Túrabeszámolók
| Vitézlő |
új túrabeszámoló rögzítése |
Kiírások:2006 2007 2008 2009 2010 2010 2011 2011 2012 2012 2013 2013 2014 2014 2015 2015 2016 2016 2017 2017 |
|
SumAnachen | Túra éve: 2017 | 2017.05.07 14:19:13 |
|
megnéz SumAnachen összes beszámolója |
A Túra beszámolója itt olvasható |
| | |
|
kulcs | Túra éve: 2014 | 2015.07.11 07:40:12 |
|
megnéz kulcs összes beszámolója |
Vitézlõ 50
Elõnyök:
- nagyon szép táj szigethegységekkel, üdülõtóval
- változatos útvonal sok, felfedezésre váró látnivalóval (pl. várrom, kolostorrom, sziklaszurdok…)
- jó ellátás
- alapos itiner
Hátrányok:
- nehézkes az eljutás Budapesttõl Szendrõig
- több szakaszon nem létezett az ösvény, volt, ahol tarvágást tapostattak ki a mezõnnyel |
| | |
|
frinyo | Túra éve: 2013 | 2013.04.19 00:47:22 |
|
megnéz frinyo összes beszámolója |
Amikor a vonaton megismert, püspökladányi turistatársnõmmel leszálltunk Szendrõ-felsõn, legnagyobb meglepetésünkre,vitézi ruhába öltözött, népes fogadóbizottság várt minket, mintha valamilyen királyi vendég érkezésére gyûltek volna össze. Öltözetemre pillantva, megállapítottam, hogy az eléggé távol esik az uralkodói pompától, ám megnyugtattam magam, hogy léteztek a nép között álruhában járó királyok is. Amikor a tornateremként is funkcionáló lakosztályunkhoz kísértek minket, örömmel vettem tudomásul, hogy az 50-es távon indulók már este benevezhetnek. Alvóhelyünkön pedig, mielõtt a lóbõrt húztuk volna, elhúztunk egy hatalmas, falhoz állított, vastag alkalmatosságot, amire a magasugrók szoktak pottyanni, s ez legalább olyan kényelmesnek bizonyult, mint egy baldachinos ágy egy valódi, királyi kastélyban. Több ismerõssel is találkoztam, például Árvai Pistával, Várdainé Erzyikével, míg a Gerencsér Ákost jelképezõ, piros-kék csepeli sál még gazdája nélkül árválkodott a bordásfalon.
Mivel turistatársnõm a 35-ös távon vett részt, egyedül indultam el. Hamarosan ritka vendég érkezett az égboltra, az utóbbi idõben már egészen elszoktunk ettõl a fényes, sárga folttól. Felbukkanása arra késztetett, hogy egymás után vegyem le magamról a különbözõ rétegeket, és 9 óra után már egy szál trikóban élveztem a túrát. Tökéletesek voltak a jelzések, ahol kellett, ágakra húzott sörösdobozokra festették a zöld sávot és háromszöget, egy helyen meg--micsoda figyelmesség--szalagokkal jelzett ösvény segített elkerülni a túlzottan sáros területet.
Az elsõ 11 km-t jó tempóban teljesítettem, aztán jött a túra legszebb, de egyúttal legnehezebb szakasza is. Egy patak mentén vezetett a keskeny, kifelé lejtõ, hullámvasútazó út, majd megpillantottam a gyönyörû, mohával borított sziklákat. Káprázatos látvány volt! Amikor azonban ezekre fel is kellett kapaszkodni, már nem volt lehetõség a gyönyörködésre, különösen ott, ahol egy keskeny sziklaperemen kellett átvergõdni a patak széle fölött. Egyszer hallottam is magam mögött egy csobbanást, csak remélni tudtam, hogy nem egy túrázó, hanem egy kõ esett be a vízbe. ( Van, aki minden követ megmozgat a siker érdekében.) Aztán újabb érdekességek jöttek. Az út hol a patak egyik, hol a másik felén vezetett, ezért többször át kellett kelni rajta. Mivel én nem kedvelem a túrabotokat, minden átkelés elõtt magamhoz vettem a bõséges kínálatból egy letört, vastag faágat, mivel meglehetõsen széles volt a Telekes-patak, általában 8-10 kövön át vezetett az út a túlpartra. Sikerült viszonylag száraz lábbal végrehajtani a gyakorlatokat. Két átkelés között úgy járt a fejem, mintha pingpongozókat néznék, mindkét oldalon fenséges látványt nyújtott a táj.
A 4. e.p. után, az egyébként jól követhetõ itiner, átmenetileg, vicclappá változott. 3.9 km-nek írta a következõ állomásig a távot, de egy óra elteltével már kezdtem ennek valódiságában kételkedni. Megnéztem a térképet, és mint a buddhistáknál a bódhiszattva, én is megvilágosodtam. Alig valamivel tûnt rövidebbnek ez a szakasz az elõzõ, 7.4 km-esnél. ( Az otthoni mérés mindezt igazolta). Egy dombon haladtam, és lenézve, bizony szomorú látvány tárult a szemem elé. A vetemények vízben álltak, rizsföld benyomását keltve az emberben. Szalonna határán, egy kõtörõ üzem mellett haladtam el, finom, fehér por lepett be mindent. Egy rendõrök elõl menekülõ bûnözõnek kész lebukás, nekem csak egy érdekes színfolt a sáros bakancsom talpán.
Szalonnára érve,homokzsákokkal körbevett házakat láttam, majd elértem a híres körtemplomot, amit késõbb kiegészítettek egy téglalap alakú résszel. A kapun a szokásos felirat tájékoztatott arról, hogy az épület belseje elõzetes bejelentkezés után látogatható, de örök optimistaként, bementem az udvarra, hátha találok valami nyílást, amin bekukucskálva megláthatom a megmaradt, Árpád-kori freskótöredékeket. Nos, elég nagy nyílást találtam, az ajtó tárva-nyitva állt, bent egy hölgy mutatta be éppen a nevezetességet egy csoportnak, csatlakoztam hozzájuk én is. Kultúrszomjam csillapítása után, egy másfajta szomjúság vett erõt rajtam, így igen hálás voltam a rendezõknek, hogy az itteni pont a Gesztenye Sörözõben volt.
Felfrissülve indultam a Rakacai-tóhoz, ahol pecsételés után, fel kellett menni a gátra. Nem tehetek róla, ilyenkor mindig Arany János elhíresült, huncut sora jut eszembe: "tudhatta, közöttünk nem vala gát". A vizet elhagyva, egy kisebb emelkedõ után értem a Meszes nevû településre. Ez véletlenül se a sebességemet juttatta eszembe ( régi mondás: megy, mint a meszes), ráérõsen mentem, élveztem a tájat és a jó idõt, a vonatot akkor is elértem volna, ha hátrafelé megyek. Itt a kocsmában volt a pecsételõhely, feltöltõdtem kicsit energiával (rumos cola) majd hamarosan Galvácsra értem. Közben egy felhõ jelent meg fölöttem, és ha már ott volt, elkezdett megóvni a kiszáradástól. Mire megkaptam az újab igazolást ottjártamról, és megettem a finom kókuszos csokit, már el is állt az égi lé.
Abod következett, ahol egy újabb mûemlék templomot láttam, majd egy patakon történõ átkelést is beiktatva elindultam a cél felé. Szendrõn tettem egy kis kitérõt a Csáky- kastély és a közel 500 éves harangláb kedvéért, aztán a célban mosdás, átöltözés, csevegés következett, és egy meglepetés, a tombolán nyertem egy lépésszámlálót. Az igazi nyeremény maga a túra volt, gratulálok a rendezõknek, szívesen jövök máskor is! |
| | |
| |
| |
|
Evelyn | Túra éve: 2012 | 2012.05.18 11:46:06 |
|
megnéz Evelyn összes beszámolója |
Piroska és a Vitézlõ 50, avagy mese egy jelmezes túráról
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Piroska és a Hajdúság fõvárosában lakott. Egy szép napsütéses április végi napon elhatározta, hogy meglátogatja nagymamáját a Szendrõ környéki hegyekben. Felvette a legszebb ruháját, kényelmes túracipõt húzott, ami ugyan nem illett az öltözékéhez, de hosszú gyaloglásra számított. Kis kosarába enni és innivalót rakott és a kis fémpoharát sem hagyta otthon.
Kora reggel Szendrõn jóságos emberekkel találkozott, akik a kezébe adtak egy útleírást és térképet is, hogy el ne tévedjen. A lelkére kötötték, csak a kijelölt utat kövesse, arról soha le ne térjen. Ha így tesz ,akkor mindig lesznek, akik egy-egy ponton útbaigazítják és a gonosz farkas sem bántja. Így hát Piroska elindult a számára teljesen ismeretlen vidéken.
Az ébredezõ falun áthaladva, 20 perc gyaloglás után már meg is érkezett az elsõ ponthoz, amit Kis-hegynek hívnak. Papirkájára királylányos bélyegzést kapott. Egy bácsi cukorkával kínálta, de eszébe jutott anyukája figyelmeztetése a cukros bácsikkal kapcsolatban , ezért csak egy kis vizet fogadott el .
A kellemes napsütésben tovább sétálva sík vidékhez szokott lábacskái hamar észrevették, hogy kezd emelkedni az út. Beérve az erdõbe egyszer csak furcsa zajra lett figyelmes. Kicsit megijedt, lehet hogy máris itt a farkas ? De nem a farkas volt. Egy csapat vaddisznó vágott át az ösvényen. Most már nagyon megijedt, és elkezdett hátrálni visszafele az úton. A közelebbi találkozást így sikerült elkerülnie. Miután kissé megnyugodott, folytatta útját a Z jelzésen, ami elvezette õt a Telekesi kápolnához. Itt pirosló almát nyomtak a kezébe. Elõször azt hitte, hogy összetévesztették Hófehérkével, de a nénik nagyon kedvesek voltak, nem lehettek gonosz boszorkányok. Piroska úgy döntött, megeszi a finom gyümölcsöt. Miután megkapta a délceg huszár bélyegzést, folytatta útját.
A következõ szakaszon végig aszfalton lépkedett. Nem kellett botladoznia a gyökerekben, kavicsokban, gyorsan haladt. Olyan gyorsan, hogy még az útbaigazító segítõket is megelõzte egy pár másodperccel. A Bányatóhoz mások is odaértek korábban. Mindenki vérmérsékletének megfelelõen fogadta ezt a kis csúszást. Van aki békésen tudomásul vette és pihent egy keveset az árnyékban, van aki zsörtölõdve jegyezte meg, hogy „kiesett a ritmusból”. Miután Piroska is kapott egy kézjegyet a lapjára, visszafordult és az eddigi lejtõs, de most már emelkedõvé változott úton haladt, keresve a Z+ jelzést. Sok kivágott fát látott és a bozótos részeken bizony néha felakadt a szoknyácskája. Pár kilométer után megpillantott a völgyben egy kis falucskát, melynek a térkép szerint Szuhogy a neve. Oda igyekezett, talán ott ismerik a nagymamáját. Átkelt a szépen gondozott temetõn, majd leereszkedett a narancssárga cukrászdához. Találkozott a tejárus és a ruhaárus nénivel is, de egyik sem látta a nagymamáját. Csak egy hétfejû sárkány képével lett gazdagabb.
Ismét visszafordult és követve saját lábnyomát a temetõn keresztül vezetõ úton kanyarogva rátért a Z sáv jelzésre. Ezen a szakaszon nagy meglepetés várta. Amint keresgette az utat, egy csapat vadászba botlott, akik éppen a saját útjukra próbáltak visszatalálni. A nagy vadászat közben letértek róla. Örömmel ismerte fel bennük földijeit. Õk nem akartak hinni a szemüknek, teljesen elképedtek azon, hogy Piroska mennyire hasonlít az egyik túratársnõjükre. Miután magukhoz tértek a meglepetésbõl, elõkerültek a fényképezõgépek és lencsevégre kapták a jelenést, hogy az élmény felejthetetlen legyen. Szerencsére a következõ szakaszon útjuk azonos nyomvonalon haladt a Piroskáéval.
Gyönyörû vidéken bandukoltak tovább. A nap már erõsen sütött rájuk, kezdett egyre melegebb lenni. Leérve a völgybe többször is sikeresen átkeltek a patakon, majd az egyre érdekesebb helyekre felfestett jelek mentén jutottak el a pazar látványt nyújtó sziklás patakmederbe, amit követve elértek az Ördög-gáthoz. A csodás sziklás képzõdményt kikerülve nemsokára ismét segítõ szándékú emberek állták útjukat. Bélyegzés és néhány frissítõ korty , erõt adó falat után, még mindig együtt indultak a következõ település felé a Piroska nevét viselõ jelen. Elõbb felfelé kapaszkodtak, majd elkezdtek lefelé ereszkedni, míg egy kietlen, sivatagos, homokos részen átlábalva bejutottak egy elhagyatott kõtörõ üzembe. Csak nem Hófehérke törpéi törték itt a kibányászott köveket ?
Még a déli harangszó elõtt értek be a Szalonna nevû falu sörözõjébe. A vadászok itt megkínálták Piroskát egy pohár aranyló színû folyadékkal, ami biztosan varázsital lehetett, mert a kicsi lány teljesen felfrissült tõle és újult erõvel vágott neki a távja második felének. A falubeli emberek megdicsérték szép ruháját.
Rövid aszfaltos séta után megérkeztek a Rakacai tó gátjához. Sajnos itt elváltak utjaik. A vadászok úgy tervezték, hogy vízre szállnak. Piroska a gáton , száraz lábbal jutott át a túloldalra. A delelõ nap alatt álló fehér sátorban nem idõzött sokáig, rátért a horgászok ösvényére. Rövid ideig a part vonalát követte, majd a nyaralótelepet elhagyva, a piros jelzésen ismét egy kis településre ért, melynek neve Meszes. A falu központjában már várták, egy pécsi gyalogló gyorsan meg is örökítette az eseményt. Továbbmenve lassan elmaradtak a házak és egy felfele vezetõ földúton lépdelt a leányka. Már majdnem felért a dombtetõre amikor észrevette, hogy kosárkájából elmaradt a kendõje. Rögtön visszafordult, hogy megkeresse. Szemével pásztázta az utat, hol villan fel a piros szín. Nem is kellett sokáig kutatnia. Egy „ifjú” lovag övén lobogott. Piroska úgy döntött, hogy megvárja a dombtetõn a megtalálót (nem szerette volna ismét leküzdeni az emelkedõt). A lovag lovagiasan viselkedett , átadta a keszkenõt és még zálogot sem kért érte. A dombtetõrõl már együtt ereszkedtek le. Egy emlékkereszt, majd egy gyümölcsös mellett elhaladva ismét egy kis falu házai bukkantak fel, Galvács következett.
A falu ivókútjánál szomjas vándorok csillapították szomjukat. Õ is megtöltötte kulacsát a kellemesen hideg vízzel. A kíváncsi legények kérdezgették, mi van a kosarában ? Nem láthatták, mert a piros kockás keszkenõjével letakarta. Ennél a pontnál már a média képviselõi is megjelentek, de Piroska szerényen elhárította közeledésüket. Nem kedveli a nagy nyilvánosságot. Átjutva a falucskán már a Szendrõ felé vezetõ aszfaltot koptatta a lába. Itt sok-sok kismanóval találkozott. Nagy csapatokban lepték el az utat. Voltak közöttük friss léptû és egy kissé elcsigázott manók is, de mindannyian elszántan haladtak a céljuk felé.
Piroska is kezdett már fáradni egy kicsit, így történhetett, hogy letért a helyes útról. A leírás szerinti egyenes földút helyett, bizony igen sokat kanyargott a gazosban és lucernásban, mire sikerült rálelnie a kijelölt útra. Szerencsére a farkas délutáni álmát aludta. Végül boldogan pillantotta meg a 10. pontot Csehiben . A nagy izgalmak levezetésére ugrókötelezett egy keveset, de bokája erõsen tiltakozni kezdett, ezért lemondott a további lazításról. Ivott egy kis , nem éppen ideális hõmérsékletû vizet, majd elindult, hogy leküzdje az utolsó kilométereket is.
Nagyon erõsen tûzött a nap. A fõútra jutva vasparipán közlekedõ ifjakat látott. Nekik valamivel kellemesebb volt, mert a menetszél jótékony hatását kihasználhatták . A fõutat elhagyva a gáton vezetett az ösvény. Piroska gyorsította lépteit, arra gondolva, hogy nemsoká véget ér az út . A Bódva hídhoz érve, rajongók kis csoportjába botlott. Némi mosolyt még sikerült az arcára varázsolnia, de bizony már várta, hogy megpihenhessen. A P sávot követve pár lépés után be is toppant a célba Szendrõn.
Sajnos a nagymamájával nem találkozott, de útja során sok kedves emberrel ismerkedett meg. Gyönyörû tájakat látott, szép vidéken járt. Ide máskor is eljön.
|
| | |
Totesz | Túra éve: 2012 | 2012.05.01 16:56:22 |
|
megnéz Totesz összes beszámolója |
A Vitézlõ 50-re az NB II miatt utaztam el. A beszámolót ITT olvashatjátok. |
| | |
|
mz/x | Túra éve: 2009 | 2009.04.27 15:14:51 |
|
megnéz mz/x összes beszámolója |
Vitézlõ 50
(A kiírásban szereplõ pontos táv: 49,2 km / 883 m)
Már hónapokkal elõre kinéztük magunknak a Vitézlõt hétvégi programnak! Mindez két dolognak tulajdonítható: egyrészt soha nem túráztunk még a Cserehátban, ami talán egy kicsit méltatlanul alul értékelt része kis országunknak, másrészt a túra szervezõinek honlapja kifejezetten informatív volt, ami ugyancsak fokozta érdeklõdésünket a Vitézlõ iránt. Bár a honlap elsõ ránézésre nekem egy kicsit csicsás (de ezt nem bántó szándékkal mondom, mert az is lehet, hogy csak az én ízlésemmel van baj), akárhogy is, az vitathatatlan, hogy minden olyan információt (még a GPS-be tölthetõ útvonalat is) megtaláltam rajta már a túrát megelõzõen, amire szükségem volt, szóval akármilyen is a dizájn, a tartalom bizony átlagon felüli, sõt, egyenesen kitûnõ!
A szendrõi általános iskola aulájában már a rajt elsõ perceiben is nagy volt a nyüzsi, de a nevezési procedúra gyorsan és viszonylag zökkenõmentesen ment. Érdekesség, hogy a rajtlapra vonalkódot ragasztottak, s indításkor a vonalkód „lecsipogtatásával” jegyezték fel az idõt… Ez elsõre kicsit „high-tech” megoldásnak tûnt, mert azt hittem, hogy majd minden ellenõrzõpontnál a vonalkód által rögzítik az áthaladást, de azért ennyire még nem nagy a mûszaki fejlettség… :-)
Nem ragozom: a vonalkódra legközelebb csak a megérkezéskor volt szükség, ott megint azzal érkeztettek be… Nem tudom, hogy van-e ennek így olyan igazán sok értelme, de mindegy, ezt csak érdekességként megjegyeztem… De amúgy se szaladjunk egybõl annyira elõre...
A felkelõ nap hangulatos fényében kezdtük meg a túrát, a városból kivezetõ út a villanyoszlopokra szerelt hatalmas fehér táblákkal végig ki volt jelölve, bár a jelzések is jól követhetõek voltak, a táblázás egyike azon apró „gesztusoknak”, amik a Vitézlõt kicsit mássá teszik, mint a többi teljesítménytúrát. A lelkes szervezõk nem voltak híján az ilyen apró meglepetéseknek! Ahogy elhaladtunk a vasútállomás mellett, éppen bedöcögött egy vonat, s láttuk, hogy a túrára vonattal érkezõket középkori vitéznek öltözött diákok várták a vasúton, s elnavigálták õket a rajtig! Ez is egy apró, de nagyon kedves gesztus, az ilyenektõl érzi magát igazán vendégnek valahol az ember…
A vasútállomást magunk mögött hagyva hamar „elfogytak” a házak, a párás fûben szép komótosan araszoltunk felfelé. Gyönyörû volt a táj, szépen sütött a nap, friss volt a levegõ…hát mi kell még egy túrázónak ahhoz, hogy jól érezze magát???
Az erdõbe beérve más arcát mutatta a táj, de nagyon gyorsan elillantak az elsõ kilométerek, s máris az elsõ ellenõrzõponton találtuk magunkat, ahol egy kis zacskó Chio chip-szel vártak bennünket. Gyors pecsétbegyûjtés (nem tudom miért gondoltam, hogy majd az erdõ közepén 3G-s rendszer lesz kiépítve a vonalkódhoz…:-)) után indultunk tovább, egy rövid erdei szakasz után ismét meseszép panorámát nyújtó tisztásra értünk, majd hamarosan a Telekesi kápolnához.
A kápolnához aztán még visszatértünk „párszor”, mert az út innen csillagtúraszerûen folytatódott, ami alatt azt kell érteni, hogy elõször elmentünk a Csorbakõ vár romjaihoz, aztán ugyanazon az úton vissza a kápolnához, majd a Rudapithecus Hungaricus lelõhelyéhez és onnan is ugyanazon az úton ismét vissza a kápolnához… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az útvonalvezetés abszolút elnyerte a tetszésem, ráadásul az út sajnos végig aszfaltozott!
A várrom bõ egy kilométerre volt a kápolnától, ami nem sok, az õsember lelõhely meg bõ kettõre, ami megint nem sok, de azért összességében mégis mentünk vagy 6,5 kilométert az aszfalton, „egy helyben”…. Nem mondom, jó volt eljutni mindkét helyre, de ez az oda-vissza séta egyáltalán nem jó ötlet, fõleg úgy, hogy találkoztam olyannal, aki a kápolna második érintése nélkül is el tudott jutni a Csorbakõtõl a lelõhelyig, egy szakaszt átvágva, keresztbe…
A Csorbakõ várnál az ellenõrzõpont nem a tetõn, hanem az emelkedõ aljában volt, így sokan nem is másztak fel a várromhoz, hanem a pecsét begyûjtése után mentek tovább… Ha rajtam állt volna, én bizony a tetõre tettem volna az ellenõrzõpontot, de biztos van valami oka annak is, hogy miért nem oda került.
A Rudapithecus Hungaricus lelõhelyet és a bányatót én nagyon vártam, mert soha nem jártam még ott, de sajnos a lelõhely nagyon elhanyagolt állapotban van, az egykor a lelõhelyet védõ hatalmas tetõ mára egy rom. Nagy kár érte… A lelõhely a bányatóval (ami állítólag hazánk legmélyebb állóvize) egy nagyon szép turisztikai látnivaló lehetne… de mostani állapotában sajnos nem az!
Már 12 kilométer környékén jártunk, amikor harmadszor is a kápolnához értünk, s végre mehettünk tovább is! Már nagyon vártuk :-)
A következõ nevezetes pont az Ördög-gát volt, azonban addig még viszonylag hosszú út állt elõttünk - méghozzá milyen út! Nagyon változatos, nagyon szép és nagyon különleges vidéken jártunk, a Cserehát szinte minden arcát megmutatta nekünk, mire az Ördög-gáthoz értünk! A legemlékezetesebb persze maga az Ördög-gát illetve a közvetlenül elõtte és utána lévõ köves, nehéz szakasz volt, ahol néhol bizony „kõsivatagszerû” vidéken küzdöttünk a kilométerekkel. Nehéz, de nagyon szép rész volt ez!
A Telekesi völgy végéhez közeledve szép lassan elfogytak a sziklák, az út is egyre jobban járhatóvá vált, de a több kilométer hosszú köves talaj után szinte jól esett már a „pihentetõ” sima erdei földút… Ilyen utakon indultunk Perkupa irányába, elõször kicsit felfelé, aztán pár kilométer után kiértünk az erdõbõl és az Ifjúsági tábornál mûútra fordultunk, ezen kanyarogtunk be Perkupára. A faluban a tájházban volt az ellenõrzõpont, ismét a szervezõket dicséri, hogy a tájházba is be lehetett menni, s bár úgy láttam, hogy a többség inkább sietetett tovább, azért pár pillantás erejéig mindenki „bekukkantott” az épület belsejébe is.
Perkupáról kiérve átkeltünk a Bódva hídján, majd hamarosan elértük a túra legnagyobb emelkedõjét, amelynek végén a Martonyi pálos kolostorrom várt bennünket. Addig persze magunk mögött kellett hagynunk még jó pár kilométert, méghozzá szinte folyamatosan emelkedve. Tényleg amolyan „kellemes” emelkedés volt ez (ahogy az itinerben is fogalmaztak), viszont szép hosszú… :-)
A pálos kolostorrom egy kis ékszerdoboz az erdõ közepén, a megmaradt részek szépen felújítva és rendbe hozva. Nagyon hangulatos! Viszont itt csak bójás ellenõrzõpont volt, számot kellett felírni az ellenõrzõlapra a kolostor elõtt vagy 150 méterrel, úgyhogy a fák mögött megbúvó kolostorig itt sem ment el a többség, pedig nagyon is érdemes lett volna! 50 kilométerhez képest az a 150 méter… Én a szervezõk helyében a pontot közvetlenül a kolostor mellé tenném, aki itt jár, az igenis menjen már el odáig! Egyrészt mert megéri, másrészt ha maga nem képes felfogni, hogy itt van mit nézni, akkor „erõszakkal” kell elvinni odáig…
A kolostort magunk mögött hagyva sajnos megint aszfaltozott úton haladtunk tovább, szép út volt, több alkalommal gyönyörû kilátással, de mit tegyek, én az aszfaltozott utakat az erdõben nem annyira szeretem… Már nagyon hamar megláttuk a Rakacai víztározót, de hiába haladtunk, az valahogy csak nem igazán akart közeledni… :-) Szóval az út elég hosszú volt, körülbelül 5 kilométernyi gyaloglás után értük el a tavat, amelyet még félig meg is kellett kerülni ahhoz (ráadásul a tó mellett már a gépkocsiforgalom is nagy volt), hogy elérjük a a gáton lévõ ellenõrzõpontot. A gáton kellemesen hideg gyümölcslével kínáltak, ami -mi tagadás- a melegben nagyon-nagyon jól esett!
A víztározó után akadt egy kis galiba, az itiner leírása szerint követendõ piros négyzet jel nem szerepelt a térképemen, a leírás meg e ponton kicsit zavarosra, nem egyértelmûre sikerült… Többedmagunkkal tanakodtunk az üdülõ végében, hogy akkor most merre, aztán mire kitaláltuk, hogy „Akkor valszeg arra!”, éppen jöttek vissza páran arról az útról, amelyiken indulni szerettünk volna, jelezvén, hogy „Arra biztosan nem”…
Aztán végül egy gyors konzílium keretében végül rátaláltunk a Csehi puszta felé vezetõ útra, s onnan már ismét gyorsan fogytak a kilométerek. Szép és változatos út volt ez is, közben még egy ellenõrzõpont is volt, így hamar elértük Szendrõ határát, ahol viszont várt még ránk a Vár hegy!
Aki még soha nem járt erre, annak mondom, (mert aki járt itt, az úgyis tudja), hogy a Vár hegy -nevével ellentétben- nem egy gigantikus hegycsúcs, amelynek leküzdése emberfeletti erõfeszítéseket kíván, hanem mindössze egy kétszázegynéhány méter magas dombocska. De bevallom, hogy a Vitézlõ addigi 47 kilométerének megtétele után már ez az 50-60 méter szintemelkedés sem szerepelt az aranyhallal való találkozásra tartogatott aktuális kívánságlistámon…
Fent a hegyen az egykori Felsõ vár maradványai mellett volt az utolsó ellenõrzõpont (szerintem ugyanígy kellett volna elhelyezni az EP-t a Csorbakõnél és a kolostornál is), s hogy mennyire hatalmas „hegy” a Vár hegy, azt jól mutatja, hogy a hegy tetejérõl elindulva mindössze pár kanyar és –nem túlzás- pár száz méter után már Szendrõ utcáin kanyarogtunk, s maga a cél sem volt messzebb újabb pár száz méternél…
A célban meglepõ emberkavalkád fogadott, mint valami majálison, gondolom a kisebb távokat teljesítõ iskolások lepték el az iskolát, mert mindenütt fekvõ, pihenõ gyerekeket, embereket láttam. Az iskola aulájában éppen tombolát húztak, a már beérkezett résztvevõk között sorsoltak mindenféle tárgynyereményeket. Mi szép csendben átvettük a kitûzõnket és az oklevelünket, ettünk egy-egy szelet zsíros kenyeret, aztán hazafele vettük az irányt... A kitûzõ átadásakor szóltak, hogy egy óra múlva ismét tombolahúzás lesz, amin minden idõközben célba érkezõ túrázó nyerhet kisebb-nagyobb tárgynyereményeket, de miután még néhány óra vezetés várt ránk hazáig, könnyen megszületett az a döntés, hogy mi inkább beáldoztuk a lehetséges tárgynyereményeket...
Táj/útvonal/feeling (szerintem): 4,5
(végig nagyon szép volt a táj, de az az érzésem, hogy itt rossz útvonalat nem is lehetne találni…nekem ez a kápolnához való sokszoros visszatérés nem igazán tetszett, meg ez 20-25%-nyi aszfalt út is elég sok…)
Szervezés (szerintem): 4,5
(a vitathatatlanul hatalmas lelkesedés, amit ebbe a túrába fektettek, minden dicséretet megérdemel, a sok apró extra szintén, de néha az volt az érzésem, hogy a szervezõk már túl sok mindent akarnak nyújtani, talán a kevesebb néha több lett volna. Ami pici negatívum, hogy több EP-nél is úgy kellett kérni a harapni- vagy innivalót, a pontõrök maguktól nem kínálták…de ez tényleg csak apró észrevétel)
Itiner/útleírás (szerintem): 3,75
(az itiner szerintem nem méltó ehhez a túrához, ennél sokkal jobbat és szebbet érdemelne, a térkép gyakorlatilag illusztráció benne, másra használhatatlan. A leírás viszont egy-két kivételtõl eltekintve kifejezetten jó volt! Az itinerben a végig egyértelmûen lejtõs Kolostorrom-Rakaca szakaszra például jelentõs szintemelkedés szerepelt, amit ráadásul a végén még hozzá is adtak az összes szintemelkedéshez… Szóval itiner 3, leírás 4,5)
Ellátás/szolgáltatás(szerintem): 5
(nem voltam még olyan teljesítménytúrán, ahol ennyi mindennel készültek volna a szervezõk, felsorolhatatlan az a sok minden extra, amit a szervezõk kitaláltak)
|
| | |
|
ezsau | Túra éve: 2007 | 2007.05.02 22:41:00 |
|
megnéz ezsau összes beszámolója |
II. Vitézlõ 2007. áprolis 28. 35km-es táv.
Már a Mátrabércen eldöntöttem, hogy egy jó ideig átállok a 30-35 km távú túrákra. Amit elsõre kiszemeltem a Vitézlõ volt. A választás azért esett rá, mert tõlem 148-kmre van, ráadásul a szintkülönbség sem egy veszélyes dolog. Hajnali 2.30-as kelés után 3-kor kigurultam a garázsból. és irány Szendrõ. A nagyon gyér forgalom miatt 5.10-kor már megálltam a szendrõi Iskola elõtt. A szendrõ város polgárõsége, akik az Iskolát és környékét vigyázták készségesen segítettek s leparkoltam az iskola udvarában. Majd megérkeztek a szervezõk. Gyors nevezés. s már minden kész is az idulásra.
6.02-kor elrajtoltam az iskolából. A felsõ vasutállomásra, akkor érkeztem, amikor a vonat megjött, rajta 10-15 túrázóval. Az állomás mellett modell repülõ köszöntötte a túrázókat. aranyos gesztus.
A vasutat és a késõbb indulókat elhagyva hamar kiértünmk a városba, elindultunk felfelé hogy eljussunk a Korlát hegy közelébe. Elég feszes tempót mentem az elején. Elõttem egy fiatal ember mögötte egy németjuhász kutya. Mögöttem valaki elég erõsen zuzta a métereket, mert szinte hallottam a lélegzetvételét, majd amikor beértünk az erdõbe eltünt...
az elsõ ellenõrõ pont felállításának utólsó simitásai között kaptam meg a pecsétet 6.57-kor. majd szervezõi vita kell-e almát adni vagy sem. a 35-örök majd Abodon kapnak szállt el a mondat, de én már el is indultam. A zölt+ bement jobbra, de én nem akartam bemenni... így 50m túl, majd vissza. Aztán irány jobbra tovább. Amikor elértük a Z- jelzést mivel nem volt sem elõttem sem mögöttem senki, így ránézésre elindultam balra(de minek?) megmászom a kegyetlen emelkedõt, felérek a tetejére jön velem szembe a kutyás srác: " Te sem olvastad az itinerben, hogy jobbra lefelé?" -én sem- mondom neki. Na ezerrel neki a lejtõnek vissza a völgybe. õ el is zúgott elõllem. sietett, mert az 50-esen ment.
A völgyben utolért 2 hölgy és 1 úr akik fõiskolások voltak. A 2 ep-ig szinte mögöttem jöttek. onnann már együtt indultunk tovább. az eltévedés és asaccolós játék miatt 7.40-kor. A patakmeder végén sikerült a jobb kezünket felcserélni a ballal. így 100m odavissza. Majd irány fel a P+-on. A 3 ep.tõl szépen be lehet látni a tájat, ide valóban fel kellett jönni. A Kilátás miatt megérte.A meglepetés akkor ért, amikor palackozott 0,5-ös vizet kaptunk és szendvicset. Nem semmi szervezés. Le a kalappal. egy sendvics után irány tovább. Közben telefon haza, amjd kellem beszélgetés közben néha-néha belefutva megyünk Szalonna felé. A mészkõüzemnél minden fehér, csak a kutyák feketék. kiérve a fõútra találkozik két világ. Mennek a ralisok Aggtelek felé, a csodaautóikban, mi meg gyalog bakancsban, túracipõben. Ez is sport, meg az is sport csak egészen más céllal. Szalonánn megtéveszt benünnket a bója kiírás. egy villanyoszlopon sincs bója, de van mindehol egy szám. Villamos ipari technikusként minden felfedezek rajtuk, csak a kód melyik lehet? Hirtelen leszünk vagy 10-en. közös fotó, majd mindeki beírja A1 kódot. A kitett tollat valaki lufinak nézte...
Innen a drága jó túratásaim elidulnak az 50es úton Martonyi felé. Én meg nekivágok a Rakacai tó felé vezetõ útnak. Fiatal srác kerül mellém. beszélgetünk. 16-éves újhelyben tanul, mint az én egyik ismerõsöm. de fiatal mint az idõ, ezért az aszfalton szépen elfut mellõlem. Két bükk pólós túratásam is gyorsabb nálam 1-2percel hamarabb érnek a tóhoz. pecsét idõ 10.12. a szaloncukor segít a cukorháztartásban. majd tovább Galvács felé. érdekes a 25-ösök pont szembe jönnek velünk., így a szallagozással együtt jól járható lenne az út. de mivel sehol egy árnyék, így bizony nem kellemes az út. a vizem bõven fogy. A kereszt kerítse kiszallagozva irány Galvács. De mivel a vesém is mûködik, meg izzadok is egy bokor megállásra szólít. Az 50-es futõk itt elzugnak mellettem.A falu szélén fiatal barátom már visszafelé jön, de nam találja az abodi utat. Benn galvácson a Kollégám jön szembe piros lada kombival. 1 perc beszéd, majd mitán megtudja, hogy ez idõre megy elenged a kocsma felé. Bár még viccesen visszaszól átvigyelek Abodra kocsival? csak mosolygok, s már megyek is tovább. A kocsmában pecsét. 11.18-kor. A kocsmárosnétól vizet kérek pénzért, õ meg lebeszél. Ott van az asztalon a lányoknál. Nem semmi kocsmásrosné! Köszönet a kedvességért. miután megittam a vizem, irány Abod. A köves dõzer út nem valami kellemes élmény. A távvezeték alatt gyalogolva keresztbe õriási széles földút, nem is gondolnám, hogy nem arra kell menni. Megyek rajta. többen utánam. Idõsebb túratársam kérdezem, mire õ: tavaly is itt mentünk.egy kis idõ mulva, vagy mégse? Fenn a tetején körbefigyelünk. a templom tornya pont nem erre van...
irány végig a szántóföldön, majd biztos, hogy a falu másik végébe érkezünk.
idõ 12.36, és pecsét. Irány a Kecskefarm. hosszú út, elõttem - mögöttem senki. Hát elég unalmas így a túra... elérem a kerítést, majd a patakot. irány körbe. megváltás beérni a fák alá a napsütés elõl. Majd irány felfelé a bejáratig és tovább a 7 ep-ig. 13.52-kor pecsét. Már fáradt vagyok rendesen. Megeszem a sport szeletet. Majd lendület és irány lefelé. Benn a Városban irány a ref. templom. Majd neki a temetõnek. Ki a csuda találta ki hogy ennek a végén kell lenni? Keserves mászás felfelé. Na erre mindenki emlékezni fog. Fenn pecsét, 15.00. Miskolci túratársnõm ér utól, korban idõsebb, beszéd. Jönnek, majd felénk az orszghatárközelében festeni turistajelzést. A temetõ szélén megáll. Lábai nem bírják lefelé. egyedül zúzok lefelé. közben többen is jönnek felfelé a 25-ösök közül.
Végül beérek a suliba. sor elõttem 6 perc várakozás. egybõl oklevelet kapok 9.26- perc alatt teljesítette a 36,65 km-es távot. gartulálunk köszönöm. rengeteg fiatal. a rövid távokról. jó látni õket. 50-es túrán indult két bottal érkezõ túratárssal rövid eszmecsere a túrabotok hazai és szlovák áráról.(A szlovák sokkal olcsóbb!!!)
Maradék szendvics fogyasztás. Majd indulás hazafelé. egy gondolat azokért, akiket megismertem és még nyomják az 50.-est. s egy gondolat a kiválló hangulatért és a profi szervezésért. Jövõre kipróbálom magam az 50-esen.
hazafelé még egy kis rali autóbámulás. szinte letolnak az utról. már félig a padkán gurul a Corsám, õk meg nyomják neki ezerrel, és mindenhol elõznek. ez is sport, meg az is amit én ma teljesítettem. de mégis egészen más... boldogan dõlök be az ágyamba kis feleségem mellé...
s már álmodom, hogy a hegyekben túrámom a III. vitézlõ 50-es távján.
|
| | |
|
|