Túrabeszámolók
|
|
Kiss Peti, harmadszor
Máté lelkes kérése izzította be billentyűzetemet.
Erre a túrára nincsenek szavak.
Erre a büszkeségre mindig emlékezni fogok.
Mindig mesés a szervezés. Mindig van valami megugrandó akadály, az elsőn az eléhezés Kiskőre felfelé, a másodikon a majd járhatatlan (számomra idegileg is megterhelő) hó Sombokorig. De mit írjak erről a 18 perc híján 15 óráról????
Előtte: heteken keresztül nem jutottam el túrára. A sötét, a hideg és családi katyvaszaim miatt a kék kereszt körüli fel-alá rohangálás is elmaradt. Ilyen felkészületlenül nekivágni????
Az nem lehet, hogy nem megyek. Hát megyek. Megyek és küzdök. Kívülre inkább semmilyen jelet nem sugároztam, nehogy elkedvetlenítő jóslatokat, vagy irreális biztatásokat halljak.
Csendesen megjegyeztem az érdeklődőknek, hogy 57. (Hát persze. Évente becsületbeli ügyem van a Kiskő-Markazi vár-Kiskő betétkurflival. Olyan biztos, hogy meg kell mérkőznünk most is, hogy egy gondolatot sem vesztegettem rá.) Bár nem látszott rajtam, de belül kétségek gyötörtek.
Felszerelésválasztás? Téli túrák előtt mindig lejátszódik bennem a meccs. Hójáró cipő, vagy „vízálló” futócipő, vagy a kedvenc terepfutóm? A hosszú, fontos túrákat mindig a terepfutó nyeri.
Az első Vulkán előtt azzal idegesítettem magam, hogy mi lesz, ha nagyon összehavazom, és átázik. Vizes lábbal hidegben? Érdemi bizonyosság azóta sem született. Eleddig mindig túléltem a téli túrákat is.
A majd egész napos csapadékhullás jóslatára tekintettel szokásos felszerelésemet esőkabáttal egészítettem ki.
Az első majdnemmegfagyás emlékére hoztam termoszt is és egy órácskás sétát áldoztam arra, hogy beszerezzek minden hozzávalót a másnap reggeli forró tea töltésre, Jani előadása után.
Kiváncsi voltam mire megyek ezen a várható terepen. Más dolog a gondolat és más a gyakorlat.
Rajt előtt irattartó bugyit kapok Messner úrtól. Még nem tudom, de sejtem, hogy e nélkül az itineremnek semmi esélye. Simogató gondoskodás.
Elindultunk.Nos, fagyott egy cseppet sem volt, az eső esett. (Előrejelzések délután négyig nem is biztatnak mással) Kezdő patakocskák pilinckáztak velünk lefelé. Szökkenve kerülgettem őket. Cirka egy km után léptem úgy, hogy először beázott a cipőm. Egyébként mindenkit szórakoztattam , aki meghallgatott, hogy este és reggel is impregnáltam cipőmet olyan cuccal, ami azt állította, hogy hosszú ideig távoltartja a vizet és a szennyeződést, ezért én itt mindjárt lebegni fogok. Szerintem jó poén volt, senki nem nevetett, mindenki koncentrált. Azt hiszem. J
(Persze mit is írhatnának az ilyen sprékre? Az a terep, ahová mi visszük a lábbeliket az nem felmérhető a sprégyártásban.)
Útleírást nagyon nem várhattok. Inkább gondolatok, betétsztorik füzérét.
Tavaszi szél vizet áraszt… Vízben nincs hiány. Patakok csobognak, áradnak, zubognak az ösvényeken, utakon.
Amikor először lépek bele elsüllyedésesen egy sáros-vizes területbe, onnantól jelentőség nélküli, hogy a mennyi az előttem lévő terület víztartalma. Gondolom én. Mindenesetre kevesebb aggodalommal választom ki a talplehelyezés pontját.
Először érjük el a hóhatárt. Ez idén kicsit magasabban van, mint tavaly. 650-700m-re teszem gondolatban. Az égből a csapadék rendületlenül esik. A Kékes felé közeledve az áztató eső libegő, sűrű hóeséssé változik. Hamisíthatatlan téli tájjá változik a környezet. Trapp közben gyönyörködöm. A talaj könnyedén futható, stabil, olvadásmentes, letaposott hó. Szedem is a lábaimat, agyamban futó a gondolat is, hogy csuromvizes cipőben mennyire fogok fázni stabilan mínusz fokokban.
Hűvös van. Várom a síházat, nem fűlik a fogam a szabadban megálláshoz, amikor a belülről izzadt, kívülről vizes cuccom állás közben átveszi a környezet hőmérsékletét. Elszaladok a csúcskő mellett, a két főből álló előörs után bekanyarodom a Kiss Peti emléktáblához, pillantást és fényképet vetek rá, a hosszabbnak látszó takarítást nem várom meg, de gondolataimat Petinek adom át, ahogy továbbindulok a pont felé.
A fedél alatt pecsételnek, vészes tempóban bontakozom ki a felső rétegekből, nehogy most meg a melegérzet növelje a nedvességtartalmát. Forró teát és zsíroskenyeret pótolok a kedves nénik kínálásából. Almát is, mert a C vitaminra is szükségem lesz, azt hiszem. Csillag óvó mondatait soxor meghallgatom a folyadékmentes következő pontról, mire elindulásra készen kifelé tartok. Még a ponton ér utol Ákos, aki lánytársaságban van és elsősorban nem az hozza lázba, hogy az én túratársam legyen. Mint a közös trappunk közben megtudom, együtt érkeztek és a hölgynek van lámpája, míg Ákos nem hozott. Kb együtt tartunk a vízesés felé. Hóláncban biztosan haladok. Az Ilona vízesést le kell fotóznom közelebbről, bár a látvány kevésbé igéző, mint a tavalyi képe és túraútvonal mintha távolabb haladna tőle.
Jó ötletnek tűnik átszökellni a túlpartra, emlékeim szerint mintha ott lehetne haladni. Nos, tévedtem. Oda-vissza többször átkelek többé-kevésbé szárazon. Utolérem Ákosékat, akik újra elhagynak, amikor épp számolgatom, hogy kelhetnék át „száraz” (értsd: megmelegített vizes) lábbal a patakon ismét, de elsüllyednek lábaim a kevésbé szerencsés választás következtében. Az első igazi „fürdő”. Tulajdonképpen jó a víz. J
Mindegy, rutinosan tudom, hogy menetenergiám hamarosan megmelegíti a cserélődő vizet. Futók hagynak el a következő töprengőpontnál. Egyszerűen belefutnak a patakba. Az ő cipőjük sem vízállóbb, nyomukban haladok tovább.
Csevice. Most a hídon túl, az esőbeállóban a pont. Igen, esik. Minden pont fedél alatt. Szerencsére. Kekszek és tea, Ákosékat itt érem utol utoljára, tanács, hogy mi a legfinomabb és telefon a rajtból (elsőre azt hiszem, hogy orvosi távsegítségre van szükség, de nem, csak egyeztetés, hogy igen a mi autónkat törték fel, de még a műv. ház udvarán). Tovább, csak tovább. Az összes oda-vissza szakaszon nagy mosolyok ismerősök és ismeretlenek között, ezt (is) szeretem a túrázásban. A következő patakátkelés túlpartján Tibi keres nagyobb köveket, hogy gázlónak bedobálja a sodorba. Rutinosan csatolom derekamra az övtáskát, beletűzöm a viseltes itinert és hangos vigyázz kiáltással Tibi mellé küldöm a vizespalackomat, ami nem fért az övtáskába. Szárazan átjutott. Töprengő, próbálkozó túrázót hagyok az innenső parton, amikor átszökkenek Tibi mellé, aki gratulál a sikerhez. Ezt és az újabb hideg vízadagot a cipőmben mosolyogva fogadom. Sáros, csöpögős téli erdőn-mezőn haladok tovább. Emelkedik a szint és mire a hóhatárhoz érek mellettem egy kistestű kutya szaladgál. Hamarosam beér a gazdája is és beszédbe elegyedünk. A fiatalember ismer és állítása szerint Mátrabércen haladtunk is együtt. Kutyás túratársra nem is emlékszem. Amikor kiderül, hogy tőle tudom, hogy a piros szörp utánozhatatlanul finom, akkor leesik, hogy ki ő és megkérdezem, hogy hol a kalapja. Tekintettel a télre helyette más fejfedőt visel. Továbbra is beszélgetve haladunk. Kicsit tartok a tavalyi viszonyoktól Sombokor felé, de sem keresztbe fekvő fatörzsek, sem horror állapotú lábnyomos hó nem nehezíti a haladást. Gyorsnak tűnik a tempó, ahogy haladunk a várva-várt pont felé.
Még egy kanyar és feltűnik a sátor. Alatta terülj-terülj asztalkám, M115-ös színvonalú mosolygó gondoskodás, Szlatki Gabi és Koppány is. A ponton sokan töltenek egy kis időt, így találkozom ismerős arcokkal, Tom is ekkor érkezik, úgyhogy itt az ideje egy kis pálinkának. Hátha nem fagyok meg.
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni…” Szerencsére ezen már túl vannak és a másik csábító helyszín a sajt és az olajbogyó-lelőhely mellett az érezhető meleget adó tűz. A jelenség döbbenetes: ha elég közel állok, akkor ruhámból dől a vízpára, a bongyorodó ködkunkorokon alig látni át. Innen már egyeztetés után együtt tartunk lefelé Balázzsal és Macival. A meredek ereszkedés persze izgalmas a sárban, de csak egyszer kell letennem a kezemet, a popsim nem ér le.
A Lajosháza határában lévő pontra vezető utat örökre megőrizzük emlékezetünkben. A patak (folyó) először csak zúgásával hívta fel magára a figyelmet. Elkészültek a „hát ez csodaszép!„ című képeim. Még szerencse, hogy hidrológus kísérettel róttam az utat. Azután közelebb mentünk.
A jelzés hol az egyik parton, hol a másikon bukkant fel. Az átugrást látvány szerint nem gázló közelében végezte. Persze ki az, aki észreveszi, hogy amikor patakszintű a víz, akkor hol a gázló, amikor most jelentős sodrású, minden követ elnyelő áradatban gyönyörködhetünk. Ez kezd igazán izgalmas lenni. A kisebb széli vizekben evickélve biztonságos átkelést keresve észreveszem, hogy a jelzés hamarosan visszajön. Ettől csökken az átkelő harci kedv, de előveszem (no, nem a térképet, hanem a) telefont, ahol a térképen megnézem, hogy hányszor keresztezi az útvonal a patakot, majd úgy döntök, hogy Lajosháza miatt egyszer mégiscsak át kell kelni. Mire idáig jutok, Balázs már a túlparton van és Maci is ott szaladgál, lemaradtam az átkelésről. Saját újításként gázlót keresek és csak remélem, hogy a térd fölött érő víz felerősödő sodrása nem ragad magával. Amikor a biztonságos partra lábalok akkor érzem csak, hogy milyen bénítóan hideg a víz. Balázs kis szünetet kér, vacogva ugrálok, amíg kiönti majdnem vízálló cipőiből a vizet, ami képtelen lett volna kifolyni. Mikor elindulunk, még a másik parton marad egy tanácstalan túrázó, aki úgy tűnt tart a víztől. Szegény. Később megtudtuk, hogy nekivetkőzött, nadrágját a combjáig feltűrte, így a ruhái akkor, ott megúszták…
Megtudom, hogy Maci nem szereti a vizet, de az emelkedőt és a havat nagyon. Javaslom, hogy ne csábuljunk át a túlpartra semmiképp, akárhogy szeretné a jelzés, inkább megígérem, hogy ha szép hidat látunk, akkor oda-vissza átmegyek Balázs kedvéért, hogy ki ne hagyjuk. Egyetért, így hát érdekes, kitérőkkel tarkított expedíciót végzünk a zubogós vizet közelünkben tartva. Egyszer-egyszer a járható ösvénykezdemény (a többiek is hasonló következtetésre jutottak előttünk) izgalmasan közel halad a vízhez. Kapaszkodós, a szikla- és barlangjáró tapasztalat előny.
Amikor már a széles úton haladunk, ahol csak a megszokott apró patak locsog a lábunk alatt, eltöprengek, hogy vsz szükség lesz jövőre egy vízálló tokra a telefonomnak, ami akkor is megvédi, ha kompletten belepottyanok az egyik átkelésnél a vízbe.
A napsütés hiányában és a zuhogó eső ellenére is hamar feltűnik a hosszú asztal a sokszor-sok méteres sátorponyva miatt, ami az esőt hivatott távol tartani. Futás, örömködés, esőmentes területen fickándozás jellemzi a következő perceket. Az áfonyás kex méltatása közben észrevesszük, hogy a híd, a híres, nevezetes híd víz alatt van. Mondjuk már cseppet sem hat meg bennünket. Csak nevetünk, olyan képtelen az egész. A kocsi mögé vonulok pisilni, ahol magvas gondolatok jutnak eszembe, nevezetesen kettő. J 1. A papírzsepi ilyen körülmények között egy hét alatt lebomlik, 2. az mélységesen alattomos, hogy amíg a nadrágom nincs rajtam, addig kihűl benne a víz és a hideg ruhát kell felvennem ismét.
Maci demonstrálja, hogy a kenyérhéjat nem és nem eszi meg. Az mindig Balázsnak marad. Közben elmesélem, hogy milyen siker lett a következménye a kexrecept emailos továbbküldésének.
Máris átkelünk. Macit elvinné a víz, Balázs ölében utazik. Futó megállás a vízkiöntés miatt, addig ugrálással töltöm az időt, hogy az enyémből is minél több távozzon mielőtt mászni kezdünk. Hosszan haladunk emlékképző kalandok nélkül. Mátraháza felé közeledve orrunkra tekeredik a lángosostól a hideg sütőolaj „illata”. Valahogy cseppet sem fut össze a szánkban a nyál. Kiérve a parkolóba várok valamit, napfényt, vagy ellenőrzőpontot, kis pihenőt melegedéssel. Valamennyit hiába. Minden nedves, többek között én is tetőtől talpig, bár vsz itt van kb 4 óra, így az eső épp nem esik. Rutinosan fordulunk jobbra, véletlenül sem tévesztünk irányt, mint tavaly. Eszembe jut a csatakos úton a tavalyi hó és a barlangásztémák füzére Tommal.
Csakhamar Sombokornál melegedünk ismét. Sajt még akad, bár sokmindent feléltek már a túrázók. A kedvesség és a tűz melege a régi. Elmélázok, hogy száraz cuccban milyen remek lenne szalonnát sütni, ami a ponton dekkolóknak lehetőség. Nehéz elszakadni. Közben a szintidő kitolásáról tárgyaló túratársak poénjait hallgatom, várva, hogy a kesztyűm eldöntse, hogy meggyullad, vagy beéri a száradással. A kevesebb mint két km ígérete végül megmozdít bennünket és hamar felkapaszkodunk (vizes kesztyűben) az ország csúcsára. Köd van. Vagy felhő?
A síházat elhagyva átvágunk a nyílt terepen, szórakozottan elmegyek Darth Vader mellett. Fotózzák, hát odanézek és jókedvűen beállok a fényképezők csapatába. A Milleneiumi Falcon sem semmi. Az gömbrobot kedvéért már nem térek le az útról.
Egymást biztatjuk Balázzsal, hogy ha lejjebb megyünk, akkor kiérünk a felhőből és nem lesz köd. Maci hempereg a hóban. Így érünk Kiskőre. Ködben.
Lemegy a nap. Ezt mondjuk nem ünnepli naplementés fényjátékkal. Sötétedik. Lámpát kapcsolunk, mielőtt komolyan beleereszkednénk a meredekbe.
Ilyen későn még sosem értem ide. (Először a Markazi vár után Kiskőn agonizáltam, akkor ment le a Nap. Tavaly egy órát töltöttem az első Sombokornál, így a Markazi várban ért a naplemente)
Néhányszor elvétjük a jelzést. Az jó, mert nincs rajta a „kék hátterű sárga pötty” a turistajelzéses térképen. A sötét miatti tehetetlenség miatt sikítani tudnék. Szerencsére Balázs rálel a jelre. Visszaevickélünk rá. A felező úttól lejjebb brutál csúszékony lesz a vastag avarréteg, vagy az alatta lévő sár. A szembejövőktől biztató lelkesítés nem érkezik, próbálunk legalább mi mosolyogni, de mindenki tisztában van mind a saját, mind a találkapárja helyzetével. Nem meggyőző a mosolyunk.
Ha egyszer egy üzlet beindul… Borzalmasan megcsúszom, fenekem a hullott lomb alatti sártengerbe csapódik és ezt követi vagy három hasonló szerencsétlen talajfogás. Végül megállapodok a stabil pontomon és fura hangokat hallathatok, mert Balázs megkérdezi , hogy hogy vagyok. Pillanatnyi habozás nélkül érkezik a válasz: Piszok dühös vagyok és úgy érzem magam, mint egy varacskos disznó. Cseppet sem megilletődötten kéri, hogy szóljak, ha már nem, mert szívesen felröhögne végre… :D Erre elnevetem magam. Tényleg tökmindegy. A betét körön összefutunk Tommal és Ákosékkal. Nahát, 8 kmnél közelebb vagyunk egymáshoz? :D
Az út végre vízszintesbe fordul és ezt sok-sok ide érkező lejtmenet patakkal demonstrálja, akik itt hosszasabban elidőznek. Konkrétan ez az apróság már senkit fel nem izgat. Pillanatnyi töprengés nélkül gázolunk végig a balra zubogó patak zajától kisérve. Mata sötét van, a víz mennyiségét látványból nem, de a hangjából és tapasztalatainkból összerakjuk. Az út balra lekanyarodik a vízhez. A víz fölé nyúló ágon szalagot limbál a szél. Akkor megint úszunk. Balázs kideríti milyen mély a víz. Már átér a túlpartra, amikor rádöbben az itt tébláboló három élőlény, hogy Maci az innenső parton maradt. Felkapom az ebet és begyaloglok a vízbe. Gazdi elém jön a vízbe, hogy átveszi. Ha a tekintetem nem is látható, bár beszédes, de a hangomon hallani, hogy a patak közepén nem fogok kutyát átadni, az biztos, inkább segítsen partra másznom. Máris trappolunk a vár felé. Meglepően hosszú a felmenetel. De sötétben minden tehén fekete, és minden út hosszú. A sár alatt nem látszanak a megénekelt fehér kövek.
Egész el vagyok kenődve, hogy biztos nem lesz már zserbó. Végre felérünk. Jani elborzad a látványomtól. Jajj, akkor biztos szörnyen nézek ki. De talán csak a lámpafény árt a szépségemnek… J
A pecsételős sátorablaknál hagyom az itinert, hogy átvánszorogjak az etetőablakhoz. Ahol szíves kínálásban zserbó! és kóla is szerepel. Elolvadok. Lassan ugyan, de a befordult állapotom oldódik és kezd feltámadni a szociális ingerekre ficánkolós hangulat. Szinte vidáman haladok lefelé. Minden szembejövők biztatunk. Van, aki kifejezettem megörül, amikor a kedvencemet meghallja.
A patakon innen látható, hol lehet kőről kőre ugorva is átkelni. Megmerülés nélkül átérünk, bár Balázs veszélyesen egyensúlyozik Macival a kezében. Ha Maci szereti a felfelét, akkor majd pórázra vesszük és húzatjuk magunkat, jó? -kérdezi. Hát persze! Egyikünknek sem jut eszébe, amikor gyanakvásunknak megfelelően felfelé kezdünk mászni. Maci hihetetlen, fel-le rohangál, nem győzi kivárni, mikor érünk már feljebb. Max 30cm-es a lába a vállától a talpáig. Hogy csinálja?
Rám egyáltalán nem jellemző módon időről időre megállok pihegni. Fáradt vagyok, nem kicsit. Lassan, de kitartóan haladunk felfelé. Mindig csak az előtted lévő egy métert nézd, a sötétben úgysem látsz semmit! Lassacskán feltűnik egy kis hó. Mindjárt fent vagyunk. És tényleg. Olyan örömmel bukkanunk fel a ponton, mint az első kapaszkodás nélküli felállására büszke a totyogó. Leülni nincs hová, minden vizes és hideg. Fényt az éjszakában a hagyományos LeFaGySz kaja ad, Chocapicet osztanak Bálinték. Még így is egészen nyomorultul érezném magam, ha nem tudnék meleg teát elővarázsolni a termoszomból. Sajnos nincs elég, hogy mást is megkínáljak, az utolsó cseppeket csavarom a pohárba. Láthatólag senkit nem érdekel. Álldogálni nincs értelme, tovább indulunk. Velünk indul lefelé egy pontőr is, akiről hamarosan megtudjuk, hogy délelőtt 8 után jött felfelé az úton, amin lefelé készülünk, elborzadva meséli, hogy volt egy 6 méteres szakasz, ahol nem lehetett kikerülni a vizet! Magamban azon töprengek, hogy volt-e 6 méteres szakasz, ahol én ki tudtam kerülni a vizet ezen az 50 kilométeren. Amikor harmadszorra meséli, akkor végre eléggé lejt az út, hogy szaladni kezdjek, a képtelenségeken jajongó fiatalember üdítően mögöttem marad. Hamarosan beér Maci, Balázs és Dani is, aki a Kiskőnél együtt indult velünk. Mindenkit pár perc alatt kikészített a történet és a szintideje miatt is sietésbe kezdett, aki csak hallotta.
Innen már csak lefelé sokáig, hol széles dózerúton, majd technikás meredek ösvényen, majd csak szűk ösvényen. Az utakban csak az volt a közös, hogy patak mindegyiken csobogott, hol köveken, hol sáros partfalak között. Majdnem vízszintes területeken a szűk csapást kifejlett tavak helyettesítik. Nem mélyebbek, mint 10-15cm, de alapjuk még 10 cm sár. Valódi láp feeling. Lidércfényt nem várok, ahhoz szerintem hideg van. Abban reménykedve, hogy ha világos lenne, akkor tudnék a szárazabbon menni kilépek egyszer a partfalra, ahol nem látok csúszási nyomot épp, de amint arra a lábamra terhelek máris visszacsúszik és csobban a patakban magasra fröcskölve a sáros levet. Feladom, trappolok a mocsárban.
Persze közben világítok. Viszonylag lent, mert a köd ismét bekúszik közénk, a magasan tartott lámpa és a talaj közé is, csakhogy ne lássunk. Ha lent tartom még elfogadható a kép. Balázs és Maci előttem jár, egy-egy hördülés adja tudtomra, ha a humán egyed új vízforrást talál, Maci utálkozását nem hallom. Egyszer csak egy orv ágba verem a fejem, ettől lendületemet vesztem és fenékre huppanok. Semmit nem láttam belőle. Ülök a sárban és kínomban nevetek. Megpihenek.
Lassan, de milyen lassan leérünk. Végre egy igazi híd! No meg aszfalt és nincs rajta patak. Még egy pecsét. Már nem látok mosolyt az arcokon, még hideg forralt bor sincs. Elindulunk az utolsó két km-en. Nem értem hogyan fogom még 2000szer felemelni a lábamat. A zsebembe nyúlva kitapogatok valamit. Nahát! Ezt a karamellát még Lajosházán tukmálták rám. Menet közben fél kézzel kibontom, a számba tolom. Elárad a nyelvemen a hihetetlenül finom íz. Érzem, hogy ismét gyaloglásnak nevezhető, amit művelek.
Máris eltűnt alattunk az aszfalt. Unalomig ismert útitársunk a sár. Patakkal a közepén. A lépések, az emlékek összefolynak. Hol az a lépcső? „Ott vagyunk már? Nem. Ott vagyunk már? NEM! Ott vagyunk már? Igen. Tényleg? NEM! „ játszódik le bennem a párbeszéd. Magunkba fordulva baktatunk, kapaszkodunk. Szavunk csak a lépcső alján jön meg. Rohanok felfelé. Nem meglepő módon meg kell állnom lihegni kicsit. A többiek mellettem elmenve biztatnak. A parkolóban egymás mellett haladunk. Valaki megáll valamiért, én nem tudom megvárni, mennem kell! Meleget, szárazat! Máris! Hihetetlen, mindjárt itt vagyunk!!!!!!
CÉÉÉÉÉÉÉL!
Lábon állok, amíg tapsvihar fogad. Nahát! J Támogató ölelés Fülöp Zolitól és kézfogás, jelvény, oklevél Zsolttól. Beértem, szintidőn belül! Nagyon-nagyon örülök! Ilyen túrát még sosem teljesítettem. Büszke vagyok. Máté szemében is elismerést látok.
Bekérezkedek az asztal mögé és lefexem a talajra, ami ugyan lehet, hogy hideg, de száraz. Hozzám képest mindenképp. Remélve, hogy senki nem lép rám, végre megszabadulok a 14 és fél órája vizes cipőmtől.
Köszönöm.
Köszönöm mindenkinek, hogy ott volt és azt tette, amit a lelke diktált. Nélkületek értelmetlen, lehetetlen küldetés lett volna végigjárni ezt a vízben és sárban feredőző, Petihez méltó nehézségű, gyönyörű utat. |
| | | | |
|
|
Találkozásom a Mecsekkel….
Éjjeli indulás, hajnali érkezés, kettõ között 2 órácska autóban alvás, hogy megalapozzuk az egyedül töltött kánikulai napot.
Keresgélés, megállás, pakolás, kiszállás. A többiek egy könnyed, „a célban találkozunk”ot hátuk mögé szórva nekindultak.
A rajt a kerítés mellõl sportos és különleges. A csomagszállítás könnyed természetességgel tette lehetõvé, hogy a fürdõruhát, törülközõt, váltás ruhát ne kelljen cipelnem. Érzékenyen érintett a felfedezés, hogy az elkészített beüvegelt kávét a pulton hagytam….otthon.
Elsõ lépések, elsõ gondolatok. Hihetetlenül jólesik a friss, még hûvös levegõ. Senki nincs körülöttem, milyen lesz ezt teljesen egyedül, az itiner útmutatása szerint végigjárni? Önbizalomban, lelkesedésben nincs hiány. Vonz a kaland, vonz az ismeretlen megismerésének vágya.
Gondos, részletes útmutatás. Biztonságosan érem el az újabb-újabb vonatkoztatási pontot. Aztán a piros háromszög. És csak gyaloglok, rovom az újabb és újabb métereket. Az itiner nemsokára jósolja a szerköveket. Szerkõnek nyoma sincs, enyhén lejt az út, ahogy körbefordul a hegyen. A kilátás gyönyörû, de nem ez kell nekem…
Visszafordulok. Szembejön egy pár, rákérdez, hogy Római part? Igen, de szerintem rossz helyen vagyunk, kék keresztre jobbra nem mehetünk, arra itt meredek völgy. Visszafordulunk. Az eddig használhatatlannak látszó térképen megvilágosodik, hogy nem elég a jel, de az irány elolvasása is fontos. A bal helyett a jobbra indulás plusz 5km-t és plusz 1 órát jelentett. Jajj! Hogy fog ez hiányozni, amikor 10 fokkal melegebb lesz. ..
A másik irányban hamarosan lenyûgözõ látvány ejt rabul. Nem takarékoskodok a fényképezés idejével, itt még sose jártam.
Meredek hegyoldal, meg se kottyan, Sasfészek és végre a nagyon várt kolostorrom. Kedves szõlõcukros pontõr, Balázs rákérdez, hogy ugye én tettem közzé, hogy jövök. Kicsit bizonytalan igen a válasz, te jó ég, mindenki tudja? Biztos, hogy rólam olvasott? Körbeszaladom a kolostort, a táblát csak fotózom, majd elolvasom, ha idõm lesz. Most továbbindulok, a hûvösség maradékában minél több métert járjak be.
Biztonságos kék-kék-kék, egyszercsak zöld+ , sárga+ Lapis. Semmi gondolat, futólag annyi, hogy Lapis intézet volt a rémületesebb a két kórbonctani intézet közül. Itt a Lapis talán az emlékmû a 7 vezérnek hétféle kõbõl, a honfoglalás évfordulójára emlékezvén állítva…Még párszáz méter és máris a mosolygós Edit kínál nekem vizet. Aki csak erre jár, mindenkinek fülig ér a szája. És mindenki ismeri. Nekem viszont senki nem ismerõs. Jó tanácsot kapok, talán elõször a Tubes, utána a körjárat… Így teszek. Meg ahogy a többiek, én is csak vizet és pecsételõs papírt viszek magammal. Ezt a csúcsra érve tüstént megbánom, mert enni ugyan tudok (Jenga módban oszloppá pakolászott sportszeletek), de fényképezni nem. Azért csak felmászom a kilátóba és gondosan az agyamba fényképezem a lombok színkavalkádos bongyorkáit, a körpanorámát, a lélegzetelállító végtelenérzést keltõ látképet. Rotary 2 elõször. Csak késõbb veszem észre, hogy a pecsételõmezõbe napocskát, tavat is kaptam. Köszönöm. J Rotary 1-ig menet közben elalszom párszor (két óra kevés volt és nyüszítek a kávé-nélkülözés miatt) Edithez érve megkérem, legyen oly drága és 10 perc múlva keltsen fel és visszavonulok egy kõ mögé, felhúzott térdeim közé húzom, dugom fejemet és átadom gondolataimat a szabadon becsukhatom a szemem vezérfonalnak. Utána pár szó az Extrememes kulacsról és már a melegben is kellemes klímát biztosító árnyékos ösvény kellemetes érzéseit raktározom, hogy legyen mihez nyúlni, ha megveszünk a melegben.
Rájövök, hogy az elsõ szakaszt tartalmazó térképfél nincs a kezemben. Rotary 2-n kezembe nyomja egy tapasztaltnak látszó rövidtávos a sajátját.
Nagyon tetszik az útvonal, a Rotary körséta is lenyûgõzõ….Itt aztán van lehetõség összefutni a Tubest ide-oda járó túratársakkal (Bár senkit sem ismerek, az ismerõsök rég elmentek, itt a lehetõség új ismeretségeket kötni)
A sárgára nyomokban még emlékszem, de a többire Dömörkapuig nemigen. Egyre melegebb van, egyre több endorfin kering a véremben, ahogy lépkedek. Ahogy az aszfaltra érek az árnyékból kiáltanak, hogy máris jönnek, csak hûsölnek. Ellenállhatatlanul kínálják a káposztás finomságot, nem is tudom visszautasítani. Az árnyékban artézi kút is ácsorog. Mostanában nem unatkozik. Akik érkeznek az apostolok lován isznak, csobogtatnak, frissítenek, sapkát, kart, egyebeket vizeznek. Aki most indul, az nem használja, nekiindul. Egy lány aki most indul, részletesen tájékozódik, majd elfut mellettem.
Néz, lép, lejtõn válltáskaként funkcionáló övtáskát stabilizál, szaporán kapkodja a lábát lefelé a lejtõn, felpillant, jelzést keres. Néz, lép, lejtõn….
Emberi hangok. Kacagás, fecsej. Épített környezet. Nem, köszönöm, kék túra pecsétet most nem. Kanyar, tovább. Meglepetésemre a Dömörkapunál látott lány ismét elfut mellettem.
Végre, végre Tripammer fa! Végtelen hosszúságúnak érzett 6.5km végén értem el. A fák közötti árnyékban pléd, lelkes lányka (Lili?) pecsétet, dinnyét, nápolyit, vizet, fényképet kínál, utóbbit 100 Ft-ért…. J
A dinnyén darazsakkal és egy lódarázzsal osztozom. Liliék pedig velem a közelmúlt minimum 10-re szaporodott csípõs rovaros (méh, lódarázs, darázs) történetemen. Mesélik az futó lány történetét, hogy hiába kiabáltak utána, hogy el kell kanyarodni, gyors léptekkel távolodott, egyenesen. Lili aggódik, hogy nem jött még vissza… Már itt is van. Vidám, kacagós, velem is megosztja, hogy nagyot hall, de a hallókészüléke beleizzad a fülébe, ilyenkor nem viseli, így viszont nem hallja meg a kiáltást sem. Süketel, mondja még utolsó szóként utánozhatatlanul vidám mosollyal és perdül-fordul könnyed léptekkel szökell, már a jó irányba.
Meleg van. Meglepõen kevés pillanatot élvezek. Puding vagyok. Régen túráztam, nagyon meleg van. Gyakran eszembe jut a tó, amibe belevetem magam, határozom el. No, de addig még el is kell jutnom.
Lassacskán a szociális események hagynak emléknyomot, más kevés. Szemem befogadja a zöld lombok, a gyakran salakszerû talaj képét, a fény játékát a levelek között, de a részleteknek nincs nyoma az agyamban.
Következõ szociális hely a vérnyúl volt. Az elsõ hely volt, ahol, ha szépen kérek, akkor kávét is kapok. Rengetegen voltak és kitérõ is volt. Lassú is volt a kiszolgálás, de kedves. Kapaszkodtam a tálcapultba és fizikai fájdalmat éreztem, hogy egy helyben kell állnom. Lerogytam, vagy továbbindultam volna, de a kávé…. És a vízöblítéses wc, amire nekem akkor nagy szükségem volt. Végre újabb félóra után továbbindultam.
ÉS-ÉS-ÉS végre megjelent a víz! Éltetõ elemünk. Egy patak, egy csodálatos patak képében! A szekérúton már távolabb csobogott, de amikor a házhoz értünk, ahol SÖR is volt, akkor megint tapintható közelségbe került. Pontõrünk kedves, szóval tart. Nagyon gáz lehetek látványra, ha úgy gondolja, hogy csak akkor élek túl, ha folyamatosan beszél…. J De hátha ilyen mindig. Unalmas lehet itt. Végre van valaki, akihez szólhat. Minden szóba kerül, az utánam jövõkkel Átol Csabi is. J Nahát, õ is itt van? Persze, de elment rég. Értem, értem. Milyen jó, hogy volt már, hogy együtt utaztam vele sõt, a kivilágosodó Mátrában is volt olyan pont ahol a hangját élvezhettem… (No, az hogy lehet? )
Elindulva még emlékszem, hogy a második tisztásnál szalag. Milyen második tisztás? Gyötrõen kitett mezõn trappolunk az erdõ felé, hogy tisztás is lehessen. Amikor vége az útnak az egyetlen irányban, amerre menni lehet, ott a szalag. Yeeee! J
Emelkedünk. J Utánam jönnek ketten. Az emelkedõt jobban bírom, de amikor lerogyok a nem létezõ kulcsosházról elnevezett ponton, akkor hamarosan utolérnek. Addigra leerõltetek a gyomromba fél marék mogyorót. Siker! Eddig az egyetlen sópótlás a káposztás táska volt. Ca és Mg pótlást is beiktatok. A két napos , narancsnyi duzzanatot okozó búvárméh csípésre most külön Ca-t nem fordítok, megelégszem az idõnként magasba emelt karral és futáskor a lötyögés megelõzésére vállhoz emelt kézzel. Akkor még majd minden kapott papírlapom megvolt, különben a miniszoknya, top kombóban mivel terelgettem volna a csalánokat, szedreket? Az utóbbiakból párat fogyasztottam is! J Nem ott. Csak eszembe jutott….
Ez a csúcsos túra már csak ilyen, megint mászunk. Spec. én a srácok elõtt. Mint kiderült, õk 1.5 órával késõbb indultak. (jajj!) Kövestetõn egy padnál pihenünk meg. Leleplez egyikõjük, hogy én röhögcséltem az egyik K100-as indexes videó végén…És tényleg! J
Na, másszunk! Elõre sietek, hiszen az én szintidõm elõbb lecseng. Ettõl nem találom meg elõbb a jobbra ágazó kéket. Az aszfaltutak elágazásából félhangosan érdekeseket gondolva sétálok vissza, térerõ fikarcnyise, hogy kérdezzek. Látok is régi kéket egyet-kettõt. De ide újak vezettek. Egy zarándokos tükrösnél megállok elmélkedni, most mi legyen? Szembe pillantva ott vigyorog az új kék a fák között. Megkönnyebbülten befutok rá.
Hannánál utolérem a gyorslábú srácot. Fáradtak vagyunk, a vizek nem melegek, forrók. Tölteni nincs erõm, cipelni nincs kedvem. Hanna hiába kínálja. Az sem érdekel, hogy Zengõn nincs víz. Van egy 7-8decis teli kulacsom. Elég. Vagy nem. Nem érdekel. Elindulok a srácok után. Gyorsan utolérem õket, lejtõ, hát futok. Ezért. Gyalogtempóban jobbak. Már régen eltartom az oldalamtól a táskát, mert nincs rajta bõr. (nem a táskán, az oldalamon) , vagy felcsatolom rendesen, övtáskára, hátra. Hátha. Lesz is tüstént derékfájásom, mint a parancsolat.
A kék négyzeten elõremegyek. Találok kék háromszöget is. Konkrétan nem értem mit ír az itiner. Tudom, hogy a sárga háromszöget is meg kell találnom, de nagyon csábít egy ház, a kéken. Odacaplatok. Bekopogok a kapun. A szomszédból szólnak hozzám. Kérek vizet. Adnak. Hideget!!!! Yeeeeee! Ámultan néznek rám, pedig csak azt mondom el, hogy merre megyek, azt nem is említem, honnan jövök….
Ja, a Zengõ? Az arra már távolabb, visszamenni hosszú, nem vállalom. Megnézem a térképen. A kastély mögött az nem más, mint a sárga. Lelkiismeretem számoltat. Nem rövidebb. Pedig akár lehetne. Szintidõnek annyi. Csak arra hajtok, hogy elérjem a tavat, hogy megfürödjek. És Lépéshibáék megvárjanak. De mindez remekül kavarog az agyamban.
Mikor már a Hármashegy óta tudom, hogy ebben a melegben elhasználódtak a glikogén raktáraim. És a régen tapasztalt brutál megterhelés miatt az anaerob (oxigén nélküli energiatermelés, ami elsavasodást okoz) körülményeket is nehezebben bírom, mint régebben, ezért nem bírok egy ilyen meredeket megállás nélkül végigcsinálni, holott… A megállás nem javít, az elsõ pillanatokban sokkal súlyosabb élettani kifekvést okoz, mint, ha akaraterõ léptet magasabbra. Mégis, mégis meg kell állni. De nincs rövid megállás. Végig kell csinálni. Elõször állatul lihegsz. Próbálod visszapótolni az oxigént. Megmozdulni esélyed nincs. Lassan, brutál lassan! csillapodik a légzés extremitása, amikor az izmaid mellett már az agyadba is szivárog O2, akkor eltöprengsz a továbbindulásról, amikor azt reméled, hogy kínkeservesen a máj raktárainak kiürülése után az egyéb raktárakhoz is hozzányúlt a szervezeted, a zsírból O2 hatására lett vmi energia, akkor elindulsz. Na, ilyen volt a Hármashegy is már. Holott ezt kinyomtam 6.9-es pH-ból eddig. :D
Fõnököm (intenzíves orvosként) szavai az emelkedõkön mindig eszembe jutottak, hogy az különbözteti meg a versenysportolót a többitõl, hogy amikor más az eszméletét veszti a pH csökkenéstõl, akkor a versenyzõ még képes erõt kifejteni, mozgatni az izmait. Eddig azt gondoltam, hogy ezért bírom az emelkedõket jó tempóban kinyomni. De az izmaim most nyafognak. Se energia, se savasságelviselés. Halál.
Ezen töprengek olyannyira egyedül, hogy már megint ott vagyok, ahol túrázó sem jár. De legalább tudom, hogy hol vagyok. Az út szerpentinesen emelkedik. Hátha megúszom így a Zengõt. Hamarosan kiderül, hogy francokat. Végtelenbe szökõ meredek áll elõttem egy-egy sárga jelzéssel ellátott fávan szegélyezve. Nekivágok.
Még egy lépést, még egyet. Csak addig a fáig, csak addig a fatörzsig. Ha megálltam, akkor mélységes mélypont. Volt, hogy úgy éreztem, csak akkor maradok eszméletemnél, ha lefexem. Már erõm sem volt megmagyarázni magamnak, hogy miért.
Persze, persze, többször felötlött a gondolata, hogy feladom. Merthogy kijöttem a gyakorlatból, merthogy hosszabb a táv, mint ami jólesik, merthogy elfogyott az energia. Effektív. No, de mit jelent az, hogy feladni? Valaki lecipel? Ha nem a célba érek, akkor mi lesz a fürdéssel? Na, mindegy, menjünk is tovább!
És végre! Itt a csúcs. A közös háromszöges találkozásánál összetalálkozom magam is az indexnézõ sráccal. A pontõr mondja, hogy a társa továbbindult 5 perce. Nekem nem elég ennyi idõ. Próbálom értelmesen elmagyarázni, hogy nincs energia. Zsírból kinyerni meló a szervezetnek. Szõlõcukor kellene. Müzliszeletbõl a nálam lévõt választom. GM , azok édesebbek. Hátha jobban kinyertem a delejt belõle szájban is. Lenyelni nagyon kevéssé kívánom. Nem tudom, hogy mennyit értenek a szövegembõl, nem tudom, hogy mennyire értenek meg engem. Azt sikerül eljuttatnom, hogy nem megyek vissza, az addigra elhagyott pecsételõs papírért. Kapok napocskát a térképre. Ennyire kevéssé összeszedett még talán sosem voltam….
No, fussunk! Végtelen lefelé menet. Szintidõ a lefelé indulás elõtt 8 perccel járt le. Nincs tét, esetleg túratársamnak, de neki még sok ideje van. Ahogyan végtelen lefelé ereszkedést elnézem, már nem is olyan sok….
Megjelenik az aszfalt, végre!, megjelenik a patak, bezárva. Kerítés mögött. Még egy kanyar, még egy, még…. Végre! Látszik a tó, látszik az asztal!
ITT VAGYUNK!!!!!
Ui: Semmilyen papírt nem hoztam el! Csak a kölcsönkapott elsõ szakasz térképe van itt. Minden mást ott hagytam. NEM AKARTAM. Szeretném visszakapni. Az oklevelet, a térképet, itinert és, ha valaki megtalálta, akkor a pecsételõst , az autentikus Napocskákkal!!!!
Elõre és hála és köszönet. Ezerrel!
|
| | | | |
|
|
Mátrabérc 2015
Rég írtam bármit is túráról. Hát akkor talán most….
A leges-leges-legfontosabb, hogy TAVASZ van!!!!
Az idei Mátrabérccel kapcsolatos elsõ élményem a reg.kód volt. A Questor botrány fényében különösen. Kódom a BUX volt. J
Második érdekes tapasztalás az volt, hogy miután túra utánra fix páciense volt, ezért Kata túra elõtt masszírozott meg. Hátha lesz áldásos hatása. Mondjuk nyújtottam is túra után valamennyit. Alig van izomlázam. Reméljük ez az! Az azonnali élményen túl.
Túra hajnala: Fülöp Zoli kocsijában összegyûlt a túrázók szép csapata. A hátsó sorban Agárdi Peti mellett nem tudom ki ült (ez biztos ciki), elõttük Anna, Toplak úr és Dinnye utazott. Meglepõ módon a túrázásról folyt a szó. Megérkezés percre pontosan 6 órakor.
Elindultak. Fél hétig fagyoskodtam Tomra várva, aki Miskolc irányából érkezett, mert úgy terveztük, hogy együtt megyünk. Mint késõbb kiderült ez talán felesleges volt. Márhogy a várakozás és a tervezés is.
Nagy lendülettel vágtunk neki az ösvénynek. Ezen a reggelen a Kiss Peti emléktúra jó tapasztalatai ellenére csak lobogtam Tamás után, mint lobogó. Akkor tudtam beérni, amikor lejtõre került sor és futottam. A tavasz, a reggel, a napfelkelte nem jutott a tudatomig. Loholtam és lihegtem. Az elsõ itatópont felé lefutva foghullató reccsenéssel bicsaklott ki a bal bokám. Rutinosan nem estem el és pár másodperces magamban jajongás után visszaterheltem, mert eddig ez vált be leginkább, de bizony fájt. Felfelé nem annyira, de lefelé és síkon eléggé. Végre odajutottam a nyílt pihenõhelyre. No, akkor tudatosult bennem, hogy a pecsételõ észrevétlenül maradhatott mögöttem. Láttam ugyan egy Ellenõrzõpont feliratot, de trapp közben körbenézve elõrejelzésnek tûnt. Az ösvény mellett, csoportosulás nélkül, feltûnésmentes ruházatban álldogált egy leányka, még egy narancs/fehér bója sem volt felette, vagy valami, amikor visszafordulva kerestem õt, a pecsétemért. Tamás addig a pillanatig bírta, amíg újra a nyílt terepre értem. Megkérdezte, hogy akkor megyünk? Mire azt találtam mondani, hogy nekem ez az a pont amikor le kell ülnöm, rendeznem a viszonyomat a bokámmal, reggelizni és inni kellene. Mondtam, hogy ha rohanhatnékja van, akkor menjen. Mint amikor a léggömb madzagját engedi el a kisgyerek és az szabad szárnyalásba kezd, úgy repült lefelé a lejtõn.
Pár percet töltöttem a felsoroltakkal, majd a reggeli napfényben fürdõ lejtõn továbbindultam. Elmélkedésbe merültem arról, hogy kik lehetnek egymásnak jó túratársai. Arra jutottam, hogy ha az egyikük gyorsabb, ráadásul saját magával versenyzik, akkor az nem jó leosztás. Töprengtem azon, hogy hogyan lehet, hogy a Kiss Petin teljesen kiegyensúlyozott volt a sebességünk, hol én, hol õ volt gyorsabb, és, hogy mennyit számít, hogy hol a prioritás. Akkor úgy látszott, hogy az is sokat nyomott a latban, hogy pergõ beszélgetést folytattunk és azért sem akartunk eltávolodni egymástól, mert akkor nem hallottuk volna a másikat. Most erre az elsõ pillanattól nem volt esély, ráadásul a personal best megjavítása és a társaságomban eltöltött idõ közül õ az elsõre szavazott. Aztán a gondolkodás elcsitult és maradt a szándék, hogy minél gyorsabban rakjam a lábam egymás elé.
Bokafájdalmam alábbhagyott. Ha kiment a fejembõl a koncentrálás és elkalandoztak a gondolataim, akkor rögtön kibicsaklott megint (Kb 4-szer még). Szerencsére ezek már nem voltak akkorák, de kis erõhatásra is elrettentõ fájdalommal jártak. Utána kicsit sántítottam, de rendületlenül haladtam tovább. Minden emelkedõt hálásan megbecsültem, hisz felfelé lépve képtelen volt a bokám magának ártani. Lefelé és síkon is feszültem figyelni kezdtem. Úgy a 35. km táján éltem át utoljára ezt a traumát, utána már folyamatosan a lábfejfeszítõkre (peroneusok) gyúrtam, nem adva esélyt a kifelé dõlésnek.
A Kékes környékén, nem is meredek szakaszon egy futófelszerelésben hempergõ úriemberre leltem, aki mellett szerencsére a barátja is ott volt. Mellé érve azt hallottam, hogy „de kár, hogy nem hoztam el a bokaszorító gumimat”. Ezt a tárgyat én is eléggé nélkülöztem, de azért megkérdeztem, hogy tudok-e segíteni, mondjuk egy Algopyrinnel. Mire azt felelte mosolyogva, hogy köszi, ennél keményebb gyógyszerei is vannak.
Mindenesetre nekem jó szolgálatot tett a gyulladáscsökkentés céljából bevett tabletta,a célban sem volt bedagadva szerencsétlen bokám.
A túra során kemény terhelés következtében (amit én raktam magamra, de mondjuk a hegység is belerakott anyait-apait. J ) sok gondolat nem maradt, csak érzések talán. Felfelé repített az endorfin és adrenalin köde, lefelé a terminátor környezetdetektoraival vetekedõ gyorsaságú elemzõrendszer mérte fel a lefelé szaladás biztonságos lépéspontjait, no és vízszintes, na az nem nagyon volt. :D
Az érdekesebb pontoknál, mint frissítõ és ellenõrzõpontok megálltam, sorbanálltam, tisztult a tudatom, nyílt a világ. Amikor bármilyen frissítést csináltam kapott, vagy hozott anyagból és újra elindultam, akkor újra és újra felörültem a tavasznak és úgy éreztem enyém a világ! J
Fürödtem a napsütésben, gyönyörködtem a kilátásban és a lombfakadásban. Alfában történõ gyaloglás közben is megérintett, körbeölelt az ibolyamezõ illata, a fenyõtüskék karácsonyos, mégis napsütéshez is kapcsolódó, gyantás szagláskényeztetõ hatása. A túra célközeli szakaszán egy új, ismerõs virágillat jelent meg jól érezhetõen. Idõbe telt, mire összekapcsoltam a képet és az illatot. Ez a kökény!
A túra eleje a küzdésrõl szólt, az akaratról, úgy, hogy kevés örömet okozott. Ettõl elfáradtam, és azon töprengtem, hogy le fog-e ez lassítani. Azt hiszem jelentõsen nem tette. A Kékestõl a Muzsláig az „élvezem a természetet, a napot és a túrát magát” állapotában róttam a kilométereket. A késõi, már fáradt szakaszon megint az akaraté lett a fõszerep, de azzal a jó érzéssel, hogy milyen jól fogom magam érezni, ha célbaérek. J Milyen jó lesz elégedetten, fáradtan a többiek közé vegyülni beszélgetni az ismerõsökkel, a csak túrákon látott barátokkal.
Az ellátásról és élményekrõl: Túráról túrára rutinosan elfelejtem pótolni az elfogyott sósmogyorót, viszont sikerült egy szendviccsel és buktával, egy almával, csokival, fél liter vízzel, fél liter izóval (köszönet a Tojás terülj-terülj etetõpontjának) nekivágni a távnak. Gyomromban egy tejeskávét szállítottam. Még Oroszlánvár elõtt hozzájutottam némi túrára csomagolt marcipánhoz (köszi Tamás) és vizet lehetett volna pótolni, ha nem hoztam volna. A reggelim 3 falat szendvicsbõl állt Oroszlánvárnál.
Az oldalazós gyaloglás nem a kedveltem, de laza bokaszalaggal meg pláne. Kékes elõtt a jégkáros akadálypálya kifejezetten problémamegoldó, adrenalinfröccsös terep volt.
Szerencsémre volt nálam magnézium és kalcium is. Miért is? Mert mire felértem, a vádlim minden terheléscsökkentésre görccsel reagált. Kivártam a sort a bejutáshoz, így meleg teába áztatott kexszel, túró rudival frissíthettem a gyulladáscsökkentõ- ionpótló kombó mellett. Fura volt, hogy nincs semmi sós. De az itineren csak tea szerepelt, így hát reklamációra semmi ok.
Futás tovább. A következõ itatóállomás remekül jön. Egyrészt elfogyott az izóm, van egy üres szelepes palackom, másrészt már épp topban nyomom a meleg miatt és így is mindenünnen pereg rólam a só. A hideg narancsszörp és szódavíz mellett közepes csalódás, hogy most sehol a piros ital, amit tavaly csak egy kalapos, lelkes túratárs biztatására kóstoltam meg, de azonnal elkötelezett hívõjévé váltam.
Tovább, tovább. Galyatetõn hatalmas felfordulás, a kilátóhoz nem is a lépcsõsoron megyek fel, hanem valahogy máshonnan, meglepve látom, hogy jé, a lépcsõ azért megmaradt. Itt a pecsét mellett egyedi csokit is kaptunk kedves, aranyos pontõröktõl. Ha ez az ellátás nem is lenne elég, fülünket is kényeztetik. Egy zenész épp akkor kezd hangszere míves fúvásába, amikor a kilátó tövében etetni kezdem a mobilomat és próbálok minél több napsugarat összegyûjteni a szélbõl. Aztán látva ez utóbbi sikertelenségét, megfagyás ellen tovább startolok. A sípályán még nem nyílnak a kankalinok, így a kék jelzésen robogok a csapolható teaosztó síházhoz. Jó látni a kislány buzgalmát és a gyaníthatóan elsõbálozó meglepõdését a csapból teatöltött palackját nézve. A müzliszeletemet elteszem, helyette az almámat kotrom elõ. Azt harapdálva sétálok a többiek nyomában. Ha már folyamatosan a kezemben viszem (biztonságban csak akkor érzem az itinert) legalább megnézem merre járunk, mi a következõ. A második teljesítés még nem ad mindenre kiterjedõ helyismeretet. Amikor a kék háromszöget meglátom, befékezek és a sárga keresztet kezdem keresni, készséges túratárs megáll, biztat, hogy jó helyen vagyunk, nézd itt: és mutat az itineren kék háromszöggel jelzett szakaszra. Nekem még ez sem elég, jobban megnézem, hol hagyhattam el a sárga keresztet, de egyre tanácstalanabb vagyok. Egy másik lelassulótól megkérdezem, hogy õ járt-e már a vörös kõi kilátónál, mert én tuti nem. Akkor ez most hogy van? Tapasztalt versenyzõ érkezik, megnyugtat mindkettõnket, ez a háromszög nem az ágasvári háromszög, hanem a sárga kereszt helyett festették a fákra. Ennek késõbb nyomát is látjuk. De akkor az írásos itineren miért van a régi? L Innentõl forgatom az itinert, az írás mellett a térképet is érdemes nézni, mert azon a valódi jelzések és színek vannak, a szöveg ehhez képest bizonytalan.
Az Ágasvár EP nem a csúcson van. Megértem. A szél fúj, meredek oda az út.
Kolost édesapja abban a pillanatban biztatja a pont környékén pihenésre, amikor felnézek a csúcs felé. Eszembe jut, hogy itt már a Hanák Kolos is velünk halad. Elmosolyodom. Milyen más túrán gyalogolhatna Kolos az édesapjával….
Felmászni, elõzni, kerülni egy pillanat mûve. Szökellek, mosolygok, köszöntök, biztatok, megköszönök. Körbenézés, kis üldögélés, eléhezés ellen ismét 2-3 falat szendvics (a buktára inkább nem is nézek), majd újabb kihívás a számítógépes helyszín-lépésfelmérõnek, lefelé a másik oldalon.
A turistaháznál elõször azt hiszem pecsét is jár, de nem. A bentiek felvilágosítanak, hogy itt a sörözés ideje. Lendületben vagyok, nem állok meg folyékony kenyerezni, igérik, hogy meg fogom bánni. Hogy vízért sorba álljak, arra még kevesebb az esély. Felmarkolok egy almát a ládákból, remélem nekünk volt kirakva, és tovább ereszkedem.
Megjelenik a patak balkézrõl. Végre egy kis víz. Akkor tudatosul bennem, hogy olyan száraz a Mátra, hogy csak porzik. A patak azonban jókedvûen csobog az út mellett, ahhoz azért messzi, hogy leereszkedjek mosdani/fürdeni, de a hangja is biztató. Azért felmerül bennem, hogy nem lesz baj a tavasszal, ha ennyire nincs nedvesség?
A mátrakeresztesi pont a szokott dzsemborit hozza. Fickándozok a szociális gyönyörûségtõl. Szeretem az összetartó, kedves hangulatot, a barátságos beszélgetéseket ismerõsök és ismeretlenek között. Egy mosoly, vagy egy kedves válasz megnyitja a magábafordult fáradt túrázók fülét, száját, lelkét is. Egy 14 hátralevõ kilómétertõl megomlott lánynak (gondolom Muzslás) lelkesedem, hogy már csak egy hegy. Nem látszik nagyon örülni, de felcsillan a szemében a remény, hogy vsz túl lehet élni, ha én ennyire vigyorgok.
A legfontosabb! Van PIROS szörp! J Most a háromféle sajt helyett csak egyféle van, és zsemle helyett kenyér. De mindegy, végre valami sós, hátha elég lesz pótlásnak, hármat is megeszem. Ellépve a pontõrök elõtt megkérdezem, merre induljak. Mire mutatja már látom is a bandukolókat felfelé, de olyat mond, hogy visszafordulok: „ arrafelé a ….M…(megnézi) Muzslára, vagy mire” . Rácsodálkozom: Ugye te nem jársz gyakran ide? Majd elindulok.
Megyek és megyek, kapaszkodom, lépek, kerülök, mosolygok, ha van erõm. Mindig szólok valamit, ha kerülök. Emlékszem a gyorsak tavalyi beszámolóira és a rövidtávosokéra is. Csak a nyaf. Holott mindenki az erdõt, a Mátrát járja. Egy a közösség, együtt küzdünk, szuszogunk az emelkedõkön, együtt ugrunk, lépünk, sántikálunk a lejtõkön. Mindenkit a természet, a tavasz szeretete hozott ide. Legalábbis én szívembe fogadom az összes erdõjárót, legyen az szembejövõ, vagy lassabb, gyorsabb mint én.
Az ionpótlás nem elég, most a csípõm körül lévõ izmok integetnek: ne tovább. Nem állok meg, megígérem nekik, hogy a Muzsla csúcsán refresh, addig kitartás. Vállamnak, hasamnak, hogy felveszem a felsõmet, mert leégtem és fázom kicsit.
Csak éppen a csúcs sose akar eljönni. Mindig bizakodva közeledem a nyeregszerû helyekhez, tudva, hogy a jobbról jövõ turistautak után már csak egy kaptató van. Végre tisztul a jobb oldal, még egy utolsó kapaszkodás és igen, itt a csúcs. Lerogyok. Érkezik az SMS, Tamásnak 9:28, válasz szûkszavú: muzsla. Ionok pótlása, só nélkülözése, folyadék, indulok tovább.
Félve félek a köves, napszítta lejtõtõl, emlékeimben kopár és végeérhetetlen. Futok lefelé, egyrészt, hogy érjek már be, másrészt, ha az elõbb emlegetett kövest nem bírom futni, akkor legalább tegyem, amíg bírom. Ismét melegem van, felsõm lekerül. Hepehupák erdõben, egész jól trappolható terep. Sokáig. Mennyi lehet a 7 km-bõl? Még egy kicsit. Még egy kicsit. Kiérek a köves szakaszra, de ez szinte rögtön a patakhoz menõ részbe fordul. Sántákat, kétbotosokat, kapaszkodókat biztatok, hagyok el.
Éééééééés a patak! Kis kapaszkodás, jobbos forduló és a falu felé kocogok. Az aszfaltra érve asztalok körül, székeken padokon heje-huja, dínom-dánom. Fáradt, endorfinos fejjel próbálok olvasni: mi van kiírva? Ja! Nem a cél. Sajt, bor, finomságok. Ha megállok, akkor késõbb érek be, nincs esélyük. Az fel sem merül, hogy fel bírok-e állni, ha leülök, minden sejtem egy szót ismételget, tovább-tovább.
Már látnám a célt, mikor Fülöp Zoli megállít, hogy elkérje a kocsikulcsot, hogy elérje vele a buszt. Nagyon nehezen állok meg, le a hátizsákot, megkeresem a madzagot, amin a kulcsok vannak, kezébe nyomom az egészet, ezt én most nem fejtem meg és kezemben az itinerrel belépek a kapun. Továbbfutnék, de többek sugallatára visszafordulok, pecsételtetek. 10:50 Zoli itt nyomja a kezembe a zsákomat, haladok tovább a cél felé. Már vigyorgok, szólni bírok, hangosan, csengõn köszönöm meg az oklevelet, mézet, joghurtot. Elcsodálkozom, hogy mosolyom, hangom ellenére nem kapok kézfogást (ennyire maszatos, nyamvadt benyomást keltek? ) megyek kifelé, ahol a Galyatetõs pólósok akkor kezdik a lelkesedést, hogy megjelenek. Mire az utolsók is beértek hangos taps és ováció fogadta az érkezõket. Yeeee!
Amúgy koszosan, porosan lepakolok egy szabad helyre és frissítés után látok. Piros helyett bodzával érem be, a töltött káposztáért visszafordulok az oklevélért. A már beérkezettek vagy abbahagyók vannak szerte körül. Még épp elérem Messner urat, aki nem felejtette el a jelvényemet és Szlatki Gabit. Örömködünk kicsit, majd õk el. Istivel, Renivel és Agárdi Petivel trécselünk, majd sorbanállok a mosdóhoz. Egy WC van egy csomó csajra, de semmi nem szegheti kedvemet. A zuhanyzóban meleg a víz! Mikor leveszem a cipõmet, zoknimat döbbenek rá, hogy milyen poros vagyok, mikor kidörzsölt sebeimbe belemossa a meleg víz, akkor arra is, hogy mennyi só csapódott ki rajtam. Jajj! Ez szado-mazo idill.
Tisztán és üdén visszamegyek a közösségi udvarra és várjuk Zolit a kocsival. Dinnye is, Joeyline is befut, Kimmel Petit is látom, becsülöm, hogy utolsó pillanatban elvállalta Isti kisérését. És, hogy 5 órás Kékesi indulással is beküzdötte magát a szintidõn belülre. Kiderül, hogy a wc-ben nincs villany. A fiúk innentõl talán a szabad természetet részesítik elõnyben. A sátrakat bontják, hûvösödik.
Hazafelé a meleg kocsiban csendesebb a világ, mint reggel. J |
| | | | |
|
