Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

SpotTúra éve: 20062007.09.06 22:35:06
Magyar Vándor 105

Fázósan érkezek csillaghegy hévmegállójához, nem öltöztem melegen, hogy ne kelljen rögtön a rajt után vetkõznöm.
Még korán van, de néhányan már kabátjukat összehúzva ácsorognak a sárgás fényüket árasztó kandeláberek fényköreiben. A rendezõség csendesen készülõdik az indításhoz. Hat óra, minden kész, az egyik szervezõ feláll és nagy hangon közli, hogy a százasok húsz perc késéssel indulhatnak, mert csak akkor fognak ideérni a rajtpapírok. Na ettõl aztán kissé ideges leszek, mert abból az elõnybõl, ami a korán kelésbõl adódott, nem lett semmi.
Jókora tömeg kezd gyûlni, a késõn jövõk, ügyeskedõk és az indítók ismerõsei szinte észrevétlenül tolták háttérbe a már ott várakozókat. Az indulási feszültség, ami a résztvevõk arcán feszül, könnyen szóváltássá fajulhat.
Reszketek, az izmaim teljesen elgémberednek a hidegtõl, fogaim vacognak, nem tett jót a késõbbi indulás, de csak a lustaságomat okolhatom, amiért nem vettem magamra valami melegebb ruhát.
Megérkeznek a papírok, kezdõdik az indítás. Aránylag gyorsan sikerül elrajtolnom, botot bontok, a hegyére védõ gumit illesztek, hogy a betonon ne sérüljön, ne kopogjon, és már araszolok is Csillaghegy derengõ utcáin a Róka-hegy ösvényei felé.
A bemelegítõ emelkedõ most is megteszi hatását, már nem reszketek, de nem is izzadok. A falépcsõ hatalmas fokait lépkedem, nem tudom, kire szabták ezeket. Felérve, fenyõfák között, keskeny csapásokon haladok, idõnként cserjék ágai kapaszkodnak, rántanak aprókat ruhámon.
Kilépve a fák közül, alacsonyabb bokrok szorításából szép kilátás nyílik a környezõ tájra. Elõttünk piros tetõs házak, fölöttük a Nagy-Kevély impozáns csúcsa magasodik a Kõ-hegy fölé, mellette a Visegrádi-hegység távoli szürke tömbjei vonzzák a tekintetet. Rögtön keresem az ismerõs csúcsokat. Hátteret a felhõk szürke, piros sávos, türkizes színei adnak.
Rálépünk egy szekérút széles és kényelmes sávjára, halkan zizegõ távvezeték alatt törjük a hajnali szürkületet. A hétvégi házak melletti jelzett utat kevesen választjuk, kutyák ugatását hallgatva ballagok, keresztezem egy fekete macska útját, remélem nem lesz rossz napja, egy hölgy kocog el mellettem laza ritmikusan emelt lábakkal.
A nap lassan elõbukkan és pirosra festi a tájat, egyenes, nyiladékszerû út halad a Kõ-hegy felé, murvával megszórva. Rugdosom a köveket, nem szándékosan, csak úgy beléjük akadva. Pakolgatom a lábamat felfelé, megkerülöm a sorompót, amely a természetvédelmi terület kezdetét jelzi, beállítom a lépésem ritmusát, és a légzésemet, ekkora távnál már az elején is érdemes odafigyelni ilyesmire.
Viszonylag könnyedén érek fel az Ezüst-hegy, szinte egyenes sétaútjára, kibámulok a fák között a félig ködbe burkolódzó Hármashatár-hegy tornyára, belefeledkezem a völgy szabályos parcelláinak látványába. Fenyõk és tölgyek lombjain keresztül szemlélem a Zsíros és a Nagy-szénás tömbjeit. Élvezettel lépkedek a kellemes, napfényes csapásokon, ösvényeken, csupa jó dolgok jutnak eszembe.
Az emelkedõ ösvény egyre jobban ágaskodik, sziklás talaj váltja a puha fenyõtûs, avaros utat. Kanyargó, összevissza kitaposott csapásokon baktatok egyre lassuló léptekkel, verejtékcseppeket kipréselõ homlokkal egyre feljebb és feljebb. Utolérek néhány srácot, nem tudok mellettük elmenni, felveszem a ritmusukat és lassan követem a lépteiket. A sziklás lépcsõsor lassan véget ér, a hegy kezd domborúvá szelídülni, aztán felérünk a gerincre.
Letekintek a fehér sziklák tetejérõl, le a mélybe, alattunk a filmre vett török csaták helyszíne, az egri vár makettjének romjai, a barnuló erdõk koronái.
Szûk ösvényen, szikláról-sziklára lépkedve, ágak leveleit sodorva, leverve érkezek meg az elsõ ellenõrzõ pontra, a Nagy-Kevély tetejére.
Pecsételek, hangulatos képet készítek, és már indulok is tovább a Kevély-nyereg felé vezetõ, nyaktörõ úton. Kocogva haladok át rajta és futok tovább egészen a Csobánka határán végighúzódó aszfaltcsíkig. Gyaloglásra váltva, lassúnak tûnik a haladás, de ennyit bírtam. Az Oszoly sziklái alatt, a házakat, kerteket csodálva haladok vissza az erdõbe, hogy egy újabb lejtmeneti futás után megérkezzek a csobánkai mûútra.
Két futó turista, halad el mellettem, nézelõdök, szembejövõ autó elõl húzódok padkára, romos épületek bús hangulata távolodik, jobb napokat látott kastély áll szomorúan, üres parkkal, apró domb tetején.
Ütemes lépteim zaját hallgatom, szembejövõ dombok oldalát csodálom. Szamárhegy árnyékában, Csikóvár irányába távolodok.
Kedvenc sétautam a Holdvilág-árokig, most is kellemes pillanatokat szereznek számomra. Átkelek az árkon, ez itt még egyszerû feladat, a túloldalon elkezd emelkedni az út és kitartóan emelkedik is. Folyik a homlokomon a víz mire a szekérútra lépek, ám ezzel nincs vége a felfelé baktatásnak, haladok az ég felé, idõnként kicsit lefelé.
Ismét szûk erdei csapáson nyomulok elõre, sûrûn átlépkedve a kidõlt fák heverõ törzseit. Keresztezek egy földutat, a túloldalon folytatódik az ösvény, kígyóként tekereg felfelé, egyre meredekebben, kidõlt fákkal, szûkülõ bozóttal, verejtékes háttal, reccsenõ, száraz, talpalatti ágakkal, csicsergõ madarakkal.
Sok embernek, ez is a kihagyható szakaszok közé tartozik, inkább az úton maradnak és szekérnyomok helyett, autókerék nyomokat követve, nyomulnak felfelé. Számomra viszont eljött ennek a résznek a végsõ, legmeredekebb szakasza, fáradt izmaim alig visznek elõre, csak akarattal, lassú megfontolt léptekkel haladok, míg végre a murvás útra léphetek.
Felfelé haladva itt-ott hófoltok jelennek meg, mutatva, hogy nincs túl meleg. Tölgyikreknél pecsételek, aztán indulok is lefelé, nem sokkal késõbb letérek egy keskenyebb csapásra, bokatörõ, köves, kicsit havas, csúszós úton haladok tovább. Kiérve egy füves, kis mezõre, meglepõ csend fogad, csak a kevéske hó talpalatti ropogása töri meg a hallgatag rét fagyos világát.
Az erdõ fái közé érve, avarral vastagon terített, barna szõnyeg fogad, ezen haladok egészen a Sikárosi - rét széléig. A nagy mezõ teljesen kihalt sehol senki, egyedül baktatok keresztül kedvenc tisztásomon.
A Király-völgy keréknyomokkal szabdalt, helyenként sáros útját egy ismerõssel teszem meg, aztán a forrásnál búcsút veszünk egymástól, mivel nem bírom tovább a tempóját.
A Szõke-forrás-völgy most sem okoz csalódást, a széles egyenletes, falevéllel takart útja, a szûk csapások, sziklákkal, kövekkel, kidõlt fákkal tûzdelve, helyenként hóval megszórva, mintha pórcukor takarná, a mély völgyek, szakadék szélén futó ösvények, zöld mohával takart jókora sziklák és kisebb kövekkel megszórt erdõ, hatalmas élményt nyújtanak.
Újra barna szõnyeges aszfaltúton rugdalom a fák feleslegessé vált lombját, kõhídon festett jelzések mellett haladok, csodálom a patak sötét vízét, a völgy kövekkel teleszórt, falevéllel borított medrét.
Patak mellett lépdelek, vízével kísér csobogva, elvarázsol szépségével, hangjával, változatos medrével. Helyenként zöld növényzet festi széleit.
Gyors ütemben haladok Dömös kedvenc túraútvonalán a falu felé, rengeteg kiránduló, jön, bámul, vonul tovább. Kocogásra váltok, sietõs az utam. A községben kaja, üdítõ, zokni csere, kis pihenõ és már megyek is, koptatom a távot.
Egy kocsmánál balra fordulok, emelkedõ aszfalton, betonon, macskakövön pakolom botjaimat egyre csak elõre, elõre. Régi temetõ kövein, régi neveket betûzök, olvasok. Kapu nyikorgó pántjait koptatom, becsukom. Mélyúton, bodzák árnyékában, lépdelek, sorompót kerülök, súrolok.
Haladok felfelé hegyi kaptatón, emberek hátát bámulom, ahogy imbolygó mozgással távolodnak, vagy közelednek, lemaradok, vagy utolérek valakit. Tisztások jönnek, távolodnak, szélesednek, szûkülnek.
Havas utat akácok õriznek, õszi hidegben lombjukat hullatják, Dobogókõ hegyét takarják, haladunk felé, én egyedül, van akik elõttem és vannak akik mögöttem.
Átugrok egy árkot, padon pihenõnek intek, emelem a lábam, lépdelek beljebb és feljebb, tovább. Köves, rögös úton, ferdén dõlõ keréknyomokon botlok gyökérbe, ütközik a körmöm a cipõ orrával, szisszenek, felérek.
Szakó-nyereg sátorral, nyolcvanötös távon továbbhaladók, pecsételek, fordulok, kapaszkodok, Szakó-hegy oldalában mászok, fáradok, tüskék karcolnak, tépnek, cserjeháború dúl, vesztésre állok. A hegyes ágak, a ziháló emelkedõ, a visszacsapódó gallyak suhogása tépázza idegeimet.
Idegen terület, erre még nem jártam, nem látni ki a bokrok zárt falai közül, hiába vagyunk magasan, semmi. Hosszú kimerítõ ereszkedés után, pilismarót határában frissíthetünk, csomagolt süteményt falhatunk, nekem nem kell.
Hosszan gyalogolunk a falu takaros házai között, sorompónál elhagyjuk, csodás völgy aszfaltját döngetjük bakancsos, sportcipõs lábainkkal. Millenáris emlékmû mellett rigók rugdossák az avart, nagy zajt csapva, nézem õket és haladok tova. A végtelen betoncsík nem akar elfogyni, nem nézem, nem gondolkodom rajta, csak megyek, verem a talpam a kemény felszínébe, és csak megyek és megyek, a talpam sajog, egyre jobban fáj.
Csapás nyílik balra, rátérek, lépdelek, élvezem a kényelmes talajt, haladok át a tisztáson az erdõ felé, az égen apró hópihék jelennek meg. A nap korongja, szürke felhõk mögött, egyre halványulva halad tova. Az emelkedõ csapás egyre meredekebb, lassulnak a lépteim, súlyosbodnak a tüdõ terhei, nehezedõ testemet vonszolom a tetõ felé, a hópihék egyre sûrûbben esnek, hullanak.
A komor táj lenyomja lelkem, egyedül vagyok, sehol senki. Nem állok meg, lassan emelem görcsösen mozgó végtagjaim, kényszerítem a munkára, a mászásra. Köd üli meg a fák lombjait, ágait, nem nézek fel, nem akarom látni, mi vár még rám, csak megyek elõre konokul, és reménykedek: nem sok van már, aztán lesek, és megyek tovább és tovább, még egy kicsit és még egy kicsit. Aztán fellépek az emlékmûhöz, és olvasom: Magyarország ezer éves fennállása alkalmából… Hát ez volt a Hirsch-orom. Nyilván remek lehet a kilátás, amikor nem takarja a tájat sûrû köd.
Tovább kapaszkodok, nem akarom elhinni, sose lesz vége a felfelé mászásnak, kínlódok, szenvedek, de végül, csak sikerül feljutni elõször az Alsó-Ecset, majd a Felsõ-Ecset-hegy tetejére és végre megindulhatok lefelé, hosszan, kitartóan ereszkedek, egyre jobban sajgó lábujjakkal, fájó talppal.
Nem tudok tovább gyalogolni a meredek szekérút kõtörmelékes talaján, lassan kocogni kezdek és így kocogva érkezek meg a tábortûzzel jelzett Égett hárs ellenõrzõpontra.
Továbbindulva egy szembe jövõ turistával akadok össze, keresi a helyes utat, tanácstalan. Mondom neki: – Jó irányból jössz, szerintem, arra kell menni. – és már indulok is, õ követ és még mások is.
Bozótos sûrûjében kanyargó szûk ösvényen csörtetünk keresztül nagy zajjal, jelzés sehol, aki ezt nem ismeri, nem tud végig menni, az biztos. Apró völgyben erecske csobog halkan, hatalmas mocsár közepén, ki-ki más módszerrel próbál átjutni, több-kevesebb sikerrel. Korhadt léc, nem jó, roppan halkan, süllyedek, ugrok, nagy sár, újból ugrok, végre keményebb talajon landolok, mogorva képpel ballagok azzal a lendülettel tovább.
A cserjés szélén, hatalmas bükkfák magasodnak szürke törzsükkel a lehulló hópelyhek felé. Araszolunk, mászunk néhányan a domb teteje felé, a ritka erdõ impozáns látvány. A szûk ösvények után ez a tág tér szinte telipréseli a tüdõm levegõvel.
A Hoffman fogadó mellet, csalános, tüskés csapásra térünk, zöld illat csapja meg az orrom, a hó most már rendesen esik. Hideg van, fázok, sötétedik, a többiek gyorsabbak, mondom nekik, menjenek nyugodtan, itt már nem tévednek el. Szinte azonnal lemaradok, megállok a Hoffman-kútnál és pihenek, frissítek. Elérem az aszfalt utat, visszahívok egy eltévedt túratársat és már mászok is felfelé, fenn Szakó-nyereg ma már másodszor. Pecsételek és mondom: ma már nem jövök többet.
Ismerem a terepet, így lassan indulok neki az emelkedõnek, fáradt izmaimnak a kisebb terhelés az ideális. A hó most már rendesen hullik, gyûlik az ösvényeken. Átfúj a szél, izzadok és fázok, szinte folyamatosan öltözhetnék, de nem teszem, ezért rengeteget fázom.
Leküzdve a meredek részt, enyhébb terepen baktatok, elõttem és mögöttem is emberek araszolnak. A hóesés, a sötétedés és a köd ezen az ismert terepen is óvatossá tesz, figyelek, megnézek minden keresztezõdést, elágazást, csapást. Valami ügyes gyerek lefestette a jelzéseket, ezért ritkábban lehet ráakadni. Minden fejemben lévõ emléket felhasználok a táj azonosítására, és idõrõl idõre megerõsítem magamban a helyes útirányt.
A kilátótól kiépített sétaúton folytatom az utamat, széldzsekim átázott, lámpák fényénél figyelem a havazás intenzitását. Megérkezek a turistamúzeumhoz, jó meleg fogad, türelmes pontõrök pecsételnek, adnak almát, még nem tudjuk, hogy egy hét múlva szerencsétlen baleset kényszerít mindenkit kegyeletre, és figyelmeztet, hogy bizony a túrázás veszélyes üzem, és minden odafigyelés ellenére is történhetnek tragédiák. Ez a beszámoló állítson Robinak is emléket, hiszen az utóbbi években mindig találkozhattunk vele a Piros túrák pecsételõjeként, most pedig utoljára kaptam tõle Dobogókõn igazoló plecsnit az ellenõrzõ lapomra.
Szerencsémre találok egy üres széket, amire lerogyok, elõkotrok egy csokit, megeszem az almát, kicserélem az üres vizespalackot. Leveszem az átázott dzsekimet, pulóveremet, pólómat és szárazat veszek mindenbõl, közben ismerõsök érkeznek, váltunk néhány szót, zoknit húzok, bakancsot fûzök, esõkabátba bújok, hátizsákot kanyarítok a vállamra, felveszem botjaimat a földrõl és indulok az ajtó felé.
Ismerõseimet kérdem jönnek-e, de még maradnak, kilépek az ajtón, jéghideg fuvallat vág az arcomba, megborzongok, érzem libabõrös lesz a karom, egyetlen idegszálam sem óhajtja a hideg, havas, magányos, sötét erdõt. A Matyi büfé üres padjait hó takarja, átballagok közöttük, talpnyomom ott marad dideregve, ott jártamat jelezve. Utcai világítás gyér fénye világítja be a település peremutcáit, lámpámat pihentetem, vacogva, nyakamat behúzva, figyelem az elvonuló épületeket, kerteket.
Már csak az erdõ, sötétje, meg én küzdök, erõmmel, idegeimmel, tûrõképességem határaival. Elõttem a lámpám fénye világít halványsárga fényével, ugrálva, lüktetve. Széles kapuk szemben, zárják az utat, balra kerítés mellett követek két éji vándort. Szekérútnál elõzök, köszönök, köszönnek. Jó iramban érkezek Fagyoskatona aszfaltcsíkjához, meredek falán megcsúszok, seggel érkezek az aljához, kászálódok, kimászok az árokból, felmászok a túloldalon. Bokrok ágait hajtom félre, szûk csapás után széles út zuhan a mélybe.
Pilisszentkereszt sötét utcáit rovom fáradtan, 18:45 van, kocsma elõtt ácsorgó embereket kerülök, megyek tovább, néznek, látszik rajtuk, nem értik, nem baj. Templom, temetõ követik egymást, betonútról földút jobbra, magányos gyaloglás egymás mellett sorakozó fák türelmes sorfala között a vastagodó talpalatti hó roppanása közepette. Halottak kerítés mögött, nem mozdulnak, fegyelmezett rendben fekszenek hideg földben.
Pilis-hegy alatti tág tér, botjaim halk koppanása, távolban eltûnõ fény. Gondolataim elõrébb járnak, emlékeket ébresztenek, útvonalat elevenítenek. Zöld sáv halad a hegyre fel, most üres, átvágok rajta és lekocogok az aszfaltútig.
Murván taposom a sötétet, távolban falu házai, kandeláberei, világítanak mintát az éjbe. Emelkedõ utam fáraszt, zihálok, párafelhõket pipálok, már csak a vibráló fényt figyelem a lábam elõtt, végre fenn vagyok, motorok szabdalta csapáson csúszkálok lefelé, hamar kihûlök, fázok.
Minden elismerésem a pecsételõé, Csévi-nyereg, ismerõseim érnek utol és hagynak hátra, gyorsan távolodó lámpáikat bámulom. Indulok utánuk, próbálom tartani a lépést, de minden hiába.
Egyedül maradok, a hó beterít mindent, továbbra is esik, leszegett fejjel töröm a sötétet az erdõ mélyén. A havon csúszkáló lábam megnehezíti a haladást, de egyébként ez egy könnyû szakasza a túrának. Úgy két kilométernyi gyaloglás után, néhány méteres meredek lejtõ, leérve balra, azután jobbra fordulok. Kerítés mellett, gazos, havas szekérúton, didergek, a vízszintes terepen nem termelek elég hõt, hogy felmelegedjek.
Az út elkanyarodik, keskeny ösvény, embermagasságú gazzal a folytatás. Hullik a hó a növényekrõl, ahogy súrolom õket, helyenként tüskés gallyak rángatnak. Iszkolok tovább, idõnként rám tõr a félelem, ilyenkor elõre menekülök, ezt nem tudom megszokni, próbálom kikapcsolni az agyamat, de nem mindig sikerül.
Kiérek a gazból, jobbra fordulok, hosszan kerítést követek felfelé, fáradó lábaim alig bírnak, kedvem lenne megállni, de nem lehet, a hideg ellenség, nem enged pihenõt, legalábbis itt nem. Taposom a havat, szenvedek, csak az emelkedõ végére gondolok, pedig ez a rész nem is olyan kemény, csak sokáig tart.
Felérve kényelmes sétány, messze alattunk egy másik út kanyarog, nem látom, csak tudom, bámulom a sötétet, a fehér hóról visszaverõdõ lámpám fényét. Taposom az egyre vastagodó takarót, a hópelyhek meg csak esnek és esnek, jobbra a Juliska-forrás sötét téglafala.
Keresztezõdésnél, balra fordulok, távolabb lámpák fénye villan, ez jó, biztonságot ad. Felkapaszkodok egy kis mezõre, keresztbe csapás, én is taposom, az erdõben jelzés, kanyargó ösvény, egy nyomtávos, egyre emelkedõ, magasodó, nem szeretem. Hírtelen a havat zápor váltja fel, felszisszenek, ez már sok, megindulok felfelé, figyelem a kopogó cseppeket, megborzongok, csúszok vissza, megkapaszkodok egy fában. Egyre lassuló léptekkel haladok, szuszogok, szenvedek, már nem megy, de csak lépek még egyet, aztán még egyet, nem bírom, nem bírom. Az agyam zakatol, csúszok, megállok, indulok, fázok, esik az esõ, végem van. Elképzelem, hogy kiszállok, nem csinálom tovább, de tudom, hogy nem teszem.
Csurom vizes vagyok, felérek, havas ág csap az arcomba, jéghideg hópehelyzuhatagot szór a nyakamba, egy pillanatra megmerevedek, ez már sok, sírni volna kedvem, a lelkem teli bizonytalansággal, mi van, ha valami történik és nem tudok tovább menni, itt vagyok összefagyva, vizesen, egyedül az erdõ közepén. Aztán összeszorítom a fogamat, emelem a lábam és megyek tovább a motorok által árkolt csodás sétányon, kifújom magam. Fenyõk által borított úton haladok tarvágott domboldal felé. Megérkezve, apró csemete fenyõkkel ültetett nyílt terepen kapaszkodik belém a szél. Most megint havazik, szálnak a pelyhek lámpám fényénél, szemem egyre nehezebben tûri a vibrálást. Szakadékos úton csúszkálok lefelé, nem látható kövek nehezítik, botladozó utamat.
Jobbra csapás, megindulok felfelé, Vörös-hegy, most fehér, de nehezebb, mint eddig valaha. Tolom felfelé, lassan komótosan, megfeszített kar és lábizmokkal, nem hiszem el, hogy fel tudok jutni a tetejére. Szívem a torkomban dobog, vizes ruhám tapad, most nem fázok. Csak tovább, csak tovább, bíztatom magam, ne állj meg, csak addig a fáig, aztán csak addig a másikig, magam sem tudom, hogyan végül fenn vagyok, térdem megroggyan, tüdõm páráját a sötét hegyre hulló hópelyhek közé fújom.
Megindulok lefelé, lassan engednek az izmaim görcsösségei, és elkezdek fázni. A vizes ruhám pillanatok alatt áthûl, most lefelé haladok, kevesebb a hõtermelés. Eszembe jut a tüdõgyulladás, elhessegetem a gondolatot, gyorsabban haladok, szaporázom a lépteimet, hallom az autók zaját, a meleg leves tartja bennem a lelket.
Parkoló fényénél bámulom a sûrûn hulló havat, olyan tíz, helyenként tizenöt centis lehet a vastagsága. Az országúton hosszú sorban állnak az autók, idehallatszik a pörgõ kerekek sistergése, figyelem õket, a faruk kifordul, ahogy küzdenek az emelkedõvel a Kopár csárda elõtt.
Megérkezek a ponthoz, vizes pecsétet kapok. A padokon, asztalokon vastag hó. Levest, nedves kenyeret kapok, innivaló is van. Lesöpröm a padot, amennyire tudom, a hóba rakom a levest, amely így is csak langyos, a zsír a számra fagy, nem esik jól, de megeszem. A vastag hóval küzd mindenki, összefagyott rendezõk könyörögnek telefonon valakinek, hogy jöjjenek ide, legalább tudjanak idõnként egy kicsit melegedni.
Minden elismerésem az övék, bár a mi helyzetünk sem könnyû, ha arra gondolok, hogy vissza kell mennem a hideg erdõbe, egyedül, vizesen, kimerülve, hát õszintén megrémülök. Sóvárogva nézem a buszmegállót, most kiszállhatnék, két órán belül meleg fürdõt vehetnék. Van, aki már ott ácsorog és várja a volán járatát, néhányan eszik a langyos levest. Aztán megint a telefonbeszélgetés jut el a tudatomig: Nem, a százasok közül mindenki megy tovább, kemények, nem szállnak ki, az idõjárás ellenére sem.
A szavak jól esnek, megyek tovább, átvágok az araszoló autóoszlop között, és eltûnök a sötét erdõben, ballagok, és arra gondolok, hogy nem vagyok normális, a Vörös-hegyre már alig bírtam felmászni és most itt koslatok. Felsóhajtok és rátérek a Kakukk-hegy majdnem függõleges csapására. Kínlódok, csúszok vissza, botomat belevágom a havas hegyoldalba, karizmaim megfeszülnek, megtartanak, testsúlyom lassan átbillen a holdponton, lépek tovább, fákat kerülök, ágak elõl hajolok.
Fenn vagyok, megint feljutottam egyre, ezt neked, gondolom és látom már a sátrat a sötétben, egy újabb önfeláldozó pontõr, erõt adva, jókedvûen, összefagyva. Megbeszéljük a kemény helyzetet, nem szeretne a helyemben lenni, hát… én sem az övében. Mindketten tiszteljük a másikat, azért amit véghezvisz.
Haladok tovább a sötét ösvényen, inogva csúszkálok a fejlámpám fényénél, veszélyes lenne elvágódni. Pilisszentiván tompa fényeinél haladok lefelé a nedves utakon, sportpálya mellett tocsogok bele újból a sötétségbe. A hó alatt homokos talaj, a homokon is nehéz lenne, de így sem könnyû.
A félelem ismét besurran a lelkemben, gondolataim minden rosszat felvázolnak, a tavalyi Piros 85-ös túrán, két ember egy-egy megvadult pitbullt tartott pórázon, sétáltatott, amikor megláttak berángatták a csupa izom dögöket az erdõ fái közé, már akkor is halálra rémültem a gondolattól, hogy mi lenne, ha ezek kiszabadulnának, simán utolérnének és kivégeznének. Ráadásul olvastam, hogy pitbullal vadásznak az erdõben egyes orvvadászok. Nos, ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, miközben, szakadó hóban, a sötét éjszakában rovom a kilométereket. Hát rendesen kiver a víz, hiába próbálom elhessegetni a gondolataimat, nem sikerül. Idõnként, lépni is alig tudok a félelemtõl, aztán, végre ott van a Hosszú-árok ellenõrzõ pont és megkönnyebbülök.
Pecsételés után, jobb állapotban indulok utamra, az egyik elágazásnál utolérem az ismerõseimet, eltévedtek és most jönnek vissza a helyes útra, de hamar messzire távolodnak tõlem, mégis jó tudni, hogy valaki van balátható távolságon belül.
A Nagy-Szénás hosszú emelkedõje, mindig megeszi minden erõmet, már elõre stresszelem magam, de csak megyek elõre, igyekszem az emlékeim alapján beazonosítani, hogy hol is járok. Araszolok, fáradt lábaimat pakolom, nem akarok megállni, utolérnek, lehagynak, eltûnnek. Hogyan bírják? Teszem fel a kérdést, írom le magam, már sokadszor, mióta túrázok. Mennék, de egyszerûen nem tudok gyorsabban, mindegy, adom fel és lerogyok egy keresztbefekvõ, kidõlt, havas fára. Szuszogok, figyelem, ahogy a szívem egyre lassúbb ütemben ver, ahogy nyugalomba kerül a testem. Álmosan majszolok egy csokoládét, kis csapat lépkedi át a kidõlt fát mellettem, és kérdezik minden rendben van-e. Persze – felelem – csak pihizek egy kicsit.
Hamar elhal beszélgetésük, ahogy jó ütemben haladnak a csúcs felé.
Kászálódok, indulok én is, fázok, reszketek, muszáj mozogni, mert megfagyhat az ember, fõleg ilyen vizes ruhában. Nekilódulok, de ugyanolyan fáradtnak érzem magam, mintha nem is pihentem volna semmit. Kicsit szédelegve, kapaszkodok, tornázom magam feljebb és feljebb a hegy oldalában. Eszembe jut, hogy hány dombra kell még feljutnom, és a lelki teher miatt, kis híján sírva fakadok, szégyen ide vagy oda. A Fekete-fej, Hárs-hegyi körút, a János-hegy és az emelkedõ a Piktortégla-üregek felé.
Fent, keskeny ösvény, köríves csapás, rogyadozó térddel, végtelenül kimerülten, de megállás nélkül támolygok a turistaház emlékfala felé. A tábortûz meleg parazsánál pecsételek, és indulok is tovább, még egy kicsit feljebb, de aztán lefelé sem könnyebb, sajgó talpamnak minden lépés rosszul esik, és lefelé gyûrõdik a talp bõre. A falu fényei átfestik a sötét terepet, a hó nem esik már, de erre nem is olyan vastag a takarója.
Nagykovácsi sötét utcái után a plébánián találom a következõ pecsételõ helyet, kajálok, szörpöt iszok, zoknit cserélek. Egy társunk jelzi, nem megy tovább. Nem csodálkozok rajta, legszívesebben én is abbahagynám, de nem tudom, egyszerûen nem tudom abbahagyni, de nem tudom elmondani sem, milyen érzés ismét a hideg, havas, sötét erdõben gyalogló önmagamra gondolnom. Szinte fáj, megrettenek, és ijedség lesz úrrá rajtam, és mégis szedelõzködök és megyek tovább, magam sem hiszem, amikor megint, reszketve a hidegtõl, a sötét utcák nedves talaját taposom az erdõ felé vezetõ utamon.
És ismét a magány, a fekete nem látható erdõ, csak az alagút, az alagút, amit a lámpám fénye fúr a feketeségbe, csak az létezik, meg az út felvillanó kövei, meg a gondolataim, a fáradságom, a kimerültségem, a kínlódva továbbhaladó önmagam, a küzdelem, amelyet a lényem ellen vívok. Veszítek, vagy gyõzök, veszítek, vagy gyõzök!? Ha nem tudok veszíteni, akkor gyõzök, és… mi van, ha nem tudok veszíteni és veszítek, akkor felbukok, meghalok, tehát veszítek.
Kínlódok a Vörös-pocsolya felé, az akaratom visz, az erõm már elfogyott. Sötét, hideg, ennyit még sohasem fáztam, talán megúszom, és nem fogok tüdõgyulladást kapni. Már gondolkodni sincs erõm, csak a következõ cél lebeg a szemem elõtt, mindig kiválasztok egy következõ célt, most a Vörös-pocsolya. Elvonszolom magamat mellette, újabb cél: Fekete-fej.
Belerúgok egy kõbe, nem láttam, megbújt a hó és az avar alatt, kedvem lenne felüvölteni a fájdalomtól, az amúgy is sajgó körmöm most biztos levált, ismét elveszítek egyet, beletörõdök, a következõ lépésnél újból belerúgok egy kõbe ugyanazzal a lábammal, könnyek szöknek a szemembe, nem sírok, csak a fájdalom csal ki néhány cseppet.
Hétvégi telkek tûnnek fel a fák sötét árnyékában, nem is látom õket, inkább csak tudom, hogy ott vannak, csak tudom és kész, látom õket, de csak az emlékeim miatt.
Keresztül vágok az országúton, be a bokros, sziklás, alacsony növésû fák közé. Kacskaringós csapás kerülgeti a halk rezzenéstelen törzseket, sziklákat, centiméterenként veszem be a csúcsot, hajnali 01:10. Fekete-fej, pecsételek, és már csúszkálok is lefelé a meredek hegyoldalban, meggördülõ köveken, havon, a nem látható mélység felé. Mikor leérek már lépni is alig bírok. A sötét aszfaltcsíkon araszolok a kandeláber sárgás fénye felé, most nincsenek sem bogarak, sem hópelyhek csak a rezzenéstelen halványsárga fény, és egy szelet erdõ, amelyet a fény vágott ki a többi közül.
Keskeny, mély vízmosással kettévágott, agyagos ösvényen kapaszkodok botomra támaszkodva a nagy hárshegy oldalában, a pihenõpadokat vizionálva lelki szemeim elé, hogy így inspiráljam a még alvó tartalékaim mozgósítását. Az erdõbe érve sziklás talajon, botladozok, vonszolom magam a végtelen sötét éjszakán át, míg végül ott vannak a padok.
Megállok, a hátizsákomat nem tudom ledobni, pedig ezt szeretném, a sajgó vállaim kidörzsölõdtek, bevágódtak, megiszom utolsó energia italomat, a hideg folyadék égeti a torkomat, torokgyulladás: gondolom.
Pillanatok alatt merevednek az izmaim, jár át a hideg, indulnom kell, lassan nekiveselkedek, meredek lejtõn ereszkedek fájdalmasan, aztán sosem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú tud lenni az emelkedõ a Szépjuhászné felé, de végül odaérek. Átkelek a Budakeszi felé vezetõ úton és elkezdem megmászni a János-hegy jókora tömbjét.
Nem nézek elõre, csak szigorúan a lábam elé, így védekezve a látvány ellen, csak a következõ lépésre koncentrálok, amikor felérek, az szinte hihetetlen érzés.
Pecsételek, jó érzés valakivel beszélni néhány szót, megnyugtat. Indulok tovább, ismét sötétség, ridegség, hó és víz vesz körül, ismét fázok, reszketek, de az érzékeim már tompulnak, elfáradtak, emlékezni is alig emlékszem. Makkosmáriánál az esõházba van felverve egy sátor, ott zörgetek, apró rés nyílik, fény szökik a sötétbe, kéz nyúlik utána, beleteszem a papírom, eltûnik, aztán megjelenik újra, kérdem, hogy bírják, mondják: van sátorfûtésük, meleg ruhájuk, de még így is nehéz, hideg.
A sátoron nyílt rés bezáródik, a kiáramló fény visszahúzódik, a templomot világító kandeláber sárgás fénye hosszú árnyékokat húz a hó rideg felszínére. Vetek egy pillantást a kegyhely felé, aztán lassan beballagok az erdõ fái, bozótjai közé.
Kutyák nyüszítése hallatszik a távolból, talán egy macska ólálkodik a territóriumuk körül, a csendes erdõ fáiról aprókat neszezve hullanak a gallyakra rakódott fehér lepel lecsusszanó darabkái, ebben az idõben még az állatok is védettebb helyekre húzódnak várva a jobb idõket.
Balra feltûnik a Végvári-szikla impozáns tömbje, lassan halad el mellettem a jobbra megjelenõ régi irtás, a hegytetõn piros fénnyel jelzi egy magas oszlop, hogy ott áll a sötétben.
Már nem tudom, mi visz elõre, csak megyek és megyek, már semmi sem számít, gallyakat nem kerülök, még a fejemet sem húzom el, csak a szememet csukom be, átgázolok mindenen, számolom a lépéseimet, fától-fáig araszolok, megcsúszok, zihálva lépek tovább, merítem ki utolsó tartalékaimat.
Piktortégla-üregeknél sziklás, törmelékes úton rúgok ismét kõbe, iszonyatos fájdalom nyilall a lábujjaimba, kis híján hasra esve rohanok néhány lépést, megbicsaklik a bokám egy másik kövön, aztán megállok. Már csak két kilométer, már csak kettõ, indulás, motyogok magam elé, miközben sántikálva járásra ösztökélem fáradt, nyilalló lábaimat.
Szûk vízmosásban, oldalra billenõ bokákkal, araszolok lefelé, mozgásom már rég nem hasonlít egy ember járására, utánozhatatlan, egyedi lett a hosszú út során, kilépek az erdõbõl, sziklafalak között, nehezen járható természetes sziklalépcsõkön botladozva, a sötétbõl elõbukkanó utcai lámpák fényét bámulva.
Furcsa hullámzó mozgással araszolok Budaörs aszfaltozott utcáin, szerencsére nem sokan járnak ilyenkor erre. A Városi Klub helyiségébe 04:48-kor lépek be, lehúzom a kapucnimat, leveszem a sapkámat, ázott hajam a fejemhez simul.
Lezuhanok a pontõrök asztala elé egy székre, és néhány percig csak szuszogok. Aztán fényképeznek, díjat adnak, gratulálnak, én is gratulálok minden résztvevõnek, teljesítõnek, nekem talán életem legnehezebb túrája volt, minden méteréért meg kellett küzdenem, de itt vagyok és végig mentem, ezért az érzésért érdemes küzdeni, harcolni.