Túrabeszámolók
|
|
Görgey 50
Pilis – Visegrádi –hg. (48,8km/1980m)
Eddig 2 alkalommal jártam a Pilisben – nyáron és õsszel -, de mindkétszer teljesen megbabonázott. Így már decemberben elhatároztam ennek a túrának a teljesítését, szerencsére Czigót sem kellett sokat gyõzködni. Nagyon rég volt már olyan túra, amit ennyire vártam volna, és amelyiknél még a hajnali fél 5-ös kelés sem okoz problémát. Tudtam, hogy nem lesz könnyû, tudtam, hogy a sok szint és a hó nem fog hazudni, na de hogy ennyire…
1. rész: Esztergom – Pilisszentlászló (lelkesen és vidáman)
A túra Esztergomból, a Babits emlékházból indult. Nevezés után érdeklõdésünknek megörülve kaptunk egy kis idegenvezetést a nemrég kialakított házban. Nagyon hangulatos volt, szívesen maradtam volna még, de az idõ sürgetett, így elindultunk. Rögtön felfelé vettük az irányt, kb 2,3 km-t és 263 m szintet megtéve a PZ elágazásnál lévõ Mária-oszlopig. Itt a pecsét mellé nagyon finom csokit kaptunk. Ezután egy kis lejtmenet következett, ugráltunk a néhol térdig érõ hóban, mint a bakkecskék. Elértük a Z-t, megnéztük a Fári-kutat, majd egy mezõ mellett mentünk és csodáltuk a távolban magasodó hegyeket. Kb. 2,5 kilométeres kellemes séta után beértünk az erdõbe a P jelzés emelkedni kezdett. A túrán elõször (és nem utoljára) volt nagyon nehéz a hóban közlekedni, mert itt nem egyenletesen taposták le elõttünk, mindemelett ezen a nem egész 1,5 km-en 200 m szintet kellett legyûrni. Nagy lihegve elértük a pontot, ahol is felkészítettek bennünket, hogy még csak most jön a fekete leves. A pontõr igazat beszélt: félméteres hóátfúvások, és nagyon nehezen járható terep volt a jellemzõ a Pilisszentlélekig vezetõ 10 km-re. A hónak olyan állaga volt, mintha búzadarában lépkedne az ember, csak fötörtünk de alig haladtunk. Hozzáteszem, habár fáradtam, de itt még jól tûrtem a terep okozta megpróbáltatásokat, annyira feldobott voltam, hogy újra a Pilisben lehetek.
A falu határában észrevettem, hogy elveszítettem az itineremet, de szerencsére utolért két sporttárs, akik megtalálták. Az ellenõrzõpont a pilisszentléleki falumúzeumban volt, ahol innivalót kaptunk, pogácsát és ropit.
2. rész: Pilisszentlélek – Dobogókõ (az elsõ mélypont)
Amikor a pilisszentléleki ponton tudatosult bennem, hogy eddig mindössze 17 km-t mentünk közel 5 óra alatt, teljesen megzuhantam. Hirtelen eltûnt a lelkesedés, csak arra tudtam gondolni, hogy elõttünk Dobogókõ és még több, mint 30 km-nyi küzdelem a hóval. A legbénítóbb az volt, hogy nem saját hibánkból jöttünk ilyen lassan, hanem ez a tempó a nagy hóban tett maximális erõfeszítés „eredménye” volt. (Mindezek tetejébe, másodszor is – immár végleg- elhagytam az itineremet. No comment:) Dobogókõre felfelé 5,8 km-en 420 m szint volt. A félig-meddig kitaposott, de keskeny ösvényen csak lassan haladtunk elõre. Felfelé érve az idõ egyre cudarabb lett. Elõbb csak köd, majd szél, ami idõnként heves lökésekkel csapta a havat és a jégdarabokat a fákról az arcunkba. Végre elértük a pontot, ami a Turistamúzeumban volt. Itt túl voltunk a táv kb. felén és a szint kb. 2/3-án. Gyors pecsételés után hamar továbbindultunk, innen kezdõdött a túra könnyebbik fele.
3. rész: Dobogókõ – Hegy-tetõ (újra visszatért az életkedv)
Ahogy Dobogókõrõl elindultunk, szintben nem sokkal lejjebb érve már sokkal barátságosabb idõjárás volt. A P∆-ön haladva óriási élmény volt a túrabakancson való síelés :). A Királykúti-nyereg után már a terepviszonyok is jelentõsen javultak, hála az elõttünk elhaladó 25-ös távnak. Sikárosig könnyed sétával jutottunk el, és még beszélgetni is volt erõnk :) További pihentetõ sétával gyönyörû, és könnyen járható ösvényen jutottunk el Pilisszentlászlóra. A falu „hivatalában” volt a pont. Itt rövid szünetet tartottunk és egy tábla csokival próbáltuk pótolni energiáinkat. Ücsörgés közben kényelmes körülmények közt átnéztük a hátralévõ útvonalat, majd útnak indultunk. Rövid kaptatóval felértünk a Hegy-tetõ nevû ep-hez, ahol forró boros teával és csokival vártak bennünket az odafagyott pontõrök. Szerencsénkre Andrással, a 2. ponton strázsáló rendezõvel itt találkoztunk, kitaláltuk, ha bírjuk vele az iramot vele megyünk. Így vele tettük meg a
4. részt: Hegy-tetõ – Visegrád (mélypont 2.)
A Pap-rétre vezetõ úton indultunk, majd a K jelzésen hullámoztunk le a rétre. A Vízverés nyeregnél létrán kellett átmászni a kerítésen, majd egy emelkedõs rész után egy szélesebb útra értünk. Soha véget nem érõ hullámvasutazással értük el a Görgey bércet. A Görgey-bércrõl már csak 2 km volt a célig, felemelõ érzés volt belépni az iskola ajtaján. Azt gondoltam, hogy ez a hátralévõ kb. 12 km már szinte semmi, pikk-pakk bent leszünk. Az elsõ pár száz méter után rájöttem, hogy tévedtem. Azt hiszem túrázó pályafutásom legdurvább mélypontját éltem át ezen a rövid szakaszon. Ezt nehéz leírni, hogy miért dobja le az ember agya az ékszíjat, miért érzi úgy, hogy õ erre már nem képes. Tudom, hogy nekem nagy ellenségem a hó. Pszichésen (meg fizikailaig is) teljesen kikészültem attól, hogy mennék, de nem tudok jobban haladni. Tipegek a keskeny ösvényen a porhón, mint egy pingvin, néha már nem tudom koordinálni a mozdulataimat és egy egy rossz lépés után combig merülök a hóban. A többiek is el-elhúznak, majd mindig bevárnak, zavar, hogy nem tudom tartani a tempót. Mindig azt hiszem, most már itt lesz a pont, na most, na most, de egyszerûen soha nem akart eljönni. A hóátfúvások ezen a szakaszon sem kíméltek, hideg szél fújt, majd a ponton közölték, hogy elment az utolsó busz is…
Összegezve szép túra volt,- örülök, hogy a téli arcát is megismerhettem a Pilisnek- de nagyon nehéz is. Sokan fel is adták, amit nem csodálok. Így kipihenve egyáltalán nem bánom, hogy elmentem és végigcsináltam, a nagy küzdelmek edzik a jellemet állítólag :) A szolgáltatások, a jelzések és a szalagozás is rendben volt, a menetlevélhez viszont jó lett volna egy térképvázlat is. Szerencsére mi vittünk, de néha bizony kicsit meg lettünk volna lõve nélküle. A pontõrök és a célban is mindenki barátságosan fogadott. Köszönjük Andrásnak az utolsó szakaszon való húzást, és Beugró lánynak a fuvart Pestre!
|
| | | | |
|
BHTCS 2010, avagy egy méltó évkezdés
Már december elején kinéztük ezt a túrát a magunknak, mondván „kell egy kis izgalom”. Helyismeretünk elég hiányos, ami a Budai hegységet illeti: egy tt-t és két rövidebb barangolást leszámítva nem sokat jártunk még ezen a tájon, így különösen izgalmasnak ígérkezett ez az éjszaka. Már hetekkel a túra elõtt a térkép fölé görnyedve ismerkedtünk a felkeresendõ csúcsokkal és tervezgettük az útvonalat. Aztán eljött a várva várt nap. Indulás elõtt eszmecsere arról, hogy mi a”jobb”: a szél vagy a hó. Én a szélre szavaztam, Czigó a hóra. Nesze nekünk, mire Nagykovácsiba értünk, mindkettõnek „örülhettünk”. A rajtban már izgatott hangulat uralkodott, mindenki a térképet bújta. Az elõnevezésnek hála megúsztuk a sorban állást. Indulás elõtt még mi is átbeszéltük az útvonalat, és megörültünk, hogy a meglepi csúcs nem túl nehéz. Gyors méricskélés után 18:45-kor indultunk. A Felsberg felé kezdtünk. Nagykovácsiban elbizonytalanított párszor a legrosszabbkor eltûnõ zöld jelzés, de hát kellett a bemelegítés, hogy késõbb minden olajozottan menjen:) A zöld jelzésen haladtunk, amelyrõl a zöld romjelzés után kanyarodtunk le, a hegyet könnyen észrevettük. Nagyon jó ötlet volt a piros jelzõfény! A kilátás gyönyörû volt Solymárra.
Ezután gyors rövidítéssel a kéken találtuk magunkat, majd a hosszabb de biztosabb utat választva a kék keresztig ezen haladtunk, ahonnan bemértük a Kálvária dombot. Az elsõ rossz próbálkozás után másodjára sikerült feljutnunk :)
A Hosszú-erdõ-hegy felé a kéken lefelé elég zúzós volt a lefagyott meredek lejtõ, aztán a hegyre föl sem volt egy sétagalopp. A csúszós sziklák meg a keskeny ösvény elég veszélyesnek bizonyultak, óvatosan haladtunk. Azonban még éjjel is feltûnt, hogy mennyire gyönyörû helyen járunk, meg is fogadtuk, hogy ide nappal mindenképp visszajövünk. A bicikliprizmás jelzés nagyon jól követhetõ volt, finom volt a tea fönt a ponton.
A biztonságos keleti oldalon mentünk le, Remeteszõlõsig könnyû volt az út. A buszmegállóban a szilveszteri pogácsa maradékait fogyasztva összeverõdtünk két túratárssal, akikkel a Fekete-hegyig mentünk. Ez volt a legnehezebb átmenet, gyakran került elõ a térkép meg a tájoló, de együttes erõvel átverekedtük magunkat a jelzetlen utakon. A Fekete-hegyen finom jégbe fagyott süti és Fekete-hegyi bölcsesség :) volt a szolgáltatás. Egy kedves túratárs valami frankó térkép alapján elmagyarázta az Ilona-lakhoz vezetõ utat.
A következõ ponthoz, már újra ketten tapostuk az egyre nagyobb havat. Nagy-Kopasz elõtt beiktattuk a Tarnai-pihenõt, ahol a felborult és hólepte karácsonyfa (nagyon klassz volt, kár, hogy a szél erõsebb volt nála) alatt nem találtuk meg a bélyegzõt, de egy szaloncukorpapírt eltettünk bizonyítéknak :) Ez volt a túra egyetlen szakasza, ahol már jártunk. Rövid nosztalgia után irány a Nagy-Kopasz, ahova nem volt feladat föltalálni. Itt kezdtünk már „kicsit” odalenni, magunknál jobban már csak a pontõrt sajnáltuk:).
A következõ nagy próbatételünk az Ilona-lak megtalálása volt. Biztos ami biztos, a lehetõ legtovább a jelzésen haladtunk. Sokat segítettek a lábnyomok, ennyi ember nem tévedhet, gondoltuk :). Persze azért néha ránéztünk a térképre is. Hosszú és nyomasztó erõltetett menet volt, az erõnk és az idõnk is fogytán volt. Ilona-lak végre egy jó infrastruktúrájú pont, kellemes meleg fogadott, forró tea és bejgli. No meg utólag is köszi a pontõr srácnak a gigantikus méretû szendvicset :)!
A Meszes-hegyig egy négyfõs társasággal haladtunk. Az egyiküknél gps volt, pihentetõ volt végre nem állandóan a térképet bámulni. Õk is kimerültek voltak már, a beszélgetés már csak az útirányra korlátozódott. A Meszes-hegyre egy rövid, meredek kaptatón mentünk föl, ahol körülbelül a Himaláján éreztem magam, már ami az idõjárást illeti. Czigó szerint, ha létezik pokol a földön, akkor az csak is ez lehet (ez az elmélet a Perem-hegyig tartotta magát) :). Gyors pecsét az iszonyú szélben, az egyébként csodaszépnek tûnõ hegycsúcson, aztán irány tovább az utolsó elõtti csúcsra, a Perem-hegyre. Eredetileg úgy terveztük, hogy a völgyben menõ murvás úton megyünk a S-ig, de mégis inkább a gerincen vezetõ utat választottuk. K+-t elérve könnyen feltaláltunk a hegyre, ahol megbukott a Meszes-hegy elmélet, miközben a szél visszafele lökdösött és jeges karmaival vagdosta az arcunkat. Itt már az bíztatott, hogy a vége felé járunk. Többször aggódva kérdeztem, hogy ugye meglesz a szintidõ? Egy-egy megnyugató válasz után, bizakodva álltam a sarat.
Hosszú monoton menet következett a K+-on az utolsó pont felé, az elején sok szinttel, majd végre föltûnt a K jelzés. Ezután nemsokkal elértük a Kutya-Szénás oldalát és irány a csúcs. Végre egy kopasz csúcs, ahol a szél elviselhetõ volt: itt szimplán csak meg akartunk fagyni :)
Az utolsó szakasz következett Nagykovácsi, a cél felé. A Nagy-Szénáson nem tettük tiszteletünket, inkább az oldalában menõ, barátságos, szintben haladó, jelzetlen ösvényen mentünk a P-ig. P-on lefelé bámulatosan szép volt az erdõ, az apró, girbe-gurba tölgyek között a hóban remekül láttunk lámpa nélkül (a túrán nem elõször), és csodás volt a látvány az alattunk elterülõ faluval. 5:25-re, 10:40 alatt értünk be a célba, még épp szintidõben. Szép oklevél és kitûzõ a jutalom.
Összefoglalva remek túra volt, igazi nagy kihívás, sok izgalmas tájékozódással, és rengeteg megpróbáltatással. Utólag nagyon nem bánjuk, hogy elmentünk, bár akkor elhangzott az „azt is bánom, hogy megszülettem” kijelentés, amit egy félórás forró zuhany és két nagy alvás után már visszavontam :)
Õszinte elismerés minden indulónak és teljesítõnek, és fõként le a kalappal a pontõrök elõtt, és köszönjük nekik, hogy hozzájárultak a túrához.
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, nekem eddig ez volt a legnehezebb...
|
| | | | |
| |
|
DÖKE 30, avagy az elsõ egyedül
Hûvös a reggel, brrr. Reggel 7-kor indulunk, végre nem kell messzire menni. Rajt a komlói Kodály Zoltán Általános Iskolában. Érkeznek az ismerõsök is, jókedv, nagyon bírom ezt a társaságot. Háromnegyed 8-kor indulunk. Fura, hogy András nem jön velünk, de õt most egyesületi kötelességei pontõrködésre szólítják, de egy darabon azért bringával kísér minket. Az elsõ kilométerek után elszakadok a társaságomtól, nem bírok a lábammal, muszáj mennem. De azt hiszem már megszokták…:) A második ep. után Mánfa felé gyönyörû kilátás. A mánfai temetõnél megelõzök két túratársat, akik konstatálják, hogy bizony nem õk lesznek az elsõk :) A Péter dûlõnél jobbra, majd a mezõn át érünk az Árpád kori templom elágazójához. A mezõ elején nyíl mutatta a helyes irányt, amit néhány vicces kedvû túrázó a rossz irányba fordított, így majdnem benéztem, szerencsére még idõben hátrafordultam és megláttam egy sárga szalagot a jó irányból. A templom most is lenyûgöz, nagyon szeretem az efféle történelmi emlékeket. Még a 12. században építették, ha jól tudom. A ponton finom málnaszörppel várnak. Innen a P+-en visz az út a Jószerencsét vadászházhoz. Végre egy kis szint. Ezután a Petnyák völgy néhol igen keskeny ösvényein egyensúlyozok, majd ismét egy kis jólesõ szint a Tripammer fáig. Itt van a következõ ep. Van alma, és András pont telefonozta az infót, hogy átfestették Vágotpuszta felé a jelet: nem P+ hanem ZO-n kell menni. Innen KO-n majd a P+-n visz az út a Melegmányi forráshoz, majd irány a Nagy Mélyvölgy. Szép emlékeket idéz fel ez a rész. Kõlyuk után nem sokkal, a patakon átugrálás után kezdõdik az izgi rész: kapaszkodás a Kecske-háton. Múlt szombaton kb hajnali 2 fele jártunk itt, csak akkor lefelé jöttünk. Még az sem volt egyszerû:) Néha össze kellett szorítani a fogam, de azért csak felértem:) András már messzirõl integet, kapok cukrot meg vizet. Sokat nem idõzök, követem a Z-et, elmajszolok egy Snickerst , hamar el is érem a fõutat. Ennek túloldalán elvileg dombra föl majd le Sikondára. Voltam olyan 'szerencsés' azonban hogy sikerült benéznem valamit, végülis egy hatalmas szántóföldön kötöttem ki, annak is a közepén. Kétoldalt erdõ volt ugyan, de kerítéssel bekerítve. Na irány vissza egy darabon. Jött három srác, azt gondoltam túrázók. Sajnos nem, mikor kérdeztem tõlük, hogy nem tudják –e merre van a piros jelzés, csak néztek rám mint a lukinyúl, fogalmuk sem volt mirõl hadoválok:) Elindultam vissza, de mivel nem vagyok rutinos elkeverõ, és kezdtem kiakadni, telefonos segítséghez folyamodtam:) Pontõr barátomat hívtam, kicsit szégyenkezve, hiszen nemrég újságoltam neki, hogy még nem kevertem el, ráadásul már jó néhányszor voltam ezen a részen. Megnyugtatott, hogy kb jó helyen vagyok, vágjak csak át a szántóföldön, a lényeg, hogy csak fölfele menjek:) Bejött, egyszer csak vége lett a kerítésnek, erdõ, piros jel, phuuu. Feszültséglevezetésképp Sikondáig futottam. Egy túratárssal találkozom, aki kétségbeesetten szólongatja elkóborolt kutyusát. Itt a PO jelzést kellett követni a köv. cél elõtti utolsó pontig. Itt is jó szolgálatot tettek a szalagok, mert néhol elég hiányosak voltak a jelek. A ponton sportcsoki, majd az utolsó néhány km következik. A mezõig továbbra is a PO, majd a szalagozás a P+-ig. A komlói sportpályán jutottam ki, majd macskakõ, lépcsõsor itt meg ott, utcákon kanyargás és beérkezés. A célban kedves gratuláció, oklevél, kitûzõ. Napozok és almát rágcsálok, míg a többieket várom, közben sorra érkeznek a megfáradt túrázók, az elveszett kutyust is megtalálták, szegény jól elfáradt, a lábamra dõlve el is alszik, de csak amíg a hasát vakargatom :)
Klassz kis túra volt, kellemes idõ, gyönyörû õszi erdõ. Az útvonalleírás meg a szalagozás is perfekt. Inkább agyilag fáradtam el, de jó volt, hogy megtapasztalhattam az egyedül-teljesítés érzését.
Köszönet a rendezésért.
|
| | | | |
|
