Mátra 115 km - 6550 m szinttel 27 óra 30 perc alatt teljesítve.
Március óta nem voltam szervezett teljesítménytúrán. Utazások is közbeszóltak, meg nem is voltam mostanság túl motivált.. Ide is csak az utolsó pillanatban neveztem be. Azt gondoltam hogy a szervezet nem felejt, de ezt benéztem, ugyanis felejtett.. Nagyon is sokat..
Botos Istvánnak köszönhetően péntek délután már sikerült lejutni Kisnánára, a rajt helyszínére. Eddigi 15 teljesítésem során mindig szombat reggel utaztam a rajtba, most megnézzük milyen itt a péntek este. A kisnánai vár belsejében találtam alvóhelyet, méghozzá igen vagányat. A székeket összetoltam, arra helyeztem hálózsákomat, ráadásul még fűtve is volt a helyiség. Sokan jöttek pénteken, így egy kis bandázás is belefért, latolgatva a másnapi esélyeket. Én teljesen biztonsági menetre rendezkedtem be, a lényeg most a sikeres teljesítés, időtől függetlenül. Na jó, azért a szintidő (31 óra) persze legyen meg..
Reggel összekészítettem a depóscuccomat, majd sorban jöttek az ismerősök. Rég nem látott arcokat fedeztem fel, jól esett pár szót váltani. Hiába, ez egy igen népszerű, és szuper rendezvény. 7:00-kor indulunk, szokásomtól ellentétben nem futással indulok, hanem nyugis gyaloglással, és ez nem is nagyon változott. Már az elején éreztem hogy a szintek nehezen mennek. Hiába, az edzetlenség, és a motiválatlanság hamar visszaütött. Idő viszont van, max a legszebb kövek most nem az enyéim lesznek. Amúgyis, mi az hogy legszebb? Aki a szívét-lelkét beleadja a kőfestésbe, az nálam már félig nyertes. Letudom az Oroszlánvár rövid, de igen meredek meredélyét, majd Kékesig 16 km-ig, majd 1500 m szintet be is gyűjtünk. Itt szuper frissítőpont van. Idén az is a terv, hogy jól végigkajáljam a túrát, megkóstolván a házi süteményeket is például. Na persze ebből sem lett semmi később. Kékesen még igen jókat falatoztam, majd picit kocogósra vettem a figurát, de tényleg csak óvatosan, főleg hogy a Sombokor lejtőjén ha valaki elzakózik, az igen csúnyán megütheti a bokáját (is). Megúszván a durva meredeket, Parádsasvárig a túra legnyugisabb része jön. Itt lehet időt nyerni, így én is gyorsabbra veszem a menettempót. Leérvén a településre, 24 km-nél járok. Általában már itt 1 órát szoktam verni a mostani időmre. Anita fotózza az érkezőket, próbálok emberi fejet vágni hozzá. A ponton ismét kánaán, nem győzök falatozni az itt felgyülemlett többi sporttárssal együtt. Észreveszek Sió gyümölcslevet is, szupi, otthon is mindig ilyet iszom, jól rá is járok az almás verzióra. Jól feltöltekezvén indulok neki az egyik legbrutálabb emelkedőnek, a P+-en irány Galyatető. Parádsasvárról kifele a közkútnál minden évben kötelező a mosdás. Nagyon döcögősen megy a fölfele, és ahol az igazán meredek jön a köves részen fölfele, ott egyszer csak a semmiből félre kell állnom, és zutty ki minden a természetbe. Ezt eljátszom még egyszer. Nem tudom mi a fene van, gondoltam ha kijön minden az úgy jobb, de nem, innentől a gyomrom megadta magát, és erőltetni kellett mindent magamba muszájból. Ráadásul még 30 km-nél sem járok.. Borús gondolatokkal érkezek Galyatetőre. Levest most nem kérek, majd 7 km múlva, amikor újra ide érkezek remélhetőleg. Lefele Mátraalmásra ismét időnyerő szakasz, próbálok gyorsabban haladni, kisebb-nagyobb sikerrel. Utolérem a cseh Jan Vocásek-et, dumcsizunk kicsit, neki bezzeg már zsinórba ez a negyedik hétvégéje amikor 100 km-t megy. Mátraalmáson Enikőék fogadnak, a dinnye nagyon jól esik. A folyadék viszont folyamatosan vissza akar jönni. Szerencsére nincs újbóli "rókázás", de nehezen megy le minden korty. A Galyavárra olyan lassan megyek föl mint egy csiga, de még így is érzem hogy kicsit görcsölgetek. Visszaérvén Galyatetőre bedobok egy sótablettát a leves mellé. Szerencsére kellemes etap következik a K+-en, így ami időt a pontokon eltöltök, azokat az ilyen részeken szépen hozom vissza. Mátraalmásra azért a Z4 jelzés nem kegyelmez, ráadásul igen meleg is lett az idő. A ponton telis-teli az asztal süteményekkel, és minden földi jóval. Fáj a szívem érte hogy csak bámulom őket, és nem bírok enni szinte semmiből, csak apróbb rágcsákat veszek magamhoz. Persze Sió gyümölcslé volt itt is, meg csomó más helyen. Gyorsan elfordítottam a fejem amikor megláttam, nehogy ismét gond legyen ebből. Kólán, meg izón éltem végig a túrán, illetve citromos sört iszogattam a pontokon, de ebből is kb a felét bírtam mindig meginni csak.
Lajosházáig megint nyugalom, majd Mátraszentimrére hosszabban, vontatottan visz fel a Z4 jelzés. Előtte Parai Istvántól is kaptam egy citromos sört, ami majdnem visszajött. Ha kijön, ha nem, a folyadék bevitel már pedig fontos nagyon. Felérvén Mátraszentimrére 57 km-nél járok, 11 óra 34 perces idővel. Ez kb pont 5 km/h-s átlag. Nem is olyan rossz ez, főleg ennyi szintkülönbséggel. Itt viszont nagyon gatyául éreztem magam. Nem elég hogy már a combom is teljesen beállt, a gyomrom sem jó, ráadásul még a túra felénél járok, és a komoly kihívások ez után jönnek. Meglepően látom hogy Máté kiszállt, de ahogy elmondta a miértjét, megértettem. Próbál engem is marasztalni, úgy látszik tényleg elég sz@rul nézhetek ki. Feri viszont azt mondja menjek tovább. Nagyon megérintett a kiszállás szele, pedig sosem voltam feladós fajta. Nem tehetem meg ennyi teljesítés után. Ráadásul nincs is komolyabb sérülés, azt viszont tudom hogy ha ezt behúzom, onnantól azt hiszem napokig robotjárás lesz, mert a combom még jobban be fog állni. Több mint fél órát tivornyáztam itt, végül a folytatás mellett döntöttem. Úgy mentem ki a pontról, mint akiben mondjuk egy Kazinczy 200 már benne van. Megint találkozok Ján Vocásekkel, legalább van akinek lehet most kicsit rinyálni angolul. Nem sokkal később egyedül maradok, és a Szorospataki aszfaltra levezető Z- jelzésen is csak csoszogok. Bezzeg máskor milyen jókat lehetett itt futni. A pontnál fenyőszörpöt (!) kóstolok. Nagyon ízlik, így kérek a flakonomba is. Innen egy sráccal haladunk tovább, aki nem rég kezdte, de már van pár százas a tarsolyában. Végigdumáljuk az aszfaltutat, majd a P-on Ágasvár fele elengedem, mert én persze megint csak vánszorgok. Viszont úton vagyok, csinálom, minden lépéssel közelebb vagyok a 16. teljesítéshez. Az Ágasvári th.-nál ott hagyom a hátizsákomat, így azért jóval könnyebb felkapaszkodni az Ágasvár csúcsára. Visszaérvén a házhoz, a sporik rizskoch-ot eszegetnek. Nagyon gusztán néz ki, irigylem is őket, persze az én gyomrom nem tudja ezt már megemészteni. Közben a fejlámpa is előkerül, innentől jön az éjszakai etap. Fallóskúton kereken 70 km-nél járok, a szolgáltatás varázslatos. Van a ponton Kofola is, na erre rá is járok, és észreveszek sima natúr rizst is egy kis tálkában. Ez szerintem jól fog esni a gyomromnak, így ki is kanalazom az egészet. Folytatván utamat rám jön a technikai szünet is. Totál beállt combbal nem volt túl könnyű a szitu, de megúsztam :)
A Hidegkúti turistaházhoz hosszasan emelkedik a S- jelzés. 23:45-re érkezek ide. Minden évben ide szoktam depóztatni a fejlámpámat, ez által motiválom magamat hogy lámpa nélkül elérjek ide, és ez szinte mindig sikerült is. A legjobb időt amikor futottam, akkor a Diós-patak után kb 90 km-nél kellett csak lámpát kapcsolnom. Szerencsére most végig nálam volt a lámpa a túra során. Hidegkútnál is acélból kellett lenni az idegrendszeremnek, ugyanis itt lehet lenevezni a rövidebb távra, ami 15 km után már meg is érkezik a célba. Ráadásul az igazán komoly hegyek még csak most fognak következni. Kacérkodtam picit a gondolattal, de Dávidék levese amit itt felszolgáltak, és az ide depózott energiaitalom megdobott kicsit pozitív irányba. Szerencsére ha már fizikailag nem is, de fejben éjszaka elég erős voltam. Elég sokat voltam ezen a ponton is, de már teljesen mindegy mennyi idő alatt csinálom meg a túrát. Na irány a hosszú táv, nincs mese! Edittel és Andrással kerülgetjük egymást, ők jóval kevesebbet töltenek a pontokon. Nagyparlag után a szalagozó kicsit vágott az útvonalból :) A Muzsla mászása következik. Az egyik legnehezebb, fáradtan, éjszaka. Türelemjáték volt ez, párszor meg is kellett állnom. Orsiékat érem utol, ők is éppen megpihennek. Felérvén a csúcsra nagyon jól esett a szél, és a kicsit hűvösebb idő. Végig egy pólóban mentem, adott volt hozzá az időjárás. Nagyon utálom a Diós-patakhoz lemenő P-sávot. Rémesen hosszú, meredek, és köves. Jópárszor belerúgok a kövekbe, még szerencse hogy senki nincs a környékemen.. Nagyon lassan botorkálok lefele, neverending story ez...
Ráadásul a bal sípcsontom is elkezdett fájni a semmiből, és ez is csak egyre rosszabb lett a célig. Na mi jön még? Leérvén a pontra, azonnal leülök a padra. A rajtban Andi már felkészített hogy sajnos a párja Robi most nem lesz itt, de két energiaital itt vár engem a kedvességük által. Ez így is történt, csak nekem, csak most :) Egyet azonnal el is fogyasztok, a másik jól jön majd később, vagy akár majd egy másik túrán. Téli szalámis kenyereket majszolok, ez most jól esik, könnyű kaja, bent is marad. Annyi minden van itt hogy legalább 3 nagy asztal van összetolva. Megint csak rossz nézni hogy a kenyeren kívül semmit nem tudok már enni..
Jó 20 perc után fogom a sátorfámat, és csoszogok tovább. A János-vára mászása egész könnyen megy, majd el is tehetem a fejlámpát, közben kivilágosodott.
A Havas mászásától kicsit be vagyok rezelve, de van egy kis reménysugár hogy még pont felérhetek kellemes klímában, még mielőtt a nap a tetőfokára hág. Előtte a Kénes-forrásnál zöldborsó leves van, mennyei! A tervem sikeres lett, pont felértem a Havasra még a nagy meleg beállta előtt. Turi Gáborék szuper pontot varázsoltak ilyen magasra, és jókedvűen próbálják motiválni az elcsigázott túrázókat mint pl engem. Vissza is rántottak kicsit az életbe, úgyhogy irány Fajzatpuszta. Meglepetésre utolérem Jucust, és Barta Lacit. Jucus is a gyomrával küzd erősen. Fajzatra érve szokásosan Andrásék viszik a pontot. Akár hot-dogot is ehetnék, de az most nem megy, viszont virslit kérek, illetve a főtt tojás is telitalálat volt, arra is rájárok. Kereken 100 km-nél járok már. Jöhet a Káva mászása. Nem bonthatom hogy "kábán", mert egész jól vagyok most ismét szellemileg. A fizikai részébe meg már beletörődtem jó ideje. A következő mászás a Tót-hegyes. A hangyás hegy, ahol minden évben rengeteg hangya tanyázik. Jó motiváció hogy addig se álljak meg csak a csúcson. Fent ismét a szokásos szupi pontőrcsapat, Tibiék, Bagira, és Peti. Az ellátás, mint minden évben palacsinta (!!). Szomorúan veszem tudomásul hogy nem bírok enni, csak üresen a tésztáját, azt is csak úgy nyamnyogva. Egy fél citromos sör viszont azért lement. Jön az oda-vissza szakasz a Világos-hegyre. Sok ismerőssel találkozok akik már a cél fele menetelnek, ezek a találkozások motiválóak. Előbb-utóbb én is felérek, és ki más ha nem Lőw András lenne a pontőr. Irgalmatlanul tűz a nap. Az utolsó Hell energiaitalt itt elfogyasztom, majd András hideg vízzel locsol, hú de nagyon jó érzés ez most. 8 km választ el célomtól. Most én vagyok a szerencsésebb helyzetben visszafele, üdvözlöm a hegy felé tartókat, jó utat kívánva. Lefele a Z+-en próbálok kicsit kocogni, de inkább ez szerencsétlenkedés. Már vártam hogy megpillantsam a Muzslát újra. Minden évben itt van, csak óriási hangyaboly formájában. Megállok, és jókat kacagok magamban, a boly sziluettje tényleg teljesen a Muzslára hajaz :) Bagolyirtásra felfele még elkap egy spori, én már csak túlélek. Végül vasárnap 10:30-kor reggel átlépem a cél kapuját, és egy hatalmas felszabadultság érzés lesz rajtam úrrá, pillanatok alatt. Gyorsan teljesítői követ választok, majd lerogyok a szerencsére éppen üres nyugágyba. Kényelembe helyezve magamat átfut az agyamon ez a küzdős teljesítés, rég volt már ilyenben részem. A kitartás viszont meghozta a gyümölcsét, immár 16x-os teljesítője lettem a leghosszabb távnak. A szervezés magasan elsőosztályú, a legjobb túra minden évben (na meg az egyik legnehezebb is), de szerintem ezt már tizenhatszor leírtam :) Hazafele nagy köszönet Bernadettnek és Péternek a fuvarért! |
