Túrabeszámolók


Gázló

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2013
 Túra éve: 2010
nafeTúra éve: 20102010.08.09 21:56:04
megnéz nafe összes beszámolója

Gázló teljesítménypróba a Kõris-hegyen keresztül


Távolság: 107,3 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 1580 m.


Mivel elõzõ két napon is bicikli túráztam, így a combjaimban méretes izomlázzal neveztem be. A nevezés sokkal gyorsabban megtörtént, mint számítottam. Leginkább azok a túrázók lassították a nevezést, akik a kérés ellenére, hogy a másik asztalnál töltsék ki a regisztrácós lapot, mégis csak a nevezési asztalnál tették meg, annak ellenére, hogy öten-hatan álltak mögöttük sorban, kitöltött lappal.


Nevezés után gyors készülõdés (itiner térképvázlat elsüllyesztése a hátizsákban, nyolcadik teljesítés hazai terepen), majd az útvonaljelzésekre vonatkozó tájékoztatót követõen rajt. Komótos tempóban indultam, tanulva a tavalyi hibámból, amikor a bemelegítés hiánya miatt, már Herenden elszállt a pulzusom. Az utak jobbnak bizonyultak a vártnál. Gyakorlatilag a Rézbükki-útig szárazok. A Majolikagyár után dzsindzsás emelkedõ és néhol dzindzsás mezei szakaszok vártak ránk. A legmeredekebb emelkedõn meg sem kíséreltem föltekerni. Éreztem, hogy még nem melegedtem be megfelelõen. Az aszfaltút elérésétõl kezdve, majdnem végig jó utakon tekertem. Elég sokan elõztek meg. Az eligazító ponttól remek földúton, majd murván értem el a Csehbánya-Újtelepre vezetõ murvás utat, amit egyébként is kedvelek. A Szénapajtánál, gyerekek bevonásával megkaptuk az ellenõrzõ bélyeget. A bauxit szállító úton gyorsan elértem az aszfaltot, s ez évben rá is tértem, bármennyire jobban szeretem is a két murvás utat. Döngetés a Csollányos-völgy aljáig, majd szép nyugodtan föltekertem a Királykapui ellenõrzõ ponthoz. Ragasztás után, hullámvasutazás a Witt emléktábláig, ahol nézelõdés közben megettem egy csokit. Az Odvaskõpusztára vezetõ út sokkal jobb, mint tavaly. Újabb ellenõrzõ bélyeg. Megettem egy energiagélt. Gyerünk tovább. Az aszfalton furcsa lett, egy nyikorgó lánchang. Nézegetem, az én láncomtól nem jöhet, hiszen a túra kezdetén kapott olajat. Rájöttem, a mögöttem jövõ sporttárs lánca könyörög kenésért. Észre sem vettem, mikor ért utol. Ha valaki ilyen közel megy a másikhoz, célszerû lenne tudatni vele, ne csináljon váratlan fékezést, mert akkor bizony a hátsó könnyen elszállhat.


A Rézbükki-út kezdetén megszabadultam néhány ruhadarabtól, úgyis kimelegszem a 7,7 km-es átlagban 6,8%-os meredekségû emelkedõn. Egyébként nem volt meleg. Az órám 23 fokot mutatott. Ez évben is sikerült megállás nélkül teljesíteni az emelkedõt. Bõ három kilométer után, csatlakozott hozzám egy fele olyan idõs biciklis, mint én vagyok, s már több Gázlón is találkoztunk, s végig beszélgettük a hátralévõ részt (neki is legalább 20-al magasabb a maximális pulzusa, mint amit a saccográfos képlet megad). Õ sokkal erõsebb mint én, társai viszont gyengébbek az emelkedõkön, így visszavett a tempóból, hogy kevesebbet kelljen fönt várakoznia. Mindenesetre gyorsabban telt az idõ így. Persze akiket megelõztünk azok számára lehet, hogy egy kicsit idegesítõ volt, hogy nekünk még erre is van levegõnk. Engem nem szokott zavarni. Az emelkedõn meglátszott az elõzõ kétnapi bringázás, mert egy tízessel alacsonyabb pulzussal mentem föl a megszokottnál. Viszont az út, ahogy a szervezõ írta a bejárásról, gyakran felpuhult, így 1-2-vel alacsonyabb áttétellel tudtam fölmenni, mint ha száraz lenne.


Fönt, az újabb bélyeg után, megettem egy szendvicset, megkentem a láncot és feltöltöttem az ivózacskót. Mivel nem volt nagy kánikula, az aszfaltos lefelére felvettem egy széldzsekit, s ésszel megkezdtem a gurulást. Ha az aszfalt nem is lett felújítva, de tényleg tisztább mint szokott, így gyorsabban lehetett menni. Az utolsó aszfaltos emelkedõn, levetettem a széldzsekit.


A Zabolai út igen jó állapotban van. Ugyanazon a szakaszon, ahol tavaly most is le kellett menni a murváról, mert csak az egészen nagy köveket hagyta meg a víz, az apraját elvitte. A porvai murvás elágazónál, az engem korábban megelõzõ biciklis, meglátván az Andrásék által, az éjszakai túrára kirakott szalagozást, rögtön elindult rossz irányba. Utánaszóltam, s visszatereltem a helyes irányba. A nekünk szánt jelzéseket csak ezután látta meg. Érdekesek az egybeesések. Zsolték és Andrásék is narancsvörös szalagokat használtak, bár nekünk az indulásnál elmondták, csak az elsõ murvás útig van szalagozás, ez meg már a többedik volt.


Vinyén ittam egy kis tonicot, s irány a Cuha-szurdok. Elõzetesen elolvastam a rendezõi tájékoztatót a gázlók állapotáról. Korrektek. Eddig csak képeket láttam a patak rendezkedésérõl, így kíváncsi voltam mi vár ránk. Kegyetlenül tönkretette a tavaly rendbe hozott gázlókat a patak. Egyedül a legalsó és a legfelsõ maradt ép, a többit rendesen megbontotta. Szokásaimnak megfelelõen, az elsõ gázlót követõen terveztem a kamásli fölvételét, de ez már elkésettnek bizonyult. Az elsõ gázló általában sekély vizû, most viszont mindkét cipõm megmerült, így utána már mindegy volt. Ahol nem láttam, milyen a fenék ott inkább leszálltam és áttoltam a biciklit, s nem is kísérleteztem semmiféle köveken átegyensúlyozással sem. Már úgyis mindegy volt.


Porva-Cseszneken megálltam kicsit kicsavarni a zoknijaimat, cipõt vízteleníteni valamennyire, s mivel Anita nyitva tartotta a büfét, ittam egy kólát is. Ezzel eldõlt, hogy Bakonybélben nem tartok nagy pihenõt. A folytatásban a földút elég sárosnak bizonyult, ráadásul az az erdõszélénél olyan mértékû lett, ami a többséget velem együtt leszállította. Jó sáros lett a cipõm, pedig milyen szép tisztára mosta a Cuha! Eseménytelen tekerés következett Bakonybélig. Utolsó ellenõrzõ bélyeg. Kevertem egy izotóniás löttyöt, feltöltöttem az ivózacskót, lenyeltem egy energiagélt, s indultam is tovább. Az emelkedõ kezdetén a patakátkelésnél megint megteltek a cipõk, de ilyen kicsiség már nem zavart. Szép szélcsendes idõben, meglepõen jó állapotú úton haladtam, amit csak a mostani fakivágások helyén lazítottak fel a gépek. Vagy kétszer gondoltam rá, hogy le kéne szállni, de hát ez csak olyan kósza gondolat volt, mivel jobban ment,mint vártam. Érdekes, hogy a hatos útelágazásnál, a frissen kiirtott erdõrész után, a szél mennyire letarolta az évszázados bükköst. A lefelé vezetõ lejtõ meredek része igen jó állapotú, az utána következõ murvás út,meg mindig is jó volt. Kiértem a Herendre vezetõ aszfaltra. Kis le-föl, majd nagy száguldás a vasúti átjáróig. Még egy kis tekerés, s beértem a célba.


Fölírták az érkezési idõt, s kérték várjunk egy kicsit, mert lassú az adminisztráció és sokan estünk be majdnem egyszerre. Elgurultam. Próbáltam találni valami vízcsapot, de a 100-nál több autóra és buszra méretezett parkolóban és környékén, sehol semmi. Átöltöztem, s a nálam lévõ vízzel, egy kifúrt kupakú PET palackból lecsutakoltam kicsit a biciklit. Ezzel a módszerrel 2 liter víz elegendõnek bizonyult az elfogadható tisztasághoz. Velencén, a ragadós sár után kellett 5-6 liter. Visszaballagtam a célba, s átvettem az oklevelet és a kitûzõt, amit évszámmal különböztetnek meg. Csúnya szépséghiba, hogy ezt az évszámot filctollal utólag írják rá.


A túra ár/szolgáltatás aránya a rosszabbak közé tartozik, de tavalyhoz képest javult. 500 Ft-ért laminált rajtszámot, mint igazolólapot, itinert, szürkeárnyalatos térképvázlatot, emléklapot, kitûzõt, Odvaskõpusztánál és a Kõris-hegyen vizet, Odvaskõpusztánál szõlõcukrot kaptunk és kiváló útvonaljelölést. Immáron nyolcadik alkalommal teljesítettem a túrát, s az útvonaljelölés most volt messze a legjobb. Mindenféle itiner és térkép nélkül is teljesíthetõ.


Tulajdonképpen, most az itinernek csak annyit kellett volna tartalmaznia, hogy „kövesd a sárga köröket és pöttyöket”.




 


 

 
 
 Túra éve: 2009
nafeTúra éve: 20092009.07.14 19:50:57
megnéz nafe összes beszámolója
Gázló, a Kõris-hegyen keresztül
Távolság: 108,1 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 1700 m.

Nem voltam elragadtatva a 30 km-es táv rövidüléstõl. Ennek megfelelõen, címként eredetileg azt akartam írni, hogy Gázló túra light, azonban az idõjárás törölte a light szócskát. Az elõzõ napi 8-10 órás esõ megtette a magáét. Csütörtökön még kisebb gördülési ellenállású 2,3”-os gumi felrakását terveztem, ami teljesen alkalmatlan sárban, viszont pénteken már a sárgumira is gondoltam. Végül a kedvenc 2,1”-os „vérfarkasokat” tettem föl, a WTB-tõl.

A hideg miatt, a rajtidõ vége felé terveztem az indulást, azonban eszembe jutott, hogy a szervezõknél szeretnék hagyni egy kis figyelem felhívó szóró anyagot a Vértesi Kerekezés két új távjáról, így már a rajtidõ elején ott voltam. Gyors nevezés után, 12 fokban, jó hideg szélben kezdtem meg a táv teljesítését. Kíváncsi voltam, milyen lesz a csehbányai murvás útig vezetõ szakasz, mivel annak jó részén még nem jártam.

Az elején figyelmetlen voltam, s rögtön egekbe szökött a pulzusom. Kimaradt a bemelegítés! Kellett egy óra, mire teljesen normális lett. A régi útvonalon erre nem kellett különösen figyelni, mert az elsõ kilométerek elég könnyûek voltak, itt viszont rögtön tartós emelkedõvel indult a túra. A jelzések rendben követhetõk. A Bányatelepig az utak is elfogadhatók, bár felpuhultak. Az eligazítóponton beszélgettem egy kicsit, elõbányásztam a hátizsákból a fényképezõ gépet.
Továbbindulva jött egy igen rossz szakasz. Keresgettem a megfelelõ nyomvonalat. Az Urbanics-tanya elõtt, szalagozáson rákanyarodtunk egy olyan füves útra, ami a térkép szerint személygépkocsival is járható. Én csak a térkép készítõjét küldeném rá személyautóval, másnak nem ajánlom. Következett egy jó meredek csúszós emelkedõ, ami le is szállított a biciklirõl. Valószínûleg száraz úton sem tudnék feltekerni rajta. A tetejérõl szép a kilátás. Beértem az erdõbe, s mint kiderült ezzel le is tudtam a legrosszabbul járható részt. A Parés-börcön rákanyarodtam a Molnár-tanyához vezetõ aszfaltútra, s folytatódott az emelkedõ. Letérés elõtt megálltam fényképezni. Szépen látszott a Kõris-hegy. A következõ eligazítóponton is fotóztam egy keveset. Szép a panoráma. Somló, Ajka, Keszthelyi-hegység... Látszottak az autók a 83-as út Szõlõ-hegyi részén is. Az útbaigazítás alapján tekertem tovább, immár ismerõs részen. Egy kerítéskapun áttekerve murvás útra (térképen nem létezik) értem, ami elvezetett a Csehbánya - Németbánya közti murvás útra. Szeretem ezt az utat. Tempósan tekerve értem el az elsõ ellenõrzõpontot, majd nemsokára rátértem a Bauxit szállítóútra.

Az aszfaltút elérésekor eltértem a kiadott útvonaltól. Mentem tovább egyenesen a Bauxit szállítóúton, csökkentendõ az aszfaltos részt (bõ 5 km-t jelent). Sikerült is 38 %-ra csökkenteni. E-mailben megkérdeztem a szervezõtõl, ha már Herendrõl indulunk, miért nem ezen az úton vezeti a túrát, miért az aszfalton, azt válaszolta, hogy ez plusz ellenõrzõpontot jelentene, s nincs igazán olyan embere, aki ismerné ezt a részt, s eligazodna az Iharkúti bánya fölötti murvás elágazó rendszerben. Egy elõzõ bejáráson a HappyBike-osokat sem tudta erre elcsalogatni. Tény a csollányos-völgyi aszfaltút sokkal gyorsabb. Ráadásul ahhoz képest összeszedtem 85 m szintet is. Az Iharkúti bányától levezetõ út remek, szép környezetben. Élmény volt lejönni rajta. A túra legjobb minõségû murvás szakaszának bizonyult.

A Csollányos-völgy alján csatlakoztam be újra a hivatalos nyomvonalra. Jött egy kis aszfaltos emelkedõ, s máris a Királykapuhoz értem. Megkaptam a második bélyeget. Következett a hullámvasutazás Odvaskõ-puszta felé. A Witt-emléktábláig az út egész jó, bár a vége felé volt némi gléderezési nyom. Néhol megálltam fényképezni. Az emléktáblánál megint fotózás. A túra egyik nagyon szép kilátópontja. Megettem egy müzliszeletet, megolajoztam a láncot, mivel a sár nem tett jót neki, s továbbindultam. Beérve az erdõbe hirtelen leromlott, s jó sáros lett az út. Dolgoztak rajta. Vízelvezetõ árkokat ástak. Ez a késõbbiekben, remélhetõleg kevesebb karbantartással is jobb utat eredményez, de éppen most nem annyira jött jól.

Az ellenõrzõponton újabb bélyeg. Irány a Rézbükki-út. Eldöntöttem, ha bírom szuflával, nem állok meg fotózni a Kõris-hegyig. Bírtam. (Most ezen az emelkedõn, (7,7 km hosszú, 460 m szinttel), másfélszer annyi szintet gyûjtöttem, mint elõtte egy hónap alatt 650 km-en. Egyik bringás barátom szerint, az Alföldön a fekvõ rendõr a legnagyobb emelkedõ.) Helyenként itt is útjavítási nyomok nehezítették a haladást, pedig anélkül is nehezebb volt pedálozni a felpuhult úton. Nagyrészt, eggyel kisebb áttétellel tudtam csak tekerni, mint tavaly. Egy sporttárssal elõzgettük egymást. Az utolsó aszfaltos részen elõzött meg Pogány Tamás, mintha álltam volna. Hja! Õ is azok közé tartozik, akik leggyorsabbak akarnak lenni. Végre fölértem.

Megettem egy fél szendvicset, pár szem szõlõcukrot, beszélgettem egy kicsit, visszavettem a széldzsekit. Nem ellenõriztem, mennyi vizem van még, úgy gondoltam elég lesz Vinyéig. Ehelyett, már Kisszépalma elõtt elhörögte az utolsót. No mindegy, van még fél liter izotóniás lötyim. Egy csoport igencsak tanácstalan lett a vadászház elágazásánál, mivel jobbra is ugyanolyan zöld nyilak vezettek, mint a Gázlóé, s nem volt G betû sem. Valami montimaratoné volt. A csoport nem azonos kondijú tagokból állt, így még háromszor találkoztam velük. Ketten nagyon elhúztak tõlem, aztán vártak jó néhány percig a társukra, akit viszont én elõztem meg.

A Zabolai-út nagyon kellemesnek bizonyult, mindaddig, míg le nem ért a Hódos-ér völgyébe. Itt ismét útjavításba, illetve a víz rombolásának nyomaiba futottam, helyenként jóval lassabban haladva, mint tavaly. Néhány helyen ki kell kövezni a meder oldalát, el ne mossa az utat. Volt egy kétszáz méter körüli szakasz, ahol csak az ökölnyi, vagy annál nagyobb murvaalap maradt meg, az apróbb szemcséjû részt egyszerûen elvitte a víz, de hogy mikor, nem tudom. Február elején még megvolt. Jó elõjelnek tekintettem viszont, hogy az ér vize csak opálos volt nem pedig zavaros. Tehát a tegnapi esõ még nem érte el a patakokat. Jó tempóban haladtam. A vinyei vasúti megállóban kerestem az ígért vízcsapot. Csak hûlt helyét találtam. A Pokol-csárda udvarán sem mûködött a vízcsap. Beballagtam a Vinye.hu büfébe, ittam egy kólát, ettem egy sportszeletet, s kértem vizet az ivózacskóba. A Pokol-csárdát is kedvelem, de ott nagyon sokan voltak. Újabb lánckenés a gázlók elõtt. Mostanában nem tudtam megfelelõ kenõanyagot venni, általában csak spray van, de hát ki szeret egy félliteres flakont hurcolni. A nedves lánckenõolajat meg nem tudom hová raktam el, így sima varrógépolajat voltam kénytelen használni, az meg nem sokáig bírja.


Irány a gázlók. Mindjárt az elsõn volt egy kis alsómosás. Elég sokan kirándultak a szurdokba. Jól megnézték az õrülteket, akik ezerrel döngetnek át a gázlókon. Persze kaptunk biztatást és köszöngetést is. Újabb gázlókat rongált meg a víz. Már egyetlen átlépõ betonhasábot sem láttam. Itt is látszik, hogy már az utat is kikezdte a víz. Még 1-2 ilyen év, és újra kell csinálni a gázlókat, sõt lehet sok helyen az utat is. Az elsõ mély gázló elõtt megálltam, felvettem az esõkamáslit, hátha megúszom cipõbeázás nélkül. 17 fokban nem igazán kellemes. A tavalyi 30 fokban kifejezetten jólesett. Ezen a gázlón, gyalogosan araszoltam át egy fatörzsön. Jött két fiatalabb induló akik elszámolták magukat, így kénytelenek voltak a közepén belelépni a bokán felül érõ vízbe. Egy grupetto-s csapattal fényképezgettünk a gázlóknál. A fényszegény viszonyok ellenére is sikerültek a képek. A legmélyebb gázlón gond nélkül áttekertem. Levettem a kamáslit. Nem ázott be a cipõm. Gyerünk tovább. Az út jól járható. Csak Borzavár elõtti utolsó lejtõ volt egy kicsit dzsuvás.

Porvára pofaszélben tekertem be. A következõ murvás szakaszt jobban járhatóvá tette az esõ. Kezdtem megéhezni, így menet közben megettem egy újabb sportszeletet. Hamarosan visszaértem az aszfaltra, ahol lefelé is jöttem. Most is jött szembe néhány induló. Kisszépalma-puszta után következett a döngetés Bakonybélig. Újabb igazoló bélyeg. Szokásaimnak megfelelõen, megettem a másik fél szendvicset, ittam egy alkoholmentes sört, s nekivágtam az utolsó nagy emelkedõnek.

Az elsõ emelkedõ szakaszt, a táborozó cserkészek rokonainak autói és a tulajdonosok nem egészen kultúr viselkedése tette akadályversennyé. Út közepén leparkol, s mellette mindkét oldalt elállja az utat. Levágja a balkanyart, s leszorít az útról, stb. Ilyenkor hol a rendõrség? Most kaszálhattak volna az utat jogtalanul használóktól 1-2 milliót. Ezen a szakaszon is találkoztam komoly útjavítás nyomaival. Végre igyekeznek, hogy ne maga a murvás út legyen a vízelvezetõ árok! Idén is egész elfogadható az út minõsége. Az emelkedõ derekán éreztem, fogy az erõ. Elfelejtettem lenyelni egy energia gélt. A hátralévõ rövid szakaszra már nem láttam értelmét a pótlásnak. Vagy 15-el alacsonyabb pulzussal mentem föl mint szoktam. Végre fölértem. A Rendkõ hátán volt sár rendesen, keresgettem, merre lehet a mély pocsolyákat kikerülni. A levezetõ elsõ murvás útszakasz nagyon sáros volt. Óvatosan eresztettem csak lefelé a biciklit. Leérve a T-elágazásba, az eddigi Gázlóktól eltérõen jobbra fordultam, s egy kellemes murvás úton tekertem Herend felé.

Rátértem az utolsó aszfaltos szakaszra. Az utolsó nagy lejtõn is óvatosan eresztettem, mivel tudtam, lesz egy sorompó, de nem emlékeztem rá, pontosan hol, s nem szerettem volna a zártsága esetén 50-60 km/h-s sebességgel beleszaladni. Kár volt óvatoskodni. Nyitva találtam, s messzirõl belátható helyen van. A vasúti átjáróban viszont sorompót kaptam. Egy nyugdíjas csiga tempójában vánszorgott el elõttem a tehervonat. Atyaisten mennyit kellett várni a szabad jelzésre. Nem maradt más hátra, mint begurulni a célba.

Idén is sikerült a teljesítés számának megfelelõ színû kitûzõt kapnom, plusz a tombolából egy bögrét. Már hét színt gyûjtöttem be.

Az idõjárást leszámítva kellemes volt a túra. A Rézbükki-úton 16 fok, a Cuha-szudokban 17 fok, a Hajagra vezetõ emelkedõn 21-25 fok között volt a hõmérséklet, ami a 12 fokkal alacsonyabb a megszokottnál. Ehhez járult még a hideg szél. Az új nyomvonal nem rossz. A dzsindzsát mindjárt az elején letudjuk. A normál és a könnyített táv szétválasztása nem igazán érdemi. Ez évben könnyített távon valószínûleg Bakonyszücs felé mentem volna Bakonybél helyett. Az érdemi könnyítést jelentett volna, fõként szintben. Tartós szárazságban nem, most viszont jól járható a Bakonyszücs és Fenyõfõ közti homokút. Nagyon hiányzik viszont a távból a 30 km. Lehet, el kellene vinni a Bauxit szállítóúton tovább Nagytevelre, aztán aszfalton Ugodra, s onnan murván vissza a Királykapuhoz. Az se baj, ha ez több mint 30 km. A Bauxit szállítóút vége után, az erdõbõl kiérve van pár száz méter ami rosszabbul járható, majd a volt szovjet objektum után egy kis homok, a többi esõben is jól tekerhetõ, viszont egy része nincs rajta turista térképen, így irányjelzõ táblákat és szalagozást is igényelne.

A túra ár/szolgáltatás aránya az elõzõ évhez képest sokat romlott, így a gyengék közé esett vissza. 500 Ft-ért laminált rajtszám, itiner, kitûzõ, Odvaskõnél és a Kõris-hegyen víz és szõlõcukor, tombola.
 
 
 Túra éve: 2008
tapirka1014Túra éve: 20082008.07.21 10:33:07
megnéz tapirka1014 összes beszámolója
Gázló 130
Életem elsõ kerékpáros teljesítménytúrája. Gyalog és futva már 100 fölött járok, a futást sajna egy ideje parkolópályára kellett tennem, tavasz óta a montizás került elõtérbe.
Elég kezdõ szinten nyomom, 2 hete jutottam odáig, hogy vegyek spd pedált, persze egy rövid aszfaltos tekerést leszámítva rögtön a Duna Maraton középtávján próbáltam ki. Azóta volt még egy 50 kilis aszfaltos tekerésem, majd szombaton a Gázló.
Két célom volt:
1. lehetõleg esés nélkül megúszni és tapasztalatot szerezni spd használatban
2. 7 órával kezdõdjön a teljesítési idõ.
Balatonfûzfõn éjszakáztam, így elég volt hatkor kelni a 7:36-os induláshoz (pedig még kaszinóztunk is egy kicsit Chinoval és spetivel. A Duna Maraton tömegnyomora után magányos erdei tekerésre vágytam, ami be is jött, a Veréb erdõtõl a Bakonybél Szt. Gellért téri EP-ig kb. 4 emberrel találkoztam.
Készültem a túrára, itinert és szinttérképet lamináltam, felszereltem a kormányra. Apró bökkenõ volt csak, ahhoz, hogy az itiner ráférjen A/5-re kétoldalasan, 6-os betûmérettel kellett nyomtatni, ami ugye menet közben olvashatatlan. Szerencsére Chino még péntek délután megnyugtatott, hogy jól kijelölt az útvonal, csak kövessem a „hatosokat”.
Nem is volt gond az útvonalon sehol, sõt még akadt olyan hely is (a Szénahordó út elõtti patakátkelésnél), ahol visszakiabáltam néhány elkeveredett bringást.
Pápavár aljáig szinte hazai terep, ezzel nagyon hasonló útvonalon halad a Bakony50 gyalogos ttúra, ami már 13x megvolt. Érdekes volt a turistautakkal párhuzamos utakon biciklizni, jól ismerem a környéket, de ezeknek az utaknak a nagy részén még nem jártam.
A Kõris hegytõl kicsit féltem, de hamar sikerült beállni egy megfelelõnek tûnõ pulzusra, amivel azért haladtam is. A rajttól a csúcsig két és fél müzliszeletet és kb. 3 liter folyadékot fogyasztottam, úgy döntöttem Vinyén majd megebédelek. Lefelé magamhoz képest jól zúztam, 70 km környékén észrevettem, hogy az elsõ gumi, mintha egy kicsit lapos lenne. Gyorsan felfújtam, és csak reménykedtem, hogy egy extra lassú defektem van és kibírja végig.
Vinyére 11:40-kor, 20 perccel a pont nyitása elõtt értem, de már ott volt az ep személyzete, én voltam az elsõ, akik kapott matricát. Jöttek a gázlók, biztos voltam benne, hogy kezdõ spd-sként simán beleborulok az egyikbe, de szerencsére simán átmentem mindenhol, egy családot egy kicsit lefröcsköltem, mert a második figyelmeztetés után is csak nézték, ahogy közeledek és nem húzódtak félre.
Porva-Csesznek vasútállomáson megebédeltem (vajas-sajtos kenyér + 1 Powergel), Porva után lelkesen bíztatott a falu szélén piknikelõ család, utána megcsodáltam a Kõris hegyet, lélekben osztozva az éppe felfelé mászók fájdalmában :-)
A Zabolai úton néhányan jöttek szembe, azon gondolkoztam, mekkora esélyem lehet, hogy Chino vagy speti szembejöjjön. Arra jutottam, hogy 50%: vagy jönnek, vagy nem. Nem sokkal ezután Chino húzott el lefelé, nem tudom megismert-e, nagyon a lejtõre koncentrált, én persze könnyen figyeltem a szembejövõket felfelé tekerés közben, azért remélem meghallotta a köszönésemet.
Kisszépalmapusztától lefelé nagyon szerettem az aszfaltos lejtõt, bár 40 felett azt vettem észre az elsõ keréknél, hogy picit ráz, ezt majd rendbe kell tennem.
Bakonybélben az egyik kocsmában lecsúszott fél liter kóla, ettõl elég jó tempóban tekertem fel a Hajagra. Bakonybélben becsatlakoztak a 90-esek, innen végig láttam bringásokat a környékemen, szerencsére nem nagy tömegben.
Fenn a csúcson újabb pumpálás, itt már mindkét kerékbe, továbbra is a remény, hogy sikerül beérni szerelés nélkül.
Hárskúton kicsit morcos lettem az erõs szembeszél miatt, de a lejtõ kárpótolt. A márkói malomnál újabb pumpálás, szerencsére csak az elsõ kerékbe, itt már éreztem, hogy beérhetek. Két 130-as utolért, elég komoly tempóban nyomták a végét, becsatlakoztam hozzájuk, innen már móka és kacagás volt a célig.
A vége 7:23 (bruttó idõ, nem néztem külön nettót), nem estem, célok teljesítve.
Jó kis túra volt, még több ilyet ide nekem :-)
 
 
nafeTúra éve: 20082008.07.14 22:49:33
megnéz nafe összes beszámolója
Gázló 130
Távolság: 136,7 km; A túrán egy figyelmetlenségem miatt 2-3 km-en nem ment a magasságmérõm, ezért a két nagy emelkedõ (Rézbükki-út, Bakonybél - Hajag) magasságmérésére figyeltem, azokról legyen magassági profil, amit a képek közé fogok betenni.
Hét órakor tervem szerint a rajt helyén voltam. Úgy 10 perc sorban állás árán beneveztem. Szerencsém volt. Az akkor érkezõk, már egy háromszor olyan hosszú sorba állhattak be, mint én. Felszereltem a rajtszámot, s gyerünk. Nem tûztem ki saját idõmnek a megjavítását, viszont fényképezést azt terveztem. Ennek ellenére a tiszta biciklizett idõm most lett a legjobb. A túra elõtt három héten keresztül nem tudtam hegyre menni (600 km-en 2-300 m szintet szedtem össze), ezért tartottam az emelkedõktõl, de csak bevállaltam a 130-as távot. A végére kiderült, semmi gond, jól mennek az emelkedõk!
Az elsõ két ellenõrzõ pontot hamar letudtam, s végre kiértem a városból. Biciklivel nem túlzottan kedvelem a dzsungelharcot így Márkóig a felsõ úton mentem, ami sajnos rosszabb állapotban van, mint tavaly. A fotós megállóknál elengedtem néhány csoportot, így nyugodtan saját tempómban hullámvasutazhattam Bánd felé. Hosszú aszfaltos szakasz következett Herenden keresztül a Hajag irányába. Ez évben késõbb kanyarodtunk le az aszfaltról, mint a megelõzõkben. Egész jó, de nem kicsit poros úton közelítettünk a Fodor-tanya felé. Két szénát szállító teherautóval találkoztunk, ami leszállásra kényszerített bennünket. Közben egy túrázónak segítettünk, aki eldefektelt, pumpa pedig a társánál volt, aki elõrébb tartott. Ideges volt, a feladást fontolgatta, mivel rövid idõn belül, már a második defektet kapta. Hamar rájöttünk, a felnivédõ szalag silány minõsége okozta a bajt. Régebben nekem is törtek borsot az orrom alá a kínai szalagok. A Fodor-tanyánál, csak egy kulacs izotóniás löttyöt kevertem magamnak, s mentem tovább. A fényképezési megállókat leszámítva eseménytelen volt az út a Pápavár aljáig. Az idén volt víz a Fekete-sédben. Az aszfalton utolértem egy csoportot, de úgy döntöttem, nem érdemes megelõzni õket. Annyival nem vagyok gyorsabb. Itt azért kiderült, hogy a 2,3 collos gumijaimnak kisebb a gördülési ellenállása, mint az elõttem haladók keskenyebb papucsainak.
A Király-kapunál újabb ellenõrzõ pont, majd hullámvasutazás Odvaskõ-puszta felé. Nagyon szép ez az út. Többször is megálltam fotózni. A Witt emléktáblánál, kicsit hosszabban idõztem. Jól látszott a Kõris-hegy tetején a radar dóm. Oda bizony még fel kell tekerni. Az ellenõrzõ pont elõtt valamivel utolsókat hörögte az ivó zacskóm. Ezt jól kicentiztem! Az ellenõrzõ ponton vizet vételeztem, pótoltam egy kis kalóriát, majd gyerünk tovább.
Következett a Rézbükki-út, a maga kistányéros emelkedõjével. Figyeltem rá, hogy el ne szálljon a pulzusom, mivel utoljára jól elsavasodtak az izmaim. A bükkfák árnyékában nem volt túl meleg (28 fok), s szerencsére az út csaknem végig az erdõben vezet. Párszor itt is megálltam fényképezni. Alaposan megizzadva értem föl a Kõris-hegyre, ahol pihentem pár percet, megolajoztam a láncot, ettem egy szendvicset, s következett egy jó kis aszfaltos lejtõ.
Kisszépalma-puszta után, sorompó kényszerített megállásra. A túloldalán, egy az utat illegálisan használó személygépkocsi próbált megfordulni. Tempósan tekertem tovább. A Hódos-ér völgyében megálltam fotózni. Már a fékezésnél ficergett egy kicsit az elsõ kerék. Biztos a laza murva. Fotózás után, gyerünk tovább! Hát nem mentem tovább, mert nem a murvával volt a gond, hanem defektet kaptam. Szerelhettem. Végre megint úton! Hamarosan újabb ellenõrzõ pont, majd jöttek a gázlók! A sáron kívül a vizes köveket sem szeretik a gumijaim, csúsztak rendesen. Lentrõl a negyedik gázló elég mély. Nem láttam az alját, s belementem egy lyukba. Rendes ütést kaptam a fenekemre. Ezen kívül persze alsó mosásban is részem volt. Az utolsó elõtti gázló a legmélyebb, ahol most is ment víz jócskán a cipõmbe. Nem gond. Pár kilométer alatt megszáradt. A láncom sírni kezdett egy kis olajért, így a Borzavárra vezetõ emelkedõ tetején, lánckenéssel kombinált fotózást csaptam. Döngetés Porva végéig aszfalton, majd murvás út Kisszépalma-puszta irányába. Újra aszfalton tekerve értem el a lezárt sorompót. Szerncsémre elõttem 1-2 perccel ért oda a túra fotósa motorral, így nem kellett átbújni a sorompó alatt. Tíz kilométeres döngetés következett Bakonybélig. Ezen a szakaszon általában 1 km/h-t szoktam javítani az elõzõ 90 kilcsi átlagsebességén.
Bakonybélben a közkúthoz helyezték át az ellenõrzõ pontot. Jó sokan pihengettek az árnyékban. Vízpótlás után megettem a második szendvicsemet is, s tovább indultam. Jött a nemszeretem szakasz a Hajagra. Az út horror, bár lényegesen jobb mint 2003. óta bármikor. Árnyék alig. Kicsit enyhébb az idõ, mint tavaly. Árnyékban 29-30 fok, napon 31-32 fok. Elõzõ évben ezek az értékek 33-34 és 37-38. Az emelkedõn 320 m szintet gyûjtöttem be.
A Hajagról levezetõ murvás út meglepõen jó állapotban volt! Az utána következõ földutak, viszont sokkal rosszabbak, mint eddig bármikor. Azért csak leértem Hárskútra. Megmásztam még egy emelkedõt, a szembeszélben, s a tavalyinál bõ 10 km/h-val alacsonyabb sebességgel begurultam Márkóra. Közben szép rálátás nyílt Veszprémre. Persze megint megálltam fotózni. A malomnál megkaptam az utolsó bélyeget, s a reggel használt úton gurultam Veszprém felé. A kijelölt kavicsos-murvás úton beértem a városba. Irány a viadukt. Megvolt az utolsó mászás a tûzoltóságig, s már csak egy kis gurulás a célig.
Igen jól éreztem magam, fõként akkor, amikor megnéztem a kilométerórámat. A teljes idõm, a második leghosszabb volt, viszont a tiszta biciklizett idõm, 4 perccel kevesebbnek bizonyult, mint az eddigi legrövidebb.
Otthon kiderült, jó sok képet készítettem, lesz mibõl válogatnom.
Meglepett, milyen sok fiatal vett részt a túrán. Láttam néhány gyereket, akik a tízes éveik nagyon elején vannak, s 24-es biciklivel teljesítették a 90-es távot. Csak gratulálni lehet a teljesítményükhöz.
A túra ár/szolgáltatás aránya igen jó. 800 Ft-ért laminált rajtszám, jó itiner, amit mivel már hatodszor teljesítettem a távot, meg különben is hazai terepen tekerhettem, elõ sem vettem. Víz és izotóniás ital Odvaskõ-pusztánál, a Kõris-hegyen és a Hajagon; Müzli szelet Odvaskõ-pusztánál, és a Kõris-hegyen; Szõlõcukor a Fodor-tanyánál. Az egyetlen negatívum, hogy ez évtõl a kitûzõ színe nem függ a teljesítések számától. Nekem azért még sikerült megfelelõ színût kapnom, s remélem jövõre is marad még. Már nem tudtak új színt kitalálni a szervezõk, meg komoly többletmunkát jelent a nyilvántartás és ellenõrzés. Nagyon sajnálom, hiszen a gyalogos teljesítménytúrákkal szemben, montis berkekben elég komoly presztízsértéke van a Gázló minél többedszeri teljesítésnek.
Képek lesznek a balatonfürediek honlapján (www.bfuredite.fw.hu), a kerékpárosok oldalán, a 2008-as évnél, de csak valamikor augusztusban, mivel újabb két hét számítógép megvonás következik a számomra.

 
 
 Túra éve: 2007
nafeTúra éve: 20072007.07.16 22:28:32
megnéz nafe összes beszámolója
Gázló-90
Távolság: 85,4 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintkülönbség: 1040 m.
Elõször 2003-ban vettem részt a Gázlón. Azóta ez az év legjobban várt teljesítménytúrája a számomra. Az idei évben egy szövõdményes arcüreggyulladás kétségessé tette, hogy el tudok-e indulni. Szerencsére csütörtökön volt utoljára hõemelkedésem, s kánikulát jósoltak a meteorológusok, így végül is az indulás mellett döntöttem. Viszont négy 130-as után, most óvatosságból, csak a 90-est vállaltam be. Jogos volt az óvatosság, mivel fél km/h-val kisebb tiszta biciklizett átlagsebesség mellett 10%-al magasabb volt az átlagpulzusom, úgy hogy végig jobbak voltak az utak, mint tavaly.
A nevezés gyorsan megtörtént. Felraktam a biciklire a rajtszámot, a kiváló itinert a hátizsákba (legközelebb otthon vettem elõ), üdvözöltem az ismerõsöket, s kényelmes túrázós tempóban elindultam. A Laczkó-forrásnál kisebb sor alakult ki az ellenõrzõ bélyegért, pedig az ellenõrök tényleg gyorsan dolgoztak, de egy percen belül vagy húszan estünk be. Ezt a csoportot, a Bánd elõtti emelkedõk szakították szét, addig igen kényelmes tempóban együtt haladtunk a Csatár-hegy alatt. Dzsindzsa volt, sár szerencsére nem. A piros sáv nagyon kellemes úton halad ezen a szakaszon. Bándtól, Herend fölött, a Hajag lábáig aszfalton tekertünk, majd balra lekanyarodva rátértünk egy jó állapotú, de kissé poros földútra, amin hamar elértünk a Fodor-tanyai ellenõrzõ ponthoz. Aki akarta itt forrásvízzel tudta pótolni, az addig elfogyott folyadékot. Tovább indulva, egy fûvel benõtt úton ereszkedtünk le a völgybe. A lejtõ vége kicsit izgalmasra sikeredett. Szûk jobbos kanyar, elõtte pedig az útra merõleges keréknyomok. Könnyen megszerezhetõ a KTT (Kormányon Túliak Társasága) tagság. A patak keresztezése után, szintén füves úton nyomultunk az Öreghálás felé. Ez a szakasz megegyezik, a Bakony tt-k útvonalával. A piros sávjelzésnél jobbra lekanyarodtunk az útról, majd a következõ elágazásnál megint jobbra, a piros sávot is elhagytam. Az idei évben a krosszmotorosok is felfedezték az ösvényt, így nem az avarban kellett letolnom a bringát a patakvölgybe, hanem egy kijárt, két kisebb letöréssel nehezített nyomon. A jobbak itt simán lejönnek biciklivel. Rövidesen kereszteztem a Fekete-sédet. 2003. után, most elõször nem volt víz a mederben. A piroson mentünk fel a Pápavár aljáig. Tartottam ettõl a szakasztól, mivel tavasszal nagyon tönkretették az erdõgazdaság jármûvei a murvás utat. Szerencsére a félelmek alaptalannak bizonyultak, mivel a munkák után szépen rendbe hozták, így hamar elértük az aszfaltot. Itt néhány kilométeren javítottam az átlagsebességemen. Ezen a részen nem volt idõm nézelõdni, pedig nagyon kellemes bükkösben haladtam. A Királykapunál megkaptam az újabb ellenõrzõ bélyeget, s megkezdõdött a hullámvasutazás Odvaskõ-puszta felé. 30-40 méter szintet le-föl több alkalommal. (115 méter szintet szedtünk össze. Ellentétes irányba 270 méter a szintemelkedés.) A Witt emléktáblánál megálltam néhány percet nézelõdni. Gyönyörû a kilátás. Kifejezetten tisztán lehetett látni Pannonhalmát. Itt lett vége a hullámvasútnak, s gyakorlatilag Odvaskõ-pusztáig lejtett az út. A bükkerdõben, a tisztásoknál, annyira éles és nagy volt a fény-árnyék különbség, hogy az meghaladta az emberi szem teljesítõképességét is (a CCD-k rég beégtek volna). A napsütötte részeknél, az árnyékból csak egy fényfoltot láttam, de az út felületén semmilyen részletet nem tudtam megkülönböztetni, amíg ki nem értem az árnyékból. Az érdekes az volt, hogy árnyékos rész felé gurulva nem volt ilyen vészes a helyzet, pedig rendszerint fordítva szokott lenni. Odvaskõ-pusztánál vizet lehetett felvenni, s kaptunk egy szelet müzlit. Itt vált el a rövid és a hosszútáv. Mi jobbra az aszfalton gyorsan elértük Bakonybélt, míg a 130-asok tettek egy 50 kilométeres kört, a Bakony teteje és a Cuha-szurdok felé.
Bakonybélben újabb ellenõrzõ pont, ahol két vendéglátóhely is várta a megfáradt túrázókat. Dél elõtt nem sokkal értem ide, ezért ebédre megettem egy szendvicset (persze egy macskával megosztva), ami késõbb az emelkedõn hibának bizonyult. Elég lett volna egy negyed is. Itt ért utol Karcsi, akivel vagy két éve nem találkoztunk. Beszélgettünk egy kicsit, így jó fél óra múlva indultunk tovább. Szólt, hogy az emelkedõ elsõ napos részén valószínûleg le fog maradni, mert nagyon érzi a térde a héten megtett Balaton-kört. Így is történt. Elõtte viszont az árnyékos részen Imi hagyott állva bennünket, aki elõttem néhány perccel indult, de a 130-as távon. Szóval ránkvert 50 kilométert. A 90-eseknek ez a legkeményebb emelkedõ. 290 méterrõl 566 méterre, benne egy 20 méteres lejtõvel. A mászás még csak hagyján, de az út minõsége is elég rossz (de a tavalyinál azért jobb), ráadásul nagy részét tûzõ napsütésben kellett megtenni, úgy, hogy szellõ sem rezzent. A kevés árnyékos részen 33 fokot mutatott az órám, míg napon 37-38-at. A mászás fáradalmait enyhítette néhány pontról a gyönyörû kilátás. A legnagyobb köves szakaszról lehetett látni Bakonybélt, s mögötte ki lehetett látni a Kis-alföldre (470 méter magasan voltam). Erre a túrára nem vittem GPS-t így csak saccolni tudtam, mennyi lehet még hátra az emelkedõbõl. A számomra ismert tájékozódási pontokat figyeltem. Jobbról megjött a piros négyszög, a Fehérkõ-árokból, balra megvan az Augusztin-tanyai leágazó (valakik nagyon vidáman vannak bent az erdõben). Egy belógó szederindából összeszedtem egy tüskét a hüvelykujjam hegyébe. Már csak néhány száz méter van hátra. Végre egy kanyar után feltûnik a hatos elágazónál lévõ frissítõpont. Ettõl kezdve Hárskútig egy nagy lejtõ az egész út, így gyorsan beértem. A falu szélén fiatal harcosokat értem utol, akik megkérdezték, van e nálam láncbontó prés. Az igenlõ válasz után kérték, hogy jöhetnek e velem, mert már volt egy láncszakadásuk (hiába a kerékpározás, a túrázás szintjén is technikai sport). Ettõl kezdve együtt mentünk. Mindketten elõször indultak a túrán, s a fiatalabb, még csak 14 éves. Márkó felé a nagy lejtõn (bonus track) 61,9 km/h-ás maximális sebességet értem el. Remélem, rendõrök nem olvassák a beszámolót. Márkó elõtt bevártam társaimat, mert kicsit lemaradtak a lejtõn.
A malomnál megkaptuk az utolsó ellenõrzõ bélyeget, s most a Séd másik oldalán, igen jó sebességgel mentünk Veszprém felé. Karcsi ezen a szakaszon elõzött meg. Hiába mindig sokkal jobb volt nálam a lejtõkön.
Az utolsó EP-n mondták, hogy a murvás szakasz igen rossz lesz, ezért irányba vettem a hírhedt csatár-hegyi elágazót. Forgalom alig, így gyorsan, és biztonságosan kereszteztük a 8-as utat, s a régi 8-ason gurultunk a Viadukt felé. A Viadukt elején egyik társam bukott egyet, de szerencsére megúszta. A tûzoltóság után egy gyors lejtõzéssel beértünk a célba. Kellemesen elfáradtam a túrán, s remélhetõleg megúszom a betegség kiújulása nélkül.
A túra lebonyolítása egyre jobb. Nagyon jó a tavalyi újítás, a versenyekhez hasonló rajtszám használata. (Nem kell az EP-ken elõbányászni az igazoló lapot, ami nem is biztos, hogy kibírja a mez zsebében szétizzadás nélkül.) Az idei évben már lehetõség volt chip-es idõmérésre, valamint a Hajagon, a hatos útelágazásnál is létesítettek itató pontot, ami ilyen kánikulában a csak kulacsot használók számára létfontosságú.
Számomra az év legjobban szervezett és lebonyolított túrája volt. Remélem, jövõre nem jön közbe semmi, s megint a 130-ast csinálhatom, mert nekem mégis csak az az igazi Gázló.