Túrabeszámolók


túra éve: 2010
Együtt a Magyar Családokért / Összefogás tt. a Mátrában / Via DolorosaTúra éve: 20102010.10.30 12:00:45


Via Dolorosa 60, avagy 25 kilométer gyaloglás egyedül az éjszakai Mátrában


 


Ez évben kezdtem teljesítménytúrázni, nincs nagy tapasztalatom, így hát próbálgatom az erõmet, feszegetem a távolságokat. Gyalogoltam már 30; 40; 50 kilométeres távokon; a lehetõség, hogy itt mehettem 60-ason, indulásra csábított. S ehhez hozzá kell tennem a helyszínt is, mely legalábbis részben a Mátra északi oldala, s melyben gyermekkorom óta érdekelt vagyok.


A rajt legkésõbbi idõpontja -9óra- szintén vonzott, mivel munkaköröm miatt nem vagyok épp a korai keléshez szokva. (Vagy eleve utálok korán kelni, és ezért vagyok épp ennél a munkánál?) Persze így is sikerült elkésnem; elszámítottam a fõváros ás Abasár közti autózás idõigényét, no meg megérkezve sem rohantam a rajthoz, elõbb be kellett öltözködnöm.


Hála a szervezõknek, szóba álltak még velem, és arcrándulás nélkül kezembe nyomták a 60-as útvonal itinerét. Gyorsan átfutottam, aztán hajrá!


A Mátrai Csillagokból már ismert Szent Anna Kápolnától -egy gyors pecsételés után- ismerõs úton loholtam Mátrafüred felé, ahol könnyedén vettem fel a szintén nem elõször látott K+ turistaút fonalát. Az ellenõrzõponton bezsíroskenyértankoltam, s közben örömmel pillantottam meg a tálalóasztalra készített magnéziumos pezsgõtablettákat, mint a gondosság jeleit.


Kékestetõre 1 óra 40 perc alatt jutottam fel, a viszonylag kényelmesnek tekinthetõ szintidõ tükrében ez nem volt rossz idõ. Menet közben semmi különleges nem történt, illetve meglehetõsen szívfacsaró érzés volt meglátni az emlékeimben oly szépen és szépnek élõ Ménes-csapási-fenyves tarvágása után támadt ûrt. (Vajon legalább Kékestetõ közelében miért nem lehet nagyobb egy erdõrész esztétikai értéke az anyaginál?) Fönt keresgélés, majd kérdezgetés: hol a pont? Ha nem is volt a követendõ turistajelzés útjában, de végül könnyedén meglett. Utána zoknicsere, mert éreztem, hogy a cipõmben a közeljövõben nem csak én leszek az egyedüli hólyag. A lábkörmeimet is ellenõriztem mert a börzsönyi NAHÁT 50 után lakk nélkül is lila színt vettek fel, és ez az árnyalat egy hónap alatt sem tûnt el. Szóval aggódtam értük. Nem akartam õket a Mátrában hagyni, és nem akartam járásképtelen állapotba kerülni 6-7-8 kilométer távolságban a legközelebbi buszmegállótól.


Kékestõl a Domoszlói-kapuig, szakaszaiban és egészében is, régi barátom az út; elsõ részében lejtõ, ahol ki lehet lépni, késõbb pedig hullámos föl-le, nem túl vészes emelkedõkkel. Csak hittem, hogy ki lehet lépni! A frissen hullott avar gondosan takar minden kisebb követ, göröngyöt - néhol csúszik is; vele nem számoltam. Visszafog a lábam is, az ujjaim alatti párnák közt kezd kellemetlenül érzékennyé válni. Szár-hegy tövében megállok és leragasztom – ettõl jobb lett, így hát indultam tovább. Aggódni kezdtem viszont, hogy elérem-e a recski emlékparkba kihelyezett ellenõrzõpontot, s rájöttem: nem, vagy legalábbis nem idõben. A Domoszlói-kapu utáni aszfaltos erdészeti útról letérve újra megálltam, s barátnõm tanácsára valamint a növekvõ kényelmetlenségérzet hatására felvettem még egy zoknit, így fokozva talpam párnázottságát. Ez bevált, innentõl kezdve a járófelületem végig jól mûködött. Persze ezt akkor még nem tudhattam, így felmerült bennem a feladás gondolata, fõleg annak ismeretében, hogy onnan még elérhetem a Recskrõl Gyöngyösre menõ aznapi utolsó buszt. A volt kényszermunka-táborba érve meglehetõs keserûn vettem észre, hogy a pontõröket sehol sem veszem észre. Felhívtam az egyik, a rendezõség által megadott telefonszámot, s a vonal végén egy segítõkész hang a helyszín lefotózását javasolta. Ezután a továbbindulás mellett döntöttem, bár volt ott néhány autós látogató, akik bizonyára befuvaroztak volna Recskig, ha kérem.


A sándorréti csevicekútig meglehetõs lelki békében tettem meg az utat, hagytam, hogy megérintsen a többnyire ismerõs táj õszi színekbe öltözött fáinak hangulata; jópofa volt megfigyelni, hogy a javarészt már lombtalan, s a jövõ évi rügyeiktõl barnálló kékesi bükkök után itt, az alacsonyabb hegyeken még zölden-sárgán-rozsdabarnán foltos az erdõ.


Persze a csevicekútnál pontõrt ismét nem találtam, így megint csak telefonáltam. Megkérdeztem, mit fényképezzek le a helyszínen és mit Parádsasvárnál, mivel oda sem terveztem a pont nyitva tartása alatt megérkezni. Kaptam aktuális bíztatást, és távolit is, mely szerint Lajosházán lesznek még pontõrök, mert az ottaniak bevárják a 75-ös táv túrázóit is. Mindenesetre a az út felét megtettem.


Ismét baráti talaj (aszfalt) feszült a talpam alá, sokszor jártam már erre, igencsak szeretem ezt a környéket, s ez lendületet ad.


Parádóhuta fölé érve lassan a nap is megadta magát az alkonynak majd az éjnek, s a falucska közelében elõvettem a lámpámat. Rendkívüli ellenõrzõpont! Na jó, csak frissítõpont. Parádóhuta kocsmája ezúttal is szeretettel vár, s megtöm gyomorilag teával, zsebileg csokival. Ebédszünet. Biztos ami biztos, mielõtt továbbindultam volna megkérdeztem, van-e szabad szobájuk, arra az esetre ha a közeljövõben feladnám. Nagyon szívesen tanúskodtam volna ugyanis néhány korsó, s néhány deciliter sör házasságánál, no és nem voltam benne teljesen biztos, hogy akarok-e Abasárig egyesegyedül gyalogolni a sötét, és azon a részen már ismeretlen erdõben.


Nem volt szobájuk, így ez eldõlt.


A Köszörû-völgyi víztározó feletti szakasz során rendkívüli nem történt, hacsak nem az, hogy a jobb lábamon a bõr égni kezdett a cipõ nyelve alatt. Így hát a 24-es úthoz érve ezúttal a Túra Camping szolgáltatásain merengtem el, de végül egy egyszerû ragtapasz mellett döntöttem. A fõút a töksötétben nem volt boldogító környezet, valószínûtlenül feketének tûnt az aszfalt, s a mellettem elsuhanó autók sem fokozták jókedvemet. A helyszínre érve lefényképellenõrzõpontoztam az „Üdvözöljük Parádsaváron!” táblát, majd nekiálltam megkeresni az általam járatlan P ? jelzésû turistacsapást. Annyit tudtam, hogy az útkanyar melletti büfé mögül indul, de egyértelmû kezdetét nem leltem. Végül egy jelöletlen kis hidacska adta a megoldást; utamon voltam.


Tartottam ettõl az emelkedõtõl, nem tudtam lesz-e bennem elég tartalék hozzá, s idõm is már csak 5 és ¾ óra volt. (Jó, ez persze bõven elég, de tudtam is ezt akkor!) Föl-föl-föl-fölfelé. Az emelkedés nem vészes, viszonylag egyenletes, az avar is csak néha csúszik, és végre, az égre tekintve meglátom a „kisvilágítót”. Fényében, egy-egy irtásos részhez érve a közeli Galyatetõ s testvérhegyeinek élei barátságos kontúrt kapnak, Sasvár és a távolabbi falvak közvilágítása is szokatlanul kedvesen ontja csúnya nátriumsárgáját. Nem igazán szeretem a kultúra éji fénypazarlását, de most jól esett. A fölém tornyosuló Mátra-gerinc sötét magasa lassan-lassan közeledett, valahányszor felpillantottam rá, picivel közelebbinek tûnt. Az ösvény melletti fákon a jelzés követése nappal nem hiszem, hogy gondot okoz, éjjel viszont helyenként nem volt könnyû rálelni a fehér alapra helyezett piros sávokra; ha nincs velem egy 2-300 lumen fényáramú lámpa, valószínûleg meg-megakadtam volna. Némi lelkiismeretfurdalással használok egy ilyen fényforrást az erdõ közepén, de tény, hogy a teljes közeli környezet belátása sokat tud dobni egy megfáradt éji vándor hangulatán. Többnyire azonban csak kis zseblámpám fotonjait eregettem. Nagyjából egy óra alatt megérkeztem a Vörösmarty turistaházhoz, átvészelve egy nem vágyott 10 perces fõutas szakaszt. Leültem, s egy-két lyukat kihagyva lejjebb kötöttem meg jobb cipõmön a fûzõt, így adva pihenõt a közben meglehetõsen kimarjult bõrfelületnek. 5 perc szünet, aztán tovább!


Az itiner nem sok jót ígért a Lajosházáig vezetõ útra, s tényleg, tüskés bozótok közti keskeny ösvény és görgeteges talaj váltogatta egymást, s duettjükbe be-beszállt néhány patakátkelés. Talán háromnegyed óra múltán egy hajdani keskeny nyomtávú vágány korhadó talpfái adta felület könnyítette meg a járást; itt szinte szárnyalni lehetett. Erre egyébként szükség is volt, mert az egy ideje már egy patakot követõ jelzés egy réges-régi vasúti hídhoz vezetett, melynek mára már csak egyetlen gerendája íveli át a patakot. Szárnyalás ide, egyensúly oda, nem tudtam rávenni magam a használatára; megkerültem, és a hordalékköveken ugráltam át a túloldalra. Kedvfokozóként elõvett reflektorom fényére egyszer csak válaszvillantás érkezik. Hohó, ezek biztos a pontõrök, ki más villogtatna este tízkor errefelé a fák alatt. Tényleg õk voltak, egy lány és egy fiú; akik teával és különbözõ feltétû kenyerekkel kínáltak, s velük adtak erõt és lelkesedést. A fiatal férfiú még utam elejét is megmutatta. Kiléptem, lehetett. A Gyöngyössolymos feletti bányáig nem történt semmi, a széles, keréknyomoktól? széttúrt csapásról gond, eltévelyedés nélkül tértem át a keskenyre, mely kisvártatva autók járta földútra tért rá ismét. Itt elnéztem egy leágazást, gyalogösvényként tér le valahol balra a jelzés a széles nyomvonalról, de a jelek ezt nem erõsítették meg, igaz nem is cáfolták. Rövid kitérõ után a helyes irányba fordultam, de eközben szitálni kezdett az esõ. Szerencsére kisvártatva elállt – nem hiányzott egy fullasztó esõkabát a túra végére. A sárga ? és vele együtt a Kozmáry-kilátó gond nélkül meglett, de a pecsételõasztalnál nem volt senki. Már épp az önkiszolgáláson kezdtem gondolkodni, mikor elõkerült egy, a másik Mátrafüredi pecsételõállomásról már ismert fiatalember – az esõ elõl rámolta el épp a sérülékenyebb javakat (az azonban valahányszor rákezdett kisvártatva el is állt). Két órám volt hátra egy másfél órás szakaszra, de így, fáradtan még nem jártam a Sár-hegy alján. Valahol a repülõtér mellet jó éjt kívántam barátnõmnek, kinek hangja menet közben sokszor töltött fel. Mostanra, éji fél 1-re azonban az emberek többsége nyugovóra tért, Õ is erre készült; igencsak kevesen lehettek már akik ekkor még az erdõk ösvényeit rótták. (Két vagy három 75 km-es túrázóról hallottam még Lajosházán ill. Mátrafüreden.)


A Szent Anna Kápolnától 50 percem volt még, kilépve, de nem loholva, folyamatosan növekvõ magabiztossággal meandereztem le az egyre közeledõ Abasár felé. A házak közé érve meg-megállós sétatempóban slattyogtam be végül a célba.


Gratuláció, kitûzõ és ígéret arra, hogy kapok majd oklevelet is (mert ott éppen elfogyott).


Megkínáltak paprikás krumplival és borral, az utóbbit viszont nem fogadhattam el még haza kellett vezetnem. Miközben ettem, szegény vendéglátóim orra alá dörgöltem a szervezés néhány apróbb hibáját, de ahogy gyomromban az ûr, úgy gondolataimban a morgolódás is csökkent, majd eltûnt. Megköszöntem a kiváló túrát a viszontlátás reményében, és elindultam kölcsöngépjármûvem felé. Az utcán igencsak fáztam, a technikai póló, aláöltözet, polármellény trió, mely az éjszakai fák alatt melegen tartott, a félórás megálló után igencsak lenge öltözetnek tûnt...


 


 

 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár