Túrabeszámolók


Nyírkék 47/47MTB

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2005 2006 2007 2008 2009
 Túra éve: 2009
mz/xTúra éve: 20092009.03.21 22:52:13
megnéz mz/x összes beszámolója
Nyírkék 47
(A kiírásban szereplõ pontos táv: 47,0 km / 150 m)

Igazán szép túraidõt fogtak ki az idei Nyírkék rendezõi és résztvevõi, bár reggel azért még kicsit csípõs volt az idõ, az már a reggeli hidegben is érezhetõ volt, hogy napközben jó idõ lesz egy kiadós túrához. Én elsõ alkalommal vágtam neki ennek a 47-es távnak, szóval igazán kíváncsi voltam, hogy mi mindent fogok útközben látni...

Szokásomhoz híven ezúttal is korán rajtoltam, de amúgy sem jellemzi nagy tülekedés ezt a teljesítménytúrát, úgyhogy nem volt meglepõ, hogy a rajt után egy szál magamban bandukoltam Nyírbátor utcáin kifelé. A rajtnak helyet adó iskolától körülbelül 2-3 percnyi gyaloglásra máris érdemes volt megállni egy kicsit, hiszen rögtön a túra elején elérkezett a túra legnagyobb látványossága: a nyírbátori fa harangláb a kora reggeli napban is impozáns látvány volt! Igazából ez egy olyan látnivaló, amihez foghatót nem igen reméltem többet ezen a túrán - sajnos igazam lett. :-(

Nyírbátorból kiérve klasszikus "alföldi túra" stílusú utakon vezetett a kék jel, mindvégig jól járható, néhol kifejezetten szép, ligetes erdõkön keresztül. Nyírbátortól alig pár kilométerre máris találkoztam az elsõ emberrel, aki a személykocsijába pakolta a frissen kivágott fát - akkor még nem tudtam, hogy ez itt ennyire elterjedt dolog, ugyanis a túra 47 kilométeren még vagy 5-6 olyan fejszés, fûrészes emberrel találkoztam, aki hol kicsi traktorra, hol akár a Lada csomagtartójába aprította bele a fát. De nem a letört gallyakat, hanem az általa frissen kivágottat! Ez nekem így egy kicsit hogyismondjam....minimum furcsa...

A kora reggeli napsütésben viszonylag hamar beértem Nyírderzsre, az elsõ útba esõ lakott településre. A falu nem igazán kínált sok látnivalót, de ápolt, takaros településnek tûnt. Gyorsan átszáguldottam rajta. Nyírderzs után ismét jött egy amolyan klasszikus "alföldi túrás" hosszú egyenes, majd alig 10 kilométer után már megláttam Kántorjánosi házait. Ami a községben feltûnt, hogy nagyon sok volt a nem aszfaltozott utca... Ilyen földes, homokos talajú utcákon át hagyta el a kék jelzés is a falut, az elsõ ellenõrzõpont a falu túlsó vége után volt, valahol 15 kilométernél, egy igazán gyönyörû részen.

Az ellenõrzõpont után kicsit lassítottam, kicsit gyönyörködtem a tájban, szerintem ez a túra egyik legszebb része volt. Aztán folytattam utam a Vajai víztározó felé, egy újabb "alföldi túra" stílusú aszfaltozott egyenessel. Aki járt már alföldi túrán, az úgyis érti mit értek ez alatt, aki nem, annak elmondom, hogy ez alatt egy olyan nyílegyenes utat kell érteni, ami sok kilométer hosszú és közben az ég adta világon nincs semmi... Szóval ezeket róni kicsit unalmas néha, fõleg olyankor, amikor az egyiknek a végére érsz, s abból lekanyarodva máris kezdõdik egy másik...
Itt az egyenesek végén a Vajai víztározó várt, s ez nagy mértékben tompította az út monotonitása okozta fásultságot, hiszen sok helyrõl hallottam, hogy a víztározó nagyon szép! S tényleg az!
Nagy kár, hogy az út és a part közé végig házakat építettek, így gyakorlatilag a teljes partszakasz magánterület, s alig van hely, ahol le lehet menni a tópartra, én ilyet ezen az úton mindössze egyet találtam: Vaja felé haladva majdnem a tó végén. Éltem is a lehetõséggel - közelrõl még szebb! Aztán pár fotó után továbbindultam, s magam mögött hagytam a víztározót, majd a falu elõtt földútra térve mentem tovább a kék jelzésen Rohod és a következõ ellenõrzõpont felé.

Olvastam más beszámolókban, hogy a mély, homokos talaj néhol nehezíti a járást ezen a túrán, nos, ezt itt tapasztaltam elõször. Azért nem kell a Copacabana-ra asszociálni, de tény, hogy a laza homokban érezhetõen nehezebb volt a járás, mint egy sima földúton. Szerencsére nem tartott túl sokáig ez a laza szerkezetû talaj, az út szép ligetes erdõkben, normál szekérutakon folytatódott. A falu elõtt a korábbi erdõk "almafaerdõkké" alakultak, egy hatalmas almáskert mentén vezetett az út Rohodig.

A községben talán a templom az egyetlen, ami egy kicsit érdekes, de az is csak azért, mert egy domb tetején áll - ezzel persze nem szeretném megbántani a rohodiakat, de nekem ez volt a benyomásom...

Rohod után hamarosan elértem a második ellenõrzõpontot, ahol nagyon kedves pontõrök vártak, meleg teával, hagymás zsíros kenyérrel, bográcsétellel és ülõhellyel is kínáltak! Nagyon kedves volt a fogadtatás, minden igényt kielégítõ a választék, a pontõröknek ezúton is köszönöm a kedvességet! Öt csillagos volt a szervíz!

A hagymás zsíros kenyér lakoma után Nyírkarász felé vettem utam - az eddigiekhez hasonló, többnyire ligetes erdõkkel övezett úton. Nyírkarászon pár forduló után máris a falu szélén találtam magam, ahol aztán egy újabb "izgalmas", szép hosszú aszfaltozott egyenes várt... Az egyenes olyan hosszú és olyan monoton volt, hogy frankóra túl is mentem a ponton, ahol le kellett volna térni Gyulaháza irányába... Szóval fordulás vissza, aztán másodikra már sikerült bevennem a kanyart és Gyulaháza felé vettem az irányt - itt elõször nem volt annyira jól járható az út, de alapjában véve itt sem volt rossz, csak itt azért nem lehetett azt a tempót menni, amit korábban. A földút aztán elfogyott, s aszfaltozott úton ért be a kék jelzés Gyulaházára, a nemzet ûrhajósának szülõfalujába. Farkas Berci "emlékére" a falu iskolája elõtt egy vadászrepülõ áll, orrával az égnek - ez egyben Gyulaháza legérdekesebb látnivalója is, ilyen azért nem sok községben láthat az ember! Eredetileg a cél elõtti utolsó ellenõrzõpont is a Farkas Bercivel összefüggésbe hozható vadászrepülõnél lett volna, de sajnos a pontõr lebetegedett, így mindenki ott gyûjtötte be a gyulaházi pecsétet, ahol tudta - nekem valami bárban sikerült (ezúton is köszönet a fõnök úrnak érte).

Gyulaháza után egy ideig elég szemetes volt az út, aztán ahogy távolodtunk a falutól, a helyzet egyre javult - úgy látszik azok, akik a falu határába hordják a szemetet már lusták ahhoz, hogy messzebbre is elvigyék...
Az út aztán pár kilométer után beletorkollott az országútba, s ezen sétáltam be Anarcsra, a Kisvárda elõtti utolsó településre. A falu nagyon hosszú, ráadásul amikor végre kiér belõle az ember, akkor rögtön ráfordul a Kisvárdát Vásárosnaménnyal összekötõ országútra, ahol nagyon nagy a forgalom. Ezen az úton kellett bekocogni Kisvárdára, ezen megy a kék jel....

Mit is mondhatnék róla? A túra legborzalmasabb 5 kilométere éppen ez az utolsó öt! Borzasztóan forgalmas az út, kamionok jönnek szembe ezerrel, én meg 42 kilométerrel a lábamban az út szélén caflatok Kisvárda felé, ráadásul még az útpadka is csupa hupni... Megkönnyebbülés volt beérni Kisvárdára, ahol aztán a keskeny járdán még újabb 2 kilométer várt rám, végülis át a vasúti felüljárón, s onnan már percek alatt a célban voltam!

A túra jó volt, akik szeretik az alföldi túrákat, azok ebben a túrában bizonyosan nem fognak csalódni! A szintemelkedés az én mérésem alapján összesen 76 méter volt a 47 kilométer alatt, ez az emelkedés szerintem vállalható... :-)

Az út tipikus alföldi, a szervezõk kedvessége viszont messze az átlag feletti, úgy fogadtak minden ponton, mintha ezer éve ismernénk egymást, ami nagyon jó érzés volt, úgy éreztem magam, mintha régi barátok között lettem volna.

Az, hogy a rajt Nyírbátorban van a cél pedig Kisvárdán, nagyon megnehezíti azoknak a dolgát, akik szeretnének részt venni ezen a teljesítménytúrán és nem helyiek, talán ennek is tudható be, hogy a résztvevõk inkább a szûkebb régióból kerülnek ki. Én bevállaltam a bonyolult közlekedés okozta nehézségeket és igazából nem bántam meg, bár ez a Nyíregyháza-Nyírbátor 38 kilométer 1 óra 25 perc alatt a kis csehszlovák piros vonattal...na azért az kemény! :-)

De mindent összevetve, ez jó kis túra volt!

Táj/útvonal/feeling (szerintem): 3
(voltak szép részek és voltak nagyon monoton szakaszok, az út vége Anarcstól Kisvárdáig pfúj, összességében 3)

Szervezés (szerintem): 5
(kifogástalan volt)

Itiner/útleírás (szerintem): 4

Ellátás/szolgáltatás(szerintem): 4
 
 
 Túra éve: 2006
MúzslaTúra éve: 20062007.01.16 12:52:43
megnéz Múzsla összes beszámolója
Nyírkék 47 MTB

Idõpont: 2006. március 25.
Táv: 47 km
Szintemelkedés: 150 m
Szintidõ: 5 óra
Rendezõ: Szabolcs Szatmár Bereg Megyei Természetbarát Szövetség
Nevezési díj: 400 Ft
Elismerések: oklevél, kitûzõ
Szolgáltatások: tea, zsíroskenyér

Amikor kiderült, hogy március utolsó hétvégéjén megyünk a nyíregyházi rokonainkhoz, rögtön eszembe jutott a Nyírkék teljesítménytúra. A túra elnevezése arra utal, hogy a kék sáv jelzésû úton lehet a Nyírség legszebb részeit bejárni. Annyira szuperül jött össze az idõzítés, hogy el tudtam indulni ezen a teljesítménytúrán. Bár három éve az Alföldi kék-túra (lásd Bringa magazin 2003. október, novemberi számai) teljesítésekor jártam ezen a vidéken, de az akkori talajviszonyok nem tették lehetõvé, hogy végig a jelzésen tekerjek. A hosszú aszályos idõnek köszönhetõen, helyenként 20-30 cm-re süllyedtek el a gumik, a homokban. Így, a tereprészek akkor kimaradtak. A teljesítménytúrának egyébként mintegy 30%-át képezik ezek az utak, általában akácerdõkön keresztül, ami megint csak újabb feladatokat jelenthet. Jellemzõ a túra nehézségére, hogy a gyalogosoknak 11,5 óra a szintidõ, ami figyelembe véve a közel 30 km-nyi aszfaltos utat nem lehet egy gyalog galopp.

A nyíregyházi vasútállomástól két percre aludtam és a reggeli 7.23-as „piroskát” néztem ki magamnak, hisz a rajt Nyírbátorban volt. A menetjegyvásárlást követõen meglepõdtem, hogy mennyire keveset fizettem. Rá is kérdeztem, hogy jól kaptam e a jegyet, mert a vonat menetideje 1 óra 20 perc és a jegyen 40 km volt feltüntetve. Megnyugtattak, hogy Nyírbátor valóban annyira van. 
Várakozás közben érkeztek a városi bringások is. A Lánc-Szem Egyesület több fõvel, Erdõsi Tibor vezetésével képviseltette magát. A nem túl rövid vonatozás közben igen jókat beszélgettünk a helyi bringázásokról. Számos rendezvényt szerveznek, melyek között versenyek is akadnak. (Az elérhetõségeik: itibike@vipmail.hu vagy zoldkero@freestart.hu.) Azzal a nem titkolt szándékkal is érdeklõdtem, mert távoli terveim között szerepel késõbbiekben az ukrán hágók megmászása. Elég pozitív véleményeket hallottam, így a tervem szilárdulni látszik.

Szó szerint lassan, ám jó kedvûen megérkeztünk Nyírbátorba. Csatlakozott hozzánk még két srác. Az egyikük a szomszédos Hodászról, míg másikuk még elõzõ nap áttekert a román oldalon lévõ Szatmárnémetibõl. A rajtoltatás nagyon gyorsan ment. A személyzet ugyan nem engedett magáról képet csináltatni (félénken elfordultak), de a fõrendezõ szívesen pózolt a túra logójával egy kép erejéig.
Társaságunk 9.15-kor indult el a 47 km-re lévõ Kisvárda felé, hogy közben szinte hosszában kettészeljük a Nyírséget. Nyírbátor gótikus temploma gyönyörû, a fa harangláb pedig igen impozáns méretû. Hamar kijutottunk a város szélére és egy újonnan aszfaltozott utcán hagytuk el azt. Érdeklõdve figyeltem a földút állapotát, de az elsõ méterek után megnyugodtam, mert egyáltalán nem volt vészesen sáros. Csak néha-néha süppedtek el a kerekek, de akkor is csak maximum 30-40 cm hosszú szakaszokon. Elég jó tempóban haladtunk és élveztük a kora tavaszi napsugár melengetõ érzését. Azt hiszem ezen a napon az országban itt lehetett a legsármentesebben, terepen bringázni.
Lassan beértünk Nyírderzsre, de elõtte egy szép pihenõnél már aszfaltra váltottunk. A faluban ketten, a kávéra szavaztak, mi pedig továbbindultunk azzal, hogy majd utolérnek. Kántorjánosi után tértünk le ismét terepre és itt már idõnként annyira fel volt száradva a homok, hogy elkezdtek benne kacsázni a bicajok. Egy gyönyörû rét szélén volt az elsõ ellenõrzõ pont. A kondérban már rotyogott az ebédre való. Az azonban nem nekünk készült és így tovább is tekertünk.
A Vajai-tóig egy aszfaltozott úton haladtunk, ahol is utolértük az elsõ gyalogosokat. Itt újabb terepszakasz következett. Elég sok (akácfa)ág feküdt az úton, melynek hamarosan meg is lett a következménye. Egyik társunknak a hátsó kereke elengedte a levegõt. Nekiláttunk gumit szerelni. A belsõcsere még jól ment, de a pumpálással igen sok gond volt. Szinte mindegyikünk pumpáját ki kellett próbálni, mert az aerofelni miatt nem lehetett teljesen rányomni a szelepre. Korábbi tapasztalatok alapján nálam az ilyen felnik pont ezért labdába sem rúghatnak. Egy dolog a merevség, tartósság meg az aerodinamika egy másik meg a szervízelhetõség. Túrázásnál pedig az utóbbi sokszor fontosabb szempont. Közben utolértek a „kávézók” és 22 perces szerelés után folytathattuk utunkat. Továbbra is homokos, de igazán hajtható terepen tekertünk.
Egyszer csak egy nagyüzemi almáskertbe kanyarodtunk. Ekkor megpillantottam a korábban induló bicajosok, helyenként 20 cm mélységû (!) nyomait. Egy pillanatra elgondolkodtam, de aztán visszaváltottam és nekimentem a süppedõs résznek. Csodák-csodájára át tudtam kelni a közel 50 m hosszú szakaszon. Mondjuk sár is rakódott bõven a bicajra, de Rohodra érve az aszfalton sokat sikerült belõle leadnom. Itt jelezte egyik társunk a defektjét, így ismét pihenõ következett. Kihasználva az idõt elmentem lefotózni a falu templomait. Fõleg a református templom és annak környezte volt megkapó látvány.
Miután összeállt a csapatunk elhagytuk a falut és elértük a második ellenõrzõ állomást, ami egyben frissítõ állomás is volt. Én most nem ettem semmit, mert voltak még készleteim, hanem elindultam tovább a homokos úton. Kicsit a saját tempómban is ki akartam próbálni ezeket az utakat. Figyelni kellett nagyon, hogy hová is teszem a kerekeket, de nagyon élvezetes szakasz volt. Ez egyébként a túra leghosszabb terepszakasza. Sõt, innen már nem is maradt belõle a célig. Az utánam jövõ már a második defektjét szedte ma össze. Amíg a többiek érkeztek meg is szereltük a kerekét.
Gyulaházáig egy 1998-ban aszfaltozott úton tekertünk el és megkerestük Farkas Bertalan szülõházát, ami egyben Ûrhajós múzeum is, és ahol a harmadik ellenõrzõ állomás mûködött. A kertben felállított MIG 21-es géprõl könnyen felismerhetõ az objektum.
Jó erõben éreztem magam és a szélviszonyok is kedveztek, így elõre állva harmincas tempóval nyomultunk Anarcs felé. A faluban értük utol a leggyorsabb gyalogost, aki igen jó idõt ment. Még pár km. és beértünk Kisvárdára, ahol a vasútállomáson volt a cél.
Megkaptuk az elismeréseket és a gratulációkat. Végül pont négy óra alatt sikerült beérnünk, amibõl az aktív tekerés 2 és fél óra volt.
Mivel a vonat indulásáig még volt egy kis idõ, így bementem a városba. Elõször is lemostam a bicajomat, majd pedig fényképezéssel egybekötve nosztalgiáztam egy kicsit. Az Alföldi kék- túrán ugyanis itt töltöttük a befejezés elõtti utolsó éjszakánkat.
Hazafelé már jóval gyorsabb vonattal mentünk és vidáman beszélgettünk a nap eseményeirõl.

Nagyon jól éreztem magam. Ezt a túrát bátran ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi az Alföld e szép részére.