Túrabeszámolók

Bükki Házak – Kreatív

Eger, végállomás következik, közli három nyelven a hangosbemondó. Nagy szusszanással kinyílik a kényelmetlen elõvárosi közlekedési eszköz (lószõr üléses posta-Bhv) ajtaja, valaki – nyilván racionális döntést hozva – úgy vélte, jó lesz az utasnak két és fél órát ücsörögni ezen a valamin. Szeretném kifejezni, hogy nem jó, bár, ha az alternatívaként szóba jöhetõ miskolci Bo, B és By sorozatú kocsik állapotára gondolok, akkor ez még egészen elviselhetõ. Letódulnak az utasok a vonatról, megváltom a jegyeket a Repkénnyel számunkra helyijáratpótló szerepet betöltõ szilvásváradi vonatra. A Bzmot mérsékelten koszos, de legalább kényelmes ülései színvonalbéli emelkedést jelentenek. Felszállás, háromnegyed nyolc után egy perccel, pontosan indulunk, bõ egytucatnyi utassal. Ezzel a járattal még két hétig lehet közlekedni, utána hétköznaponként három pár vonat jár majd a Bükk felé, hétvégeken egy pár. Nem az a kínálati, utasigényekhez illeszkedõ menetrend. Eger-Felnémet állomáson négyen szállunk le, a vonat megáll, várja a szembõl érkezõ bézét. A kevés utas otthagyja a gyéren világított állomást, mindenki siet hazafelé.

Kora reggel, de mégsem eléggé kora reggel indulunk el. Barátságtalan, csípõs északi szél vág az arcomba, ahogy kilépek a kapun. Már nem megyek vissza a sapkámért, inkább csak remélem, hogy nem lesz annyira zord az idõ. Naná, hogy zord lesz, de legalábbis szeles, némi esõpermettel és kevés napsütéssel, tehát az említett ruhadarab fog egyedül hiányozni ma, meg a túrabot, néha. Kettesben trappolunk végig Felnémet utcáin Kerek repkénnyel, ezúttal nem sikerült rávennem senkit a családból, hogy velünk tartson. A Les-rét mellett elhelyezkedõ rajthely, a Les-ház megközelítése turistaúton vagy Szarvaskõ, vagy Almár felõl logikus: Szarvaskõ felé a vonatot elaludtuk, a busz nem vonzó alternatíva (meg sem néztem, mikor jár), tehát Szarvaskõ kiesett, marad Almár. Két ésszerû lehetõség van Almár elérésére, az egyik az egykori szarvaskõi kisvasút nyomán volna, de nem tudom, hogy a falu szélén a kutyák mennyire lehetnek megkötve – marad a másik változat, az Apátfalvi úton hagyjuk el a települést. A vasúti átjáróból a fénysorompó fehér villogása elkísér egy ideig. Mellettünk-mögöttünk a Várhegy tömbje emelkedik komor feketeségben. Az égen felhõk vágtatnak, keleten a hegyek vonulatát halványsárgára festi a felkelõ Nap. Szántó szélén, domb hátán sétálunk, mellettünk vegetáló ipartelep, a Berva fényei adnak sejtelmes hangulatot a környéknek. Busz bömböl végig a völgyben futó úton, a város felé tart. Ezen utat trükkös kanyarban keresztezõ iparvágány vonala húz az erdõ felé, piros kereszt jelzés érkezik az út és a vasút találkozása felõl, észre sem vesszük és becsatlakozik mellénk, együtt érjük el az azonos színû fõjelzést. Hétvégi telkek, sufniszerû nyaralók mellett sietünk el, a turistautat méretes kõdarabokkal, mély gödörrel próbálják megóvni a természetjárás motorikus mûvelõitõl. Betérünk az erdõbe, mellettünk halkan morajlik a kõbánya, egyre nagyobb darab hiányzik a hegybõl – napi két tehervonatnyi mészkõpor utazik csak a Mátrai Erõmûbe, füstgázt kénteleníteni. Elhagyjuk a zajgenerátort, kellemes sétaút visz a Les-ház felé, a távvezeték nyiladékában már tudom, hogy közel járunk. Fenyvesnél csatlakozik a Szarvaskõ felõl érkezõ piros négyszög, itt kell bekanyarodni a házhoz. A rajt õre diktálás alapján, saját kezûleg tölti ki a nevezési lapokat, elraktározza a befizetett nevezési díjat, majd átnyújtja a szintén saját maga által kitöltött itinereket. Vegyük ezeket szemügyre: a lap teteje tartalmazza a felkeresendõ bükki házak földrajzi koordinátáit, alatta egy közepesen terjedelmes útleírást az ajánlott útvonalról, majd néhány tanácsot, elsõsorban a fokozottan védett területek elkerülésérõl és arról, hogy a tisztelt résztvevõ lehetõleg ne csatangoljon össze-vissza. Szerepel még az oldalon hat téglalap a hat háznál történõ igazoláshoz. A lap túlsó felén pedig fénymásolt térkép, remek, igaz, sokszor nem fogjuk használni ma.

A repülõrajtot követõen megkezdjük a mai túra nemnullapontos szakaszát. Átsétálunk a Les-réten, felidézem, hogy iskolai kirándulásokon mindig az számított menõnek, aki minél több töltényhüvelyt talált, esetleg egészben maradt agyaggalambot. Most meg sem állva húzunk végig a széles tisztáson, követjük a mély völgyet, amely a Berva-patakról kapta a nevét. Vagy fordítva. Az ösvény aszfaltútra ereszkedik, ezt egészen a Guba-házig követjük. Autó zajára fordulunk meg, a Fiatot vezetõ idõs bácsi kérdezi, hogy mi a túrával kapcsolatban vagyunk vajon itt, vagy más ügyben? A választ hallva bólint egyet, megígéri, hogy találkozunk az Õr-kõnél, aztán óvatos gázadással elgördül. Pár perccel késõbb megérkezünk a Guba-házhoz, itt találjuk az elõttünk elrajtoló négy túrázót, õk épp reggeliznek, fõleg sört. Pontõr nincs, szúróbélyegzõvel kell igazolni ittjártunkat. Megtörténik, továbbmegyünk és rögtön elhagyjuk az ajánlott útvonalat, amely visszavinne a piros sávra, majd a hegyek aljában végiglavírozó P+ felhasználásával vinne a Varróházig, majd onnan fel a Pes-kõ-völgyön. Mi elsõ lépésben megcélozzuk a Guba-kutat, vékony sugárban csorog a víz, megvárjuk, amíg félig telik a bögre, iszunk belõle. Hideg. Felsétálunk a Kaszálás-tetõ gerincére, süvít a nyugati szél, a nyílt részekrõl a kilátás Egerig terjed, a Mátra már felhõbe vész. Fázom, és ezen az sem segít, hogy magunkhoz képest gyorsan haladunk. Nyugat felé hajlik az út, elszórtan, foltokban fenyves jelenik meg az út környékén, megérkeztünk a Holtember-tetõ mellé, a Homonna-tisztás elágazásához. Örömmel nyugtázom, hogy még megvan a zománc iránytábla, jelzést váltunk, szintben és enyhén emelkedve haladunk tovább észak felé. Észreveszem, hogy tavaly hol keveredtünk el: széles, néhol kõzúzalékos ösvény vezet a Bél-kõ felé egyenesen. A nyomokból ítélve nemrég valaki autóval hajtott erre. Ezt az utat idén is követjük, s rövidesen csatlakozik hozzánk a bélapátfalvi apátságtól induló tanösvény, amely a hegy tetejéig kísér. Kiérünk az öreg bükkösbõl, tisztáson vágunk át, fiatalos mentén sétálunk fel a Bél-kõ csúcsára, arra, ami megmaradt belõle. Nem maradunk sokáig a metszõ szélben, pedig a kilátás gyönyörû. A Mátra néha felbukkan a rajta örvénylõ felhõtömeg alól, míg a hegységtõl északra süt a Nap. Tõlünk északra viszont nem, sõt, visszafordulva úgy tûnik, hogy az Istállós-kõ tömbjénél, valamint Szilvásváradon, Nagyvisnyón is esik.

Lesétálunk a hegytetõrõl, megreggelizünk a készletbõl, párizsis zsömle és párizsis zsömle közül lehet választani. Felsétálunk a Zöld-rétig, melletünk a Messzelátó sziklás oldala magasodik, majd az Ördög-hegyet kerüljük meg, dél felõl a Kéktúra útvonalán. Néhány könnyed emelkedõt követõen megérkezünk az Õr-kõ-házhoz, az autós bácsi éppen fát aprít, de érkeztünkkor abbahagyja, behív a házba, melegedni és pihenni. Bent egy megbuherált ellemlámpa (igen, így, két l-lel, szakszó a laposelemes világítóeszközre) fénye ragyogja be a teret, a kályhában ropog a tûz, tehát minden adott volna ahhoz, hogy elszundítson az ember. Amíg a pontõr bácsi az igazolást intézi, beszélgetünk, mesél az egyesületükrõl, meg ellát tanáccsal, hogy merre menjünk, és precízen elmondja a tavalyi útvonalunkat. Bõsz bólogatásokkal végighallgatjuk, enyhe lelkiismeret-furdalást érzek, hiszen pontosan tudom, hogy nem arra fogunk menni, amerre õ mondja, hogy érdemes. Húszperces pihenõnk után a házból kilépve hunyorogva veszem tudomásul, hogy még ez a színtelen, szürke idõ is valóságos fényáradatot jelent a benti viszonyokhoz képest. A hideg szél és az Õr-kõ-rétre vezetõ laza emelkedõ felébreszt a félálomból. A piros sáv felé térünk, elsétálunk a Hegyes-kõ oldalában, kõrakásnál teszünk éles kanyart, majd elengedjük a bekerített terület felé vezetõ csapást. A kerítés mentén evickélünk lefelé, a meredek ösvényen csúszik a vastagon felgyûlt avar, néhány esést sikerül kivitelezni, miközben fától-fáig csapódva közlekedünk, mint a flippergolyó. Megérkezünk a Pes-kõ-lápa aljába, a keskeny, klausztrofób völgy még talán a mi utunknál is meredekebben zúg le a fennsíkról, a fák vészjóslóan hajladoznak felette a szélben. Az avaron csúszkálás fortélyait tovább gyakorolhatjuk a házig, itt a pontõri társaság gulyásfõzéssel üti el unalmas óráit. Gyorsan elintézzük az igazolás formaságait, majd hátraarccal elhagyjuk a völgy és az erdõ mélyén elrejtett házat.

Újra elhaladunk a két Pes-kõ-forrás mellett, azon tûnõdöm, hogy ezen a környéken a névadók nem sokat ötleteltek: elég volt a hegyet elnevezni, és a környezõ objektumokat ugyanezen név megfelelõ toldatával ellátni, így lett Pes-kõ-völgy, Pes-kõ-lápa, Pes-kõ-forrás, Pes-kõ-ház és még jónéhány dolog, amely a méltán híres hegy nevét viseli. A morfondírozásból a barátságtalanul meredek emelkedõ zökkent ki, illetve az, hogy ezúttal az orraesés ellen kell védekezni. Mivel alapállapotban túrabot használatához szoktattam magam, ezért az eszköz hiánya most kívülrõl akár mókásnak is nevezhetõ egyensúlyozási kísérleteket eredményez, amíg fel nem érünk a kõrakáshoz. Innentõl szinte kényelmesen sétálunk vissza az Õr-kõ-rétre. Ezt hogyhogy nem a Pes-kõrõl nevezték el? A ház óta összhangba kerültünk az itiner szerinti ajánlott útvonallal, és egy kitérõtõl eltekintve így is maradunk. Lesétálunk a Pes-kõ-kapunál, fegyelmezetten (nempofázik, kettessorbanjön, nemmaradle) haladunk el a Pes-kõ mellett, elhagyva a hegy névadással kapcsolatos befolyási övezetét. A Pes-kõre való kitérés amúgy szintén szigorúan tilos, ha valakinek hiányzik a kilátás, az nézzen körül az Õr-kõrõl, a Cserepes-kõ melletti tisztásról, a Tar-kõrõl és a Három-kõrõl, majd vegye ezeknek a súlyozott átlagát. Kellõ tisztelettel szemlélem meg a Cserepes-kõ-lápa felsõ végét: avaros, mély, meredek. Elsétálunk a barlangszállás mellett, végigmegyünk a sziklás, erdõs oldalon és a sziklátlan, erdõtlen oldalon is. Nézelõdünk egy kicsit, kihasználva a négy perc tizenkét másodpercnyi napsütést. Felsétálunk az Õserdõ mellé és az Õserdõ mellett, kerítést kerülünk. Kéktúrázók nagy csoportja jön szembõl, mosolygós nõ kérdezi, hogy nehéz lesz-e innentõl, mert õk Szarvaskõig mennek. Megnyugtatom, hogy nem lesz nehéz, továbbá ajánlom a kitérõt a Bél-kõre, úgy is csak egy kicsit lesz nehezebb. A Tar-kõ alatti elágazásban kisebb csoporttal találkozunk, egyikük bõszen pötyög valamit a GPS-en, másikuk a papírtérképet böngészi. Amire odaérünk, elindulnak velünk szembe, megkerülni az Õserdõt. Mivel a szintidõ gyakorlatilag korlátlan, menni meg szeretünk, egyhangú határozatot hozunk a Tar-kõ meglátogatásáról, majd ezt azonnal végre is hajtjuk. (Végrehajtásra kerül. Pont.) Fent táblák igazítják el az errejárót a kilátóhely megközelítésekor tanúsítandó helyes viselkedésformát illetõen. Felmegyünk a kék háromszög felsõ elágazásáig, a tetõnél megállunk, elõhalászom a bélyegzõpárnát, lepecsételjük az itinert, legyen valami maradandó nyoma annak, hogy itt is jártunk. A BNP logójával és a természetvédelem kócsagos jelvényével díszített kordonok között kisétálunk a Tar-kõ kilátóhelyére. Szétnézünk, mert innen szétnézni jó. Eszünk csokit, és mert éhesek maradunk, megesszük a maradék két szendvicset.

Visszasétálunk az Õserdõ alatti elágazásba, elhagyjuk a Kéket, kényelmesen kanyargó, enyhén lejtõ úton érkezünk a Toldi-kapuhoz. Lesétálunk a Toldi-kunyhó felé, az apró menedékháznál két dolog tûnik fel. Az egyik, hogy az ajtó tárva-nyitva áll, a másik, hogy a ház naplója nincs meg, hiába keressük. A napló ügyében felkészületlenek vagyunk, az ajtót becsukom, kitámasztom az e célból már régóta ott korhadó fadarabbal. A leírás által is ajánlott, logikus útvonal a Toldi-lápán leereszkedve éri el a Kis-kút-völgyet. A Toldi-lápa avarlepte csapásán sikerül megõrizni végig az egyensúlyomat, kikerülünk egy dagonyás vízfeltörést, amelyet némi jóindulattal forrásnak lehetne nevezni, mint teszi azt a térkép. A völgyben széles medrû patakban folydogál némi víz, ezt a patakot követjük a Samassa-házhoz, itt a speciális mentõsök fõzõcskéznek. A pontõrtõl kapunk egy kártyanaptárat, amíg pecsétel, rásandítok az irodára: az áthúzott rajtszámok alapján hárman jártak eddig itt. Elbúcsúzunk, a háznak is helyt adó tisztás végébõl meredek emelkedõ visz fel a Lök-bércre, majd hasonlóan meredek lejtõ visz le a Lök-völgybe. Az Imó-kõ felé ezúttal nem látogatunk ki, megcélozzuk a Tamás-kút mellé épített házat. Útközben érintjük a Fekete-len-forrást, ez most épp nem mûködik (tehát jó eséllyel az Imó sem), lassan felkaptatunk az országút szintjére. A cél a Tamás-kúti menedékház, a három beérkezõ közül ketten még itt vannak, leülünk hozzájuk: egyikük Halász János, a Tortúra egri illetõségû rendezõje, másikuk az Egri Spartacus színeiben jelent meg, õ a Nagymezõ, Síház ellenõrzõpont fõ õre a Bükki Kilátásokon. Köves Gyula tanár úr és fõrendezõ egybõl hozza a díjazást, étellel, meg fõleg itallal kínál, amíg elkészül a gulyás. A kitûzõ a Guba-házat ábrázolja, az oklevélen pedig egy montázs a Bükki Házakról. Szép. Amíg várjuk a gulyást, megérkezik Végh Kati, egyedül, majd két sporttárs, akikkel megbeszéljük, hogy már párszor láttuk egymást, és általában az ilyen, nem-tömegtúra jellegû rendezvényeken. Egy-másfél óra társalgás és borozgatás (haladóknak pálinkázás) után lehet a bogrács elé járulni. Megérte a várakozás, mert nagyon jót eszünk. Ezúton is köszönöm a túrát, az ebédet és a társaságot mindenkinek!

Délután négykor döbbenünk rá, hogy még bizony le kell érni Felsõtárkányba. Elbúcsúzunk a jelenlévõktõl, Köves úrtól még megkérdezem a résztvevõk számát (30 fõ), majd ajánlja, hogy maradjunk a Lök-völgyi tanösvényen, az lesz a legrövidebb út. Így teszünk, és nem bánom meg. A tanösvény nincs rajta a térképemen, ám mivel nagyjából jól jelzett, a követése nem szabad, hogy gondot jelentsen. Igaz, mi elsõsorban a Lök-völgyet követjük: eleinte szembemegyünk a mezõnnyel, találkozunk is egy négyfõs, csoffadtnak tûnõ társasággal. Aztán elengedjük a Bükki Kéket, amely élesen észak felé fordul, mi pedig maradunk a széles dózerúton, amelyen hébe-hóba felbukkan a tanösvény fehér alapon kék átlós jelzése. Az út fölé magasodó sziklák, meredeken letörõ hegyoldal teszi érdekessé az utat, kisebb-nagyobb barlangok bejáratai tátongnak a kövek között. A jelzés eltér valamerre, mi követjük a völgyet és lassan megérkezünk az Eger-Lillafüred országútra. Gyalog sokkal érdekesebb, mint autóból (pedig onnét se kutya!). A maximális szabálytisztelet jegyében sétálunk le a Barát-rétre, az autósok elõl jól belépünk a padkán messze belülre, itt mi vagyunk nem várt vendégek. A többség így is széles ívben kikerül. Még érintünk néhány érdekes, termetes sziklaalakzatot, majd elérjük a Barát-rétet és vele együtt a sárga sáv jelzést. Megszemlélem a kínálati menetrendet, egy pár busz van minden vasárnap, amelyet tavasztól kora õszig erõsít egy másik járat is, szintén vasárnap, répáshutai betéréssel. A réten végigsietünk, majd a Tárkányi-patak sziklaszorosánál már kocogunk, így sikerül pár perccel a busz indulása elõtt megérkezni. Itt találjuk Halász urat, mint a busz egyelõre egyedüli utasvárományosát. A jármû (újnak tûnõ Volvo) sofõr nélkül várakozik a megállóban, lassan néhány helybéli is összegyûlik. Egy srác türelmetlenül kérdezi, csak úgy a közönség szórakoztatására, hogy „hol van már a Niki, idõ van”. Elõször félrehallom, Mikinek, de megjelenik egy fiatal, szõke leány, és a legnagyobb természetességgel ugrik fel a vezetõi székbe. Akkor mégis Niki. Felnémetig utazunk, onnan séta. A szél tisztára, felhõtlenre fújta az eget. Szép nap volt.

-Kékdroid-

Képek

 Bükki Házak – Kreatív

„Több éves száraz idõszakok is felléphetnek – a feljegyzések szerint 1928-1935 között a forrás egyáltalán nem adott vizet.”  (Ismertetõ tábla az Imó-kõi-forrásbarlangnál)

Készülõdjünk

Holnap mégiscsak van itten egy túra, kellene hozzá társaság, kiáltok fel otthon. Legnagyobb meglepetésemre Kerek repkény mellett mindkét testvérem jelentkezik. Bese öcsém már volt teljesítménytúrán, húgom, Patti még soha az életben. Itt az ideje. Tájékoztatom a tisztelt jelentkezõket, hogy holnap indulunk, korán. Gyalog. Négykor szolid villanyfényes ébresztõt tartok, a két masszív Videoton hangfal aktiválásától a jó szívemnek köszönhetõen eltekintek. Rekordgyorsaságú készülõdés után elindulunk, búcsút intve az idejekorán felébresztett házõrzõ macskának. (Korrupt, egy darab akármivel megvesztegethetõ, amit hajlandó kajának nézni, ám jópofán álomszuszék, imádnivaló jószág. A szomszédé, mégis hozzánk jár aludni, mert nálunk van valami ponyva kirakva – az autónak –, náluk meg semmi.) Kikecmergünk Felnémetrõl, átsuhanunk a dombtetõn Almárra, mellettünk a klasszikus szocreál építészet abszolút tájidegen gyöngyszemeiben ébredeznek a lakók. Almárban a Károly körutat követjük, néhány laminált papírlap tájékoztatása szerint. Itt hasad ránk a hajnal, a Mátra felé nézve még sötét az ég alja, de keleten, a hegyek felett rohamléptekkel világosodik. A Berva-völgy fölött vezet a piros sáv, a fenyvesnél Szarvaskõ felõl érkezik a piros négyszög, amelyet eme keleti végén meghosszabbítva éppen eljuthatunk a Les-házhoz, itt a rajt. Kicsit zavarban lévõ rajtoltató embertõl kicsit megtekert nevezést követõen kapjuk kézhez a következõ papírokat: útleírást, térképpel; hozzácsatolt 1. számú módosítást; valamint „Barangolások Menedékháztól Menedékházig” mozgalmi igazolófüzetet. Barangoljunk akkor menedékháztól menedékházig, adom ki az ukázt, a három fiatal nagy lendülettel követ. A nevezési procedúra során megérkeznek Grobáék, velük az Õr-kõ-házig viszonylag sûrûn kerülgetjük egymást.

Bányatelek

Átbarangolunk a Les-réten, elbontották a régi, emeletes esõházat, ami helyette van, az inkább igényesebb buszmegállók esõbeállójára, vagy falusi focipályák kispadjára emlékeztet. Körbenézve a hegyek gyönyörûek, a kora reggeli kékes beütésû fényviszonyok mellett szinte kísértetiesek. A Guba-házig nem kell megerõltetni magunkat, sem fizikailag, sem szellemileg. A háznál jónéhány pontõrt találunk, meg két mókás vizslakölyköt, akik mindenkihez egyszerre akarnak odarohanni lelkesen. A pontõr megerõsít abbéli elképzelésemben, hogy az útvonal tényleg csak ajánlott, attól eltérni szabad, sõt. Meglátogatjuk a Guba-kutat, halványan csorog belõle a jéghideg víz. Felkanyargunk a Kaszálás-tetõ aljába, megnyugtatom a tüdejüket épp kiköpni készülõ testvéreket, hogy ennél már csak meredekebb emelkedõk lesznek. Közben elkocog mellettünk egy futó, nagy könnyedséggel – a rajtban még reggelizni láttuk. A tetõn tartunk egy pár perces alibi-megállót, érdemes egy hátrapillantásra körülnézni, minden rendbéli hegyek vesznek körül. Egyre növekvõ hómennyiség kísér fel a Homonna-tetõhöz, jobbra térünk a zöld jelzésen. Megcélozzuk a Bél-kõt, rejtélyes módon elveszítjük a zöld sávot, de megtaláljuk a hegytetõre vezetõ tanösvényt, most már tudom, hogy hol. Egy utolsó meredek mélyút kanyarít fel minket a Bél-kõ-nyakra, innen már csak néhány lépés a havon a kilátóként szolgáló letörés. Alattunk hiányzik 7 millió m³ a hegybõl, látszik is: a bányaudvar van olyan hosszú, hogy ha csak ezen múlna, egy kisrepülõ le tudna itt szállni. A feltáróúton valakik vagy kirándulgatnak, vagy rosszfelé kanyarodtak a túrán, a tanösvényen Grobáék élénk színû kabátjait látjuk sietve közeledni. A bányában muflonok lófrálnak a kõbõl kirakott feliratok között. Megállunk tízóraizni. 

Kõrengeteg

A fejadag szendvicsek elmajszolása után lehuppanunk a hegyrõl, Kerek repkény papírzsebkendõvel béleli ki a zokniját, hogy ne törje annyira a cipõ, amelynek centi széles rés nyílt a tetején és a talpa is félig levált. Megkerüljük a Messzelátót, oldalában a sûrû erdõvel, közben mindkét tesó bezsebel egy-egy magas pontértékû hanyattesést. A Zöld-réten elengedjük a múltkori bükki kirándulás lõterére vezetõ zöld jelzést, egy hosszú kanyar a sziklarengeteg aljában elvezet a következõ házig. A ház elõtt elõször a pontõrködést is vállaló speciális mentõcsapat tûnik fel, utána a pulóveres kiskutya, utána a szemetes tetejére rakott állati eredetû csontok. A koponya szemüregébe két csigaházat raktak, bizarr. Inkább a teára koncentrálok, abból kapunk repetát is, finom. Barangoljunk akkor tovább a következõ menedékházig. Felbarangolunk az Õr-kõ-rétre, és általam mindeddig tisztázatlan körülmények között egybõl elindulunk lefelé a piros sávon, kihagyva a pompázatos Õr-kõt. Legalább lesz miért visszamenni. A Hegyes-kõ sziklás gerincén azért végigbukdácsoltatom a társaságot, mert ott van kód a Bükk Szirtjeihez, amit jó lenne újra megcsinálni. Nem csak a kód: majdnem olyan pompázatos a kilátás, mint az Õr-kõrõl, csak alacsonyabbról, de legalább nincs útban az a fránya Hegyes-kõ. Megeszünk egy csokit a felérkezés örömére. Visszabukdácsolunk az útra, megtaláljuk a Pes-kõ-lápa siratófalának a felsõ végét jelzõ kõrakást. Fától-fáig módszert alkalmazunk, itt már a hó nem födi el az avart, viszont remekül csúszik, a háttérbõl pontozom az eséseket. Bese sorra kiválogatja a földön fekvõ botok közül a túrabotnak legkevésbé alkalmasakat. Amikor megszelídül a lejtõ, végigmutogatom a fákon túl látható roppant magas hegyeket. A térkép szerinti Pes-kõ-forrástól már könnyed séta a ház, ahol van egy másik Pes-kõ-forrás is, valamint két kedves pontõr, akik teával kínálnak.

Toronyiránt

Itt választhatnánk a jelzett völgyi út és a jelzetlen hegyi út között, ha nem beszéltük volna meg elõre, hogy melyiket fogjuk választani, hiába terveztem korábban másik útvonalat, az a minapra már tartalékká fokozódott le. Így minden további megfontolás nélkül rákanyarodunk a hegygerincre vezetõ ösvényre. Meglepõen rövid az emelkedõ, balra a Pes-kõ magasodik felénk, elõttünk a Vörös-kõ sziklás csúcsa néz szembe velünk. Egyértelmû ösvény vezet a híres-hírhedt Cserepes-kõ-lápa aljához. Lefelé indulunk, széles, láthatóan gyakran járt utat találunk, a völgy közepén jól megrakott vadetetõvel. A Vörös-kõ-forrás takarékon, de mûködik, vidáman buzog fel a víz és zúdul tovább a völgy felé. Folytatjuk az utat a Vörös-kõ-völgy keleti mellékágában, találunk egy szimpatikus ösvényt, amelyik hosszú és kitartó emelkedõn vezet a Toldi-kunyhó nyergébe. A hosszú és kitartó emelkedõ során újra felbarangolunk elég magasra ahhoz, hogy megint havas ösvényeket tapodjunk. Kezdem magamat újra éhesnek érezni, ezért éppen jókor érkezünk fel, behúzódunk a gunyhóba egy rövid ebéd erejéig. Megcsodáljuk az iménti bejegyzéseket a naplóban, alkotunk egy kevésbé magasröptû „itt jártunk”-ot. Innentõl visszatérünk az ajánlott útvonalra, lesunnyogunk a Toldi-lápán, kikerülve egy foglalatlan forrást és a hozzá tartozó dagonyát. Enyhe csoffadás jeleit látom kiütközni a társaságon, ezért megpendítem, hogy a Tamás-kúti házig ugyan már alig van hátra pár kilométer, de onnan Felsõtárkányig még szükség lesz némi energiára. Lehet készülni fejben. Lebattyogunk a soron következõ völgyön – amely a Kis-kúti-völgy névre hallgat – a Samassa-házig, itt ismét teával kínálnak és pofátlan módon itt is elfogadjuk a repetát, annyira finom.

Karszthidrodinamika

Átdöcögünk a Lök-bércen, fölfelé kicsit döcögõsebb, mint lefelé. Nem merem megpendíteni, hogy Tar-kõre is felnézhetnénk, ha már itt vagyunk... Odalent így is be kell vetni bátyi tekintélyemet, hogy az Imó-kõhöz kitérjünk, beletörõdve követnek. Repkény mutat rá elõször a kitérõ egyik fontos motívumára, miszerint a forrás felõl érkezõ patakmeder annyira száraz, hogy szinte porzik. Az Imó egy idõszakos forrás, nem kell neki állandóan mûködnie, de most elviselném, ha mégis így tenne. Amikor meglátják a sziklafalat, akkor szerencsére már a testvérek sem bánják túlságosan a plusz párszáz métert, lemegyünk a barlanghoz, a járat sötéten, mélyen tátong a hegy aljában. Lebeszélem Besét arról, hogy lemásszon, inkább elolvasatom vele az ismertetõ táblát, ott tanuljuk az alcímben is olvasható szép szót. Visszatérünk a Bükki Kék útjára, érintünk még egy karsztforrást: a Fekete-len-forrás, bár nem olyan impozáns, mint a Vörös-kõ-forrás, vagy az Imó, de mûködik, olyan, hogy föld-föld-föld, aztán egyszer csak forrás. Mellette kék oszlop, messzirõl eltévedt parkolóautomatának tûnik, közelrõl meg kék oszlopnak. Lassan felbaktatunk az országút szintjéhez, melletünk az erdõben beszámoztak száz darab fát, egytõl százig, mintha azt akarnák, hogy számháborút játsszanak. Kiérünk a mûútra, megmutatnám a Tamás-kútját, de senkit nem érdekel, mindenki már be akar érni a célba. Nevezett helyen Köves Gyula tanár úrék fogadnak, felírom az utolsó kódot, megkapjuk az igen impozáns díjazást: négyzet alakú kitûzõ jár és színes, A/4-es oklevél. Nemsokára kész a gulyás, addig lehet teázni, borozni, pálinkázni, ízlés szerint. Érkezik pár túratárs, egyikük GPS-szel mérte a megtett utat, nagyjából ugyanarra mentünk és neki 23 km-re adódott a táv. Bese teát kap, meg a készletünkbõl üdítõt, mi hárman elborozgatunk, jól kíséri a gulyást. Köszönöm a túrát az Egri Kárpát Egyesületnek, jót kirándultunk a Bükkben, nagyon tetszik a túra ötlete. Köszönöm a társaságot Repkénynek, Pattinak és Besének, örülök, hogy végre mindkét tesó eljött egy ilyen õrültségre is.

Mentõakció

Egy órányi pihenõ után feléledt lelkesedéssel, jóllakottan, vidáman vágunk neki a hátralévõ kilométereknek, az asztalnál ülõ egyik sporttárs szerint Felsõtárkány még kb. 10 km. Ezúton is elnézését kérem, igaza volt, én becsültem alul a távot, amit bõ 8 km-re taksáltam. Felkaptatunk a Török útra, nehogy kimaradjon véletlen, hosszasan hullámvasutazunk rajta, majd a sárga sávra térve megcélozzuk a Barát-rétet. A Szuszék-kõ oldalában lekocogunk az országúthoz, majd megszemléljük a réten továbbvezetõ turistautat, hogy utána egyhangúlag a kényelmetlenebb, de legalább jól járható országút mellett döntsünk. Még nincs sötét, de kivilágítjuk magunkat annak az elhaladó két autónak, amit látunk. Elkezd szemerkélni az esõ, mire megérkezünk a faluba, itt úgy döntünk, hogy mégsem lenne jó ötlet végigsétálni Felsõtárkányon, majd a bicikliúton hazáig, még nyolc kilométerrel megtoldva a túrát. A tónál a szülõi fuvarra várakozva veszem észre, hogy a kitûzõm nincs a kabátomon és nincs a zsebemben és úgy általában nincs nálam. Jaj. Eszembe jut, hogy éppen azért nem szoktam kitûzni egy kitûzõt sem, mert leeshet. Ez most be is következett, a szemerkélõ esõ és a lámpák együttesen is alacsony fényereje mellett nem akarok már visszamenni este kitûzõt keresni, fõleg, hogy akár Tamás-kútjáig is visszamehetnék. Odahaza Repkény kielemzi a fényképeket, megállapítjuk, hogy a sárga sáv Pazsagról való megérkezésekor még rajtam volt a díjazás, míg a Barát-rét felsõ végében már nem. A keresési terület így szûk öt kilométerre korlátozódik. Vasárnap reggel elindulunk a kitûzõmentõ túrára Kerek repkénnyel, leparkolom az atyai jármûvet egy alkalmas helyen, egy fekete Volkswagen társaságában nem fog unatkozni. Figyelem az avart, a szitáló hó által vékonyan belepett talajt, szinte észre sem veszem a Szuszék-kõ emelkedõjét. Még valamivel a hegytetõ alatt vagyunk, amikor az elõttem járó Repkény hirtelen észrevesz valamit és egy gyors perdüléssel a kezembe nyomja az ugrálós kedvû kitûzõt. Helyreáll a világ rendje, mehetünk haza.

-Kékdroid-

Képek