Túrabeszámolók


túra éve: 2013
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20132013.08.23 02:14:47

Rockenbauer Pál emlékúton Zalában, 130 km


Megpróbáltam egy kevésbé személyes beszámolót írni, mint a tavalyi Kinizsirõl. Bár ha mindkettõt elolvassátok, láthatjátok hogy a legmélyén nincs sok különbség és hogy a nehezét egyiknél sem a táv, vagy a meleg adja. Mert a neheze csak a túra után jön. Ami mégis eltér bennük, az a helyszín. És...és a hajszín.

Akkor hát a Rockenbauer 130:

Újra itt állok a rajtnál, 6 óra van. Körülnézek, sok ismerõs arc, pár éve még mindenki idegen volt. Néhányan magukban állnak és várakoznak, a többiek jókedvûen beszélgetnek. Pár perc múlva talán már az utóbbiak közé tartozom majd, de addig is egyedül nézelõdök. Valahol itt van õ is, megtalálom a tekintetemmel. Kedves és gyönyörû. Fáj a szívem ha ránézek, pedig lehetnék tõle vidám, ahogy mindenki más a közelében, akire rámosolyog.

Mindjárt szétszéled a mezõny és már nem lesz együtt sokáig a társaság. Megindulnak elõl. A pecsételõs asztalnál már nincs sor, odanyújtom a papírom. Aztán én is elindulok, inkább a vége felé. A hosszú utcák az elején még sokkal rövidebbnek tûnnek, észre sem veszem hogy már háromnegyed órája úton vagyok. A felüljáró elõtt jó kilométerre lehet tõlem a legelöl haladó. Kicsit kilépek, talán egy 4 és feles átlagom lesz a teljes távra nézve, de ehhez 6-tal kell kezdenem és tartanom Hahótig.

Rövid beszélgetés pár ismerõssel, aztán egyedül maradok, ez most jobb. Valamit  rajzolok egy rózsaszín filctollal az elsõ ponton. Zsigárd. Odaérnek a többiek, velük õ is. Visszafordulok lefényképezni egy cicát, mert megígértem egy lánynak, hogy küldök neki képeket, cserében drukkol nekem a távolból. Egyre melegebb van, bár még 8 óra sincs. Balra hosszú útra fordulok, jólesik az árnyék.

Utolérnek páran, õ is velük van, mellé szegõdök, beszélgetünk. Pár rövid mondat csak, de közben gondolatban kettesben vagyok vele megint, talán egy másik túrán, valahol messze innen. Egy kilométeren át együtt tapossuk a port. Aztán „menjetek csak, iszom egyet, majd utánatok megyek” – mondom és megállok inni az út szélén. És hagyom, hogy menjen, és nem sietek utána.

Nemsokára Hosszuvölgy (vagy Hosszúvölgy? A pirossal áthúzott kifelé vezetõ táblán az elõbbi, a befelé vezetõn az utóbbi áll). Hosszú az aszfalt is Homokkomáromig, sõt visszafelé még hosszabb lesz. A talpam apró jeleit kezdem figyelni, ami 10 km után azért elég korainak tûnhet. Lassan összeáll a láb-zokni-cipõ hármas valami egységes egésszé, amit a benne keletkezõ izzadtság tart össze, amíg nem bontom szét és nem építem újra. Ha egyáltalán sikerül. De erre még sokáig nem lesz szükség, legalábbis Rádiházáig nem tervezek ilyen mûveletet.

Fent a templom mögött már nincs ehetõ szeder (vagy mi is az), talán rossz volt a termés, vagy az elõttem haladók legelték le. Pár kanyar és lejtõ után elhagyom az obornaki mûutat, elõttem-mögöttem 2-300m-en belül senki. Túljöttem volna? De nem, messze egy kékruhás túrázó siet szembe - õ tényleg túlment - majd eltûnik valahol. Balra itt megy fel mindjárt a kék, festett nyíl jelzi az aszfalton. Az elsõ nagyobb emelkedõ jön, nem lassítok, megizzaszt. A K-S keresztezõdésében jólesik ledobni a hátizsákot és inni. Kékember eltûnik elõlem. Zsák fel, utánaindulok. Melegszik az idõ, de fent a gerincen a fák közt többé-kevésbé árnyék van.

Úttörés, utolérek két lányt, az Oltárci vadászházig követem õket. Páran közben megelõznek, a ponton összeáll egy 7-8 fõs társaság, köztük Istiék. Jó utat kívánok nekik és kitartást. Õk is 6-tal jöhettek az elején, késõbb még találkozom velük. Vizet töltök, de hamar felmelegszik. Nem kell sok, - gondolom - mert már Hahóton szeretnék lenni, pedig az még legalább 17 km.

Végig a sárgán, kicsit le, kicsit fel. Szép a táj. Dombtetõ 11-kor. Dögmeleg van. Utolér egy srác, örül, mert már fél órája követett. Ez rám nézve hízelgõ. Gyorsabb nálam, mondom is hogy menjen tovább, érje utol inkább a kékembert. Jobban járt volna a lassabb tempóval, de ezt nem tudtam elõre, továbbsiet és a zöld egy hosszabb egyenesében már egymás mellett látom õket. A szárazság miatt a zöldön lefelé a szántóföldig most kevesebb a dagonya mint két éve, nem süllyedek el, a kerülõutak szárazak és jól járhatók.

Dél körül Hahót, sörözõ, pár ismerõs, eszem sorban a zsíroskenyér-szeleteket paradicsommal. Hideg kóla a pultnál, kicsi és drága, de finom és nagyon jólesik. Hosszútávra pedig fémes ízû víz a csapból, 1-1 liter,  Söjtörig elég lesz. 20 perc pihenõ, kaja, árnyék, hûvös.

Nehéz kilépni az útra, kint éppen tombol a nyár. Megkeresem a hátizsákomban a sapkám, kiszórom a belehullott sósmogyorót, így már jobb, úgy érzem árnyékban vagyok. Kilépve elkap a mozgójárda és magával ránt Söjtör felé. Hahótot elhagyva hamar megizzadok a sapka alatt, de nélküle rosszabb. Szántóföldek, mezõk jönnek árnyék nélkül, azaz egy balkanyar után egy kicsi árnyék mégiscsak. Iszom, 2 perc pihenõ. Söjtörig egy sráccal megyek, a szõlõhegyi pontnál a kékruhás és társa indul tovább épp mikor mi ketten odaérünk. 

Söjtörön, a Deák-ház hûvösében kedves pontõrök, jó hangulat fogad. A falépcsõ kényelmes. Vizet töltök, majd rövid pihenõ után rövid aszfalt, de elég hosszúnak tûnik. A vendéglõt ma kihagyom. Jobbra letérve a mezõ sem jobb, viszont a talaj puhább. Látszólag. Forróság van, a dombok között megáll a levegõ és jól is fûtik fentrõl. A távolban valaki megy fel a dombra, minden lépését porfelhõ követi. Aztán amikor odaérek, én is ugyanúgy felkavarom a lábammal port, mint õ.

Pusztaederics, újabb rajzolós pont, most csak egy pipára és az idõ felírására futja, a szokásos mosolygó arcocskára már nem. A sarkaimmal majd kezdeni kell valamit, Rádiházán mûtét vár rájuk. Pár négylábút lefényképezek annak a másik lánynak. Még az emelkedõ elõtt tartok 10 perc pihenõt az út szélén ülve, valamit eszem is. Aztán át a sorompó alatt, hosszúnak tûnõ emelkedõ a dombtetõre, a tetején mindjárt ott a pont, a 11-es. Tovább a K-Z elágazása felé, nemsokára elérem a farakásokat és utána még 2-3 km Rádiházáig.

Arra számítok, sokan jönnek majd szembe, de csalódnom kell. Talán a mezõny felénél lehetek, a gyorsabbak már mind leléptek. A lejtõn azért szembetalálkozom Repkénnyel és Kékdroiddal, bár lehet hogy õk a 70-esen indultak. Aztán végre Rádiháza, árnyék, hideg kóla, jégkrém. Háromnegyed órát pihenek, közben sarokmûtét, a szokásos helyen, a kerti padon. Egy hölgy szintén mûti magát, gyakorlott varrómozdulatokkal döfi át a vízhólyagjait, oda sem nézek, elég a felszisszenéseit hallani. De a végeredményre kíváncsi vagyok, igazán szép munka, jobbról-balról fekete cérnák lógnak a sarkából. Én nem vagyok ilyen profi, a cérnát kihagyom, még 70 km-re talán elég így is. Elköszönök, az idõs pontõrök kedvesen integetnek. Amikor az emelkedõ mellékutcára fordulok, egyre többen jönnek szembe az ismerõseim közül.

Már túlvagyok az emelkedõn és fent a K- vízszintes szakaszán megyek, mikor szembetalálkozom vele is. Eddig azt hittem, hogy elõttem jár, de valószínûleg betért valahová a társaival és elkerültem õt. Nem érzi jól magát, de azért még tudja folytatni, csak pihennie kell, mindjárt ott van Rádiházán. Kedves, mint mindig. Aggódott értem, még úgy is, hogy rosszul volt. A többiek elõrementek, így kettesben maradva ott állunk egymással szemben. Odajön hozzám, mintha meg akarna ölelni, a fejét a vállamra hajtja, én pedig az arcához érintem az arcom. Egy pillanatra megáll az idõ. Részérõl valószínûleg csak egy kedves gesztus, nem több, de ez a kedvesség a lelkemben vihart kavar újra. Megkérem hogy vigyázzon magára és pihenjen, mielõtt folytatja. Majd találkozunk még, vagy a célban, vagy valahol egy másik túrán. 

Aztán elindulunk, õ Rádiháza, én Szentpéterfölde felé. Észre sem veszem, hogy fogynak a kilométerek, most õ jár a fejemben. Aztán lassan visszatér a külvilág és újra a túrán vagyok, a sarkaim is emlékeztetnek erre, próbálok inkább a talpaimra lépni. Erdõszélen majdnem elsétálok a pont mellett, a kicsit kifakult a narancssárga-fehér nem ad elég kontrasztot a bójának. Innentõl újra mosolygó arcocskákat rajzolok a lapomra minden ellenõrzõpontnál.  

Szentpéterfölde, talán egy órával rosszabb idõvel mint tavaly, a házak oldalára már felkúsztak az árnyékok. A meleg már levonulóban, a fáradtság ellenére frissnek érzem magam. Sok vizem van, a temetõnél nem is töltök magamnak, megállás nélkül átmegyek a falun. Hozzácsapódok egy háromfõs társasághoz egy idõre, Lasztonyáig velük, vagy inkább mögöttük megyek. Nemrég sötétedett be, a faluban most csend van, nem ünnepelnek úgy, mint tavaly, hamar túl is jutunk rajta. 10-15 méterrel véletlenül túlmegyünk a meredeken emelkedõ hasadék elõtt, de aztán visszafordulunk és rátérünk. Páran a dombtetõn levõ kilátó baloldalán keresik a továbbvezetõ utat, szólok nekik, hogy jobbra érdemes. Emlékezetem szerint a pont is messzebb van még, megindulok lefelé a túloldalon. A Torhai-forrás felé ismét összeáll egy kis csapat, öten-hatan mehetünk együtt.

A forrásban most sincs víz, úgy mint tavaly, de emlékszem arra, amikor két éve még volt. Akkor másfél órával lehetett késõbb, már nem volt vizem, fáradtan, kiszáradtan értem ide,  egyedül. Csend volt, csak a forrás csobogott halkan. Leültem mellé, ittam, megmostam az arcom a jéghideg vízben, nekitámaszkodtam a hideg kõnek és valami hihetetlen nyugalom töltött el, amire jólesik visszaemlékezni. De most csak gyorsan rajzolok, felírom az idõt és megyek tovább. Bázakerettye felé nem kavarunk el, mint tavaly, amikor „rossz társaságba keveredtem”. Persze talán egyedül is benéztem volna, de most – eltekintve egy rövid kitérõtõl a szántóföldön – simán leérünk a faluba.

Egy liter hideg kólától, fél óra pihenõtõl felfrissülve folytatom az utat ½ 1-kor Kistolmács felé, egyedül. Hosszú aszfaltút az éjszakában, a fekete égbolton gyönyörûek a csillagok.

Az arborétum után valamit elnézek és elvesztem az utat, és nehezen találok vissza rá. Késõbb egy szántóföld mellett továbbmenve rövid idõre ismét letérek a K+-ról, de végül találok egy utat, amin a többiekkel párhuzamosan – tõlem párszáz méterre balra világítanak a lámpáik -  leérek a Kistolmácsra vezetõ mûútra.

A pontnál nem írom fel az idõt, de úgy hajnali 2 körül lehet. Itt is kapható hideg kóla, még fõtt virsli is. Nem eszem magam degeszre, de egy pár azért nagyon jólesik. A gyomrom most rendben van, talán mert nem hagytam ki sok idõt az elõzõ 100-as óta. Megint egyedül indulok tovább, az elsõ 50m nehezen megy, minden lépés fáj. Csak arra gondolok, hogy bármilyen hihetetlen, nemsokára elmúlik a fájdalom, valahogy leblokkolja majd az egyforma lépések egyhangúsága. Így is történik, a faluból kiérve majdnem úgy érzem, mintha most kezdtem volna a túrát. Egy újabb 130-asba azért nem szívesen kezdenék most bele, de a hátralevõ 35 km már nem tûnik vészesnek.

Jó lett volna még teljes sötétségben Valkonyára érni, de amikor belépek a turistaház kapuján, már világosodni kezd. Nem tartok nagy pihenõt, két hideg kóla és két szelet zsíroskenyér után elköszönök az idõs pontõrtõl. Megint összezavarnak az emlékeim, sokkal elõbbre várom a Z- csatlakozását, de végül megvan a helyén, csak én számítottam el magam. Dombok jönnek és maradnak mögöttem, lassú, alig 3 feletti tempóval taposom felfelé magam rajtuk, hogy aztán lezuhanjak a túloldalon levõ lejtõkön. A nap már átragyog a fák között. Nem számolom a dombokat, tudom 7-nek kellene lennie, de 2-3 után abbahagyom. A térképvázlaton levõ bal kiugrást nem nehéz beazonosítani, így legalább tudom, hol járok. Még egy fel-le, vagy le-fel, és meglátom a kék „R” betût, amit két éve sokáig hiába kerestem.

Most megvan, nemsokára elérem a 23.-as pontot, ami Szõlõhegy, Eszteregnye. Tudom, nehéz lesz majd újra elindulni, de nem érdekel, leülök 10 perc pihenõre. Közben ketten odaérnek, helyet szorítok, együtt ücsörgünk tovább a betonon. A meleg persze támadni fog, nem ússzuk meg, hamarosan indulni kell.

A pihenõ jót tett, még pár domb, és újra ottvagyok a K-S keresztezõdésénél, bezárva a 90-egynéhány kilométeres kört. Aztán újra le az obornaki mûútra, majd fel az újabb emelkedõn Homokkomárom felé. 8 óra körül lehet. Lassú vagyok, a nap pont a szemembe süt, újra felveszem a sapkám. A böglyöknek jó célpont vagyok, ha sietnék nehezebb dolguk lenne, de a hosszúnadrág és a tegnap éjjel magamra fújt szúnyogriasztó még megvéd tõlük. Így amelyik le is száll rám, az csalódottan áll (inkább száll) tovább.

Tegnap óta valószínûleg nem termett újabb ehetõ vadszeder (vagy mi is az) a templom mögötti úton, nem is keresem már a szememmel. Rátérek a dombról levezetõ aszfaltútra és lesétálok a faluba. Egyre melegebb van, jólesik a járdán haladni, hogy legalább a lábamat ne érje a nap. Homokkomárom lassan marad mögöttem, Hosszúvölgyet pedig mintha már soha nem érném el. A nap melegen süt oldalról, álmosít, fáraszt. Már rég nem az vagyok, aki a szõlõhegyrõl elindult.

A fehér murváról visszaverõdõ fény elvakít, nagyon várom már a Zsigárd felé vezetõ árnyékos szakaszt. És ahogy elérem, befordulok az árnyékba, kinézek magamnak egy kényelmes helyet, de mielõtt leülhetnék, a kerítés mellett összeroskadok. Talán a meleg és a kimerültség üthetett ki egy pillanatra. Leporolom magam, leülök és nekitámaszkodok egy kerítésoszlopnak, majd eszem valamit. Sokáig pihenek így, többen elsétálnak elõttem, pár szót váltok is velük, de nem emlékszem rájuk. Egy óra múlva indulok tovább, nem tudom hogy merre és egyáltalán miért is megyek. Mikor teljesen magamhoz térek, valahol a Zsigárdi ponthoz vezetõ jobbkanyar elõtt lehetek.

Most sincs pontõr, rajzolok egy újabb szmájlit egy piros filccel, majd egy percre beállok a közeli árnyékba. Mikor kilépek onnan, végignézve a hosszú egyenesen meglátom õt is a távolból, elõttem halad. Pár perc múlva utolérem még a város széle elõtt, és együtt haldoklunk tovább a melegben. Forróság van, semmi árnyék, veszélyes így támolyogni a fõút szélén.

Keskeny, felbontott járdák, mindenhol aszfalt, majd késõbb már lakóházak is. Járdáról le-fel, körforgalom, útkeresztezõdés, az autók megállnak, míg átmegyünk. Keresztutcák, a nevüket keresem a térképen, hogy lássam, mennyi van még hátra belõlük. Végül célba érünk, belépünk a gimnázium ajtaján, hûvös van végre, gratulálunk egymásnak, barátian átölel. Aztán elbúcsúzunk, és majd…majd találkozunk még.

A rendezõ kezet fog, átadja az újabb színû gesztenyefalevél jelvényemet, a kitüntetésemet. Vigyázva elcsomagolom, sokat dolgoztam érte, ahogy mindenki aki már itt van, vagy csak ezután fog majd beérni. Nehéz volt, de a Rocki már csak ilyen. Köszönet mindenkinek és mindennek, aki és ami miatt értelme volt eljönnöm rá. És külön köszönöm neki, hogy ott volt és lelkierõt adott, talán csak az utolsó 70 km-en, talán az egész távon. Ahogy annak a lánynak is - a legjobb barátomnak - aki a távolból drukkolt nekem hogy sikerüljön.

Jólesik a hûvös fürdõ, rengeteg portól szabadulok meg. Hazafelé újra alszom, és otthon még többet. Azután megint csak õ jár a fejemben, és tudom hogy ez még így lesz heteken át, amíg nem jövök rá, hogy neki nincs szüksége rám…

 

mesélõ
 
 
túra éve: 2012
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20122012.05.24 21:35:14

Talán szokatlan, amit most K100-as túrabeszámolóként – vagy inkább helyette - írok. Köszönöm, ha mégis végigolvassátok. A történet szereplõit - mivel különbözõ nemûek voltak - nevezzük egyszerûen csak lánynak és fiúnak. Neveket ha tudnék sem írnék, illetve pár lényegtelen dolgot megváltoztattam a történetben, így biztos nem fog senki sem rájuk ismerni, talán - bízom benne - még õk maguk sem.

"Hosszú és fárasztó nap állt mindkettõjük elõtt. A fiú talán egyedül indult a túrán, ahogyan talán a lány is, bár az "egyedül" kifejezés nem tûnik igazán helyénvalónak, ha egy kicsit is figyelembe vesszük a velük induló tömeget. A fiú már a túra elsõ párszáz métere után észrevette a lányt, ahogy a kisebb csoportokra szakadozott tömegben elõtte haladt az egyik napsütötte utcán. Hátul összefogott hosszú haján megcsillant a napfény, mely sokáig hûen követte õt. Valami okból kifolyólag mindketten a százas távot választották. Utánasietett, bár nem is kellett nagyon sietnie, hiszen jó tempóban haladt, csak egy kicsit jobban ki kellett lépnie, hogy a távolság csökkenjen kettejük közt.

Mikor a lány mellé ért, ráköszönt. A lány kedvesen visszamosolygott, mintha neki is szimpatikus lenne a fiú, de mivel nem tudhatjuk, hogy a nõket pontosan mikor-milyen célok vezérlik, ezért a fiú sem volt benne biztos, hogy a lány valójában örül-e a találkozásnak, vagy sem. A fiú fején egy pillanatra átfutott a gondolat, hogy továbblép, hogy csak odaköszönt, ennyi volt és már megy is tovább, de végül nem így döntött.

Mert innentõl kezdve együtt mentek, és a fiú számára ezután már csak a lány létezett. Észre sem vette a Nagy-Kevélyig tartó emelkedõt, a talpát próbára tevõ köveket és az elõttük-mögöttük haladó többi túrázót. Csak a lányra figyelt, és sodródott vele az úton haladó tömegben.

És meséltek, meséltek egymásnak magukról és a világ dolgairól ahogyan õk látták, mintha ezen a napon mindent el akartak volna mondani, ami valaha is fontos lehet. Szinte csak egy-egy nagyobb emelkedõ fojtotta beléjük a szót. A fiú megállapíthatta, hogy a lány valójában igen sokoldalú (még akkor is, ha neki – mint sok fiúnak - elõször leginkább a hátsó oldala vonta magára a figyelmét). A lány mintha örült volna a társaságának, ami még inkább szerethetõvé tette õt a fiú számára. Ahogy haladtak és teltek az órák, a fiú rájött, hogy a lány akkor is tetszene neki - és igen, akkor is szeretné õt - ha akár kopasz, vagy erõsen pattanásos, vagy netán féllábú lenne (persze akkor nem valószínû, hogy itt találkoztak volna). De a lány - bár talán már nem is volt annyira fiatal - egyáltalán nem rendelkezett ilyen elõnytelen tulajdonságokkal, sõt kifejezetten szép hosszú szõkésbarna haja és helyes, kedves kis arca volt.

Megmászták együtt a Hosszú-hegyet, talán pihentek is pár percet valahol a tetején. Valószínûleg megettek egy zsemlét és egy kiflit - ki mit csomagolt magának az indulás elõtt - és persze ittak is, mert meleg volt és már egy ideje úton voltak. Mellettük csupa vidám túrázó haladt el. A fiú szemével ugyan a tájat nézte, de közben csak a lányt látta maga elõtt. Majd hegyek-völgyek, ellenõrzõpontok jöttek és maradtak el mögöttük. A fiú sok fényképet készített, mintha pár megapixel képes lett volna eltárolni mindazt, ami ott és akkor körülvette õt.

A Nagy-Getén együtt napoztatták fáradt talpaikat. A fiú egy ideig nézte a lány formás kis lábait, majd halkan odasúgta neki, hogy ilyen cuki lábujjakat még nem látott az életében. Sokáig hallgattak ezután. Csak ültek egymás mellett  a hegy tetején ebben a tízpercnyi pihenõben és úgy érezték, hogy a nap már egyáltalán nem akarja bántani õket. Mikor továbbindultak, a hegyrõl lefelé ereszkedve a fiú a lány mögött haladt, persze biztonságos távolságban, nehogy elsodorja õt, ha véletlenül megcsúszna. Figyelte a faágakba kapaszkodó finom kis kezeit, ahogy elfehérednek, amint megszorítják a hol vékonyabb, hol vastagabb ágakat. És egyszer amikor a fiú elõrenyúlva véletlenül ugyanazt az ágat fogta meg, a lány hagyta, hogy az ujjaik összeérjenek.

A Hegyes-kõ felé vezetõ pusztán haladva a nap már a szemükbe sütött. A fiú itt a lányra nézett, majd mindketten megálltak. A mögöttük jövõk közül páran óvatosan kikerülték õket, de a figyelmetlenebbek nagy port verve megbotlottak és átestek egymáson. A felszálló sûrû por körülvette és pár pillanatra elvágta kettejüket a külvilágtól. A fiú a lány felé nyújtotta a kezét, és a karjához ért. "Meg tudnék halni Érted" - gondolta ekkor. Aztán mindkét kezével finoman megfogta a lány kezeit, és úgy tudta, hogy ezután már soha nem akarja majd elengedni azokat. Így álltak hosszú percekig, míg a felkavarodott sûrû por lassan oszlani nem kezdett. Eközben egyre többen haladtak el mellettük. Senki nem figyelt fel rájuk, a világban is minden haladt tovább a maga megszokott módján, ahogyan azelõtt. A nap is (vagy a Föld?) haladt tovább égi pályáján, pontõrök pecsételtek valahol a távolban, a Tokodi pincéknél egyre fogytak a pasztellszínû mûanyag bögrék, és a leggyorsabbak közül páran talán már a célban toporogtak. Az elbotlott túrázók közben udvariasan felsegítették egymást, túrabotjaikat kihúzták egymás hasából, hátából és még ki tudja melyik testrészébõl, majd vidáman továbbmentek és lassan eltûntek a Hegyes-kõ irányában.

Mikor õk ketten végül továbbindultak, már egy másik világ várta õket. Siettek hát a cél felé, fáradhatatlanul, át Mogyorósbányán,  Péliföldszentkereszten, Pusztamaróton, át az éjszakán, a Bányahegyen, Tatán, majd mindent hátrahagyva együtt tovább, át az életen....”

De a történet nem alakulhatott így.

Mert valójában a fiú nem mutathatta ki, hogy mit érez a lány iránt. Hogy miért, azt mindenkinek a fantáziájára bízom:

a.) talán a fiú úgy tudta, hogy a lány igazából valaki mást szeret, vagy szeretne szeretni.

b.) talán a fiú nem is volt annyira fiú, mint inkább egy középkorú pali, és nem akarta hogy a lány szimplán kiröhögje.

c.) talán a fiúnak családja volt, amit nem akart volna elhagyni még a lány miatt sem.

d.) talán a fiú egy titkosügynök volt, és nem akarta bajba sodorni a lányt.

e.) talán valami egészen más miatt, amire senki még csak nem is gondolna,

f.) vagy talán mindezek miatt egyszerre.

Mert a Nagy-Getén valóban együtt napoztatták a fáradt talpaikat, a fiú valóban nézte egy ideig a lány formás kis lábait és közben tudta, hogy ilyen cuki lábujjakat még nem látott az életében, de ezt nem árulhatta el a lánynak.

Mert amikor a Getérõl lefelé ereszkedve a lány mögött haladt, valóban figyelte a faágakba kapaszkodó finom kis kezeit és nagyon szívesen megérintette volna õket, de nem tette. (Ha megérinti, lehet, hogy mindketten állati nagyot zúgnak és lesodornak még vagy 15 túrázót maguk elõtt.  Így utólag azért ezt az egyet tudom értékelni, hogy kihagyta.)

Mert valójában tudta, hogy a lánnyal együtt-töltött idõ többé nem tér vissza, hogy a fényképein ebbõl csak illatok nélküli, néma, kicsi, 2D-s lenyomatok maradnak.

Mert a túrával együtt ez a másik világ is bezáródott a számára, és ahová visszatért, oda a lányt nem vihette magával. A következõ - ennél jóval hosszabb és nehezebb erõpróba az lett, amit már akkor tudott, mikor a túra elején meglátta: el kell felejtenie õt, a kedves kis arcát, a mosolyát, a nevetését, a vele töltött idõt. Vagy ha elfelejteni nem is lehet, de legalább hozzászokni a hiányához, mert hiányozni fog sokáig, nagyon.

Mert a történet - legalábbis ebben a formájában - csak a fiú fejében létezett.

Hogy végigmentek-e és hogy idõben célba értek-e, innentõl kezdve már lényegtelen. (De végülis elárulhatom: igen.) 

 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár