Túrabeszámolók
|
|
Sziasztok!
Idén 11. alkalommal vágtam neki a Börzsönyi Éjszakai Túrának. Korábbi próbálkozásaimat tekintve 6 sikeres, és 4 sikertelen kísérletem volt. Úgy gondolom, hogy ezen a túrán le lehet mérni egy ember aktuális erőnlétét, és szellemi felkészültségét is.
Idén a túra érdekességét ugye az adta, hogy a Nemzeti Park az éjszakai állatok védelme érdekében nem adott engedélyt a túra megrendezésére. Mikor ezt megtudtam nagyon csalódott voltam, de már akkor egyből elhatároztam, hogy lesz ami lesz, én elmegyek, és megkísérlem végigjárni az útvonalat. Két túratársammal terveztük a távot teljesíteni, de az egyik lemondta amikor meghallotta, hogy szervezett túra nem lesz, így a másik - szinte állandó túratársammal - Balázzsal indultunk el Budapestről gépkocsival Királyrétre, hogy az autót ott letéve tömegközlekedéssel jussunk el Kemencére a rajthoz. Balázs kitalálta, hogy egy flakon ásványvizet elrejt az avarban a Spartacus-háznál, hogy majd félúton felveszi, és addig sem kell cipelni. Érdekes volt nappali világosságban látni a házat, mert bár 10-szer jártam már itt, de világosban még csak most először.
A víz elrejtését követően az autót Királyréten a Fáradt vándor fogadó előtt parkoltuk le, ahonnan busszal Kismarosra, onnan vonattal Szobra, onnét pedig busszal Kemencére mentünk. Királyréten találkoztunk egy szegedi sráccal, aki szintén letette az autóját Királyréten, és onnantól velünk jött. Így jutottunk el 2016. február 6.-án 15:30 körül a túra korábbi starthelyének számító Kőrózsa vendéglátó egységbe, ahol hármunkon kívül egy túrázó sem volt. Unicum-sör, rántott szelet vegyes köret elfogyasztását követően izgatottan vártuk, hogy mi vár majd bennünket a börzsönyi fő alapponton, ugyanis Csanya megemlékezést tervezett 18:00 órától oda. Amíg vártuk hogy teljen az idő a pultos hölgyet két kapatos állapotban lévő középkorú férfi tartotta szóval, és mint kiderült a két férfi még csak egy-két órája ismerte egymást, de úgy nézett ki egymásban örök barátra tettek szert, és ez az elfogyasztott sörök hatására egyre csak fokozódott. A pultos hölgy időközben elmondta nekünk, hogy nagyon sajnálja, hogy a túra nem került megrendezésre, és furcsán nézett ránk, hogy mi ennek ellenére is nekivágunk, de persze jó utat kívánt, és azt is mondta, hogy vigyázzunk magunkra.
Este hat órára odasétáltunk a börzsönyi fő alapponthoz, ahol a sötétben összesen kb. 2 tucat ember gyűlt össze, és várta Csanyát, hogy a megemlékezés elkezdődjön. Csanya röviddel ezután meg is érkezett, majd a kölcsön kapott viharlámpával a pontom megállva Csipivel mécsest gyújtott, és még Farkas Zsolt fényképét is elhelyezték a két termetes szikla lábához. Csanya pár perces beszédében sajnálatát fejezte ki, hogy a túrát idén nem lehetett megrendezni, és ígéretet tett arra, hogy ennek ellenére jövőre is megpróbálja megszervezni. Megköszönte, hogy ilyen sokan eljöttünk (persze ő még ekkor nem tudta, hogy a végére kb 40-50 túrázó is összegyűlt), és elmondta, hogy több alternatívában gondolkodott, hogy esetleg hajnali indulással megrendezné ugyanezt a túrát, vagy rövidebb útvonalon valami útvonalat kieszel, de még nem tudta pontosan megmondani. Hozott magával a régi, és a viharkár miatt módosított útvonalról szóló itinert is, amiket odaadott annak aki kérte.
A beszéd végeztével Csipi becenevű futó srác közölte, hogy ő egy másik sráccal az eredeti útvonalat járja végig, és elmondta, hogy két rész van benne ami nagyon nehezen járható a kidőlt fák miatt. Egy ha jól értettem Pupu-ként bemutatkozó férfi közölte, hogy ő idén kilencedjére jött, és idén is teát, és egyéb finomságokat fog fogyasztani a Rakottyás-völgyben, és mivel többet hozott mint ami neki elég, ezért ha valaki arra menne az este folyamán azzal nagyon szívesen megosztaná amilye van.
Néhány csoportkép elkésztését követően az ekkor jelen lévő huszonegynéhány ember nekivetemedett a zöld sávjelzés kaptatójának. Balázzsal együtt megköszöntük Csanyának a fáradozásait, hogy a nehézségek ellenére megpróbálja életben tartani ezt a számunkra nagyon fontos túrát, és kezet is ráztunk vele.
Mi Balázzsal egyébként utolsóként 18:20- kor indultunk el az emelkedő úton. Rögtön az elején sikerült is elnéznünk egy kereszteződést, és tovább mentünk egy szekérúton, de később láttuk, hogy az előttünk haladók lámpáinak fénye tőlünk messze jobbra fenn található, így toronyiránt vettük az emelkedőt, és így tértünk vissza a helyes útra, és futottunk össze szegedi alkalmi túratársunkkal. Ekkor kb. 2 fok lehetett az ösvény kissé sáros volt, de ahogyan haladtunk egyre feljebb, úgy csökkent a hőmérséklet, és lett egyre összeállóbb a talaj. Útközben az egyik meredek emelkedőn két túratársat hamar utolértünk, egyikük már látszólag nagyon fáradt volt, pedig hol volt még a vége....
Haladva egyre feljebb a hegyen balról pazar kilátás tárult elénk a kivilágított falvak fényei a kristálytiszta levegőben madártávlatból gyönyörű volt, és lassan a hófoltok is megjelentek. Valahol félúton Magosfa felé előttünk kb 20 méterrel a turistaúton két hatalmas szarvas szaladt át - ritkán látni ilyet túra során. Még feljebb haladva újabb három túrázót értünk utol, akik éppen a földet nézték hitetlenkedve. Melléjük érve mutatták meg hogy a földön egy lepke található. Tovább haladva bár nem mentünk lassan Balázs lassúnak találva a tempót háromfős csapatunk élére állt, és iszonyatos tempóban kezdett felfelé vágtázni az egyre meredekebb hegyen, miközben a szél is feltámadt, és egyre erősebben kezdett fújni, mindeközben pedig a hőmérséklet is bőven nulla fok alá csökkent. Én a tempót nem bírva le is maradtam kicsit, de Balázs végül lassított, mert később ő is úgy gondolta, hogy ne az első emelkedőn pukkanjunk ki. Magosfára felérve kb 10 centi hó, nagy szél, és hideg fogadott bennünket. Elérve a hagyományos útvonal felé történő elágazást - ahol az ellenőrző pont szokott lenni - csak egy táblát találtunk, amely felszólította a természetjárót, hogy forduljon vissza, arra nem menjen tovább, mert az út járhatatlan.
Innen a Csóványos már nem volt messzire ennek megfelelően hamar meg is érkeztünk. A kilátónál erős volt a szél, de kristálytiszta volt az idő, a sötét ellenére messzire el lehetett látni. A torony aljában több túrázó pihent amikor megérkeztünk. A kilátóba benézve egy rövidnadrágos futóruhás srácot találtunk, aki láthatóan nem volt jó bőrben - közölte is hogy meghúzódott lába, ezért ő innen a Nagy-hideg-hegyre megy tovább. Szerintem lehet fázott is kicsit... Az itinerekre rárögzítettem, hogy 20:10-kor érkeztünk meg. Balázzsal meg is beszéltük, hogyha visszaérünk másodjára a Csóvira, akkor felmegyünk a kilátóba, és körülnézünk, hiszen tényleg kristálytiszta volt az idő, és a sötét ellenére messze-messze el lehetett látni. Innen a zöld sávjelzésen folytattunk utunkat, majd a kék négyzeten balra fordulva haladtunk. Itt kb tízen verődtünk egy csoportba, és haladtunk elég jó tempóban lefelé. Balra tekintve a Pogányvári-kaszálóra átnézve láttuk, hogy Csipi, és a társa másznak a Csóványosra felfelé, legalábbis a lámpáik fénye alapján. Egy alkalommal mind a tízen letértünk a jelzésről, de a hibát korrigálva hamar megtaláltuk a jó utat. Királyházától kb 3 km-re jöttek velünk szembe az első futók, el is jöttek mellettünk összesen vagy tízen. Balázs ekkor vélte felfedezni, hogy mintha kezdene ködös lenni az idő, illetve füstszagot is érzett, amit szerinte egy közeli faluból hozhatott ide a szél. A 7,1 km-es többnyire meredek lejtőn lefelé végig azon járt az eszem, hogy vajon hogyan fogok ide visszamászni. Másfél óra alatt értünk le Királyházára, ahol egy tábortűz égett. Pupu és két társa nagyon kedvesek voltak, teával, gyümölcskenyérrel, többféle csokival, és ki tudja mivel kínáltak bennünket. Többen jeleztük, hogy be lehet-e szállni valamivel az anyagiakba, de csak abban kértek segítséget, hogy ne kelljen visszacipelniük amiket hozta! :) Szerintem mindenki nevében ezúton is köszönetünket fejezhetem ki Pupuék felé, maximális tisztelet Nektek! :)
Ide egyébként 21:40-kor érkeztünk meg Balázzsal, és a szegedi sráccal. A szegedi srác hamarabb indult el a pontról az emelkedőn felfelé, majd mi is követtük. Felfelé haladva láttuk hogy a rajtnál jelen lévő kb 23 emberen túl mennyien indultak még később, ahogy fentebb is írtam kb 40 és 50 közé teszem az indulók számát. A hosszan emelkedő részen utolértük szegedi ismerősünket, aki lassabb, de folyamatos tempóban küzdötte felfelé magát, mellette elhaladva jó utat kívánt nekünk, mi pedig szépen lassan magunk mögött hagytuk. Felfelé azon diskuráltunk Balázzsal, hogy a füstöt valószínűleg a völgyből, Pupék tüzétől hozta fel a szél, de Balázs ragaszkodott a fentebb vázolt közeli falu házainak kéményei elmélethez. Mindketten érveket, és ellenérveket sorakoztattunk fel saját verziónk mellé, de végül nem tudtunk megegyezni a füst eredetében. :) Érdekes módon az emelkedőn hamar egyre feljebb jutottunk, a kilométerek gyorsan fogytak, és ismét elértük azt a magasságot, ahol már összefüggő h borította a tájat, viszont a Balázs által lefelé úton említett köd egyre markánsabban volt jelen, és a vége felé már olyan egybefüggővé vált, hogy a Csóványoson lévő kilátó betontömbjét még 10 méterről sem lehetett látni. Így mindamellett hogy a lábaimból erőteljesen fogyni kezdett az erő, nem is lett volna értelme a kilátóba felmenni, mert még egymást sem biztos hogy láttuk volna, és persze örültem, hogy nem kell erre energiát pazarolnom, pedig csak kb 30 méter plusz szint lett volna. Hiába, de ez van. :) 23:35-öt írtam az itinerre.
Itt megint egy kb tízfős csoportba verődtünk össze, és indultunk lefelé az OKT útvonalán a Foltán kereszt felé. Itt megjegyezte az egyik túratárs, hogy a kék már nem ott megy ahol megyünk, hanem valamivel odébb vitték, és ő azon is indult, de az út pár száz méter után azonos csapáson folytatódott. Csapatunk igen nagy tempót diktálva haladt lefelé, és egyszercsak két szemből jövő fejlámpára lettünk figyelmesek. Elég fáradt lehetett mindenki, mert csak lassan esett le, hogy Csipiék azok, és mivel ők az eredeti úton jönnek, most mennek másodjára a Csóványosra. Váltottunk is pár szót, és elismerésünket fejeztük ki irányukba, hogy a viszontagságok ellenére is a régi utat róják, míg ők is megdicsértek bennünket, hogy jól haladunk. Csipi még azt is közölte, hogy nemrég találkoztak túrázókkal, akik meg a Vulkán túrát csinálják. Igen, éjszaka, télen.... Folytatva utunkat a csapat eleje nagyon gyors tempót diktálva eltűnt előttünk a távolban, és mi Balázzsal ketten folytattuk a túrát. A Foltán-kereszt után jobbra fordultunk és ismét a kék négyzeten haladtunk, és ismét a fehér hóhatár alá értünk, a köd alá szálltunk, de elég sáros lett az út. Borzasztó meredek sáros úton értünk le a Spartacus-házhoz, ahol hónak nyoma sem volt, viszont megtaláltuk a Balázs által elrejtett ásványvizet, bár nem éppen meleg hőmérsékletű volt. 00:50-re értünk ide. A ház előtt lévő padoknál pihentünk egy jó negyed órát, ettünk, ittunk mulattunk, csak a jól megszokott tábortüzet hiányoltuk.
Utána amikor továbbindultunk megérkezett szegedi útitársunk, aki többedmagával pihenés nélkül továbbindult a kék négyzet rettentő meredek emelkedőjén. Balázzsal elől haladva messzire magunk mögött hagytuk a többieket, és innentől egészen a Nagy-hideg-hegyig már nem találkoztunk túrázókkal. Az emelkedő meredeken, és végig csak emelkedett, nem nagyon volt benne pihentető szakasz. Kék kör, piros kör, folyamatos emelkedő, csak a Börzsöny és mi, felfelé, felfelé. Tavaly Csanya úgy indította a csapatot a Kőrózsából útnak hogy kilépve a házból balra található a Börzsöny, és mindig felfelé, mindig felfelé. Csanya szavai ismétlődtek a fülemben, mindig felfelé, mindig felfelé, és az emelkedő nem akart fogyni, sőt ha lehet még meredekebb lett. Ismét elértük a ködöt, és az összefüggő havas tájat, és a szél is rettenetesen fújt, a hőmérséklet viszont nagyon alacsony volt. Végül elértük a piros x-et, amelynek lejtése sejtette, hogy ismét meredekebb emelkedő várható. A piros sáv jelzés kereszteződésében lévő tábla tájékoztatása alapján hamar összeraktuk, hogy az előttünk lévő kb 800 méteren még majdnem 100 méter emelkedő lesz. Na mindegy gondoltuk, és haladtunk tovább, majd jött ismét a meredek fagyos, lejárt emelkedő, ami tiszta jég volt, nehezen esett a felfelé haladás, de végül elértük a tetejét, ahonnan már csak alig 100 méterre volt a NHH-i turistaház. Az ajtaja nyitva volt, és a belőle kiáradó melegség, biztonság egyszerre volt hívogató, és taszító. Tudtuk, ha bemegyünk nagyon nehéz lesz tovább menni. 02:35-öt mutatott az órám. Benn több túratárs pihent, mindösszesen egy piros led füzér világított a háttérben, különös hangulatot adva a helynek. Az emberek odabenn szinte csak sugdolóztak, nem akarták felébreszteni az alvó túratársakat akik álmaikban talán valami egzotikus meleg tengerparton jártak.
Tudtam, hogy nem szabad sokat időznünk itt, mert a ház, a meleg, a kényelem magába szippant, ezért rövid pihenő után indulás volt tovább a Hamuház felé. Balázs egész túrára jellemző szószátyársága valami különös oknál fogva elhallgatott, gyakorlatilag hozzám sem szólt míg a Hamuházhoz le, majd feljöttünk. Lefelé jól járható volt az út, de annak meredeksége nem sok jót vetített előre a visszaútra. Itt ismét szembetalálhattuk magunkat a futókkal. Ezen szakasz nehézségét az adta, hogy a jelzések több helyen új nyomvonalon haladnak, így aki emlékezetből közlekedett, az hamar bajba kerülhetett a jelzések hiánya miatt. A piros kereszt után, a kék sávjelzés következett, amin leereszkedve az egyre erősödő patak robaja sejtette, hogy a Hamuház már nincs messze. A Hamuházhoz leérve ismét rövid pihenőt tartottam, majd nekivágtunk az emelkedőnek három alkalmi túratárssal. Egyikük a menet elejére állva rettentő tempót diktált, így hamar felértünk az Aklok-rétjére. Ott azonban megálltak pihenni, és így lemaradtak. A NHH előtti fakivágásos részhez elérve tudtam, hogy bár közel a cél, de nem adják ingyen azt. A hegyre felmenni fagyos, jeges, havas úton vezetett az út, és az emelkedő talán a legdurvább volt ami a túrán ránk várt, de az is lehet hogy csak így a végén tűnt már leküzdhetetlennek. Ennek ellenére csak sikerült felérni ismét turistaházhoz, amely előtt megállva sokáig csak ámultam, hogy ismét sikerülni fog.
A házhoz 05:20-kor volt az érkezés, benn ismét csak pár perc pihenés után indultunk lefelé. A ház hőmérője -8 fokot mutatott, és elég erősen fújt a szél, a ködtől csak keveset lehetett látni, és a hó is szép egybefüggő volt. Nem is akaródzott csak nehezen megtalálni a Királyrétre vezető piros jelzést. A klímaviszonyoktól, és átizzadt, vizes ruházatomtól, valamint a fáradtságtól, kimerültségtől rettenetesen fázni kezdtem, és nagyon bosszantott hogy nem találjuk a helyes utat. Többször tanulmányozva a térképet rájöttünk, hogy a sífelvonó aljáig kell lemennünk, és ott majd meg lesz a jelzés, és végül így is lett. Elég bonyolultnak tűnő útvonalvezetés során leértünk a Magas-taxi turistaházhoz, ahol már nem volt köd, és kezdett világosodni is. Balázs hangja újból megjött, és kedélyes beszélgetés közepette haladtunk lefelé, és értük el a Taxi-nyiladékot, ahol már sem köd, sem hó, sem szél, sem fagy nem volt, itt már inkább a sár volt jellemző. Szépen lassan, de biztosan haladtunk lefelé. Útközben egy srác előzött meg futva bennünket. Lassan feltűnt előttünk a hegy, amelyhez közeledve tudtam, hogy megpróbáltatásaink a végéhez közelednek. A talaj nem fogadott kegyeibe minket, talpat nem kímélő köves úton értünk le az aszfaltig, útközben a fejlámpánkat lekapcsoltuk, túrabotjainkat összehúztuk, és megérkeztünk a Fáradt vándor fogadó elé állított autónkhoz, amely derekasan lefagyott. Ekkor 07:10 volt. Normál esetben itt kaptuk volna meg az oklevelet és kitűzőt. Mivel tudtam, hogy idén ez elmarad, ezért Balázs és saját részemre oklevelet, és kitűzőt készítettem, amelyet az autóból elővettem, és Balázs részére - akinek erről fogalma sem volt - átadtam. Nagyon örült neki, és megkértem, hogy adja át nekem az enyémet is. Én is nagyon örültem neki! :) Száraz ruhát vettünk fel, majd Ákos bácsi büféjében Balázs megvendégelt egy tea virsli kombinációra, ami nagyon jól esett. Sajnálattal vettük tudomásul, hogy valószínűleg ez volt az utolsó virslink Ákos bácsinál, ugyanis a bódéját el kell bontania hamarosan. Mind a tea, mind a virsli egyszerűen világbajnok ízű volt.
Itt találkoztunk ismét Csipivel, aki elindult még egy 30 kilométeres túrán. Azt mondta ha már eljött a Börzsönybe akkor kihasználja a lehetőségeket!
Ezután autóba ültünk és irány hazafelé. Remélem, hogy jövőre szervezetten is megrendezésre kerül majd a túra. De ha esetleg mégsem, egy valamit megígérhetek: jövőre ismételten ott leszünk Balázzsal, és nekivágunk!
|
| | | | |
|
|
Sziasztok!
Idén ha jól számolom tizedik-tizenegyedik alkalommal vágtam neki a Tortúrának. Mint ahogyan korábban is írtam szeretem ezen az év végi túrán az egész éves hajtás okozta fáradalmakat kipihenni, illetve a fejembõl olyan szépen el szoktak fogyni a "nehéz" gondolatok a túra végére.
Idén szokás szerint a túrával kapcsolatos logisztika adta fel a leckét, ugyanis a rajt és a cél nem pont egy helyen van, ezt kiküszöbölendõ - jobb lehetõség híján - gondoltam a 4:38-as vonattal elmegyek Egerbõl Miskolcra, onnan meg vagy tömegközlekedéssel, vagy taxival megyek Tapolcára. Elég fárasztónak hangzott, de hát ez van.
A túra elõestéjén a túra facebook oldalára ránézve tudtam meg, hogy az egyik túratárs indít egy buszt, amire ketten visszamondták az indulást. Erre a lehetõségre lecsapva már ment is az üzenet, és a szervezõ röviddel ezután tájékoztatott is, hogy elvisznek. Nekik ezúton is köszönöm, hatalmas segítség volt!
A megbeszéltek szerint - 130 km vezetést követõen - 04:30-kor ott is voltam a Minaret lábánál, ahova harmadikként érkeztem. A hajnali órában volt valami különleges. Ott álltunk 2 fokban, sötétben szemerkélõ esõben a Minaret lábánál, és vártuk a buszt, közben egyre többen lettünk. A túratársak nem igazán ismerhették egymást, mert kevés beszélgetés volt csak, az is fõképp az esõrõl, illetve volt aki érdeklõdött, hogy ki honnan ismeri a buszút szervezõjét, de a legtöbben nem ismerték. Rövid várakozást követõen két busz is érkezett, én a nagyobbikba szálltam, ahol ha jól emlékszem egy Anita nevû lány mellé jutott hely, aki éppen egy vállalati buliból érkezett alvás nélkül, és meg is említette, hogy idén már kb. 4400 km-t gyalogolt.
A buszok 06:05 körül megérkeztek a tapolcai iskolához, ahol bár sokan voltunk nem alakultak ki hosszú sorok az elõnevezésnek köszönhetõen. A papírom átvételét, majd a rajtidõ ráírását követõen 06:30 körül neki is vágtam a távnak. Az esõ az továbbra is esett, de különösebben hideg nem volt. Utunk az aszfalton elvezetett az újonnan épülõ szállodarész mellett, amelynek rönk házai pazar módon voltak kivilágítva a még mindig meglévõ hajnali sötétségben. A terület bejáratánál egy álmos éjjeliõr értetlenül nézte, hogy mit keres ott ez a sok fejlámpás ember ilyen korán. Az aszfaltút elhagyását követõen rátérve az ösvényre kezdõdött az egész túrán jellemzõ sár. Mondjuk ez a rész szinte minden évben sáros, de most talán egy kicsit még sárosabb volt, ha lehet ilyet mondani. Ezen a részen még a futók is lassabb tempóra kapcsoltak, gondolom nem akarták kitörni a bokájukat. Ahogyan haladtam elõre a sáros úton, úgy lett egyre világosabb, és így a fejlámpát is lekapcsolhattam. Ahogyan egyre magasabbra értünk a hegyen azt vettem észre, hogy az esõ ráfagy a fák ágaira, úgy mint amikor ónos esõ esik. Gyönyörû látvány volt ahogyan a szürkés ágú fákra cukormázszerû vékony jégtakaró fagyott. Ahogy haladtunk egyre magasabbra felfelé érdekes módon úgy lett egyre melegebb. Na persze nem lett 20 fok csak 1-2, de ez pont elég volt arra, hogy a jég a fákról olvadni kezdjen, és szépen, lassan és folyamatosan, esõre emlékeztetõ módon áztatott bennünket. A Som-hegy emelkedõje bár sáros volt, de valahogyan ma nem okozott különösebb nehézséget. Az emelkedõ végén az erdészeti út erõsen meg volt fagyva, arra kiérve nagyon óvatosan kellett menni. Két lány túrázó a jégen elõttem nem sokkal hatalmasat esett, de a mellettük lévõ túratársak egybõl felsegítették õket. Így értünk ki a Bükkszentkeresztet Szentlászlóval összekötõ útra, amely már le lehetett takarítva, mert csöppet sem csúszott. A faluba beérve a házak között meredek lejtõt követõen az út ismét emelkedni kezdett, és egy jobbra nyíló utcában volt az ellenõrzõ pont, amelyre érkezve hosszú sor fogadott. Kb. 5 perc sorban állást követõen megkaptam a pecsétet, és az aláírást, és teával is ellátták a túrázókat.
Rövid pihenés után továbbhaladtam Bánkút felé. Itt már nem volt akkora sár, viszont ezeken a részeken már megesett, hogy ha a szél kissé megmozgatta a fa ágakat akkor nem egy hanem egy jókora adag jégdara szakadt le a földre, és jaj volt annak aki alatta állt.
Hollóstetõ elõtt mindig megcsodálom a jelenleg már hatalmas fenyõerdõt, ami 2004-ben, amikor elõször voltam itt, még csak kb 1 méteres kis fenyõkbõl állt, most meg már 5-6, vagy ki tudja hány méteresek.
A Rejtek, és Sugaró emelkedõje sem okozott különösebb nehézséget, hamar felértem rajtuk, majd a Bükk-Fennsíkon siettem tovább a síház irányába. Útközben ismét szembesülni kellett azzal, hogy a Bükkben tudatos erdõgazdálkodás keretében folyamatosan óriási területeken vágják a fákat....
A Fennsíkon éppen elhaladtam egy hatalmas fa alatt, és utánam jött egy túrázó és két futó, akik pont a nyakukba kaptak a fáról lezúduló hatalmas jégdara záport. Elég fájdalmas lehetett mert az egyikük fel is kiáltott, de szerencsére komolyabb baj nélkül megúszták. A síházban bár sokan voltak hamar pecsétet kaptam és bõséges ellátás állt rendelkezésre. Az asztalokon hegyekben állt a zsíros, és vajas kenyér, és a teakiöntõk sem tudtak kiürülni - azonnal pótolták a hiányzó mennyiséget a szervezõk. Én kb 4 óra 40 perc alatt értem ide. A közelemben állt két futó srác. Az egyik közölte, hogy 2 és fél óra alatt ért ide. Mindig elképedek az ilyen teljesítményeken. Az utamat folytattam Bánkút irányába, de elõtt letértünk balra a Faktor-réti Madonna felé, ahol zsírkrétával kellett papírra írnunk, hogy ne legyen meg a csalás lehetõsége, mint ahogyan két évvel ezelõtt. Akkor többen fel sem mentek a Síháztól Bánkútig, hanem egybõl Tar-kõ felé vették az irányt.
A Madonna után olyan fáradtság jött rám, hogy majdnem elaludtam, de közben haladtam tovább. Ez a fáradtság egészen Tar-kõig kitartott, ahova egy kb 15 fõs csoporttal együtt értem fel. Tar-kõn minket alattunk elterülõ tejköd fogadott, azaz a hegyekbõl semmi nem látszott az ég világon csak fehérség. Mosolyogtam is magamban a neten utólag megnézve hogy egyeseknek milyen szép kilátásban volt része ugyanonnan csak kis idõvel elõttünk, vagy utánunk. Valaki az írta, hogy ez volt számára az év legszebb kilátása. Nekünk ebbõl ma nem jutott, így továbbhaladtam immáron Eger irányába. Az út bár sáros volt, de azért lehetett rajta haladni, a Toldi-kapu lejtõjén érdemes volt óvatosan haladni a csúszós leveleken.
A kék + jelzésen haladva ismét elkezdtek a fáról potyogni a jégdarabok annyi különbséggel, hogy mostmár magányos darabok estek le. Kb 4-5 cm hosszú 1-2 cm széles jégdarabok estek, amik néha fejbe találva meglehetõsen kellemetlen érzést okoztak. A földön lévõ 4-5 négyzetméternyi fehér foltokból ki lehetett találni, hogy hol érdemes gyorsabban haladni, vagy akár elkerülni a területet, ha az ember nem kér jeget a fejére. A Hereg-réten is fakitermelés volt folyamatban, nem beszélve a Tamás-kút felé vezetõ emelkedõn ahol az úttól jobbra esõ domboldal teljesen ki volt irtva. Innen visszanézve Tar-kõ felé gyönyörû látvány volt, ahogyan Tar-kõ sziklaorma felnõ sapkában volt. Tamás-kúton a megszokott hegyi mentõ csapat látott el bennünket pecséttel, és teával. Innen a zöld jelzésre kellett felkapaszkodni egy meredek emelkedõn, ahol a korábbi hónapokhoz-évekhez képest annyi könnyítés történt, hogy a korábbi vihar okozta fakidõléseket megszüntették, így már nem a kidõlt fák lombkoronáján-törzsén kellett hegyen felfelé keresztben-kasban haladni, viszont a megmaradt magas fákról leesõ jégdarabok idõnként úgy fejbe vágtak, hogy a szemem majdnem bekönnyezett. A zöld sávjelzés kissé sáros, de jól járható volt, a Völgyfõ-ház hamar elérkezett, innen azonban a Török-út nagyon sárossá vált, viszont a jégdarabok már jó ideje nem záporoztak az ember fejére. A sáros úton dagonyázva haladtam Várkút felé. Útközben erõteljesen sötétedett, és a köd is kezdett leszállni. Vasbánya-tetõ elágazásnál két túratárs elindult Noszvaj irányába a hatalmas ködben, távolodó lámpafényüket megpillantva kiabáltam nekik, hogy nem jó irányba mennek. Mint késõbb hallottam, ezen a ponton többen is elmentek rossz irányba. Itt ért a sötétség olyan szintre, hogy a fejlámpát ismét elõ kellett vennem. A Várkútra vezetõ emelkedõn többször variáltam, hogy lámpával, vagy lámpa nélkül menjek, mert lámpa nélkül csak alig láttam, ha meg felkapcsoltam akkor a ködöt világította a lámpa, és alig látszott valami a fehér párán kívül. Várkúton már szinte átláthatatlan köd volt. Több fejlámpa fényét láttam a felújított turistaház ajtajában tanácstalanul forgolódni. Szóltam is nekik, hogy jöjjenek, mert a pont még elõrébb van. A Várkúti ponton 3 Úr volt a pontõr, és egy kis Sokol-ra emlékeztetõ zeneszerszámból halkan zenét hallgattak. Amíg ott voltam, teáztam és étkeztem felcsendült például az Egy szál harangvirág címû sláger is. Utunkat folytatni akartuk többen együtt a házból kilépve, de ekkor a köd már tényleg átláthatatlan volt. Mivel sokszor voltam már erre nagyjából tudtam az utat, de sötétben, tejködben nem volt egyszerû a tájékozódás. Kb. 5 fõs csapatunk élére állva elõl haladtam, és próbáltam nem eltéveszteni az utat, ami lényegében abból állt, hogy próbáltam a földön lévõ ösvényrõl nem letérni, illetve a fákon megpillantani a jelzéseket, ami csak kb 3 méterrõl volt látható. Mintegy 40 perc vonatozás után értünk el a Nagy-Egedi elágazáshoz, ahol balra fordulva az út meredeken lejteni kezdett, és így a köd szintje alá ereszkedtünk, olyannyira, hogy Eger kivilágított városát felülrõl csodálhattuk meg. Az Eged lejtõje talán a szokásosnál is kavicsosabb volt, ami a talpunkat így a túra végén egyáltalán nem kímélte. A Kis-Eged emelkedõje tiszta agyag és sár volt, a cipõnk eléggé megnehezedett, mire a tetejére értünk, és persze sokszor csúszkáltunk vissza is. Így értünk el az aszfaltútra, ahonnan már csak le kellett csorogni a Dobó-tér irányába, és hamarosan ismét ott álltam a Minaret lábánál. Az iskolába a patak felõli kapun mentünk be, ahol 12:20 perccel az indulást követõen megkaptam az oklevelet, és a kitûzõt, illetve teát/forralt bort, és felvágottas kenyeret is kaptam. A kenyér nagyon finom volt, de számomra a régen megszokott fõtt virsli jobban esett volna.
Még talán annyi bölcsességet szeretnék a végére, hogy ezen a túrán arra jöttem rá, hogy a túra elején az ember ruhája tiszta, illatos, a feje meg tele van mindenféle gondolattal. Ahogyan a túra során haladunk egyre elõrébb, egyre több kilométert magunk mögött hagyva, úgy lesz a ruhánk egyre büdösebb, izzadtabb, koszosabb, sárosabb, ugyanakkor az elménk meg egyre tisztább, könnyedebb, nyugodtabb. Szerintem én ezért járok ezekre a túrákra "szenvedni". Hát ennyi.
A szervezõknek ezúton is köszönöm a túra lebonyolítását, szerintem elég jól sikerült a nagy számú résztvevõ sétáját lehetõvé tenni!
A szervezõknek, és a túratársaknak is Boldog Karácsonyt Kívánok! Jövõ decemberben ugyanitt! |
| | | | |
| |
|
Sziasztok!
2013.-ban is, mint ahogy a korábbi években is tiszteletemet tettem a Tortúra 65 kilóméteres útvonalán. Ez a túra valahogyan nagyon belopta magát a szívembe, lehet hogy az útvonal (Miskolcról Egerbe gyalog), vagy talán az idõzítés miatt. Az egész évi hajtás után Karácsonyra felkészülés jegyében, a Karácsony elõtti hétvégén egyfajta eufórikus fáradtságba szokott helyezni, így nem is volt kérdés az indulás. Természetesen a túra elõtti héten egy kis megfázás az elengedhetetlen, de gondoltam lesz ami lesz, én ott leszek.
Emlékeim szerint ez a 7., vagy 8. alkalom volt, hogy elindultam a túrán, így végülis volt fogamlam arról, hogy mire számíthatok. Két túratársammal, Balázzsal, és Pistivel Debrecenbõl indultunk autóval Miskolc-Tapolcára, ahová 6 óra után pár perccel érkeztünk meg. Meglepõen kellemes volt a hõmérsékelt, kb 5 fok is lehetett. Az iskolába belépve egy jó 60-80 fõs sort láttunk, akik már a rajtidejük bejegyzésére vártak. Amire mi neveztünk, papírunkat megkaptuk, majd összeszedtük magunkat az induláshoz a tömeg teljesen eltûnt.
6:30 körüli indulási idõnkkel vágtunk neki utunknak, Balázs a 30 kilóméteres távra, míg Pisti a 65-ösre nevezett. Még szinte teljesen sötét volt induláskor, de nagyon rövid idõ alatt kivilágosodott. Ahogyan haladtunk az emelkedõ aszfaltúton egyre magasabbra, úgy lett a fákon egyre vastagabb a zúzmaratakaró. Szóval így, a pazar látványt nyújtó fák között vezetett utunk, majd letérve az aszfaltról az egész táj fehérbe burkólózott. Vissza-visszatekintve magunk mögé gyönyörû látvány fogadott: felettünk kék ég, verõfényes napsütés, míg a hegyek közé beültek a felhõk, mintha csak egy hatalmas tenger habjai lettek volna.
Elõrébb haladva a fákon, és a földön a zúzmaratakaró már olyan vastag volt, hogy nem tudtuk eldönteni, hogy mit látunk, zúzmarát, vagy hótakarót. Végülis mindegy volt, a látvány gyönyörû volt.
Ahogy közeledtünk Bükkszentkereszt felé a nap is egyre erõsebben sütött, aminek köszönhetõen fákat, és végülis minden egyebet borító zúzmaratakaró olvadni kezdett. Olyannak tûnt a helyzet, mintha esett volna az esõ, valamiféle hideg, olvadákos jégkása esett a fejünkre, ruhánkra. Ahogyan a nap egyre magasabbra emelkedett, és besütött a dombok közé, úgy olvasztotta le a fákról a zúzmarát, és a fák így tarkultak, a napsütötte részeiken vízes õszies kinézetük volt, "deréktól lefelé" pedig (ahol a nap még nem érte) fehérek voltak.
Bükkszentkereszt hamar elérkezett, a pont ezúttal a völgy alján lévõ étteremben volt, ahol teát kaptunk. 1-2 pohár felhörpintése után utunkat folytatva Bükkszentkereszt utcáin a korábbi években már jól megszokott beton villamypóznára szerelt fenyõágat, és a hatalmas már-már emberi fej méretû üveggömböket kerestük, de helyettük modern díszkivilágítási megoldást találtunk. Ahogy azonban feljebb haladtunk, talán a polgármesteri hivatal mellett felállított karácsonyfán megtaláltuk a már említett gömböket, így nyugodt szívvel folytattuk utunkat Bánkút felé.
Hollóstetõ felé mindig elcsodálkozok azon, hogy mennyit nõttek a kis fenyõk, amelyeket kb 10 éve ültettek. Eleinte a túristaút átvezetett a kis fenyõk között az erdõnek a közepén, de már akkorára, és olyan sûrûre nõttek a fenyõk, hogy azok között átjárni könnyen nem lehet, így még a túristaút is megkerüli az egészet az erdõ túloldala felõl.
Egyébként a talaj, a hõmérséklet, az út mindvégig teljesen optimálisnak tûnt, csapadék (az olvadó zúzmarát leszámítva) nem esett, szél nem fújt, sár, és hó szinte egyáltalán nem volt, szerintem ilyen optimális feltételek között ez a túra még nem sokszor kerülhetett megrendezésre.
Tehát az utunkat tovább folytatva a nap erõseben sütött, a Miskolc-Eger közötti mûúton a zúzmara olvadás, fáról hullás ismét olyan szintû volt, mintha az utat hó borította volna. Mûút, túristaút többszöri váltakozása után érkeztünk el Szarvaskúthoz, ahonnan a Sugaró nevû helyen át vezetett fel az út a Bükk-fennsíkra. Ez szerintem a túra egyik legnehezebb emelkedõje, de ma ez is úgy ment el, mintha ott sem lett volna. A Bükk-fennsíkon lévõ óriási fenyõfák a zúzmaráktól olyanok voltak mintha porcukorral szórták volna be õket. A nap azonban itt is tette a dolgát, és a fák felsõ ágait "megsütve" a fehér takarót leolvasztotta, így lett a fák felsõ része zöld, míg az alsóbb részük fehér volt.
Innen már nagyon hamar odaértünk a Vörös Meteor Síházhoz, ahol bõséges ellátásban volt részünk, zsíros kenyeret, és teát kaptunk, de a tálcákon annyi kenyér volt, hogy ott aztán senki nem maradhatott éhen. Mi is ettünk-ittunk-mulattunk, majd tovább haladtunk Bánkútra a Csalánosi parkoló felé, ahol szúróbélyegzõ várt bennünket, így akadályozva meg a Bánkúti beköszönés alóli kibúvó lehetõségét. Valaki meg is jegyezte, hogy tavaly nem volt szúróbélyegzõ, így õ fel sem jött, hanem egyenesen ment Tar-kõ felé.
Útközben találkozunk Bubuék csapatával is, aki kérdésemre elmondta, hogy idén nem tudja pontosan hány túrán vett részt de lehet vagy 80. Láttam a túrán a tavalyi év teljesítménytúrázója férfi, és lány kategóriájának gyõztesét (Pistit, és Annát) is. Minden elismerésem a tietek, csak így tovább.
Na de az útvonalra visszatérve, itt váltunk külön Balázstól, aki ment le Ómassára, majd vissza Miskolcra, hogy ott autóba ülve értünk jöjjön Egerbe. Baráti kézfogások után, jó utat kívánva folytattuk az utunkat a Faktor-réti Madonna felé, ahonnan fõhajtást követõen Tar-kõ felé siettünk tovább. Az út továbbra is optimálisan járható volt, igazából semmiféle panaszra nem lehetett okom. A túra elején tapasztalt tumultus megszûnt, túratársakkal alig-alig találkozutnk.
Tar-kõ felé reménykedtem, hogy a felhõk a hegyek között maradtak, és gyönyörû kilátásunk lesz, de ez csak részben történt így. Tar-kõn is volt egy szúróbélyegzõ, ahol a bélyegzést követõen a kilátóhelyen pihenõt tartottunk. A kilátás csodaszép volt, a felhõk is ültek a hegyek között, csak nem a Bükkben hanem azon kívül a távolban. A nap olyan alacsonya sütött a Mátra felõl, hogy abba az irányba nem igen lehetett nézelõdni, de a napsütötte helyek felé annál inkább. Pistivel végig is néztük hogy merre fogunk haladni, még azt is láttuk, hogy a Hereg-rétnél "miniatûr" emberek, vagy hangyák haladnak a Tortúra útvonalán. 30-40 perc elteltével mi is ott voltunk a Hereg-rétnél, és akik akkor jártak Tar-kõn, azoknak már mi voltunk a hangyák. :)
Innen ismét egy kisebb emelkedõ következett, ahol elõbb egy hatalmas szélvihar fákon végzett "munkáját" tekinthettük meg egy egész derékba tört erdõ formájában, majd a korábbi fakitermelésnek köszönhetõen mintha csak egy prérin, vagy sivatagban haladtunk volna el. Viszont így meg nyönyörûen kirajzolódott mögöttünk Három-kõ, és Tar-kõ sziklaorma, terepet engedve a fényképezni vágyóknak.
A Tamás-kúton található pont már karnyújtásnyira volt. Itt az Agria Speciális Mentõk adtak teát, és zsíros kenyeret a megfáradt túrázóknak. A ponton a Kancsendzöngán elhunyt Kiss Péternek volt egy emlékhely készítve, ahol fényképei mellett páratlan fizikai teljesítménye, életútja volt leírva, és teamécsesek is pislákoltak.
Utunkat folytatva ismét egy nagyobb emelkedõ következett, amelyen azonban a fakitermelést végzõk tevékenysége miatt az útról letérni kényszerültünk. Felfelé haladva mellettünk 100 méterre hatalmas bükkfákat vágtak ki a favágók, amiket egy lánctalpas traktorszörny húzgált le a hegyoldalról. Még késõbb messzire eltávolodva is hallottuk a kidõlõ fák hatalmas robaját.
Az emelkedõ tetején jobbra fordultunk, hogy beszálljunk a Török-út zöld jelzés övezte hullámvasútjába, amely innen majdnem Egerig vezetett bennünket.
Ezt a részt mivel zömében lejt, nagyon meg lehet nyomni, ennek megfelelõen lassú futásban haladtunk nagyrészt a lejtõin, és nem is telt el sok idõ már a Völgyfõ-házhoz vezetõ aszfaltúton voltunk. A Völgyfõ háznál a szintén tarvágásos módszerrel kitermelt fáknak köszönhetõen ha jól sejtem Bükkzsérc, Noszvaj irányába gyönyörû kilátás fogadott minket. A hegyek lábához a köd beült, mintha csak a tenger hullámai lettek volna. Ezt láttuk Miskolcról távolodva, majd Tar-kõrõl is (onnan csak a messzi távolból), de itt ismét karnyújtásnyi távolságból szemlélhettük ezt a ritka idõjárási tûneményt.
A piros sáv jelzésen tovább haladva erõteljesen sötétedni kezdett, de még volt szerencsénk elérni a hegygerincen Felsõtárkány magasságát, ahonnan az itt is megjelenõ tarvágásnak köszönhetõen a ködöt, naplementét, felülrõl szemlélhettük. Láttuk ahogy a köd egyre jobban hömpölyög befelé Felsõtárkány völgyébe, és ahogyan egyre sûrûbb lett, helyhiány révén elkezdett toronyszerûen az ég felé törni. Le sem tudom írni milyen szép volt a vörösen izzó nap fényében.
Vasbánya-tetõ elágazásánál ért minket a teljes sötétség, itt már lámpára volt szükségünk. Érzésem szerint a hõmérséklet elég erõteljesen csökkenni kezdett. A Kövesdi-kilátóhoz nem tûnt nehéznek feljutni, itt azonban már kilátás az nem volt. Innen kb. 1 kilóméter után értünk el a feújított Várkúti-túristaház után található ellenõrzõpontohoz, ahol nagyon kedves pontõrök teával, és zsíros kenyérrel láttak el bennünket. Kb. 10 perc pihenés után indultunk tovább a kellemes meleg ellenõrzõpontról, ahonnan kilépve a lábaim nem akartak az akaratomnak engedelmeskedni, elgémberedtek. Eltelt vagy 8 perc mire újból megfelelõ ritmusban tudtam lépni, menni az emelkedõn, vagy csak a lábamat hajlítani.
A távolba tekintve szokatlan módon a Nagy-Eged irányában mintha egy lámpát láttunk volna, talán a Nagy-Egeden lehetett kivilágítva a kilátó, vagy valamelyik adótorony, de az is lehet hogy csak a képzeletünk volt az. Ez a szakasz mindig hosszúnak szokott tûnni, de a lámpa fénye adott némi tájékozódási pontot.
Nagynehezen elértünk a Nagy-Eged elõtti elágazáshoz, ahol egyszercsak olyan köd fogadott bennünket, hogy a lámpa fényében alig lehetett vagy 2 méterre ellátni. Elindultunk balra az elágazástól, ahol tudtam, hogy egy kerítésnek kell következnie, ahonnan jobbra haladunk tovább. Mentünk, de a kerítés csak nem akart eljönni, így megálltunk és azon tanakodtunk, hogy mi legyen, merre tovább ugyanis nem látunk semmit. Erre léptem még egyet és azt láttam, hogy a kerítés ott volt mellettünk 2 méterre, csak egyszerûen nem láttuk a sötétben, és a ködben. Meg is örültünk, hogy oké, irány a kerítés mellett, és mentünk is lefelé, és tudtuk, hogy a végén balra. A kerítés el is fogyott le is kanyarodtunk balra, de 50-70 méter után baljós érzés fogott el, mintha nem ilyenre emlékeztem volna. Vissza is mentünk a kerítéshez, és egyenesen továbbhaladva megtaláltuk a helyes utat, ahol már a köd is oszlott kicsit, így jobban tudtunk, tájékozódni, de a látási viszonyok továbbra is igen gyengék voltak. A Nagy-Eged oldalában a meredek köves úton csúszkálva a hegy aljára érve a Kis-Eged elõtti csiki-csuki út következett, amit elsõ pár alkalommal még nappal, jó idõben sem volt egyszerû követni. De az emlékeknek hála gond nélkül átmásztunk a Kis-Egeden át vezetõ labirintuson. Itt igazából csak az agyagos talaj nehezítette meg a lépéseinket.
Egerbe beérve lámpáinkat elraktuk, túrabotom összecsuktam, és nagyon boldog voltam, hogy ismételten itt lehettem, és teljesíthettem a távot. A vasúti keresztezõdésen áthaladva az út végig ki volt szalagozva. Emlékszem 2004-ben, amikor elõször voltam itt szalagozás híján 40 perc alatt találtuk meg a Minarettõl a suli ajtaját, de akkoris úgy hogy egy fiatal pár megmutatta nekünk.
Ezzel már nem volt probléma, és 12:30 perc gyaloglás után értünk be az iskolába ahol oklevelet, és kitûzõt, forraltbort, és felvágottas kenyeret kaptunk. Érdekes módon idén az iskolának egy másik terme adott helyet a beérkezõ fáradt túrázóknak.
Balázs már ott várt minket a célban, és még a váltóruhánkat is behozta, hogy ne a hidegben kinn az autónál kelljen öltöznünk. A túra után még elmentünk megnézni a Dobó-téren annak díszkivilágítását, de nem volt valami elkápráztató, ellenben a tér, és környékének (hídak, sétálúutca, kerékpárút) felújítása annál inkább szép volt.
A túrán nagyon jól érzetem magam, szerintem ez volt idiág a legkönyebben teljesíthetõ az idõjárásnak köszönhetõen. A szervezõknek köszönöm a színvonalas szervezést, csak így tovább, és 2014-ben is nagyon szeretném teljesíteni ezt a szívemhez oly közel álló túrát! |
| | | | |
|
