Túrabeszámolók
|
|
Bükki Kihívás 55/40 km
A túra előtti héten tavaszias volt az időjárás. Kicsit le is hangolt ez, mert korábban abban bíztam egy jó havas kihíváson veszek részt. A sárdagasztás lehetősége, a sötétben pláne, nem dobott fel. Szombat délelőtt kitartóan esett Egerben, ez sem kecsegtetett sok jóval. Gondolkodtam, miben vágjak neki a Bükknek, végül lekezeltem impregnáló anyaggal egy bringás dzsekimet, bízva abban, hogy legalább ideig-óráig nem ázok el. Az eső délutánra havas esővé fejlődött, amit még kevésbé kedvelek. Felsőtárkányba érve azonban nagyon feldobódtam. Havazott, szép nagy pelyhekben. Haza is szóltam, hurrá nem lesz locs-pocs és ha minden rendben talán még kicsit le is hűl az idő. Így az impregnált dzseki maradt az autóban.
15 órakor elindultak az 55 km-es táv túrázói, köztük én is. Enyhe időben, havazás közben, egyenletes tempóban róttam az ismerős ösvényeket. A Guba-házig laza kocogással 1 óra 10 perc alatt átértem. Elkönyveltem, hogy ha ez így megy hó-hiány ide vagy oda gyorsan célba érek. Ezek után viszont ahogy emelkedtem a Bükk csúcsai felé egyre inkább belementem a télbe. A hótakaró egyre egyenletesebb lett, az ágak hótól terhesek, itt-ott szarvas, és őz bukkant fel. Varázslatos volt a táj. Jól haladtam néha beugrott a gondolat, hogy tavaly bezzeg…. Már a Bél-kő környékén tartottam, amikor érdemesnek láttam feltenni a lámpát a búrámra. Az annak fényében szállongó hópelyhek kedves táncot lejtettek. Betöltöttem magamba egy kis energiát, és a Bél-kő nyak átjáróján áthaladva, visszatérve a Kálmán-hegyi útra belecsöppentem az igazi ütős télbe. Mintha hirtelen 10 fokot hűlt volna a hőmérséklet (végül is erre vágytam), a szél pedig lesújtott. Az eddig kedélyes hópihék, apró jégszilánkokként csapódtam az arcomba, szemembe, a látótávolság pedig méterekre, vagy talán csak méterre, csökkent. Előttem még senki sem járt, így nem volt nyom, ami segíthetett volna a tájékozódást. Magamban elkönyveltem, hogy felnézek mindenkire, aki ismeretlenül vág neki ennek a tájnak. A turistajelzések nem látszódtak, de sokszor még az ösvény menti fák sem. Aztán már az ösvény sem. Az Őr-kő háznál meg is beszéltem a pontőrökkel, hogy a helyzet kutyább, mint tavaly. Akkor ugyan mély volt a hó, és jóval hidegebb is volt, de legalább látni lehetett. Ahogy befejeztük a „trécselést” felbukkant két srác mögöttem.
- Csak el ne tévedj, mert akkor mi is eltévedünk. – mondta egyikük.
Nyugtáztam a kérést és iparkodtam tovább. Az iparkodásnak aztán az lett a vége, hogy az Őr-kő réten beszakadt alattam egy befagyott pocsolya. Arccal a hóban, jobb lábam a jeges trutyiban nem voltam annyira boldog. A Kálmán-hegyi úton úgy gondoltam, a töbrökbe lejutást nem kockáztatom meg, maradok a bringás jelzésen. Ez jól is működött, bár a látótávolságot ez sem növelte, többnyire mintha perforált tejüvegen keresztül próbáltam volna szemlélni az éjszakát. A nyomot azonban szerencsére sikerült így is követni, csak az Istállós-kő előtt navigáltam félre pár métert. Pecsételés közben utolértek az üldözőim is, akik megint megköszönték a felvezetést. A csúcsról visszafutva rá kellett jönnöm, mennyivel egyszerűbb úgy futni, hogy már hárman kitapostuk az ösvényt. Az Őserdő elejéig gond nélkül ment a futás, igaz itt sem láttam semmit, de mivel már 1000-szer jártam itt még vakon sem okozott problémát. Viszont azt sajnos tudtam, hogy az Őserdőt megkerülő ösvénnyel még világosban is vannak néha gondjaim. Úgy gondoltam követem a kerítés vonalát balkéz felé, de bármennyire is balra húztam nem találtam meg a drága jó drót-tákolmányt. Viszont a nedves fákon megint sikerült dobnom pár firkát, utána pedig csak néztem, mint herélt vámpír a pornó-moziban. Üldözőim lassan utolértek. Kínosan éreztemmagam, mert az én nyomomban jutottak tévútra. De így hármasban kerestük a jelzést, amit néha meg is leltünk, hogy pár méterrel odébb elveszítsük. Pár helyen fényvisszaverős szalagok mutatták: jó helyen vagyunk, de ahogy tanultuk az irányvektorhoz legalább 2 pontra van szükség. A srácok gps-sel tájolták be magukat, én az ösztöneimre próbáltam hagyatkozni, így kisvártatva ismét egyedül maradtam. Végül a technikához fordultam én is, kicsit tartva attól, hogy fagyott kézzel elhagyom a telefonomat. A Hu-map szerencsére engem igazolt és visszataláltam a kék jelzésre. Igaz lelombozott, hogy így kihagytam az Őserdő melletti pontot. Visszamenjek, megkeressem? Végülis azért jöttem, hogy fussak egy jó, ha nem hisznek nekem, akkor így jártam. Viszont eléggé tartottam a Tar-kőtől. Ritkás jelzések, nyáron is alig látható (ráadásul vándorló) ösvény, 20 cm szűz hóval borítva. A félelmem aztán valóra is vált. Cikk-cakkban haladva veckelődtem egyre feljebb, boldogan nyögve, amikor éppen rábukkantam egy jelzésre. A Tar-kő bélyegző helyet így is hátulról közelítettem meg. Nagy nehezen lebélyegeztem a lapomat, aztán az időjárás gondolkodásra késztetett. A szél, ami eddig, csak vakított és bömbölt a fák között, itt emeli erővel sújtott le rám. Igazi, csontig, zsigerekig ható hideg rántott össze a szó legszorosabb értelmében. Át kellett gondolom a helyzetet. Innen már biztos, hogy nem lenne tájékozódási problémám, viszont kiérek a nyíltabb részekre, ahol ebben a szerélésben nem élmény a futás, gyaloglás. Van nálam, száraz sapka, izolációs fólia, energia szelet és innivaló, de az egyetlen épkézláb gondolatnak a visszafordulás tűnt. Meg akartam nézni hány óra van, és csak akkor tűnt fel, hogy a ruha csonttá van fagyva rajtam.
Gyerünk vissza. Ahogy megfordultam két srác jött velem szembe. Nem a korábbi kísérőim. Kérdezték mi a helyzet, de nem vagyok biztos abban, hogy épkézláb magyarázatot adtam. Úgy tűnt az egyikük szintén fontolgatja a visszautat, de nem vártam meg a döntését.
Végül a 40 km-es távon bekocogtam a célba.
Lentebb a sárban tapicskolva, mintha más klímában élnék. A célban a szervezők megértők voltak velem az ellátás pedig bőségesebb volt, mint a korábbi években. Előkerültek az Őserdő mellett eltűnt sporttársak is, ők egy rövidebb úton kocogtak be a központba.
A feladás miatt nem vagyok feldobott, de a Bükk itt lesz jövőre is, és ha minden rendben, akkor én is.
A szervezőknek köszönet jár, a teljesítőknek pedig óriási elismerés.
|
| | |
|
|
Százával gyűltünk össze Felsőtárkányban a Kárpát Egyesület központja előtt az indító szóra várva, mégis annak elhangzása olyan takarékos reakciókat váltott ki, hogy azt hittem rossz irányba indulok. Magamban attól tartottam, hogy nem fogunk elférni a településről kivezető járdán, de tévedtem. Egy sporttárstól kérdeztem, hogy most mi is a helyzet erre idézte az örök mondást: Lassan jársz, tovább érsz. Nem vitatkoztam vele. De mivel én nem is akartam tovább érni (a táv adott volt) beálltam magam zsírégető tempójára és kocogni kezdtem. A családom autóval kísért, szurkoltak, buzdítottak. Kórusban énekelték az 1 egy almafa kezdetű slágert, ami sokáig csengett a fülemben. Sprinteltünk egy közöset az Egeres-völgy végében és nekivágtam a terepnek. Kicsit egyedül éreztem magam, de sebaj – gondoltam – majd csak utolér valaki. A Pes-kő házig dilemmáztam kell-e már a világítás. A fák takarásában sötét volt, máshol inkább csak szürkület. Miután megkaptam az első igazolásomat, még mindig ez volt a kérdés, de az első botorkálás után nem volt kérdéses: fénysebességre kell váltani. Ezzel egy időben megérintett az esti erdő varázsa. Azok a helyek, ahol százszor jártam már új színben tűntek fel. Az út mellett csillogó szempárok meredtek rám, valószínűleg nappal is ott vannak, csak nem vesszük észre őket. Felkocogtam az Őr-kőre, ahol elkezdtem a bizonyos kódot keresni, bevallom azt hittem egyszerűbb lesz, el is piszmogtam pár percet mire sikerült rábukkannom egy töredékes csúcs-jelzésre, aztán indultam tovább. A csúcsról lefelé érdemes volt maximálisra állítani a fényerőt, mert a sziklás, ágakkal keresztezett ösvény a szlalomos részekkel odafigyelést igényelt. Ehhez képest a kék jelzésen jól lehetett haladni egészen a pihenőhely előtti kidőlt fáig. A Kálmánhegyi útról letérve még néha visszapillantottam jön-e már valaki. Mögöttem senki nem bukkant fel, viszont előttem fényeket pillantottam meg. Mint kiderült a fiatal pár egy morcos (sötétben legalábbis) fekete kutyával vadkempingezni készült. Felvilágosítottam őket, hogy ezen a diszkrét helyen hamarosan még százan jönnek, ettől eléggé lelombozódtak. Rövid együttérzés után kocogtam tovább. A Katona-sírok előtti szlalom szakaszon meglepő fényeket láttam, aztán rájöttem hogy nem a túrázók, hanem Bélapátfalva fényei. Számtalanszor jártam erre, de eddig nem tapasztaltam ilyen látványt. A Katona-síroktól dózerolt út vezetett a Szalajka-völgy aljáig. Hát ez kicsit unalmas lehet, gondoltam aztán ki is bicsaklott a bal bokám. Ennyit az unalomról. A Szalajka-völgyben feltöltöttem a kulacsokat és nekivágtam az emelkedőnek, elmajszoltam egy sport-szeletet, legyen hajtóanyag a csúcsig. Az emelkedő mellett itt is ott is emelet magasságban feltornyozott farakások, a tavaszi erdőpusztulás mementói magasodtak. Az erdészeti munkák viszont jót tettek a sárga jelzést viselő emelkedőnek. A munkagépek ledózerolták az utat, széles lett és jól járható. Persze, hogy mi lesz ezzel némi erózió után még kérdéses. Jobb lett volna az eredeti útvonalon felhágni az Istállós-kőre, de ott tényleg tragikus a helyzet. Az Olasz-kapu környékén mintha 10 fokot hűlt volna a levegő, de legalább lazán el tudtam majszolni az első szendvicsemet, közben lazán ismét sikerült egy kavicson meghúzni a bal bokámat. Innen Bánkútig már élmény volt a menet, ott pedig pazar vendéglátás várt, amivel csak csekély mértékben éltem. Innen laza kocogás következett Csipkés-kútig, csak egy jópofa borz állított meg szemezésre. A Csipkés-kúti ménest viszont valószínűleg a sátán kutyája őrzi. Hang alapján legalábbis. Bár ellene vagyok a kutyák helyhez fixálásának, nagyon reméltem, hogy ez az eb nincs túlságosan szabadjára engedve. Mély hangú öblös ugatása sokáig kísért az úton. Jávorkút felé közeledve aztán volt némi fáramászás is. Szerencsére nem a korábbi sátán kutyája miatt, hanem mert az ösvényre voltak dőlve. Jávorkút után viszonylag laza szakasz vezetett Ómassára. Előtte a kidőlt fák kreatív kerülgetése közben érdemes volt pár pillantást vetni a völgy felé. A fenyőfék egy szakaszon kb. 2 méter magasságban, mintha el lettek volna kaszálva. Ómassa után vadregényes szűk ösvény vezetett Szentlélekre. Útközben jól megijesztettük egymást egy szépszál vaddisznóval, aki (gondolom) a reumáját kúrálhatta a csalánosban. Tudom ezektől a jószágoktól félni illene, de Zrínyin és Robert Baratheonon kívül nem tudok senkiről akinek vaddisznó okozta volna a végzetét, és azok is kanok voltak, míg a köznyelv szerint a kicsinyüket féltő kocák a végzetesek. Tudja manó. Szentléleken kaptam egy jó pohár kólát és házi perecet, utána pedig jött egy kis bujkálás a piros jelzésen. Innentől kb. Bükkszentkeresztig nagyjából fehér folt volt a belső térképemen. Jártam már arra, de hogy ismerem, az túlzás. Ettől függetlenül jól esett a következő pár kilométer az országutas szakaszok ellenére is. A Magos-kő után kicsit meglepett, hogy mennyi rovar szunyál a bokrok között, és hogy mennyire nem szeretik a korai ébresztést. A piros kereszt jelzés felé fordulva egy sátrat pillantottam meg. Futólag beugrott a gondolat: mi van ha a tömeg elől a korábban, még a Katona-sírok előtt látott páros költözött ide? A Dante poklát sajnos nem találtam meg. Igaz, nem meglepő. Éjjel barlangot elkerülni olyan, mintha valaki az ösvényre figyelve elmegy egy alagútnak öltözött szerecsen mellett. A Hámori tó csodálatos látványt nyújtott. A szálló fényei csillogtak a sötét vízen. Egészen addig bambultam, míg egy denevér majdnem meghívott egy pofonra. A lillafüredi pont helye előtt kissé elkavartam, de ezzel szerencsém volt, mert így pont jó helyre érkeztem. Ellenőrzés után számomra nosztalgikus szakasz következett. A Fehérkő-lápa emelkedőjén valamikor a 90-es évek elején mountain bike hillcimb versenyt rendeztek, ahol éppen jó szelem volt. Most viszont a laza emelkedő jó lehetőséget kínált a második szendvicsem elmajszolására. A szerpentinen néha visszapillantottam, jön-e már valaki látótávolban? Fények látszódtak, mintha mozogtak volna is, de ez csak a helyzet-változtatásom miatt látszott így. Bükkszentkeresztig sikerült egy részt benéznem, de rá kellett jönnöm, a települések fényei remek navigálási lehetőséget adnak. Az ellenőrzőponton a srácok ínycsiklandó sült burgonyával kínáltak. Nehéz volt ellenállni, mert egyébként kedvelem a sült krumplit (pláne hagymás-paradicsomsalátával), de tudtam, hogy nekem ez nem futás-kompatibilis étel. A települést elhagyva a Tortúra adta rutinból majdnem rossz felé fordultam, de időben észbe kaptam, és a szalagokat követve a műúton kocogtam Hollóstető felé. Elvileg rókafarm közelében haladtunk, de rókát nem, őzeket annál többet láttam. Hollóstetőtől a Hór-völgyben jól lehetett haladni. Az út mentén több vaddisznóval egymásra röffentünk. Úgy tűnt, egyáltalán nem zavarom őket, nem kizárt hogy az illatom alapján tesónak gondoltak. A völgyben több helyen erős ködfoltokban haladtam, ami elég érdekes látvány így fejlámpával. Répáshuta újabb település volt a néptelen falvak sorában, persze nem annyira meglepő, hajnal háromkor én is inkább az ágyat nyomom. A Bányahegyi elágazó legalább ennyire kihalt volt, amin kicsit meglepődtem. Viszont el kellett könyvelnem, túl korán jöttem. A pont 4 órától üzemel, addig viszont volt pár perc. Vártam egy ideig aztán a kiírt idő után 10 perccel továbbindultam. A biztonság kedvéért csináltam pár fotót, igazolandó, hogy ott jártam. A következő pontig elvileg csak 5 kilométert kellett megtenni, azonban számomra ez volt az út leghosszabbnak tűnő része. Az ösvény jórészt lejtett ugyan, de nem esett jól, pár helyen pedig eltűnt az ösvény. Tavasszal a Bükki Kilátáson ez még egy gyorsító szakasz volt, most viszont akkora volt az aljnövényzet, hogy futni sem mertem. Sajnos az erdő-pusztulásnak egyik járuléka ez. Ahol az óriások kidőlnek, a helyüket a szapora lágyszárúak töltik ki, egészen addig, amíg a földből néhány szunnyadó magonc ki nem tör és kizsarolva a talajból a tápanyagot fel nem nő, az árnyékában pedig visszatér az élet a korábbi kerékvágásba. A Tamás-kúthoz szintén kissé korán érkeztem, de a terített asztal mellett szívesen időztem. Kulacstöltés közben elmajszoltam egy banánt, ittam egy alkoholmentes sört. Ez rám is fért, mert kicsit kipurcantam. Ugyan már elkezdett felkelni a nap, de mégis most hűltem le. A hidegrázás ellen felvettem a szélmellényemet, a fejemre kendőt. Futólag még az izolációs fólián is gondolkodtam, de szerencsére izmos emelkedő következett, ami segített újra bemelegedni. Induláskor még hallottam, ahogy a rendező telefonon profin tisztázza az előzőleg kihagyott pont kérdését. Rövid aszfalt rész után a Pazsag erdészház mellett haladtam, eléggé átalakult ez a környék is. Gondolom, a turizmusnak köszönhetően épültek újabb objektumok. A kék jelzésen visszatértem a Hór-völgybe, ahol végképp eltettem a fejlámpát, azzal együtt a szélmellény és a kendő is hátizsákba került. Valamiért úgy gondoltam ott kell lennie a bélyegző pontnak, de a Füzér-kő melletti elágazónál bukkantam rá. Az Ódor-vár emelkedőjén betermeltem az utolsó szendvicsemet az esőbeállónál pedig régi, kedves ismerős a Nu Pagagyi feje Sütő Laci köszöntött. Tovább haladva a lejtők már eléggé megviseltek. Vagy nagyobb cipő kellene (ami bajos az erdő közepén), vagy rövidebb lábujjak (ami végülis megoldható), vagy… Köztes megoldásként a Völgyfő-háznál megigazítottam a cipőfűzőket és ez az apróság rengeteget segített. A Török-útról Síkfőkútig elég kínlódós lett volna a korábbi állapotban. Visszamászva Várkútra az utolsó szakaszt már inkább kigyalogoltam. Az ellenőrző pont után pedig lankás út az Eged csúcsáig. Az utolsó pontnál sósmogyoróval kínáltak, de az sajnos nem csúszik nálam ilyenkor. Viszont innen már csak 7 km a cél! Örömtelien eseménytelen szakasz volt ez számomra, az utolsó kilométereken kerülgettük egymást a rövid távon indulókkal az erdő szélén pedig ismerős szőke buksik tűntek fel. Apa!!! – kiáltották a srácok kezembe nyomva frissítőt, tuning-anyagot és kéz a kézben vágtáztunk be a központba.
Nagyon komoly kihívás volt az Eger Csillaga 115, komoly erőpróba, nagyon örülök, amiért nekivágtam.
|
| | |
|
|
Bükki Kihívás 55 km 2017.
2 évvel ezelőtt indultam már ezen a túrán, pontosabban akkor a 40 km-es távon. Valahogy az akkori megmozdulás nem maradt meg bennem pozitív élményként így aztán nem bántam, hogy a Kihívás előtt egy héttel még híre sem volt havazásnak. Aztán lett hír is, hó is, nem is kevés. A rajthoz indulva elég komoly erőlködéssel tudtam kiparkolni a házunk előtt, de futva mégiscsak jobb lesz, gondoltam. Persze nagy kérdés, hogy mi miért jó, és miért kábítja magát az ember ennek agyalgatásával. A felsőtárkányi faluház környékén viszont a leparkolás volt problémás, mert hely volt, csak éppen mély hóréteg alatt. A faluház egyébként nagyon jó központ választás volt a szervezők részéről. És óriási színvonal-fejlődés, ha azt vesszük, hogy pár évvel ezelőtt az Eger Csillaga túráiknál kb. egy kölcsönzött tanári asztal képviselte a központot. A gyors beregisztrálás után kicsit vacilláltam mikor startoljak. Ha túl korán indulok, törhetem a havat, ha túl későn akkor pedig kerülgethetem, aki épp elém kerül, és sorba állhatok az ellenőrző pontoknál. Végül adtam egy kis esélyt a gyorslábúaknak, és 3 óra 15 perckor elrugaszkodtam. Az ajtóban még megakadt a szemem egy kiíráson: a rendezők az időjárásra való tekintettel a 17 órás szintidőt 20 órára emelték. Hosszú éjszakás műszak áll előttük, gondoltam.
A falu elhagyása gond nélkül ment és az erdő első pár 100 méterén még a hó is le volt taposva, de aztán rá kellett jönnöm, a népmesei igazságra: 20 centi, az 20 centi. Ettől függetlenül a laza porhó nem éreztette a fékező hatását. Még az emelkedőkön sem, de kb. az 5. km-től már törhettem is, mert mások nem strapálták magukat. Egy srác beállt mögém, síbotokkal keményen tolta a tempót, vártam hátha beszáll előre, de annyira azért nem fűthette a vágy. Az erdő már itt is csodaszép volt, még szarvasokat is láttunk az ösvény mentén. Átérve a Berva-völgybe egy kanyarban még láttam a srácot, aztán mire az első ponthoz értem valahol lemaradhatott.
A Guba ház előtt páran épp a ház felé tologattak egy autót. Mint kiderült ők a pontőrök, a ponton pedig még se étel, se ital, se bélyegző. Sebaj a jelzésemet azért megkaptam, visszafordulva pedig láttam hogy egész derekasan haladnak az autó-taszigálással. Jót szurkoltunk egymásnak és irány a naplemente. A Guba-forrás felé térve ismét szűz hóban kocorásztam, már ahogy lehetett. Mert futásnak egyre kevésbé volt nevezhető a mozgásom. Eléggé elkedvetlenített a dolog, aztán miután a joggolástól, a korcsolya imitációig végig próbáltam minden eszembe ötlő haladás módozatot arra a felismerésre kellett döbbennem, hogy a tempós gyaloglás a legelőnyösebb, ha az energia felhasználás szemszögéből nézem a helyzetet. Persze ez nem dobott fel. Futószempontból a piros jelzésen haladni nem kihívás, nem is értettem mi van velem. Mint akit leragasztottak. Beugrott fejből a Harcosok Klubjából egy mondat: - Öreg vagy és dagadt, húzz innen a p….ába! De valahogy ez sem használt. A varázslatos mondat mantrázása közben rám borult az este, eljött a (fej)lámpa (fel)oltás ideje. A kilátás persze itt is megkapó volt több helyen. A távolban még látszottak Felsőtárkány fényei. Elmajszoltam egy csokit és kíváncsian vártam mikor ér utol valaki, de, senki sem taszított félre továbbra sem. Elértem a Kálmán-hegyi utat, majd ösvény következett és a zöldön a Bél-kő felé. És itt jött a szemléletváltás! Egy szakaszon már lejárták terepjáróval a havat, tettem rajta egy próbát és rá kellett jönnöm, nem a futókámmal van gond. Ekkora hóban nem lehet futni és ennyi. Nem kell 6-8-10 perces kilométerekkel kalkulálnom. Megyek, ahogy tudok, ha 20 percig görcsölök km-enként, akkor annyit fogok. Miután ezt elfogadtam, valahogy még szebbnek láttam a hótól terhes ágakat, a hófehér tájat, a felhők között átszűrődő holdsugarakat. Valahogy az arcomra fagyott a vigyor, ami a célig le sem olvadt. Olyan emelkedett hangulatba kerültem, hogy egészen meglepődtem, amikor az Őrkő-házhoz értem. Már itt volnék? A pontőrök nagyon segítőkészek voltak, a tea-pótlás a legjobbkor jött aztán irány a Bükk.
Az Őrkő aljánál elmajszoltam egy szendvicsemet kicsit bolyongtam, mire megtaláltam az utamat a töretlen hóban, és hamarosan dilemma előtt álltam bemenjek a jelzést követve a töbrökbe, vagy simán kerüljem meg azokat a piros bringás úton. A bringás jelen, mintha már járt volna valaki, a töbrökben viszont úttörő lehetek, és segíthetek az utánam jövőknek. Úgy gondoltam helyiként ez utóbbi a helyes. Egy ideig egész jól is ment a téma, bár az ösvény alig, vagy egyáltalán nem látszott, a fákon ugyan jók a jelzések csak sokszor nem lehetett tudni valóban jelzés-e vagy csak a fák törzsére fagyott hó, jég. Aztán ködösre fordult az idő és nemcsak a jelzések tűntek el, hanem a fák is benne. Fel kellett adnom a terveimet és kikecmeregtem a bringás útra. Tudtam, hogy a Kopasz-rét végénél át lehet vágni a jó irányba, de ezt a lehetőséget sem vettem észre, sebaj később is van egy letörés. 1000-szer jártam már ott. De ez sem lett meg. Valahogy túlmentem ezen is és bár utólag belegondolva visszafordulva megkeresni a jó helyet teljesen érthető lett volna, mégsem ezt tettem. Azt tudtam, hogy párhuzamosan haladok a helyes ösvénnyel, valahogy majdcsak átmegyek rá. Mázlim volt, mert egy tábla mutatta is, hogy az Istállós-kő a zöld négyzeten csak 1800 méter. Be is érkeztem rajta a jó útra, csak addigra valahogy elvesztettem az irányérzékemet és nem tudtam jobbra vagy balra induljak. Némi felderítő mód után jobbra indultam. Ez az ösvény elég jól ki volt már taposva (talán már meg is előzött valaki), én pedig eddig a szűz hóban bolyongtam. Nem sokat talán 1500-2000 méter, de a 20 perc körüli km-ekkel ez elég sok elpocsékolt idő. Sebaj, az idő jó, a táj szép utánpótlás bőséges a hátizsákomban. Magamban fejet hajtottam azok előtt, akik esetleg most járnak itt először. Vagy ők, vagy a navigációs rendszerük nagyon tudnak valamit, ha itt el tudnak tájékozódni. Kocogás közben egyszer csak fejlámpás futók jöttek velem szembe. Rossz irányban fordultam, állt össze a kép. Aztán az üdvözlés után rájöttem a miskolci hegyimenők tartanak éjszakai hegymenetet. Érdekes, hogy 2 évvel ezelőtt is nagyjából itt találkoztam Karloszékkal. Váltottunk pár szót aztán ők becélozták a Cserepes-kőt, én pedig haladtam az Istállós felé. A csúcsnak ismét szűz hó borította ösvényen vághattam neki. Ebből látszott ugyan, hogy még nem járt itt senki előttem, az viszont nem, hogy nekem hol kellene mennem. El is vétettem a jelzést, de azzal operáltam, hogy a Bükk egyik legmagasabb csúcsára csakis felfelé vezethet az út. A módszer be is jött, megtaláltam a pecsételő helyet. Fentről felhívtam a családot. Otthon még úgy tippeltem, hogy ilyenkor már Bánkúton lehetek és Anyuci meg is lepődött, hogy még féltávnál sem tartok. Ami azt illeti nem volt alaptalan a meglepetése. Már közel 6 órája úton voltam, és a 65km-es Tortúrát egy hónappal korábban kicsit több idő alatt már le is nyomtam. De semmi gond. Visszafelé indulva a csúcsról egy srác jött velem szembe. Elégé informatív beszélgetést váltottunk:
- Szia! Jól vagy?
- Nem.
És nyomtuk tovább. A csúcs aljához érve több futót láttam közelíteni. Nekik kicsit könnyebb a dolguk a kitaposott nyomon. Ha ez így megy, elég hamar utolérnek. Sebaj. A következő szakaszon akadt pár rész, ahol az út lejtése miatt futni is lehetett, de nem ez volt a tipikus. Az Őserdő kerülése ismét némi jelzés kereséssel folytatódott, próbáltam tartani a kerítés párhuzamot, de ez sem garantált semmit. Egyszer csak fényekre lettem figyelmes, biztosan a 30-as távon túrázók jönnek velem szembe, gondoltam. A fényekhez érve viszont láttam, hogy fényvisszaverő jelzések vannak kirakva. Szuperül látszottak, megtaláltam a jelző pontot is, korrekt információkkal ellátva. Bár azt el kellett könyvelnem, hogy a kitett zsírkréta nem jól tolerálja a fagypont alatti hőmérsékletet. Egy ideig követtem a világítós jelzéseket, aztán a Tar-kő felé fordulva örömmel könyveltem el, hogy a csúcshoz vezető útra is tettek ki ilyeneket. Szuper, gondoltam, mert oda nappal sem mindig egyszerű feltalálni. Aztán jött a hidegzuhany, amit csillogó jelzésnek gondoltam az csillag lehetett, vagy valami állat szeme, hó vagy jég én viszont azt célozva eltértem az ösvénytől. Keresgéltem egy jó ideig, irányba fordulva rátaláltam a kék jelzésre. Itt még nyomok is vezettek, és egy idő után el is ágaztak. A jobb oldali megy a kilátóhelyre a bal pedig tovább. A kilátást semmiképpen nem hagytam volna ki, így jobbra fordultam. Ha a kilátóhelyet kereste az előttem utat törő, benézhette a terepet és a nyomában én is. Vissza a kék jelzésre, aztán csak meglett a kilátópont. Igaz kilátás nem volt. A holdat eltakarták a felhők, az idő ködös volt, de még úgysem voltam este 10-kor a Tar-kőn. A pecsételő helyet viszont elég nehezen találtam meg. Mentem pár kört a vélt hely körül, míg rájöttem, hogy a hótól homogén bokor nem az, aminek látszik. A kupac közepén ott volt a kicsit romos csúcsjelzés. Vicces lehetett utánam megnézni a körbe járó nyomokat. A Micimackó jutott eszembe, az a rész amikor nyomokat követtek Malackával és rájöttek, hogy előttük az egy menyét, aki magával vitte a menyét. Innen szerencsére a navigálás elég egyszerű volt Bánkútig (vissza a Tortúra nyomán) és este 11-kor beléptem a síházba.
Itt meglepő lelkesedés várt, taps, fotózás, étel, ital. De én csak teát kértem a kulacsomba és feldúsítottam egy kis izo-porral. Visszafelé a Csalánosi parkolóban sikerült megtalálnom a Z jelzést, de a szűz hó kicsit megtörte a lelkesedésemet és úgy gondoltam élek a kiírásban foglaltakkal, miszerint az útvonal javasolt, de nem kötelező. Kimentem a Nagymezőre vezető aszfaltútra. Kicsit hosszabb, de járható. A komfortosabb szakasz szerencsére engedett némi nézelődésre lehetőséget, nem a lábam elé kellett figyelnem. A hó csillogott, még a hold is előbújt, a levegőt pedig harapni lehetett. Elővettem a kulacsomat, amiben fogyaszthatóra hűlt az ital. Jót slukkoltam belőle és itt ért egy nagy meglepetés. A bánkúti sürgés-forgásban zöldségleves került a kulacsomba, amit még ízesítettem is narancsízű izotóniás italporral. Analizáltam az ízélményt, és el kellett fogadnom, ha valaki nyitott a kínai konyhára akár vevő is lehet az ilyesmire. Az íze nem mondható rossznak, energizál és elgondolkodtat. Kicsit később rájöttem hogy mindemellett első osztályú szélhajtó is. A műútról az istállók után rátértem ismét a terepre. Szép követhető nyomot tapostam ismét, mert futni itt sem lehetett. Átvágva a Nagymezőn, rövid aszfalt szakasz következett és tovább a Z jelzésen. Ez a túra egyik gyorsító szakasza lehetett volna, de nem lett. A lejtősebb részeken megpróbálkoztam futni a lábszár-középig érő hóban, de nem láttam sok értelmét. Átfutott a fejemen, hogy akár a lillafüredi műútra is lekoccanhatnák. 5-6 km lejtős, lejárt aszfalton tényleg gyorsíthatna a tempón. De (ötlött fel újra) tényleg segíthetném is az utánam jövőket, így maradtam terepen. Ezen a szakaszon korábban tévedtem már el, így tisztában voltam benézhető részekkel, ment is minden szépen. Előttem nyomok csak állatoktól származtak, azokat viszont érdemes volt megfigyelni. Elég szabályos, egyenes, néha egymást érintő nyomvonalakon mentek, ahová éppen kellett. Érdekesek voltak az erdő hangjai is. Néha tompa puffanással zuhantak le hókoloncok az ágakról, máskor pedig mintha emberi beszélgetés neszezett volna. Persze emberek éjféltájban ritkán járnak arra trécselni. Vagy a képzeletem tréfált meg, vagy korábban rögzült valami egy számomra ismeretlen dimenzióban. Az út hiába lejtett, futni csak a Keskeny-bérc felé lehetett. A Z kör jelzésen lepilickáztam a Hereg vágás aljába, és nem bántam hogy innen már kitaposott ösvény vitt tovább.
Bánkútról a Tamás kútig közel 2 órán át tartott a menet. 2 óra alatt 10 km lejtős viszonyok között, eltévedés nélkül elgondolkodtató, viszont még mindig nem éreztem fáradtságot. Fura módon csak a két alkaromban volt némi terheltség érzés. Innen már csak a Kaló Gábor fája előtti emelkedő fogott meg kissé, a Samassa ház előtt pedig jópofa látványosság, hóba olvadt mécsesek mutatták az utat. Innen ismét kiválóan futható volt a terep 2: 16 perckor sikerült is célba érnem.
A körülményeknek köszönhetően szavakkal nehezen leírható élmény volt a túra, nagyon örülök, hogy ennek a részese lehettem. Az időjárással, szerintem, óriási szerencsénk volt. Nem tette könnyűvé az életünket, de nélküle ez a menet nem is lett volna igazi KIHÍVÁS. |
| | |
|