Túrabeszámolók
|
|
Érzések és élmények az ISZINIK 100-on
Amikor az ember lánya teljesítménytúrázásra adja a fejét, bocsánat a lábát, idõt, pénzt nem sajnálva küzd teljesítményét elismerõ oklevélért és kitûzõért. Több éves túrázásom alatt megismerkedtem pár olyan erõsebbik nemet képviselõ túrázóval, akik hatalmas önbizalommal rendelkeznek, szeretnek küzdeni esõvel, sárral, szélsõséges idõjárási körülményekkel stb. Pár e-mailváltás után szomorúan vettem tudomásul, hogy az egy tucat emberbõl álló túrázásra fogható ismerõseimbõl csak kettõ fõ vállalja a megmérettetést az ISZINIK 100-on. Vajon miért? De az elõnevezettek névsora között kutakodva is szembeötlõ felismerést tettem. Történetesen azt, hogy a gyengébbik nemet képviselõk száma nagyon kevés. Vajon hol maradnak a hölgyek, lányok, asszonyok, feleségek, barátnõk? Talán a férjeiknek, barátjaiknak fõzik a vasárnapi ebédet? Szégyelljem magam, hogy én nem állok be a „rendes” feleségek, barátnõk táborába? Ezek a gondolatok jártak az eszembe, ahogy a vonat felé bandukoltam szombaton úgy hajnali 5 óra körül. Pár perc várakozás után már a vonaton üdvözöltük egymást Tamással, Péterrel, és Andrással. András is velünk tartott, de csak a fél távig, azaz Mogyorósbányáig. Röviden vázoltam, hogy hogyan is képzeltem 100 km gyaloglást.1, Nekem nagyon megfelel a szintidõ elõtt egy órával beesni a Csillaghegyi presszóba. 2, Éjjel együtt haladjunk, ne távolodjunk el egymástól nagyon, eltévedés és sérülésveszély miatt. Elmondtam azt is, hogy hogyan fogom magam lelkesíteni, feldobni, amikor már nagyon elegem lesz mindenbõl. A népes szurkolótáboromból megkértem munkatársamat, ismerõsömet, barátnõmet, hogy pár alufóliába rejtett kis ehetõ csomagocskákat készítsenek nekem. Minden órában a telefonom jelezni fog, hogy itt az ideje kibontani egy meglepit. Na, ez a fiúknak nagyon tetszett, így rögtön el is neveztek két lábon járó adventi naptárnak. Hét óra elõtt pár perccel meg is érkeztünk Szárligetre a vasútállomáshoz. A nevezés gyorsan, gördülékenyen zajlott, csak a fél 8as indulásig telt lassan az idõ. Eligazítás következett a szervezõ részérõl, és a kicsi kis trombitaszó utunkra bocsájtott. Sok minden nem történt velünk az elsõ 50 km-ig. Ez egy egyszerû, szép, de szintemelkedésben azért bõvelkedõ útvonalat jártunk be Mogyorósbányáig. Hol az egyikünk, hol a másikunk ért elõször az ellenõrzõpontokhoz, ahol mindig bevártuk egymást. Mogyorósbányára 17 óra elõtt értünk be. Igazolás után megkaptuk az ellátmányt, ami virslibõl, kenyérbõl és jó forró teából állt. Hát már nagyon jól esett a meleg étel, ital. Andrástól elbúcsúztunk, fejlámpáinkat elõvettük és kezdõdött az az 50 km, amitõl rettegett az egész túrázók csapata. Pár km megtétele után megérkeztünk a híres Nagy-Gete lábához. Ebbõl az irányból még sosem volt módom feljutni a csúcsára, ezért nagyon tartottam tõle. A társaim elõresiettek, de én azt a taktikát választottam, amit egy nagyon híres hegymászó mondott „Minél lassabban mész, annál tovább érsz”. Nekem bevált.(Köszönöm Edmund Hillary) Dicsõségemre legyen mondva, hogy a több mint 500 m-es szintemelkedést csak egyszer szakítottam meg, amikor már az oxigénpalackért kiáltottam volna legszívesebben. Útközben Petit leelõztem, de gondoltam, hogy majd a csúcson bevárjuk egymást. Ott fent nagyon hideg szél fújt, így nem várakoztam, hanem elindultam lefelé. Dorogra egyszerre értünk le. Molnár Sörözõnél már vártak minket az ismerõsök, akik az utolsó 40 km-re neveztek be. Peti és Tamás egy Pizzériát is útba ejtettek, hogy inkább ott idõznek többet. De mi úgy döntöttünk, hogy lassan megyünk, és úgyis utánunk erednek. A Kesztölci kocsmában mi is megpihentünk egy kicsit, de hogy mit is csináltunk ott legyen az a mi kis titkunk (Nem kell semmi rosszra gondolni kedves olvasó). Vártuk a fiúkat, de csak nem jöttek, így elindultunk fel a kétágú hegynek. Hát ez volt a következõ rettenetes szakasz. Az ember már túl van több mint 70 km-en és itt van az a nagy szintemelkedés, hát nem volt könnyû elérni a nyerget. A következõ ellenõrzõpont az olyan volt, mint sivatagban az oázis. Svédasztalos eszem-iszom hely. Miért írom ezt? Volt ott minden: mandarin (meghámozva), süti (ami isteni), forralt bor (kiváló), tea (nagyon finom). Lett volna fekvõhely is, de a kedves pontõr úr hiába fáradozott ezt a szolgáltatását már nem vettem igénybe (Zárójelben mondom, azok, akik leheveredtek, õk sajnos fel is adták a túrát.) Nagyon sokat idõzünk ott az óra szerint. De nekem egy pillanatnak tûnt. Készülõdtünk és már folytattuk utunkat a cél felé. Itt említeném meg, hogy mit is rejtett a sok-sok alufólia. Volt sportszelet, müzli, szõlõcukor, keksz, túrórudi, szaloncukor, és a kedvencem a mûanyag pohárba csomagolt szõlõ, stb.. Elkövetkezett az utolsó legnagyobb kitartást igénylõ szakasz a Nagy Kevély megmászása. Mivel a látótávolság 1 m sem volt sokhelyütt a hatalmas köd miatt, így már azt sem tudtam, hogy hol vannak a társaim. Mindenki ment a saját maga tempójában. Haza gondoltam milyen jó volna most a pihe-puha paplanomba beburkolózva aludni a jó meleg szobámban. Kapaszkodtam fel köveket, sziklákat kerülgetve, egyik fától a másikig, jelzéstõl jelzésig. Hol a fák az égig érnek ott megérint a fény, tudod, jól ha mész egyszer hazatérsz. Szóval ilyenekre gondoltam, dúdoltam, amikor a telefonom hívást jelzett. Felvettem. Hol vagy? Hogy vagy? Nem fázol anya?- Á dehogy Nina izzadok, már az ég felé közelítek. –Kitartás, úgyis tudom, hogy sikerülni fog-mondja, érzi, tudja! Megnyugodtam. Közben felértem. Körbenéztem már amennyire lehetett a sûrû köd miatt. Nincs körülöttem senki, egyedül vagyok. Indultam le a sziklákon. Jaj, csak baleset ne legyen itt a végére! Már lassan világosodni kezdett. Megérintette valaki a vállam. Együtt tettük meg az utolsó km-eket. Megláttam a cél zászlót egy fára erõsítve. Boldog voltam! Hányszor de hányszor elképzeltem ezt a pillanatot. SIKERÜLT!!
Köszönöm a szurkolótáboromnak, túratársaimnak, munkatársaimnak, és a szervezõknek.
Molnár Zsuzsanna
Gyõri Vasutas Természetjáró Egyesület. |
| | | | |
|
|
Gyalogszerrel a Balaton körül!
Csak néhány éve teljesítménytúrázom, de mindig törekedtem arra, hogy valami különlegeset, valami nagyot, valami hosszú távú túrát teljesítsek az év folyamán. Már tavaly eldöntöttem, hogy ha idén is megrendezésre kerül a Balaton-kör én biztosan részt veszek rajta.
Több hosszú túrát megtettem, kocogtam, futottam végig az elõzõ röpke négy hónap alatt edzésként (pl.: vértesi terep maratón, Gerecse 50, Kinizsi 100 stb.) A nem mindennapi erõnlétet igénylõ túrára, rajtam kívül 10 bátor, hatalmas önbizalommal rendelkezõ, mindenre elszánt turista nevezett. Közel 240 km-t és 2100 méter szintemelkedést kellett legyõzni a négy nap alatt. A szintidõt 57 órában állapították meg a rendezõk.
2011. június 23-án, csütörtökön indultunk Gyõrbõl Zoltánnal, aki pár nappal az indulás elõtt érkezett haza az El Camino zarándokútról Spanyolországból és Norberttel (túratársammal és egyben munkatársammal) akivel már sok-sok kilométert gyalogoltam végig az évek alatt. Korán reggel fél 5-kor indultunk autóval Balatonaligára, a rajt helyére. Nem sokkal fél 7 után meg is érkeztünk. Gyors nevezés, eligazítás következett. A fõszervezõ, Ujj Zoltán a Zöld Gömb Sport Klub vezetõje hamarosan már a csomagjainkat pakolta az autóba, amit mindig az esti cél helyére szállított, mi meg hárman elindultunk a közel 60 km-es túránkra. A Club Aligától jelzetlen úton kellett túrázni Látrányig ahol az elsõ napi célpontunk volt. Az itiner és a térkép együttes használatával, na meg a túratársak elõzõ évi Balaton-körön szerzett helyismerete, tapasztalata alapján értünk célba.
Pár kilométer megtétele után utolértük az elõttünk 20 perccel indult társainkat. A rekkenõ hõségben, árnyékban is 35-fokos melegben, haladtunk és róttuk a kilométereket. Vigaszként szolgált, hogy fényképezhettük a Körös-hegyi völgyhidat. Este fáradtan 20 óra körül értünk Látrányba a frissen átadott Mûvelõdési házba, ahol a meghirdetett tészta-partin vettünk részt, amit már nagyon vártunk. Hálózsákban, matracon, úgymond tömegszálláson éjszakáztunk. Hátránya csak az volt, hogy horkoló, mocorgó, fáradt túratársak szolgáltatták az éjjeli zenét. Na, de aki aludni akart az tudott is.
Hajnali 5 órakor már ébredezett a tábor. Rakodtak csomagoltak, pakolásztak, de én szívesebben aludtam volna még, mivel a 6.30-as induláshoz még korainak találtam ezt a nyüzsit. A bolt korán nyitott, így itt kezdtük a napot bevásárlással. Reggelizés majd a közös fényképezés után el is indultunk a Keszthelyi Forrás panzióhoz. Az út nem volt látványos, igaz néhol fel-feltûnt a Balaton, ugyanis nagyon eltávolodtunk a parttól: kb. 10 km-re volt a felfrissülést jelentõ víz. De nekünk csak a sóvárgás és a remény maradt, hogy lesz idõnk, erõnk megmártózni benne. (Már most mondom, nem volt! ) A nap legérdekesebb eseménye talán az volt, amikor a több mint 800 db barnaszõrû marha áthaladt elõttünk az úton. Nagy fekete boci szemeikkel csak bámultak ránk, mi meg rájuk. Most mi vagyunk a nagyobb marhák vagy õk? – tettem fel a kérdést. Válasz nem volt csak nevetés. Délután a hõség már kezdett alábbhagyni, mivel már gyülekeztek a felhõk. Az otthonról kapott, információk alapján, Keszthely környékén nagy esõzések várhatók. Kaptunk belõle egy kis ízelítõt, de nem volt jégesõ, orkán erejû szél, amit ígértek, vagy csak minket megkíméltek.
Az utolsó 12 km-nél levõ ellenõrzõponton úgy döntöttem, a már nem kellõ dolgokat az autóban hagyva gyorsabb tempóban, néhol kocogva teszem meg a hátralevõ távot, mert még éreztem magamban annyi erõt és energiát. Így fél órával elõbb értem be a többiek elõtt a Forrás panzióba. Vacsoraidõben megkérdeztem a résztvevõket, ki szeretne részt venni egy kis kulturális programon a múzeumok éjszakáján, de nem akadt jelentkezõ. Kérdésemre nagyon prózai választ kaptam: csak! Tehát egyedül mentem a Festetics kastélyhoz a fõutcán keresztül. A keszthelyi panzióban, négyágyas szobákban voltunk elhelyezve, így reggel mindenki –nem mondanám, hogy frissen és üdén - de kipihenve ébredt, így bizakodva tekintettünk a harmadik nap kb. 60km-es távjára, hogy azt is legyõzzük. Eddigre már bizony kezdtek kialakulni a térdfájások, vízhólyagok. Ragasztgatták, kötözgették, ápolták a sebeiket. Volt, aki varrta a pénzérme nagyságú hólyagjait!
Az elmaradhatatlan közös fényképezés után 6.30-kor indultunk. Itt már jelzett utakon haladtunk Balatonakalira, az Ifjúsági Táborba. Innentõl kezdve a táj már bõvelkedett látványban, mivel ekkor már a Balaton északi partja felett túrázhattunk. Badacsony, Tóti-hegy, Gulács, Csobánc, szóval a tanúhegyek: végre a Balatont szinte teljes széltében-hosszában láthattuk. Az elsõ 16 km-en levõ ellenõrzõpontra (Büdös-kút) egy órával elõbb érkeztem meg, mivel a túratársaimat elhagyva, kocogós tempóban haladtam. A kedves pontõr hölggyel beszélgetve múlattam az idõt, míg vártam a csapat érkezését.
Kis pihenõ után már együtt haladtunk a következõ pontig. De a tempón már érzõdött a 3. nap fáradtsága, és holtpontjai. Egykedvûen, fásultan és fáradtan meneteltünk. Még a beszélgetések is alábbhagytak. Gyalogoltunk tovább hegyrõl hegyre, minden egyes lépéssel a cél felé. Csak a szép táj, a környezet kárpótolt a szenvedésért. Késõn este érkeztünk meg az aznapi célba Balatonakaliba. Az elmaradhatatlan tészta-partin volt idõ a szervezõvel beszélgetni, ki milyen sikereket, rekordokat tudhat magáénak a túraverseny 13 éve alatt. Az én kérdésem az volt, hogy miért elõbb a déli oldallal kezdtük a túrát és miért nem az északival, ellenkezõ irányból. Meggyõzõ és ész érvekkel alátámasztott választ kaptam. Köszönet érte! Azt is megbeszéltük, hogy a megszokott idõ helyett fél órával elõbb indulunk a másnapi utunkra. Az utolsó éjszaka itt is nagyon jól telt. Négyágyas faházakban voltunk elszállásolva, csak a gondom az emeletes ággyal volt, mivel kész mutatvány volt oda a magasba felkerülni.
A 4. napon az elsõ fotó 6 órakor készült el. Az utolsó napra, mindenki összeszedte magát, mozgósította a tartalék energiáját. Vízhólyagokkal sem foglalkozott már senki, lábfájás, se baj kibírjuk! Elszántan haladtunk egyenletes tempóban. Ezen a szakaszon már aszfaltos úton mentünk. Az elõnye csak annyi, hogy gyorsabban lehet haladni. Hátrányáról nem írok, azt a kedves olvasó úgyis tudja. A 15. km-nél, kb. 9 óra körül jött el az idõ, amire már az elõzõ napok alatt gondoltam, ha az erõm és a lábaim engedik az utolsó kilométereket egyedül kocogva vagy akár futva teszem meg. Az itiner leírására és a térkép használatára sem volt már szükség, mivel végig a kerékpárúton kellett haladni, így az eltévedés veszélye kizárható volt.
16.35-kor jött el a nagyon várt pillanat: a Club Aliga hátsó bejáratához értem. Potyogtak a könnyeim! Sírtam! Sírni csak a gyõztesnek szabad! Nekem szabadott! Vége! Sikerült! Amit vállaltam és nagyon akartam, elértem! Minden fejben dõl el, szoktam mondani. Talán ez is? Igen! Nehéz volt, de gyõztem!
Mi kellett, hogy ezt megcsináljam? Kitartás, hit, önbizalom, fegyelem, erõnlét, küzdelem, szenvedély stb. stb.
A Zöld Gömb Sport Klub elnöke és segítõi.
A sok-sok túra- és élménybeszámoló, hogy ki merre járt ebben a nagyvilágban. A sok nevetés, a jó kedv, a szép táj, egy jó csapat.
Egy nagyon jó csapat: Tóth Réka, Németh Nikoletta, Gyurasits Norbert, Szabó Zoltán, Incze László, Hámori István, Corpus Árpád, Darabos Zoltán, Vései Attila,Domszky Zoltán, Molnár Zsuzsanna.
Molnár Zsuzsanna
Gyõri Vasutas Természetjáró Egyesület
|
| | | | |
| |
|
Elõször is minden teljesítõnek gratulálok! Akik elindultak, de nem tudtak végig menni, nekik is minden elismerésem. Biztos vagyok benne, hogy valami nyomós oka volt, hogy feladni kényszerültek.
Rendhagyó módon nem rendes túrabeszámolót írtam, azt elõttem már megtették elegen. Aktív teljesítmény túrázásom harmadik évében másodszor indultam el Magyarország egyik legnépszerûbb túráján, a Kinizsi 100-on. Tavalyi sikeres célba érésemkor döntöttem el, hogy ha az égiek is úgy akarják és a lábaim sem rakoncátlankodnak, akkor újra végigmegyek a távon.
Lehet, hogy csak „véletlen” volt az elsõ sikeres teljesítés? Tettem fel magamnak a költõi kérdést. Itt mire gondolok? Például: más idõjárási körülmények, más talajviszonyok, más csapat-összetétel, szerencse… szóval sok-sok mindennek kellett együtt lenni a teljesítéshez. Csak sejteni véltem, de nem tudtam, hogy mi vár rám újra a közel 24 órás gyaloglás alatt. Azt viszont tudtam, hogy minden, ami monoton, egyhangú és mások által már-már unalmas dolog, az kitartásra nevel - ami elengedhetetlen a gyõzelemhez. Az elsõ 50 km az edzettségtõl, erõnléttõl függ. A másik 50 km a kitartásról, küzdésrõl, lelkesedésrõl szól, szólt. Ha fejben is rendbe raktuk a sok-sok kérdést: miért is kell ez nekem, mit ad ez nekem, miért kell gyötörni magát az embernek több órán keresztül? stb. stb. stb. – és „lélekben is edzettek” vagyunk - akkor minden tényezõ adott ahhoz, hogy a tatai célban gyõztesen ünnepeljük meg a teljesítményünket.
Ha összehasonlítom a kettõ Kinizsit - amin részt vettem - akkor az idei nekem sokkal nehezebbnek tûnt. Tavaly kétfõs volt a „csapatom” Tanár úr (aki már 22 kinizsis jelvénnyel rendelkezik) és én. Idén kiegészültünk Adriennel, egy katonalánnyal. Õ pár évvel ezelõtt feladni kényszerült idõhiány miatt.
Tavaly több szakaszon futásra alkalmas volt a terület, ott most „sártenger”, csúszós lejtõk vagy emelkedõk fogadtak. Így sok helyen lépésben, araszolva lehetett csak haladni, jelentõs idõveszteséggel. A tokodi pincéknél, az etetõpontnál még örültem is a frissítõ kis nyári zápornak, de ennek is meglett a következménye. A hirtelen lezúduló nagy esõ miatt a jó minõségû talajból sáros, majdnem hogy járhatatlan út lett. Láttunk érdekesen kivitelezett eséseket-keléseket is. Mi szerencsére megúsztuk ezeket…
Végezetül szeretném Veletek megosztani az idézeteket, melyekkel lelkesítettem magam amikor jöttek azok a „bizonyos holtpontok”.
„Csak szimbólum a hegy és a hegymászás: minden valamirevaló embernek kell, hogy legyen egy Matterhornja (hegye), amit tûzön-vízen keresztül meg akar mászni. Nem a hegy a szép, ha még oly festõien is világítja meg a hold, hanem az a szép, hogy vannak Hegyeink, amelyek kikényszerítik belõlünk az igazi emberi magatartást: a küzdést. Nem a küzdést a létért, hiszen éppen ez az, ami bennünk az állattal közös, hanem a léten felüli küzdést: azt a küzdelmet, amit nem az élet szükségletei kényszerítenek ránk, hanem emberi mivoltunk: a szenvedély. Az állatnak nincs szenvedélye. Él és meghal, közben küzd a létért, ez a dolga. Az ember ott kezdõdik, ahol túllép azon, ami benne csak biológiai: átadja magát a szenvedélynek, a léten felüli küzdelemnek. Egyedül ez lehet szép”.
Jövõre május 28-29-én találkozunk.
Zsuzska |
| | | | |
|
