elég havas ezen a részen, örülök neki, végre egy kis téli hangulat. Aztán jön egy nagyon meredeken emelkedő rész, amire felkapaszkodva szuper kilátásban gyönyörködhetnénk, de csak a visító szélben a gerincen átbukó ködöt látni. Mondjuk ez sem utolsó látvány.
Néha egy varjú károgása teszi teljessé a hangulatot, már nem érzem úgy, hogy túlöltöztem volna :) Azért az nem merül fel, hogy a nálam lévő tartalék széldzsekit felvegyem, de tempósra veszem a figurát, emlékeim szerint Csóványos után már nem lesz ilyen kitett. Van még egy keményebb emelkedő a végén, és már a kilátónál is vagyok, bár az előnyöm apadt egy percet a tervhez képest. Reménykedtem benne, hogy majd jól átnézek innen a Tátrára, hát ez ma nem fog összejönni. Érkezik két futó is a pontra, "Hát akkor kezdődjön a tánc!" felkiáltással indulnak tovább, én meg mögöttük. Itt jól futható rész jön, nagyon nyomják neki, egy ideig megyek velük, de meg kell álljak cipőfűzőt kötni. Nem meglepő módon nem látom őket többé. Jól haladok a lejtmenetben, de hirtelen arra leszek figyelmes, hogy mindenhol csak zöld kereszt jelzést látok, és mintha nem azt követném. Gyorsan ellenőrzöm is, valóban, zöld sáv, majd négyzet kéne legyen a menü a következő pontig, kereszt sehol, lehet megfordulni. Pár perc visszakapaszkodás után embereket látok 50-100 méterre tőlem, toronyiránt keresztülvágok, hogy minimalizáljam a veszteséget. Hát vagy öt percet itt biztos elszúrtam, de semmi gond, eddig jó vagyok. Miután ismét a jó úton haladok, nagyon ismerős lesz a terep, fel is tudom idézni, hogy milyen szakaszok jönnek. Zselézek egyet, majd a Fekete-völgy előtti meredek lejtőn az izót is mind megiszom. Gyors pecsét után irány a mosdóba bekeverni az izót.
A csap automata.
A csap csak egy másodpercig ad vizet.
A csap gonosz.
Csak akkor ad vizet, ha épp akar, a kesztyűs kezemnek nemigen engedelmeskedik, és ha épp ad, akkor meg olyan erővel, hogy ki is csapja a zsákból. Ami egyébként alá sem fér. Olyan 5-6 percnyi szenvedés árán sikerült nagyjából 8 decire feltölteni a zsákot, hát akkor sűrűbb lesz, nem érdekel, már mindenem csurom víz. Nagyon fölhúzom magam, sosem szerettem az automata csapokat, de most kifejezetten megutáltam. Nem a megfelelő idegállapotban indulok neki a következő szakasznak, ráadásul nagyon fázom, hiába volt bent meleg, a sok állás miatt kihűltem. A tervhez képest négy perc lemaradásban vagyok, és azon kezdek filózni, hogy tavaly is innen kezdődött a szenvedés. Folyamatosan próbálom pozitív gondolatokkal megtölteni a fejem, de sajnos kezdem ugyanazokat a fájdalmakat érezni ugyanazokon a helyeken, mint tavaly, ami csak erősíti a negatív visszacsatolást. Elérek ahhoz a helyhez, ahol tavaly a lövöldöző emberek elől menekülő vaddisznó száguldott át előttem, ez most elmaradt, hoppá, máris egy pozitív változás! És igazából most csak az egyik térdem fáj, az izmaim meg alig fáradnak, nincs görcsölés se. Jó lesz ez! Átnézek a hajdan volt kaldera túloldalára, ott a csóványosi kilátó, milyen elérhetetlenül messzinek tűnik, pedig nem oly rég még ott álltam. Még mindig meg tudok lepődni, hogy micsoda távolságokat képes megtenni az ember lábbal. Próbálom észben tartani, hogy itt tavaly nagyon sokszor azt hittem, már Salgóvár következik, de mindig volt kis lefele, hogy aztán egy még nehezebb emelkedő következhessen.
Amikor már nagyon kegyetlen a meredekség, megpillantom a zászlót, most már tényleg mindjárt fenn vagyok. Csak egy gyors pecsét, és futok is, elég nagyra nőtt a hátrányom. A Magyar-hegyre az előbbiekhez képest kellemes emelkedő vezet, próbálom erőltetni, felérkezés után pedig a meredek lejtőn mindent beleadok. Valaki van mögöttem, de úgy tűnik nem akar előzni. Egy, a mély avarban megbúvó mozdíthatatlan követ súrol a talpam, a cipő sarokrésze bele is akad, nem nagyon, csak épp annyira, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Reflexből próbálom az esést elkerülni, de mivel elég nagy a tempó, hatalmas ütést kap a jobb lábam, ahogy próbálom lefékezni magam vele. Már majdnem sikerül stabilizálódnom, de iszonyatos fájdalom közepette a teljes vádlim görcsbe rándul, így kiengedem, és a maradék sebességet a másik lábammal megfogva megállok, majd gyorsan lehajolok, hogy kicsit nyújtsam. A mögöttem lévő srác nagyon jófej, megáll, próbál segíteni. Semmi gond mondom, csak botlás volt, mindjárt helyrejön. Mondjuk abban a pillanatban igazából ezt én sem hittem el, valójában a "na, akkor itt a vége" gondolat fordult meg a fejemben. De nem érdekel, negatív gondolatok ki, két-három fájdalmas lépés után már futok is. Végül alig néhány tíz méterrel lemaradva a srác mögött leértem Magyar-völgybe, és még egy percet faragtam is a hátrányomból.
A kis kulacsaimat megtöltöm vízzel, aztán futok tovább. Nem esik jól, hogy finoman fogalmazzak, tavaly itt nagyon depis voltam, és most sincs ez másként. Amikor végre jól láthatóan emelkedik, akkor kicsit belesétálok, de ez csak arra volt jó, hogy egyre kevésbé akarjak futni. A síknak tűnő, (bár szerintem itt tuti végig emelkedik) szinte aszfalt keménységű úton egyáltalán nem akaródzik a futás, a pulzus lesesése is arra utal, hogy nem igazán erőltetem meg magam. Hát nem gondoltam, hogy ennyire meg fogok zuhanni ezen a futáson, teljesen le vagyok döbbenve. Nagyon várom, hogy végre megkezdődjön az utolsó csúcstámadás, mert ez a belesétálgatós, vagyis már egyre inkább csak belefutogatós szenvedés kikészít, inkább mennék a meredeken fel. Bányapusztánál felszívom magam, és dühből nekimegyek az emelkedőnek. Hamar legyűröm az első meredekebb részt, és már vissza is tért a kedvem a futáshoz. Néhány ember mellett elfutok, majd az emelkedő dózerúton sétára váltok, valaki tartja a tempómat. Hamarosan már mellettem van, beszélgetést kezdeményez a belső utunkról, jó felütés volt. Bár jól esik a társaság, de meggyőződésem, hogy csak akkor tudjuk kihozni magunkból a maximumot, ha teljesen önző módon, a másikkal egyáltalán nem törődve simán otthagyjuk, ha akár csak egy kicsit is visszatartana. Az antiszociális futók klubját is csak azért nem alapítom meg, mert úgysem vennék be senkit. :) Egy tényleg nagyon szép bükkös részen fotózna egyet, de nagyon helyesen leszűrte a mozgásomból, hogy én aztán egy másodpercet sem fogok elvesztegetni, és azt mondja "inkább maradok veled beszélgetni". Örülök neki különben, ő is épp elég mély gödörben volt, amikor utolértem, őt a társaság most ösztönzi a haladásra, én meg próbálok keményebbnek tűnni, mindig egy kicsivel előbb kezdem, és tovább tartom ki a futást, mint egyedül tenném. A Nagy-Hideg-Hegy második megmászása így végül elég jó hangulatban és tempóban tellik, de sajnos a Bányapusztáig tartó szánalmas tempó miatt már esélyem sincs a 6 órás célra, 21 percnyire duzzadt a hátrányom. Az ellenőrzőponton pecsételés közben mondják, hogy a teára várni kell, én kimegyek a mosdóba izot keverni. A srác kérdezi, hogy "akkor nem várjuk meg a teát?" Hát tutira olvas a gondolataimban! :)
Innen már csak lejtő a célig a piroson. A motiváltságom nem nagyon segíti a célidő elérhetetlensége, de azért a nagyon meredek részen túljutva belehúzok. A társaság miatt az önmarcangoló laza tempó most kizárt, fussunk csak le szépen, aztán majd hazafele sajnáltatom magam. Az erdőben lefelé tökéletes meredekségű a pálya, az ideális körülmények között egészen jó tempót tudok felvenni. A Magas-Taxi turistaháznál kicsit elbizonytalanodunk, arra emlékszem tavalyról, hogy itt eltévedtem, és biztosan nem az aszfalton kell menni. Jelek, szalagok sehol, de a ház mögül kibukkanva megismerem a rétet, meglátjuk az ösvényt, egy embert. A villanypóznákhoz kiérve a srác előreáll, nagyon megjött a kedve, olyan 5 perces tempóra állunk be. Nagyon hosszú ez a szakasz, egyszer fel is dobja, hogy benne lenne a sétában, hát én azt biztos nem, de lassíthatunk kicsit, elég magas a pulzusom. Lassítani nem akar, neki az nem jó, nekem meg mindegy, hamarosan célba érünk, nyomhatjuk neki. A célig végül néhány 10 méternyire leszakadok, egy simább részen vissza kellett vennem, már becsipogott az óra. Jó volt így a vége, magamtól biztos nem erőltettem volna ennyire. Ezzel sikerült elég sokat faragni a hátrányból, és így csak 12 perccel léptem túl a 6 órás tervet.
 
 
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20162016.11.18 09:03:05

http://gaboruton.blogspot.hu/2016/11/piros-85-terepfutas.html

A verseny hetén már csak két rövidet futottam, a lábaim tökéletes állapotban voltak. Nem úgy én. Már csütörtök este nem tudok elaludni, így pénteken iszonyatosan fáradtan, és bónuszként egy kis torokfájással ébredek. Este összekészítek mindent, hogy reggel már csak kávéznom, ennem és indulnom kelljen, a lehető legtovább ágyban maradhassak. Aludni persze nem nagyon tudok, már hajnalban ébren vagyok, és várom az óra csörgését. Tervezett időben megérkezem Csillaghegy HÉV állomásra, és itt le is parkolok, hogy majd éjjel ne kelljen messzire menni. Fogom minden cuccom, túrázókat követek a rajt irányába. Néhányan kocognak felfele, eléggé furcsállom, hogy már most bemelegítenek. Egy nagy szatyorban vannak a depós cuccaim, hátizsákomban a célba szánt meleg ruha, egy srác elkocogva mellettem meg is kérdezi, hogy "ennyi cuccal mész?" Nem, ezt előreküldöm, vetem oda, de talán már nem is hallja. Hirtelen befordulunk az erdőbe. Ekkor megértettem... Gyorsan rá is kérdezek az előttem lévő srácnál: "Ugye még a rajt felé tartunk?" Nem, nyilván nem, már a rajt előtt eltévedtem...

Klasszikus Gábor.

Kocogok vissza a rajthoz, és mivel az előző napokhoz képest elég enyhe a reggel, jól beizzadok a széldzsekibe. A tornaterembe belépbe majd elájulok a melegtől, gyorsan neki is vetkőzök, és már csomagolom is el, én ezt fel nem veszem. Leadom a depókat, és megpróbálom lenyugtatni magam. Beállok szépen leghátulra. Megkapjuk a jelet, futni kezdünk, és belőlem azonnal elszáll minden idegeskedés, minden kétség. Hát akkor kezdődjön a móka. Természetesen a tempó erős, az órám hamar csipogni kezd, de legalább az első pár kilométeren nem szeretném, ha látótávolságon kívül kerülnék. A kicsivel 160 fölötti pulzust vállalhatónak tartom itt az elején, ráadásul az erdőbe fordulva feltorlódunk, ekkor visszaesik, legyen elég ennyi pihenő. Rá is kérdeznek a csipogásra, hogy "túl alacsony a pulzus?". Jah, kell pár óra, míg beáll. :) A tervhez képest nagyon jó idővel, 57 perc alatt érek fel a ködbe burkolódzó csúcsra.

A meredek, köves lejtőn nem nagyon gondolkozok, elkezdem csapatni neki. Rengeteget előzök, nem is megy le a pulzusom. A Csobánka melletti elhaladás után aszfaltúton futunk, ami síkra vált. A síkon elkezdek sétálni. Valaki elfut mellettem, gyorsan fel is teszem magamnak a kérdést, hogy én meg mi a francot csinálok? Ez egy futóverseny, mi ez a sétálgatás síkon? Persze az aszfaltot utálom, meg nem is vagyok annyira jó futó, na de azért nemár! Már futok is. Csikóváraljánál utántöltöm a mini kulacsaim, és bekapok egy két apróságot. Emelkedni kezd, nem találom a tempót, egyfolytában váltogatom a futást és a sétát. Próbálom a körülöttem lévőkkel tartani a lépést, de nem tapadok mindenáron, így is a tervezettnél sokkal magasabb pulzussal megyek, és jó lenne azért Dobogókőnél tovább jutni. Tölgyikrekig néhányan így meg is előztek. A lejtőn jó tempóban kezdek futni, szépen lassan kezdek visszaelőzni. A Sikárosi rétre kiérve újabb lendületet kapok, imádnivaló hely, és innen már ismerem az utat Dömösig, ez az a szakasz, amit nagyon vártam. Gyönyörű ez a rész, és elképesztően jól megy a futás. Hirtelen minden nagyon egyben van, még a Nap is rámmosolyog. Sajnos nagyon hamar vége lesz így ennek a résznek, már lenn is vagyok a forrásnál. Egy öklendező futót kérdezek, hogy minden rendben van-e, csak a magnézium akar visszajönni, mondja. Később a híd túloldalán tétovázó futónak kiáltok oda, hogy Dömös jobbra van, áhh, milyen jó érzés is, amikor tudom, hogy hol vagyok, és merre kell menni. Nem sűrűn van ilyen. Beszáguldok a pontra, a depómból feltöltöm a zsákot izóval, megeszek egy zselét. Eddig a terveimnek megfelelően óránként ettem egy-egy zselét, ez most egy kicsit megcsúszott, nagyjából 3:15-nél járunk. Egy liter izót és kb. még fél liter vizet is elfogyasztottam. Akartam egy kis normális kaját is enni, így bekaptam egy nagyon kicsi szelet (a csücsök utáni) zsíros kenyeret csalamádéval. Akkor, ott jól esett.

Még evés közben továbbindultam, de így is vagy tíz percet eltöltöttem ezen a ponton. Nem volt elég gyors. Bejelentkezek telefonon, örömmel újságolom, hogy milyen jól állok, innen már végre közeledünk a célhoz, és hogy most keményen nekimegyek a hegynek. Nem vicceltem, elég sokat futottam is felfelé. Hamar eljött az út negyedik órájának vége, amikor gyorsan bekaptam egy újabb zselét. Na innen kezdődtek a problémák. Szakó nyereghez nem a legjobb idővel érkezem, vissza is estem egy helyet, de ez valószínűleg még a hosszúra nyúlt frissítésnek, és a Dömösről kivezető eszegetős, telefonálgatós lassú tempónak köszönhető. Aztán hamarosan kezdett eldurvulni a helyzet, a gyomromban háború dúlt, és a jobb combomban is valami kis kezdődő görcsölgetést éreztem. Magnéziumot nem olyan rég vittem be, így azt gondoltam, hogy ez a része rendben lesz. A bal forgóm is éreztem kicsit, hetek óta ettől rettegek, hogy majd ez fog megállítani, de ezt is próbáltam pozitívan szemlélni, hiszen eddig szinte alig éreztem, volt ez már korábbi versenyen sokkal rosszabb. De a pocakom, na az nagyon kínlódott. Többször meg akartam állni rókát hivogatni, de annyira féltem az eléhezéstől, hogy ellenálltam a kísértésnek. A csúcshoz közelítve feltámadt a szél, és sötét fellegek gyülekeztek a hegyek körül. Mintha csak a kedvem vetülne ki az időjárásra. Kínkeservesnek érzem a haladást, de hamarosan megjelennek a teljes téli harci díszben, sál-sapka-kesztyű kombóban kirándulgató emberek, jobbkedvre derülök, mert ez azt jelenti közel a kilátó. Picit javul a helyzet és a kedvem, befutok a pontig. Akármennyire is rossznak éreztem a tempóm, két versenyzőt megelőztem, így egy hellyel előrébb vagyok, mint lent Dömösön. Persze ezt akkor ott nem tudtam, pedig az ilyen hírek biztosan nagyon sokat dobnának a hangulatomon. Nagyon kívánom a kólát, de egyedül ide nem küldtem depót. Minden depómban van egy kóla, mert néha nagyon megkívánom. Nem baj gondoltam, a pontokon is szokott lenni. Nyilván kb. csak itt nem volt. Mivel épp kezdtem kifele jönni a gödörből, nem akartam ezen agyalni, csak egy deci vizet ittam, és rohantam is tovább. Fejben számolgatva arra jutottam, hogy még mindig 8 percen belüli az átlagtempóm, ami tekintve, hogy a szint fele itt megvolt, egy egészen jó időt vetített előre. Persze ha végigbírom...

Sikerült átmenteni az épp javuló tendenciát. A lefele futás megint jól esett, különösen azután, hogy a szelek távoztak, és egy kis technikai szünetet is beiktattam. Aztán beértem Pilisszentkeresztre. Aszfalt, majd térkő, és sík. Utálom. Nagyon cikinek érzem, de belesétálgatok, és ezzel is csak egyre mélyebbre kerülök az önostorozásban. Miért vagyok ilyen gyenge? Most akkor túrázni, vagy futni jöttem? Hogy fogom ezt végigcsinálni? Kezdtem gyanúsan negatív lenni, alighanem eléhezés közeledik. Dobogókő óta a gyomorproblémák miatt másfél órán át csak vizet ittam, először a Pilisszántó melletti ponton vittem be egy kis kólával némi cukrot. Érthetetlen módon közben újabb 5 helyet javítottam, és a Csévi nyeregig a szép tájon kezdek magamra találni. Már szándékosan diktálom magamba az izót, bár sokat nem tudok, de érzem hogy a tiszta víz nem fog végigvinni. Hat óra elteltével bár még mindig nagyon nem kívánom, de egy zselét is leküldök. Egy kilátóhoz érve ráismerek a helyre, itt már jártam, és gyorsan be is ugrik, hogy a gyerekekkel az első Sulikupa túrán. Az emlékeket mosolyogva idézem fel, és közben az igen szimpatikus környezetben egyre jobban bele is lendülök a futásba. Valakit ezen a szakaszon is megelőztem, de persze erről fogalmam sincs, mert sok a túrázó is, nem tudom kikkel vagyok versenyben. Igazából a verseny ezen pontján a helyezésemről elképzelésem sincs, de mivel érzem, hogy jó időt megyek, azért reménykedem, hogy vannak még mögöttem páran.

Kopár csárdánál vár a depóm, itt az izoból már csak kb. 6-7 decit kell utántöltenem, és zseléből is marad egy. Ide küldtem a fejlámpát, felteszem, bár még nagyon messze van az este. Elég sok időt töltök el itt is, egy kis üres kenyeret eszek koviubival. Továbbindulok, viszonylag könnyen átkelek a nagyon forgalmas 10-es úton, de kb. azonnal fordulhatok is vissza, mert a kamerám a fűben hagytam. Na a második átkelés már percekig tart. A kezemen lévő szinttetkón csak egy nagyon rövid, síknak látszó szakaszt látok. Ehhez képest egyszercsak fel kell kapaszkodni egy nagyon meredek emelkedőn. Hát ez annyira nem esett jól, de innen a lejtő újra meghozza a kedvem a rendes futáshoz. Lassan ledolgozom a visszamenéssel gyűjtött hátrányom, két futó is van előttem látótávolságon belül. Az előttem lévő srác hirtelen jobbra fordul, akkor észre is veszem az aszfalton lévő nyilakat, de az elöl lévő lány már túlment. Szerencsére még bőven hallótávolságon belül van, így megfordul a kiabálásomra, és még pont el tudom mutogatni hogy merre kell menni. Újra terepre érünk, telefonálok, ami miatt azonnal el is tévedek. Legalább 5 percet vesztek, majd egy kis tónál megint nehezen találom az utat, elég feszült leszek. Megpróbálom összeszedni magam, nagyon koncentrálok, így Hosszú-árokig most már gond nélkül eljutok, de hárman megelőztek. Kemény hegymenet kezdődik, és mivel már hét órán túl vagyok, itt az ideje egy zselének. Szenvedősnek érzem, néha már meg akarok állni, de nem hagyom magam. Egy újabb helyet vesztettem a csúcsig, viszont a sikeres felérkezést legalább nem pihengetéssel, hanem végre újra normális futással ünneplem meg.

Nagykovácsiba beérve már épp majdnem utolérek egy futót, amikor balról egy kutya támad rá. A srác feléfordul, mindketten ráüvöltünk, így sikerül megfutamítanunk. (Lovas Mátyás volt az, benne is nyomot hagyott az eset :) http://tereperdo.blog.hu/2016/11/02/piros_85_258 ) Ez a közjáték kicsit megdobta a pulzusom, de arra nem volt elég, hogy 150 fölé menjen. Innen végig beszélgetve, együtt futottunk be elég jó tempóban a Plébániára. Úgy érzem, hogy már nincs a futásomnak fizikai alapja, csak a düh visz előre, és bármikor elfogyhatok. Azzal nyugtatom magam, hogy holnap úgyis kimarad a hosszú futásom, és ha most azt lefutom, akkor már a célban is vagyok. Milyen egyszerűnek hangzik! Én egy kicsit többet szöszölök a depó miatt, feltöltöm izoval a tartályom, már ki kell bírja a végéig, de alig 2-3 deci hiányzik belőle. Zseléből is csak kettőt kell magamhoz venni, egyet megeszek, a többi marad. Kis kóla jól esik, csipegetek ezt-azt az asztalról is. Na akkor hajrá! Kifutok, a jó formám most tart, és a pirosra is szépen visszatalálok. Nézegetem a kezemen a szintrajzot, már csak néhány pukli és János-hegy van hátra. Különösebb gond nélkül felmászok a következő dombra is, aztán lefele megint nagyon jól megy. Kezd sötétedni.

Egy meglepi ponton találkozunk ismét, kis kóla, majd nagyon hamar Fekete fejnél újra ellenőrzőpont. Láttam a kilátót, úgy tűnt, magasan van. Hárman indulunk neki, lejteni kezd, nagyon lassan haladunk. Nem állok előre mondom, mert úgyis mindjárt megyünk fel, akkor meg lassabb leszek. De innen még lemegyünk a műútig, és csak utána fel, kapom a felvilágosítást, hát akkor viszont inkább rákapcsolok, már csak valami 126-os pulzust mutat az órám, nem kéne ennyire belassulni. A sötétben is nagyon jól megy az ereszkedés, csak egy pillanatra kell megállnom, egy a cipőbe ugró mini kő miatt. Nem tudtam kivenni, gondoltam futok, hátha elhelyeszkedik. Közben elgondolkodom, hogy mennyire jó döntés volt a régi cipőmben jönni, annyira tökéletesen passzol a lábamra, nem tudom valaha sikerül-e újra ilyen jót választani a viszonylag széles lábfejemre. A műúton nagyon rossz futni, minden visszaveri a fényt, nehezen veszem észre a szalagokat. Az emelkedőn, ahogy várható volt utolérnek, egy sík szakaszon pedig el is mennek. Mátyás szerint én nyerem majd a kis házi versenyünket, mert lefele sokkal gyorsabb vagyok, nekem azért erős kétségeim vannak. Futás közben elkezdett mindkét combom görcsölni, kénytelen voltam gyaloglásra váltani, és reménykedni, hogy a ponton lesz magnézium, mert nálam már nincs. Felértem nagy nehezen, és hihetetlen módon még ezen a szakaszon is előztem.

Magnézium van, ez szuper. Meredeken indul, most már csak óvatosan tempóban megy, valaki a bokáját ápolgatja. Kiment korábban, de azt mondja kezelhető a helyzet. Nagyon jól futható terep jön, amit ki is használok, és visszaveszem az első helyet a háziversenyben. Nem tart sokáig az örömöm, a következő kis emelkedőn már nagyon szenvedek, nem tudok ellenállást kifejteni. Makkosmárián csak köszönök a pontőröknek és csippantok, szeretnék minnél előbb célba érni. Még egy utolsó emelkedő, itt már kritikán aluli a tempóm, a magnézium hatása már kevés a görcsök ellen, viszont legalább hajtani akarja a hasam. Izót és egy zselét diktálok magamba, kevés van már csak hátra, és úgy számolom, hogy akár 10 perces ezrekkel is beérek 12 órán belül. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy sikerülni fog, hogy ilyen jól fog sikerülni! Végre lejtő, de nem sokáig örülök neki, mert egy meredek, köves, patakmederben kell haladni sűrű növényzetben. Mindkét combom görcsöl, és itt meg is világosodom, hogy ezek a görcsök nem az emelkedőktől vannak, hanem a lefele csapatásokkal csináltam magamnak. Nem baj, nem érdekel, nyomni kellett, ez most így volt jó. Aszfalt jön, aminek most először örülök. Ismét rendes futás, egészen jól esik, nem is értem. Már nagyon nehezen követem az utat, többször elbizonytalanodok, pedig jól fel van festve. Futok, ahogy csak az erőmből még tellik, nagyon várom a célt. Az utcán néhányan bíztatnak, jól esik, és egyszercsak ott vagyok a bejáratnál. Mécsesekkel kirakva az út, nekiiramodom, és a lépcsőt is rendesen megfutva beérek. Csippantok, semmi pózolás a célfotóhoz, mert érzem ahogy kezd torzulni az arcom.

Reggel fél kilenc óta egészen pontosan 11 óra 42 perc és 36 másodperc telt el. Fél nap. Kimentem szaladgálni kicsit a pajtikkal az erdőbe. :) Áhh, lehetetlen egy normális embernek elmagyarázni, hogy mi a jó ebben, már nem is próbálom. Elég, ha én érzem. A kihelyeztett monitoron szembesülök először azzal, hogy nem én lettem az utolsó. 45-ös (férfi kategória) szám szerepel a nevem előtt, ami akárhogy is számolom, a mezőny első felébe kell essen. Felfoghatatlan. Ezt meg hogy? Végig meg voltam győződve arról, hogy nagyon elfutottam az elejét, és még most is így gondolom. Sajnos buta az órám, csak mutatja a pulzust, így emlékezetből kell átlagolnom, de a lényeg ebből is egyértelmű: Dobogókőig 161-163 körül lehetett az átlag, utána folyamatosan csökkent, féltáv után a 150 tartására is figyelnem kellett, az utolsó tizesen pedig már az alsó értéknek beállított 137 alá kerülés miatt is voltak csipogások. Ez azért nagyon jelentős romlás, ugyanakkor néhány kisebb megtorpanást leszámítva folyamatosan egyre előrébb kerültem a mezőnyben. A rajt után cirka egy órával a Nagy-Kevélyre még nyolcvanadikként érkeztem, és innen összesen 35 helyet javítottam a végéig. Ők még jobban elfutották? Lehet.

Ez egy nagyon, nagyon jó verseny volt, én 10-ből 12 pontot adnék a szervezőknek. Az útvonal pazar, a jelölés tökéletes, a pontok kínálata elképesztően nagy, és mindenki nagyon kedves volt. Imádtam minden percét. Az érem, a kitűző is gyönyörű munka, köszönöm!
 
 
Vasas MaratonTúra éve: 20162016.10.09 09:29:34
http://gaboruton.blogspot.hu/2016/10/vasas-maraton.html

Hajnali hattól lehet indulni a túrán, én ott is vagyok, de teljesen sötét van. Hát ezzel nem számoltam, hétköznap ilyentájt szoktam hazaérni a futásból szürkületben, és sokkal világosabb rémlik. Várnom kell, ilyen sötétben értelmetlen elindulni. Ki-be pakolgatom az ivózsákom, csak 5 literes, szinte semmi nem fér el benne, bár ez nem is olyan nagy baj, legalább nem viszem túlzásba a cipelt cuccot. Alig kicsivel van 10 fok felett a hőmérséklet, az autóból kiszállva fázok, de maradok a rövid ujjú pólónál, nem akarok túlöltözni. Majdnem fél hét lesz, mire nekivágok. Még szinte alszom az elején, el is bóklászok egy kicsit, de aztán hamar korrigálok, és megtalálom a jelzést, amin menni kell. Óvatosan akartam kezdeni, az emelkedőn erős gyalogtempóval elérem a 140-es pulzust, amit megpróbálok tartani. Ahogy síkra vált kocogni kezdek, de nagyon lassúnak érzem a pulzushoz képest. Meg kell állnom bepótolni a rajtnál kimaradt technikai szünetet, és ezzel meg is oldottam a problémát. Rövid lejtős szakaszon felveszem a ritmust, majd egy ugatós kutyáktól hemzsegő házat elhagyva kezdődik az igazi nagybetűs Erdő. Hiányzott már nagyon a Pilis. Emelkedik az ösvény rendesen, visszaváltok erős gyalogtempóra. Úgy terveztem, hogy az emelkedőkön nem fogok különösebben foglalkozni a pulzussal, a 160-at próbálom nem túllépni, és csak a futásokat korlátozom be a 140-es, hosszú edzéseimen használt pulzuslimitemmel. Kellően bemelegedtem, gond nélkül gyűröm a szinteket, több túrázót is előzök. Előzetesen eléggé tartottam az emelkedőktől, de úgy tűnik nem voltak hiábavalóak a dombokon futkározások. Egy kilátóponthoz kitérek, az őszi reggelen párnapaplanba takarózó völgyek gyönyörű látványt nyújtanak. Közeleg a tél, remélem az idén havas tájjal is megajándékoz minket. Az első ponton a tea nagyon jól esik, szerencsére nem forró, rosszul is lettem volna, ha 3 másodpercnél többet el kellett volna töltenem a megivásával. Még megtudakolom, hogy mire kell figyelnem a következő pontig, majd futva el. Enyhén lejt a terep, tökéletesen futható, ki is használom. Olyan jól esik lefele kicsit haladósabban futni, hogy úgy döntök, a csigatempó felejtős, inkább az itt kialakult 150-es pulzust fogom tartani. Ez még mindig sokkal alacsonyabb a félmaratoni 170-nél, szerintem menni fog. Előzgetem a túrázókat, és próbálok nagyon koncentrálni, hogy a letérést ne hibázzam el. Az oda-vissza kitérőkben azt nem szeretem, hogy ha elnézem, csak a következő jelzésváltásnál, vagy ponton veszem észre, hogy hibáztam, hiszen addig a jó jeleket látom. Szerencsére nagyon jól ki van szalagozva a kitérés, ezt nem lehetett elnézni. Kis emelkedő a Vasas szakadékig, ahol egy kódot kell felírni. Toll persze nincs nálam, de a szervezők gondoltak rám, és van kirakva. Nagyon érdekes ez a szakadék, de nem nézelődöm túl sokat, haladni akarok. Lajosforrásig nagyrészt futok, de enyhe emelkedőn még sokszor belesétálok, azért kicsit tartok attól, hogy túlerőltetem magam. A sárga jelzésen haladunk addig, csak a legvégén kell elhagyni, de az is teljesen egyértelmű az itiner alapján. A ponton nápolyival kínálnak, be is kapok egyet, majd a zöld háromszögön indulok lefelé. Itt túrázók jönnek szembe a ponthoz igyekezve, nekik valahogy mégiscsak sikerült benézniük a rétnél. Kezdetben nagyon sűrű aljnövényzeten keresztül vezet a kitaposott ösvény, nem okoz gondot, bár jó, hogy itt nem érek utol senkit, mert előzni nem lehetne. Lassan megszűnik a gaz, ismét egy igazi erdei ösvényen futok. Csodálatos kilátás tárul elém, egy gyönyörű völgy felett haladok, a túloldalon függőleges sziklafalak, és én is épp egy ilyen leszakadás felett futok. Libabőrképző a látvány és a futás öröme, még talán egy béna "jihháá" kiáltás is elhagyta a számat. Egyre kövesebb, egyre meredekebb az út, én meg egyre jobban élvezem, szó szerint elszáguldok egy túratárs (vagy inkább futó lehetett, mintha ivózsák lett volna rajta) mellett, majd hamarosan le is érek az aszfaltútra, ahol újabb pont következik. Épp akkor pakolt ki a srác, almával kínált, amit ezúton is köszönök, nagyon jól esett. Az útvonalról kérdez, én nem győzöm dícsérni, még nagyon hatása alatt vagyok ennek a szakasznak. Meg akar nyugtatni azzal, hogy nem sok emelkedő lesz a következő részen, de nekem kell az, és szeretem is. Már nagyon szeretem. Továbbindulva aszfalton "sétálgatok", eszegetem az almát, kellett valami a gyomromba, de a szendvicset nagyon nem kívántam. Gyorsan egy zselét is utánaküldök, jó sok izóval leöblítem, majd a magammal vitt sajttal veszem el az édes ízt. Ez nagyon jó ötlet volt, ennél már csak a füstölt lenne jobb, mondjuk egy kis Parenyica, legközelebb azt viszek. A kajálás után futásra váltok, kellemes a környezet, a patakot száraz lábbal tudom kersztezni, jól haladok. A kék kapcsolódására kell figyelni, hogy ott jó irányba térjek rá, amikor meglátom az első jelet, meg is állok, még az itinert is elolvasom, hogy biztos ne rontsam el. Egy darabig még az erdőben futok, majd szántóföldek mellett, kicsit bizonytalanabbul követem az utat, várom már hogy mikor torkollok be a pirosba, ahol a pont is lesz. Ilyenkor mindig azon aggódom, hogy túlmentem rajta, és hiába követem jól a jelet, már nem azt kéne. Néhány flikk-flakk után végülis egy gyönyörű virágos réten megtalálom a pontőrt, egy nagyon lelkes, idős hölgy személyében. Épp háttal volt, így ráköszöntem, nem győzött elnézést kérni, pedig nagyon figyelte, hogy mikor érkezik az első, mondta. A virágokról kérdezem, azt hittem krókusz, nem értettem, hogy ősszel hogy-hogy virágzik? Mondjuk például úgy, hogy nem az, hanem őszi kikerics. A piroson futok tovább, még mindig a virágok szépségét csodálom, de csak motoszkál bennem egy gondolat. Azt mondta, az első érkezését várta? Mondjuk ez egyáltalán nem verseny, és biztos nem is én leszek a leggyorsabb itt, hiszen utánam még két órával is lehetett indulni, de azért eléggé feldobott a gondolat, hogy én megyek elöl. Király-kútig jó tempóban haladtam, és itt is pakolászik még a pontőr, így amíg a pecsétet keresi, megkapom a feladatot, hogy válasszak a csokik közül. Van vagy 6-7 fajta, eltart egy darabig, míg döntésre jutok. Közben szóbakerül a Piros 85 is (nem, nem én voltam, de tényleg), Dömösig azonos az útvonal. Itt már közel volt a féltáv, ahol izo keverést terveztem, de mivel nincs meleg, és még teát is kaptam, nem fenyegetett vízhiány. Miközben beszélgetünk, érkezik egy futó a pontra. Hát akkor itt a vége, ennyit arról, hogy elöl megyek, ránézésre is jóval gyorsabb nálam. Hamar el is indulok, így a csoki végét már futás közben eszem meg, ami sose esik túl jól. Valahogy a csoki amúgy sem a kedvencem, öblítek rá, aztán a sajt rendezi a helyzetet. Jó a terep, elég tempósan haladok lefelé, várom az előzést, de nem történik meg. Király-kútnál válik el a rövid táv, arra gondoltam, hogy ő biztos azon fut, azért nem ért utol. Pár perc után tova is szállnak a gondolatok, teljesen átadom magam a természet és a futás élvezetének. Ismerős lesz a környék, és a szembe jövő nagyszámú turista is megerősíti bennem, hogy a Rám-szakadék elágazóját hagytam el nemrég. Olyan jól haladok, hogy Dömösre beérve nem akarom az itiner elővétellel húzni az idő, pedig tudom, hogy le kell térnem a pirosról, de szerencsére nem csak szalagozva, de még az aszfaltra is fel van fújva az irány. Levezet az út a Dunához, épp ahhoz a kempinghez, ahol Feleségemmel eltöltöttünk néhány éve egy hétvégét. Ennek nagyon megörülök, annak kevésbé, hogy sehol sem látom a pontot. Egészen a vízig futok, sehol semmi. Előveszem az itinert, jó helyen vagyok, úgyhogy leveszem a zsákom is, hogy a telefont előbányásszam. Az ivózsák ilyenkor nem tűnik túl praktikusnak, túl nehezen hozzáférhetők az ott lévő cuccok. Talán egy övtáska lesz a tuti, majd meglátjuk. Ekkor megérkezik a futó srác, aki Király-kútnál utolért. Hívom a szervezőt, aki szerint azért nincsenek még itt, mert még nincs nyitva a pont. Upsz, jogos, ezzel egyáltalán nem számoltam. A szervező nagyon rendes volt, felhívta őket, hogy mikor érnek ide, hamar vissza is hívott, pár perc múlva érkeznek, de nyugodtan menjünk tovább, felírtak minket, csak amiatt aggódott, hogy ez egy etetőpont, és nem tudunk enni. Megérkeztek közben, kaptam sütit, magnézium pezgőtablettát, és még az izot is be tudtam keverni. A futó srác pár perccel előttem továbbindult, így már nem én töröm az utat elöl. A Dunaparton, szalagozás mentén futok bár most itt annyira nem esik jól, de majd' negyed óra elment a ponton, a vádlijaim le is merevedtek, meg kell nyomni. Legalább addig, amíg sík, elég nagy mászás van még előttünk Dobogókőig. Pár kilométer után nem látok szalagot, de tudom, hogy a templomhoz kell mennem, és már látok egy aszfaltutat, ami bevisz a településre, ezért nem fordulok vissza. Közben elolvasom az itinert, valahol el kellett volna fordulni balra, de mindegy, nem tűnik nagy kitérőnek. A templomnál sincs még a pont, de itt még vagy 20 perc van a hivatalos nyitásig, így nem is gondolkodom, meglátom a zöld jelzést, már futok is tovább. Egy Pilisi Vándorlások pecsétet találok pár száz méterre, ezt azért rányomom az igazolófüzetre, mégis legyen valami. Az aszfalton végig nyilak jelzik az utat, majd az erdőben meredeken emelkedni kezd. Az utolsó tizesen belül vagyok, itt már nem spórolok az erőmmel. Meglátok az úttól jóval beljebb egy kis ösvényen egy nagy zöld nyilat, ez talán az első eltéveszthető elágazás, kész csoda, hogy észrevettem. Egy darabig közel vezet az ösvény a másik úthoz, így meglátom, ahogy a futó srác visszafelé tart rajta. Odakiáltok, hogy itt az út, és be is várom. Ez nem túl jellemző rám, de most kedvem támadt társasággal továbbmenni. Szerencsére nem sokat ment rossz irányba, de lent a szalagozott részt ő is ugyanúgy benézte. Végigdumáljuk az utat, és nagyon jó tempóban gyűrjük a meredek emelkedőket, egyedül szerintem nem menne így. Az utolsó kilométereken durván rákapcsol, követem, de ez már tényleg sok nekem, 170 felett a pulzusom, beszúr az oldalam. A versenyszellem persze nem hagyja, hogy túlzottan leszakadjak, nameg kiváncsi is vagyok, hogy ez a majd' 40 kilométer ilyen tempóban már teljesen kiürített, vagy van még bennem erő. Jelentem akadt még, nem is kevés. Komolyan sajnálom, hogy vége van, ez minden szempontból egy tökéletes túra volt, szuper ellátással, hibátlanul jelölt útvonallal, kiváló itinerrel, kedves pontőrökkel. Nagyon ajánlom futóknak is, csak később kell rajtolni, amire egyébként még saját idő terhére is adnak lehetőséget, a hiba az én készülékemben volt. :)

 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20162016.06.09 08:41:00

Első százasom

http://gaboruton.blogspot.hu/2016/06/kinizsi-szazas.html

Tavaly október végén, a 36 kilométeren alig 800 m+ szintemelkedéssel tarkított Börzsöny vándortúra távjának sikeres teljesítése után merült fel bennem először komolyan a gondolat, hogy meg kellene csinálnom a Kinizsi 100-at. Nem sokat tudtam akkor még a teljesítménytúrázásról, bár általános iskolás koromban turisztika szakkör keretében rengeteget túráztam, sajnos felnőtt koromban semmit sem sportoltam, pedig irodai munka mellett nem ártana. Eljött a november, és teljesítettem első 50-es túrám az ISZI 50-et. Ez már a Kinizsire való, fél éven át tartó felkészülés első állomása volt. Jöttek sorra a túrák, szépen emelgettem a téten, kerestem az egyre nagyobb kihívásokat. A Vulkántúra utolsó kilométerein előadott futásom a 10 órás teljesítésért hatalmas löketet adott, viszont azt is egyértelművé tette, hogy jelentősen le kell fogynom. Február közepéig még úgy 120 km-t gyűjtögettem, miközben már kocogni is elkezdtem 1-2 kilométeres távokon. Aztán jött a Kiss Péter emléktúra, ami végképp mindent megváltoztatott. Igen kemény körülmények voltak, de végig tudtam csinálni. Bár szintidőn kívül értem be, de még akkor sem adtam fel, amikor áttérhettem volna rövidebb távra, holott ekkor már a söprő is előttem volt, egy eltévedésem okán. Nem, nem adtam fel, addig futottam, amíg utol nem értem, és a következő ponton előbb ott nem voltam. Sem ott, sem azóta nem tekintek kudarcként a szintidőn kívüli teljesítésre, még inkább ösztönzött, arra hogy a magamat is meglepő mértékű mentális erőm mellé fizikai felkészültséget is párosítsak. Ezután kezdtem a futással komolyabban foglalkozni. Mivel a durva túlterhelés miatt iliotibiális szalag sérüléssel küzdöttem mindkét térdemnél, ezután csak 10-20 kilométeres túrákat vállaltam be, lehetőleg kerülve a túl nagy szinteket. Végül komolyan megfordult a fejemben az is, hogy nem megyek a Kinizsire. A futás, és különösen a terepfutás szimpla edzésből előlépett kedvenc sporttá, sorban nevezgettem versenyekre. Nem akartam veszélyeztetni az időközben elért eredményeimet, nagyon féltem egy újabb sérüléstől. Végül megnyílt a regisztráció, bizonytalanul, remegő kézzel bár, de csak rányomtam a nevezésre. Hiába szerepel ma már az edzéstervemben egy őszi félmaraton, mint idei célverseny, nem lehet naponta változtatni a célokon, mert akkor nem érnek semmit.

A pénteki szabadnap nagyon kellett, hogy tökéletesen felkészülve, és kipihenten érkezzek szombat reggel a rajthoz. Már fél 7 körül beálltam a sorba, és nem bántam, hogy hosszú, mert nem akartam 7 előtt elindulni a 6 km/h-ás tempóra nyíló ellenőrzőpontok miatt. Az elejét mindenképp meg akartam nyomni. Úgy 20 percnyi várakozás után elbizonytalanodtam, hogy jó helyen állok-e egyáltalán, elmentem megkérdezni, persze kiderült, hogy nekem itt nem is kell kivárni a sorom, mivel már beneveztem, mehetek át az rajtpontra. Ott is sor, beállok. Lassan megy, eleinte nem értem, hogy miért egyetlen ember rajtoltat, aztán a beszélgetésükből kiderül, hogy korlátozott az idősávonként indítható emberek száma, és annyit egyedül is útjára tud bocsátani. 7:15-kor nekivágok, minden kütyün megnyomom a startot.

Az út első 6 kilométere a Nagy-Kevélyig emelkedik, ezen a szakaszon az eredeti terveim szerint nem futok. Aztán persze ahol véletlenül mégis volt pár száz méter sík, nem bírtam ellenállni, és belekocogtam. Videózás közben sikerül produkálnom egy eltévedést: sok előzés után egy párt követtem, az előttük lévők viszont már látótávolságon kívül voltak. Ők rossz irányba fordultak, én meg nem figyeltem, mentem utánuk. Hamar megelőztem őket, kereszteződés, jelek sehol, megyek tovább, se előttünk, se mögöttünk senki. Visszafordulok, és visszafutok addig, ahol már látom a hömpölygő sort, jó sok ember visszaelőzött. Nagyon hamar felérek, 6,4 km/órás eddig az átlagom, amivel rendkívül elégedett vagyok. Kicsit érzem az izmaimat, a sérülés miatt sokáig hanyagolt szintes edzések hiányának van némi hatása. Meredek köves lejtőn kezdjük meg az ereszkedést, próbálok óvatos lenni, de itt már futást terveztem, nem lazsálhatok. Hamar jó lesz a terep, és végre rendesen futhatok. Az időjárással nagy szerencsénk van, esőre nincs esély, nem kellett készülni rá felszereléssel, de még teljesen borult az ég, így hőség sincs. A Hosszú-hegyre vezető emelkedő alján megeszek egy zselét. Jól haladok, egy felemás, igen élénk színekben pompázó zoknijú sráccal tartom a tempót egészen a csúcson lévő első ellenőrző pontig. Én itt megállok egy tervezett szendvics kóla kombinációra, sajnos ő rögtön továbbmegy, pedig pont jó volt a tempója, és mindig akkor kezdett futni, amikor én is akartam. Még mindig bőven 6 km/h felett a tempó, de itt kiderül, hogy az iphone nagyon pontatlanul mér, már vagy 1,5 km pluszt mutat az itinerhez és a mindig pontos tablethez képest. Az eltévedés pedig nem volt ennyi.

Lefele jól haladok, azt számolgatom, hogy mivel fél órával indultam később a lehetséges legkorábbi időpontnál, már nem lehetnek előttem nagyon lassúak. Két lány előz meg többször is, mindig gyorsan futnak, belesétálnak, vissza előzőm őket, majd újra gyorsan futnak, és így tovább. Hamarosan megkezdődik az első komolyabb kapaszkodás a Pilisre. Nem tűnik meredeknek az emelkedő, mégis kezdenek fáradni az izmaim, túl nagy tempót diktálok. Lassítok, és próbálok figyelni, hogy akárhányan is előznek meg felfele, nekem nem szabad túlpörögnöm, nagyon hosszú még az út. Végül nem tart sokáig, és amikor már épp elkezdtem volna komolyabban aggódni az erőnlétem miatt, szépen kisimul a terep, futni kezdek. A futás szuper, szépen előzgetek vissza, a második ellenőrzőpontra már egyedül érkezem. Nem sokkal utánam érkezik a két lány is, ha jól hallom regisztráció nélkül mennek, de szeretnének pecsétet. Nem értem teljesen, elég jó formában vannak, nem tűnnek kezdőnek, miért lett volna olyan nehéz rendesen beregisztrálni? Van egy terepfutós sátor, ahol magnézium és kalcium pótlásban kérek tanácsot, és bár tabletták vannak nálam, azért veszek egy folyékony állagút is, ha nagy baj lenne, és gyorsan kéne hasson. Megvan a táv negyede, keverek isót, eszek egy gélt, aztán futás tovább. Eddig két liter folyadékot ittam meg, az nagyjából megfelelő.

Nem volt hosszú a szünet, mégis nagyon feltöltődtem, folyamatosan futok. Ösvénnyé keskenyedik az út, majd az erdőből kiérve csodálatos panoráma fogad. Olyan örömmel futok lefele, amit eddig elképzelni sem tudtam. Néhány percre megszűnik minden, csak én vagyok, és csak futok bele a csodálatos tájba. Itt már megvolt. Ilyen érzelmi töltetet után, az égvilágon semmi sem állíthatott már meg a hátralévő 70 km-en. Bár nem volt tervezett étkezés, éhes voltam, így vettem egy hot-dogot a völgyben, és mellé bekaptam egy-egy magnézium és kalcium tablettát. Itt beért a felemás zoknijú srác, nem tudom mikor előzhettem meg. Váltunk pár szót, azt mondja, a második felére be szokott lassulni. Hát én még nem tudom mi lesz, de csak jó lehet. Nem tervezett megálláson vagyok, gyorsan eszek, majd futás tovább.

Hamarosan aszfaltútra érek, Kesztölc az. Egy kék kútnál megállok feltölteni az üvegeim, majd egy levendula szörppel is frissítek, és egy kis pogit is bekapok. Ez egy szuper pont volt, köszönet a helyieknek érte! Itt már kicsit olyan, mintha egy futóversenyen lennék, sokan futnak, és a lehető legrövidebb időre állnak csak meg. A 28-as számú háznál készülődnek a tömegek vízzel és zuhannyal való ellátására, hihetetlen jófejek. Kisütött a Nap, sík lesz a terep, gyalog tempóra váltunk, néha belekocogunk. Dorogból az első, amit látok egy kis épület, ahonnan az „Aranyeső” szól, egy klasszikus egyszemélyes zenekartól, artikulátlan közönségénekléssel megspékelve. Nem sokkal dél után kicsit erős bulikezdésnek tűnik, délutánra már alvás lesz itt, az tuti. Dorog végén erősen emelkedni kezd az aszfalt, bedobok egy koffeines zselét, hogy felvigyen a Nagy-Getére. Erősen tűz a Nap, rajtam végig fent volt a sapka, nem szeretek állandóan öltözködni, és nem igazán zavart. Már az elején visszaveszek a tempóból, annyira elültették bennem a félelmet a Nagy-Getétől, hogy még a szintrajznak és a számoknak sem mertem hinni. Mondjuk az eleje meredeken felfele a tűző Napon nem is volt kellemes. Hamar erdősebb lett, a meredekség is enyhült, haladtam szépen azzal a gondolattal, hogy ha ide felérek, akkor a túra neheze megvan. Egy részen kilátás tárul elém, de egy túratárs felhívja a figyelmem, hogy ez még nem a csúcs, ne örüljek túlzottan. Jó tempót megy, itt már egészen enyhén emelkedik, rátapadok. Elég beszédes, alföldi, nem szereti a hegyeket, szinte minden, előttünk lévő buckáról mesél. Olyanokról, amiket észre sem veszek. Ez semmi egy Nagy-Hideg-Hegyre, vagy a Mátrában a Kis-kőhöz való felkapaszkodáshoz képest. Hamarosan beérjük és lehagyjuk a sácot, akivel Dorogon mentem keresztül. Megint erősebb az emelkedés, kicsit visszaveszek, de gyorsan fenn vagyok. A beszédes srác ül az árnyékban, nem állok meg, bár elvileg itt ennem kéne. Majd a Kakukkban, gondoltam, nincs már messze. Nem volt jó ötlet. Nagyon meredek, sziklás ereszkedés kezdődik, itt egy jó kis tempós csapathoz csatlakozom, óvatosan, de gyorsan megyünk le. Rossz az ennyire meredek, úgy érzem, hogy a lábujjaim alján kopik el a bőr, a körmeim le akarnak szakadni, a cipőfűzőnél meg teljesen szétnyom a cipő. Túl szorosan kötöttem? Dehogy, pont jól, de ilyen meredeken előre csúszik a lábam, azért nyom ennyire. Nagy a cipő? Lehet, de ha megdagad a lábam, akkor meg kell neki a hely. Eddig nem aggódtam vízhólyagok, egyéb lábfej sérülések miatt, most már nem vagyok annyira nyugodt. Aztán véget ér, kellemesebb lejtésű lesz, szépen futunk. Hirtelen bekanyarodunk egy sűrű bozótosba, ahol meredeken emelkedő homokos csapáson kell küzdeni. Meglep ez a szakasz, egy laza leereszkedésre számítottam a Tokodi pincékig. Igazából én valamiért azt hittem, hogy a Nagy-Gete után csak le kell menni Mogyorósbányára, a felfele kaptatón világosított fel a beszédes srác, hogy a Tokodi pincék után még van egy kemény emelkedő. Mondjuk én valahogy a Tokodi pincékre sem itt számítottam. Nem erősségem az útvonal megjegyzése. Le is szakadok hamar, túl gyors nekem felfele. Folytatódik a dzsungelharc, jelek sehol, el is bizonytalanodom, hogy tényleg ez-e az út. Utolérek egy bottal szenvedő srácot, „biztos ez az út?”, kérdem, „ez az.”. Szántóföldön, vetésben megyünk tovább, egyre gyanúsabb ez nekem. Ez lenne a kék? Mezőgazdasági út jobbra, ott látok embereket, arra megyek, bár se jelzés, se szalagozás nem segíti itt a tájékozódást. Ismét a tűző napsütésen, most már tényleg meleg van, de jól bírom, az előző hétvégeken a hosszú futásaimat direkt délben, a tűző napon végeztem, hogy szokjam. Megint egy jobbos, enyhén lejt, futással próbálok felzárkózni, nem szabad látótávolságon kívül engednem az előttem lévőket, mert akkor tuti eltévedek. Kinyílik a táj, csodás körpanoráma tárul elém, nagyon jót futok innen lefele. Rengeteget előzök, de végig azon agyalok, hogy a kék keresztre mikor kell már áttérni. Ennyit tudok az útvonalról a következő pontig: kék, kék kereszt, kék. Amikor egy elágazáshoz érek, be is várok egy épp megelőzött srácot, és kérdezem, hogy mikor lesz már a kék kereszt? Azon már túl vagyunk. Hát én egy ilyen jelzést sem láttam. A dzsindzsa volt az, itt már csak balra kimegyünk az aszfaltra, és ott is vagyunk a Tokodi pincéknél. Szuper. Leválik egy kocsmánál, betér valami innivalóért, így olyan egyedül érek be ide, mint a kisujjam. Minden videón és fényképen tömegeket láttam itt fetrengeni, lazulni, enni, inni, most senki, csak én. Egy hideg kólára vágyom nagyon, de az nincs nekik, így hamar elköszönök, és tovább indulok. Majd a Kakukkban.

Útközben többen figyelmeztettek, hogy a Tokodi pincéknél össze kell szedni magunkat, mert kemény lesz utána, úgyhogy meglátva a kezdődő emelkedőt, eszek egy zselét. Meredeken emelkedik, valaki utolér, elengedem, de nehezen megy előre, ő sem akar gyorsan menni. Egy lányt utolérünk, majd sokáig azt hiszem, hogy ő maradt mögöttem, de egyszer hátra nézek, egy srác ért be. Ismerős, többször előzött már, „neked aztán jól mennek az emelkedők”, mondom neki elismerően. Nehezen akar eljönni a Kakukk, annyira az volt bennem, hogy a Nagy-Gete után már mindjárt az jön, ehhez képest pedig nem kevés szívás volt a kettő között. Végül csak felérek a Kő-hegyre egy kellemes erdős részen, ahonnan a tökéletesen terepen egészen Mogyorósbányáig futok. A tűző napra kiérve visszaváltok gyalogtempóra, majd egy kútnál én is frissítek, feltöltöm a vízkészleteimet. A Kakukkhoz érkezve látom az épp tovább induló két lányt, akiket egy srác próbál meggyőzni, hogy rossz irányba fordultak. Az első hosszabb pihenőt tervezem itt beiktatni, szerencsére van jéghideg kóla is. A túra során először leülök, eszek egy szendvicset, hazatelefonálok, isót keverek, minden kütyüt töltőre teszek. Legalább 15 perc múlik el, most már nagyon indulnom kéne. Dorogi kíséretem érkezik épp, majdnem továbbmegy egyenesen, többekkel mutatom neki én is a helyes irányt. Feltöltöm még a literes üvegem, így ismét 3 liter folyadék van nálam. Innen ismerős út kezdődik, „ISZI 50 visszafelé”. Hamarosan elhagyom a települést, és a kék + útvonalon kéne menni emlékeim szerint, de az itiner egyértelműen kéket ír egészen Koldusszállásig, mintegy 30 km-en át, úgyhogy lefordulok jobbra. Rémlik, hogy az ISZI-n a kék + valami trükk volt, így végül bátran követem a kéket. Emlékeim szerint csak átbukok a dombon, és ott is lesz a település. El is kezd lejteni az út, lehet végre futni. Hamarosan bekanyarodok az erdőbe, aztán egyszer csak emelkedni kezd. Emelkedik, emelkedik, és nem akar véget érni, kezd gyanús lenni, de végig látom a jelzéseket, jó helyen vagyok. Hamarosan beérkezem egy ellenőrzőpontra, kérdezem, „hogy hogy ilyen hamar van pont?” Hát azért, hogy ne rövidítsenek az emberek azon az úton, amit én is ismertem. Felvilágosítanak, hogy eredetileg ott ment az útvonal, amikor még Szárliget volt a cél, de itt hosszabbítani kellett, hogy kijöjjön a táv. Hamar ismét jó kis terepen futok, egy leágazást el is nézek, hatalmas szerencsém, hogy az itt lévő végeláthatatlan kerítést sok videóban és képen láttam már, felismerem, így nem sokat megyek túl. Közben így valaki meg is előzött, nem sokkal később pedig hallom, ahogy másnak is üvöltenek, „hello, nem arra!” Nemsokára befordulok az erdőbe, szuper futóterep, nekilódulok. A forrásnál megállok inni, nagyon jól esik, innen hárman megyünk tovább. Kezdetben aszfalt úton emelkedünk, beszélgetünk, majd erdős részen válik durvábbá a kaptató, itt el is engedem alkalmi túratársaim. Lefele végig jól futható, mire a Bika-völgyben lévő hot-dogoshoz érek, már visszaelőzöm őket. Most nem eszek, még nem vagyok éhes, de egy zselére azért megállok az erdőben, mert valahogy úgy emlékszem, hogy az ISZI-n itt sokáig jöttünk meredeken lefele, biztos kemény lesz megmászni. Óvatosan belekezdek, de meglepően hamar felérek, és egy éles forduló után kint is vagyok a villanyvezetékeknél. Ezt a szakaszt az ISZI-n sem szerettem, nyíl egyenes irtás, ami le föl hullámzik. Legalább nagyon messzire belátom az utat, előttem sehol senki. Mögöttem jön nem sokkal az egyik srác, akivel a forrásnál futottunk össze. Befordulok a dszindzsába, felfele rózsabokrok és csalán között vezet az „út”, már megint. A hosszú „cicanadrág” volt a legjobb döntés, az már biztos. Itt beér a srác, nagy az egyetértés közöttünk abban, hogy ez szar. Együtt megyünk tovább, emlékeim szerint itt viszonylag hosszan sík, eseménytelen szakasz jön. Én már a Gerecse megmászására készülök fejben, és be is kapom az utolsó tervezett magnézium és kalcium tablettát, hogy mire megkezdődik az emelkedő, addigra elkezdjen felszívódni. Egy elágazásnál nincs jel egyik irányban sem. Az egyik úton láthatóan végig van nyirbálva a növényzet, biztos ott voltak a jelzések. A srác elővesz egy GPS-t, de panaszkodik a letöltött track-re, hogy nem az igazi. A GPS-en lévő terep és a valóság stimmel, mutatja az utat, követjük. Sok újabb kereszteződésen haladunk át, de sehol semmilyen turistajelzés, mígnem az egyik fán egy pirosat látunk. Hát az nem kék, az nem jó! Előveszem a tabletet, valóban a piros jelzésen vagyunk, amin vissza tudunk térni a kékre, így legalább nem kell visszafordulnunk, csak egy „kis” kitérőt teszünk. Közben meg vagyok győződve róla, hogy Pusztamaróton ellenőrzőpont van, amit majd lehet meg kell keresnünk. Én futni fogok, mondom, túl sok időt vesztegettünk el, egyet ért a srác, nekilódulunk. Még 65 km-el a hátam mögött is irtó jó érzés futni, biztosan nem vagyok normális. Mindig egyedül futok, de most jó, hogy ketten vagyunk, tökéletesen egy tempóra érik a lábaink a földet, miközben gyakorlatilag repülünk. Olyannyira, hogy még a pirosról is sikerül letérnünk, de gyorsan ellenőrzöm a tableten, tovább ezen az úton egyenesen Pusztamarótra jutunk. Leérünk, két srác ül ott, csodálkoznak rajta, hogy honnan érkezünk. Hát igen, mi találtunk egy hosszabb utat. Nincs pecsételés, csak szesz, az viszont nagyon nem kell, haladjunk. Még megkérdezzük, hogy hogy nem tévedtek el, nekik valaki üvöltött hátulról, amikor el akarták hibázni az utat. A mi környékünkön nem volt senki, így jártunk. A srác is teljesen bizonytalan, hogy mi történik, kérdezi, hogy a hotdogos óta volt-e ellenőrzőpont, a válasz szerencsére nem. Megnézem az itinert, Bánya-hegy a következő.

Kis rosszkedvvel indulunk, hihetetlen, hogy egy ilyen közjáték mennyire le tudja húzni az ember hangulatát. Szolid tempóban kezdünk, nyugodtan menjél, mondom, nyugodtan fog elmenni, válaszolja, de ez most így neki is pont elég. Fizikailag mindketten teljesen jól vagyunk, fejben kell túllépnünk ezen az állapoton. Beszélgetünk, kiderül, hogy a kerítésnél ő is továbbment, de kiabáltak neki. Azt hallottam, nem sokkal voltam ott előtted! Az egyházi üdülő fele megkezdődik az emelkedés, és ez is sokkal hamarabb véget ér, és sokkal kevésbé kemény, mint ahogy emlékszem rá. Félúton kicsit visszavettem, le is maradtam, mert itt elkezdett a jobb combomban elöl fájni az az izom, ami a vulkántúrát is nehézzé tette. Már nagyon kéne ennem, várom a pontot az üdülőnél, de sehol semmi. Próbálok futni, nem nagyon akar menni már az sem, akkor inkább megállok egy szendvicsre. Újra megnézem az itinert, a következő pont Bánya-hegy még mindig, nem tudom honnak vettem, hogy itt is lesz. Kezdek szétesni fejben. Legalább az eszembe jut, hogy a sapkát most már levegyem, nem lesz már rá szükség. Megettem egy szendvicset, indulok, és hamarosan a Getéről ismerős beszédes srác köszön rám. Jó tempót diktálnak, rájuk csatlakozok, így kihúznak a hullámvölgyemből. Azon kezdek el gondolkodni, hogy a srác miért úgy kérdezte, hogy a hotdogos óta nem volt pont? Ezek szerint a hotdogosnál volt? Utolsó, nem feltételes pont a Kakukk volt nagyon régen, akkor tuti, hogy a hotdogosnál is volt, én meg elsétáltam mellette! Simán képes vagyok egészen Bányahegyig emészteni magam ezen, ahelyett, hogy elővenném az itinert, és ellenőrizném. Tényleg rá kell rajzolnom legközelebb az útvonalmetszetet a kezemre alkoholos filccel, mert nagyon nagy ökörségeket tudok bebeszélni magamnak útközben. Teljesen világosban érek a bánya-hegyi ellenőrzőpontra, megkapom a pecsétem, és persze minden rendben van. Eszek egy zselét, kicsit le is ülök közben. Van rengeteg víz, keverek isót, minden üvegemet feltöltöm, így innen már elég lesz a végéig. A combomban lévő fájdalom miatt nagyon gondolkodom a folyékony magnézium bekapásán, de még alig 9 km telt el a tabletták óta, túl közeli, várnom kell. A fejlámpám is felteszem, ne kelljen emiatt később megállni.

Alaposan feltöltődve megyek tovább, végig a kéken kell menni a következő pontig. Bár még épp csak szürkület van, hamarosan az erdőben bekapcsolom a fejlámpát, és örömmel tapasztalom, hogy vannak fényvisszaverő jelzések az úton. Azokat imádom, így sokkal könnyebb lesz. Néhány kilométert jó tempóban lefutok, ismét jól érzem magam, bár a combomban lévő fájdalom nem nagyon akar múlni. Síkon gyalogtempóra váltok vissza, és követek egy jó tempóban haladó csapatot. Nem akar eljönni az ellenőrzőpont. Úgy számoltam, hogy tízre ott leszek, végig jó is volt a tempóm, miért nem érünk már oda? Még futok egy kicsit valami köves terepen, nem valami jó, de végre odaérek. A ponton egy utolsó koffeines zselét akartam enni, de ahogy előveszem, látom, hogy kidurrant, és kifolyt. Most mi lesz? Teljesen kétségbe esek, előveszek egy szendvicset, és megeszem azt. Levessel és teával is kínálnak, de nekem még nagyon melegem van az ilyesmikhez. Közben érkezik két fiatal srác, őket egészen a Pilis óta kerülgetem, egyikőjük kérdezi a pontőrt, hogy mikor ment át az apja. Merthogy még ma be akar érni. Az szép! Ők csak egyben be akarnak érni, hát azért ahhoz képest nagyon jó tempóban tolják.

Hamarosan egy nagyméretű kövekkel felszórt úton emelkedünk végtelennek tűnő időn keresztül. Talán a futócipő esetleg mégsem volt ideális választás? Dehogynem, ha nem a futócipőben indulok, el sem jutok eddig, de legalábbis biztosan nem ilyen gyorsan. Ez a szakasz rettenetes, itt jön az egyetlen igazi holtpontom. Egyedül ezen a részen fordul meg a fejemben, hogy jó lenne kiszállni. De azért nem túl komolyan. Még ha lenne is rá lehetőségem, akkor sem tenném meg. Sokkal kritikusabb szituációkban is felülkerekedtem, sikerülni fog, csak menni kell, egyszer úgyis a végére érek. Szeretném tartani az előttem lévők tempóját, úgy érzem lehetetlen, bár valójában nagyon, nagyon lassan szakadok le tőlük, szinte végig látom a kis pislákoló fényüket. Az emelkedő véget ér, lejteni kezd az út, nem tudom lenne-e erőm futni normális terepen, de ezeken a köveken inkább meg sem próbálom. Valaki utolér, kérdezem, hogy mikor lesz már vége ennek a rettenetnek? Ő már 5 perce is azt hitte, hogy vége, de most már biztosan hamarosan. Nem annyira hamarosan, de eljön az ellenőrzőpont. Leülök egy percre, de érzem, hogy gyorsan el kell felejtsem az előző szakaszt, és csak a hátralévő, mindössze 7 kilométerre szabad gondolnom. Még gyorsan megkérdezem, hogy a városi szakasz ki lesz-e szalagozva, nem valószínű, kedvesen elmagyarázzák az utat, amiből addigra nyilván nem fogok semmire emlékezni, de van térkép az itinerben, ez megnyugtat. Egy telefonhívás haza, már nem sok van hátra, közel a cél. A rövid beszélgetés után kapok egy bíztató sms-t, ami nagyon jól esik. Kezdetben kellemes terepen ereszkedek teljesen egyedül, feltámad a szél, de még meleg a levegő, nem kell a hosszú ujjút felvennem. A távolban villámlásra figyelek fel, az ég felettem tiszta, nem hiszem, hogy el fogok ázni. Folyamatosan gyorsítani próbálok, még kicsit futottam is, de meredek köves rész jön, hordalékot kell kerülgetni, a jobb combom pedig már nem bírja, és már a bal térdem is párszor olyan furcsán mozdult, nem szeretném, ha itt állítana meg. Lassítok. Utolér egy 4-5 fős csapat, elengedem, majd követem őket. Legalábbis az utolsót, aki egy idő után elenged. Mondom neki, hogy nem kell, nem leszek gyorsabb, de erre azt feleli, hogy nem bírja. Jön mögöttem, hallom a fújtatását, tényleg vannak már problémái. Aszfaltútra érünk, de jó, akkor innen már nem sok. Gondoltam. Egy idő után mellettem jön, neki is combban vannak gondok. Hirtelen a felemás zoknijú srác elég jó tempóban elfut mellettünk, odaköszönök, mondom neki, hogy „Hát csak utolértél!”, erre ő azt válaszolja: „Nem vagyunk még a célban!”, és tovább robog, számomra már elérhetetlennek tűnő tempóban. Innen már csak néhány kilométer aszfaltozott városi terep, neki még bőven van ereje futni, nekem semmi, és ezen a rövid úton ez azért olyan gyökeresen nem is fog megváltozni. A két fiatal srác is elkocog, nem semmi, amit mentek. Mi óvatos tempóban bebotorkálunk, számolgatjuk az időt, nekem 20 óra alatti teljesítés volt a célom, ő fél órával korábban indult nálam, de még neki is bőven meglesz. A vasútnál csatlakozik hozzánk a felesége, tudja az utat, és hát jól is jön, hogy már nem kell gondolkodni. Beérünk, alig van valaki a célban, és a felemás zoknijú srác is hirtelen feltűnik mögöttünk. „Hát Te merre jártál?” A vasútnál túlment egyenesen, tett még vagy 2-3 kilométer pluszt a távba. Hát igaza lett, hiába nem sok volt még hátra, 90+ kilométerrel a hátunk mögött már semmi sem biztos. Csipogtatunk, oklevél, kitűző. Hát én azért legalább egy kis tapsra számítottam, jól tud az esni a célba érkezőknek. Kint leülök, elfogytam. Néhány perc pihenés után nagyon megszédülök, amikor felállok. Elmegyek az étterembe levest enni, elég éhes vagyok, hátha akkor jobb lesz. Egy fél szelet kenyér megy le 10 kanálnyi leves kíséretében, pedig finom, és biztos, hogy az éhség a bajom. A mellettem lévő asztalnál ülő srácokat kérdezem, hogy nincs-e náluk szőlőcukor, szerencsém van, örök hálám nekik! Hármat szépen szétrágcsálok, és jó sok vízzel leöblítem. Néhány perc múlva helyre áll a rend, úgy tűnik már semmi cukor nem volt a véremben. Hát az a kilyukadt zselé sokba került, az utolsó 20 km így lehet, hogy nem is igazán a terep miatt volt rossz, hanem egyszerűen egy klasszikus eléhezésbe futottam. Otthon találtam még egy bontatlan zselét a táskámban... Kiszámolom az időt: 18:48. Elképesztően jó! A tablet mérése szerint 101 km-t mentem, ami a két eltévedést nézve reális lehet. Ez 5,37 km/h-ás (11:10 /km) átlagtempót jelent, ami az előzetesen kitűzött 5 km/h-át bőven meghaladja.

Az első 40 km-en végig 6 km/h feletti tempóban mentem, ami messze felülmúlja minden várakozásomat. A 40 és 50 km közötti szakasz volt az egyik legnehezebb, itt kellett megmászni a Nagy-Getét, majd az utána következő rész lepett meg engem igazán, jóval nehezebb volt, mint amire számítottam. Itt elfogadható volt a tempóm. A következő 10-es már a Kakukkban eltöltött hosszú pihenő miatt lett lassú, ezen lehetne faragni. A 60 és 70 közötti átlagot az eltévedés, és a Gerecsére mászás közben kialakult combfájdalom határozta meg, és itt már kis eléhezéssel is küzdöttem abból kifolyólag, hogy fogalmam sem volt, hol vannak az ellenőrzőpontok. A Bánya-hegyre világosban való beérés fejben helyretett, a fényvisszaverős szalagozás pedig megnyugtatott, hogy nem fogok eltévedni, így újra elég sokat futottam. Itt a terep is jó volt, a tempó jobb is lehetett volna. Az ezután következő köves kaptató mindent kivett belőlem, csodálkozom is, hogy itt még sikerült az 5 km/h-át tartanom. Végül 90 km környékén felértem a tetejére, de hiába jött innen már csak lejtő, még jó ideig eltartott ez a szörnyű kő, ami az egyre jobban eldurvuló eléhezésnek köszönhetően teljesen felőrölt, és már csak 4,5 km/h-ra voltam képes. Pedig a vége simán futható lehetett volna, itt a combomban lévő fájdalom nem lassított. Az első fele a távnak szinte tökéletesen ment, az emelkedőkön vagyok még kicsit lassú, és egy tervezett étkezést kihagytam, ami nagy hiba volt. A táv második felén viszont már rengeteg volt a hiba, túl hosszúra nyúltak a pihenők, helytelen étkezés, eltévedés, totális belezavarodás az ellenőrzőpontokba. Valószínűleg mindegyik probléma az eléhezésből ered, így erre kell majd még jobban koncentrálnom a legközelebbi ilyen hosszú kihíváson. Mert lesz legközelebbi.

Hétfőn nagyon erős izomlázam van. A jobb combomban lévő izom miatt aggódom a legjobban, mert még mindig nagyon fáj. Lépcsőzni alig tudok, a vádlijaim meg vannak merevedve, a bal talpam nagyon fáj, és még a jobb sípcsontom mellett is érzek fájdalmat. Kedd reggel jobbnak tűnik a helyzet, legalább a combomban teljesen elmúlt a fájdalom. Szerdára sokat javul az állapotom, már csak a bal talpam fáj, este a vonattól lekocogom a hazáig tartó 2 km-es utat. Egész jól esik, a talpamat leszámítva úgy tűnik nincs sérülésem. Ez megnyugtató. Csütörtök hajnalban felveszem a futócipőm, és négy nappal a Kinizsi után nekivágok az edzésterv szerinti 7k-s távnak.
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár