Túrabeszámolók


BEAC Maxi / Turista Kékszalag

piedcatTúra éve: 20072007.09.10 08:11:32
Eötvös 70

2007. szeptember 08.

2004 – Börzsöny 50, 2005 – Beac Maxi 110, 2006 – Éjszakai 50. Ezek után nem is választhattam más túrát, mint az Eötvös 70-et. Persze nem a változatosság kedvéért néztem ki ezt a résztávot (jövõre a Tomi Túrára megyek :)), ennek két nyomós oka volt. Az egyik, hogy a Maxiból ami igazán tetszik nekem, az a börzsönyi-, illetve Visegrád-Pilisszentlászló szakasz, a másik: 70 kili után nekem az éjszakai rész túl nehéz, és túl befordulós. Egyszer elég volt. Egyelõre nem tervezem, hogy újra vállalkozzak rá.

Szokásomhoz híven otthon idõtervet készítettem, de amíg más túra esetében csak tájékoztatásnak szántam, itt, most ez a Szentírás. Ennek oka: a komp-átkelés. A kompon kívül az idõterv másik kritikus pontja az indulási idõ. Ha nem tudok fél kilencig elindulni, akkor egyre kisebb az esélyem, hogy a megfelelõ idõben keljek át a Dunán. De szerencsém volt, a rendezõk jó szívének köszönhetõen. Utána már csak rajtam múlik minden. Szóval a terv: indulás 8.30, Csóványos 11.50, Nagymaros rév 16.40, cél 19:45, ágy 22.00, másnapi felkelés 10.00. :) A kompig ez hatos átlagot jelent. Nincs mit tenni, zúzni kell.

A fél hetes személyvonattal érkezünk meg Vácra, qvic és Ákos túratársak végig azon poénkodnak, hogy milyen lassú leszek. :) Én persze nem úgy gondolom, ezen a túrán nem tudok lassan menni. Átszállunk a kis pirosra, ami az indulási idõre úgy megtelik, mint egy szardíniás konzerv, az utasok 99 százaléka túrás és futós ruházatban feszít. Vajon hova mehetnek? Még nyolc elõtt érkezünk az indulási helyre, Magyarkútra, ahol szokás szerint fejetlenség fogad minket. Mint keselyûk a dögre, csapnak le az emberek a nevezési lapokra, de a rendezõk kiábrándítanak minket: fél kilenc elõtt csak az ötvenes táv indul. Addig a rendezõ elõadást tart a túráról, nem kis meglepetésemre balf.sznak nevezi azokat, akik a túrán el szoktak tévedni. Ennél sokkal lényegesebb infó, hogy a huszadik rendezésnek köszönhetõen extra frissítõ pontok lesznek beiktatva. Közben én a nevezési asztalhoz somfordálok, és tíz perc múlva kapok is nevezési lapot, befizetem az egy rúgót, írok indulási idõt: 8.13. Örülök a 17 perc idõtartaléknak. Hajrá.

Laza kocogással kezdek, elhatározom, hogy ez lesz a fõ haladási formán. Óriási sárban trappolok az úton, az egy hetes esõzések miatt ramaty utakra számíthatok. Az országos kéket elérve balra kanyarodom, bár sokan a Kõ-hegy megkerülését választják. Felfele csúszkálok össze-vissza. Néhány kili után azonban meglepetésemre szárazabb a talaj, és innentõl kezdve az egész túrán nem okoz problémát a sár, mivel alig találkozok ilyen hellyel. Már Nagy-Kõrõl zúzok lefele, amikor qvic és Ákos befog. Elõre mennek, még úgy is találkozunk. 9.28-ra érek Nógrádra, begyûjtöm a pecsétet, és megyek is tovább. Míg eltüntetek magamban egy banánt, azon töröm a fejem, hogyan fogok idõben Csóvira érni. Igaz, szereztem újabb öt perc tartalékot, de most fel kell másszak 938 méter magasra. Mindenesetre nem kímélem a lábaimat, megyek, ahogy bírok.

A hegy lábánál, egy extra frissítõnél váratlanul utolérem a srácokat. A lelkesedés mellé egy pohár tea is társul. Zsíros kenyeret is ehetnék, de egyelõre nem vagyok éhes. Mászunk tovább. Elég jól megy, és idõvel is jól állok, amikor feltûnik a Foltán-kereszt. Itt a rendezõ újsággal kínál, azt hiszem nem olvasással fogom tölteni drága idõmet, viszont kapok két érmet, ami még egy húsz évvel ezelõtti sífutó versenyrõl maradhatott a társaság nyakán. :) Most megszabadulnak tõle. Közben bepuszilok két puszedlit, és megyek tovább. Fölfele beérek egy srácot, többé-kevésbé vele megyek egy darabig. 11.32-re érek a Börzsöny legmagasabb pontjára, pislogok egy párat, amikor ránézek az órámra. Egy perccel még mindig idõterven belül vagyok, plusz a 17 perc tarcsi. Megvonom a vállam, király vagyok, ez van. Rohanok le a hegyrõl, hogy felrohanjak a másikra. Ez a mondat kicsit sántít. Jól rémlett, hogy közvetlen Nagy-hideg hegy elõtt van egy rövid, de brutális emelkedõ. Alig tíz méterre a tetõtõl kegyetlenül lecsap rám az elsõ holtpont. Ilyen intenzív energiavesztést már régen tapasztaltam. Mint egy autó, amelyik már az utolsó utáni csepp benzint használja fel. A franc essen bele, ezt nem hiszem el! Egy karnyújtásnyira a turistaháztól meg kell álljak kifújni magam. Már alulról is szedem a levegõt.

Bedöcögök a büfébe, elõkotrok egy szendvicset, fél liter kóla társaságában magamba szippantom. Váratlanul qvic jelenik meg, közli, hogy most mennek tovább. Én még megmosakszom, próbálom visszaállítani a hõháztartásomat. Nehezen megy. Lelkileg felkészülök egy 12 km-es ereszkedéshez, futnom kell végig. Most már tudom, hogy Nagy-hideg hegy honnan kapta a nevét. Mikor elindulok lefele, néhány percig csattognak a fogaim, annyira fázom. Aztán a futás meghozza az üzemi hõmérsékletet. Magam mögött hagyom a hegyet és a srácot, akit Csóványoson ismertem meg.

A Luczenbacher út kellemes lejtõje felüdülés lenne számomra, ha nem támadnának hátba a bringások. :) Percenként kell hátra tekintenem, aztán szabad utat engedek nekik. 13.05-re érek a kisinóci turistaházhoz, és megint csodálkozom az idõn. Ezúttal csalódottan. Hiába zúztam végig, a pihenõidõbõl alig négy percet tudtam visszahozni. Ekkor döbbenek rá, hogy nem én vagyok király, hanem valószínûleg el vannak mérve a résztávok, így néhány percet csal az idõtervem is. Na mindegy. Aszfaltos kocogás következik. Kóspallagra érkezem, ahol nagy eséllyel nem a stresszbe fognak belehalni az itt lakók. Szívesen tölteném itt majd a nyugdíjas éveimet, valószínûleg néhány hónap alatt kipihenném az elmúlt hatvan évet. :) Annak ellenére, hogy vacak idõt jósoltak, így fél kettõ elõtt úgy tûz a Nap, hogy már kellemetlen a meleg. Kifele menet a településrõl, emlékezetbõl sikerül rábukkannom a kék jelzésre, így levághatom a mûutat. Utána viszont nehezebb dolgom van, több ösvényre is be kell kukkantanom, hogy megtaláljam a jelzést.

A következõ pontig befordulósra sikeredik az út. Beborul az ég, a fák lombkoronáit rázza a szél, egyedül nyomulok az erdõben, túrázót már jó ideje nem láttam. Aztán a Békás-réten botlok bele egybe. Elhagyom, és leküzdöm a Törökmezõhöz vezetõ emelkedõt. 14.11, pecsételés. Visszahoztam az elvesztett idõt, plusz tíz percet. Épp kapóra jön, ugyanis paprikás krumpli tûnik fel a láthatáron. Legalábbis a rendezõk bográcsában. :) Remek, befalok egy tállal. Sajnos nem sikerül. Amikor meglátom, hogy annyira forró az étel, hogy már a szedõkanál is olvadozik, jelzem, hogy csak kicsit kérek. Elõször a tenyeremet égetem össze a mûanyag tál miatt, aztán a kajával a nyelvemet, ajkaimat, torkomat, nyelõcsövemet, gyomromat. Mivel a kóla nem maradhat ki, iszom egy fél üveggel. A megégett nyelvem és a szénsav érdekes dolgokat produkál, tüzet okádok, mint egy sárkány. Ebbõl a frissítésbõl nem jöttem ki valami jól. :)

Köves-mezõig kicsit kóválygósan haladok, nehezen megy az emésztés. A mezõn nekem támad egy kutya, a golden retriever a karomat igyekszik megkaparintani. A két gazdi sietõsen próbálja lehámozni rólam az ebet, pedig az csak játszani akar, és én sem ellenkezem. Egy útjelzõ táblába kapaszkodik a pillantásom, Hegyes-tetõ 1,9 km. Egyeztetek az órámmal, törpejárásban is felérnék idõn belül. Vissza is veszek a tempóból, nem akarok megzuhanni az emelkedõn. Remekül megy felfele, bõven idõn belül érek a kilátóhoz, 15.38. Letekintek a Dunakanyarra, nagyon pazar a látvány, ezzel sosem fogok tudni betelni. Elmajszolok egy dinnyeszeletet, nem a legjobb az íze, de legalább változatot hoz a puszedlis, csokis étrendembe. Néhány perc pihenõ után a kéken lekocogok Nagymarosra, végig a városon, egészen a Dunáig.

16.18-ra érek a ponthoz, majdnem félórám van a kompig. Igyekszem hasznosan tölteni az idõt, elsõsorban evésbõl, ivásból és pihenésbõl áll. A komp kicsit késve indul, de most már nem aggódom az idõn, fõleg ha figyelembe veszem, hogy a túlsó szakasz is el van mérve. A Fellegvár csodálatos látványt nyújt a Dunáról, sajnos a felfele vezetõ út nincs elmérve. Tizenvalahanyan kelünk át a folyón a túrázók közül. Elsõként indulok el a vár fele, de hamar beérnek néhányan. Ez az emelkedõ nekem sosem ment jól. Félúton járhatok, amikor barátságosan hátba vereget a második holtpont. „Szevasz haver, már azt hitted, hogy nem jövök, mi?” Sajnos tudtam, hogy felbukkan egyszer. Igyekszem lerázni magamról, de nem megy. Nagy-villámig elkísér, ott aztán végre búcsút intek neki. A kis mocsok. :) 17.25-kor kapom meg a pecsétet, és az elõttem futó néhány egyénnel ellentétben, én nem az Apátkúti-völgy felé veszem az irányt, hanem zúzok tovább a kéken. Itt csatlakozik hozzám egy srác, néhány méteres követési távolságot tartva elkísér a célig.

A visegrádi szakasznak egy baja van, mindamellett, hogy gyönyörû tájakon vezet, hogy az összes kemény szint az elejére van felhalmozódva. Mire felérek a Barát-halomra, a tüdõmet párszor regenerálnom kell. A hosszú, dózeres emelkedõ vége fele járhatok, amikor mozgást észlelek balra a hegyoldalban. Aztán hirtelen egy közepes méretû vaddisznó szambázik át elõttem a turistaúton. Várom, hátha jönnek többen, de nem történik semmi. Moli-pihenõnél Csanya lyukaszt egy falevelet a lapomba, jelezve, hogy én a kéken jöttem. Pár percet beszélgetünk, beér a követõ srác is. Innen egy kicsit belehúzok. Az a furcsa érzésem támad, hogy a vége jobban megy, mint az eleje. Valószínûleg az elején Csóványos és Nagy-hideg hegy vette ki az erõmet. Mindenesetre most úgy érzem, hogy gyorsabban is tudnék futni, és még mindig jól esne, de azért nem kapkodom el a dolgokat. Mikor leérek Pap-rétre, már tudom, hogy feleslegesen hoztam el a fejlámpámat, nem fog rám sötétedni a célig.

Végül 19.25-re érek be a pilisszentlászlói Kis Rigó Vendéglõbe, ahol utam véget ér. Ha leszámítom a 17 perc idõtartalékot, akkor három perccel voltam gyorsabb az idõtervnél. Kezdem kiismerni képességeimet. Öt év után már ideje. :) A célban szabályosan követelnem kell a kitûzõt és oklevelet, amit hosszas keresgélés után csak megkapok. Ákos és qvic éppen végeznek a megérdemelt pihenéssel, még elõttük az éjszaka, és negyven kilométer. Nem irigylem õket, de azért jó utat kívánok. Én elõttem már csak a raguleves van, ami ugyanolyan finom, mint két éve. A mentõcsapat negyven percet késik, így még hûsölök egy kicsit a kertben. Ennek ellenére a 22 órás ágyba érkezési tervemet is sikerül teljesítenem. :)

Nagyon jó túra volt, egyáltalán nem bántam meg, hogy nem a hosszú, vagy nem a rövidebb távot választottam. Asszem ez a hetven kilométer pont elég nekem. Már régen éreztem ilyen jól magam. És régen mentem ilyen jó átlagot hosszú és nehéz túrán. Bizakodva nézek elébe a novemberi Piros 85-nek.

Illetve gratulálok az összes teljesítõnek minden távon.

piedcat