CSAK EGY LÉPÉS……
A tavaly családi okokból kihagyott Kinizsi Százas után izgatottan vártam az idei indulást. Mivel tavaly tavasszal a feleségemmel befejeztük az OKT-t, így azóta a kéktúra elmaradt, a futást, mint felkészülést pedig bármennyire is fogadkoztam 2024-ben, idén már elengedtem. Így alapvetően két felkészülési túrám volt. Az első a Gerecse50, amit – bár idén módosított útvonalon – 9 óra 42 perc alatt teljesítettem, a másik pedig a Sárga40, ami kicsit módosítva nekem 48 km és 1550 méternyi szintemelkedéssel 8 óra 46 perc alatt sikerült. Így összességében a két felkészülési túra eredményével nagyon elégedett voltam, bár igaz, hogy lehetett volna darabszámra több is. Május vége felé közeledve mentálisan is hangolódtam, s úgy gondolom, hogy a felkészülés ezen részével nem volt gond. Neveznem is időben sikerült, sőt a rajtcsomagot is hamarabb fel tudtam venni. Tudtam, hogy a felkészülési túrák száma kevés, de azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy azok ideje viszont jó, illetve amúgy is egy szintidő kihasználós túrára készültem.
A túra előtti este szépen összepakoltam. Ellátmányom idén 8db kolbászos szendvics, 1 csomag sósmogyoró, 4 db műzli, 1 db csoki, 1 db banán, 1 l víz két palackban és fél liter cukrös lötyi (Fanta). Az idei Kinizsinek – amely 3 sikeres teljesítés után a 4. próbálkozásom – volt egy különleges apropója is, nevezetesen, hogy az előző két teljesítésemmel ellentétben a feleségem nem tud kivinni a rajthoz és depózni sem tud. Az utóbbi vonatkozásában Mogyorósbányán szoktunk találkozni, ahol kapok tiszta ruhát (bár szinte sosem szoktam igénybe venni) és olyan ellátmányt amire épp akkor szükségem van. Számomra a hosszútávú teljesítménytúrák nagy kihívása az, hogy hogyan frissítsek (sós, édes, savanyú), ugyanis sosem tudom megsaccolni, hogy éppen mire fogok vágyni 40, 50, 60 km után. Azonban tudtam, hogy nem is ez fog igazán hiányozni, hanem sokkal inkább az a mentális felfrissülés, amit ilyenkor oldalbordád jelenléte okozni tud. :) Mindezek után pénteken próbáltam korán lefeküdni, de az éjszakai alvás nagyon rosszul ment, így szombat hajnali 4-kor kifejezetten álmosan, de annál izgatottabban keltem. Gyors öltözködés, fürdés, borotválkozás, lábragasztás (mert idén is megadjuk a módját :) ) és már indultam is a Csobánka tér irányába.
Reggel 7-7:15-ös rajtablakom volt, amihez képest kb 1 órával korábban kiértem. Gondoltam is, hogy aludhattam volna egy fél órával többet, de így legalább volt időm hangolódni a túrára, ami szerintem legalább annyira fontos. Így elhúzódtam a Csobánka tér egy eldugott szegletébe, ahol kényelmesen megreggeliztem. 3 szendvics, egy banán és a cukros lötyi le is csúszott, s már-már azon kaptam magam, hogy de jó lenne így teli pocakkal szundikálni egyet, úgyhogy gyorsan fel is pattantam és közelebb húzódtam, az időközben egyre duzzadó tömeghez. Magam részéről egy picit hűvösnek éreztem ezt a korai órát, de úgy voltam vele, hogy menet közben majd bemelegszünk. Minden további fennakadás nélkül pontban 7-kor csippantanak és útnak is indulok. A korábbi három teljesítésemmel ellentétben Balázs most nem tart velünk, az ideit kihagyni kényszerült, így egyedül kaptatok a Kevély irányába. Az első 6 km-en, amíg a Nagy-Kevélyre felérünk kb 440 m szintemelkedés van, így ez több, mint bemelegítés. Jó tempóban érek a csúcsra így azonnal fordulva kezdem meg az ereszkedést. 5 km/h körüli a tempóm így inkább arra figyelek, hogy ne rohanjam el az elejét. Közben találkozok a papucsban teljesítő kollégával, és egy szandálos sporttárs is elviharzik mellettem. A Hosszú-hegy idén sem hazudtolta meg a nevét, ugyanis nem túl meredeken, de annál hosszabban tornyosult elénk, így a tetejére, s egyben az első ellenőrző pontra (14 km) 9 óra 42 perckor érkeztem, amivel elégedett voltam. Itt ettem egy csokit és az ereszkedés közben lecsúszott egy szendvics is. Az idő itt már igazán kellemes volt, s a fák lombkoronáin átszűrődő napsugarak olyan hangulatot teremtettek, mintha nem egy 100 km-es túrán lennénk, hanem sokkal inkább egy laza erdei sétán.
Számomra a következő pont a Trézsi kút volt, ahol vizet vételeztem, hisz a hozott – úgyis, hogy közben önkéntesek vizet osztogattak – már elfogyott. Itt volt egy meglepetés ellenőrző pont, amelyet követően szépen felkészültünk a pilisi szerpentin meghódítására. A túra ezen része számomra azért érdekes, mert egyrészt gyönyörű a kilátás. Másrészt, ha tűz a nap, akkor oda lehet olvadni az útra. Harmadrészt, pedig akárhányszor járok erre (pedig már nem egyszer másztam meg ezt a hegyet) mindig eltérő számú kanyart számolok. :) Idén azonban a Pilis kegyes volt hozzánk, és fátyolfelhőt rendelt a Napocska elé, valamint lágy hátszéllel repített minket fel a szerpentin csúcsára. Azt hiszem sosem másztam még meg ilyen könnyen ezt a csúcsot. Jókedvemet max az árnyékolta be, hogy több kispistázót láttam, amit továbbra sem tudok megérteni.
A zöld csíkon továbbhaladva szépen megkezdtük az ereszkedést a Pilis-nyereg irányába, ahol éreztem, hogy egyre jobban kezdek éhes lenni, így már nagyon vártam azt az ominózus bal kanyart, amely után egy meredekebb leejtő végében megtaláljuk a Pilis-nyereget. Oda végül 11:59-kor érkeztem, ami azt jelentette, hogy 5 óra alatt teljesítettem a táv picivel több, mint ¼-ét és a szintemelkedésből 1000 métert. Ezzel nagyon elégedett voltam, eddig minden a terv szerint haladt. Mivel alaposan meg akartam ebédelni, ezért most egy picit hosszabb, nagyjából 15 perces pihenőt engedélyeztem magamnak, amely alatt lecsúszott 2 szendvics, egy műzli és az itt vásárolt fél liter kóla. Ezt követően számomra egy picit unalmas, monoton szakasz következett, így alig vártam a Kétágú-hegy ereszkedőjét, amelynek az aljához közeledve a távolban felvillannak Kesztölc háztetői. Még a település előtt a Pálos Gyógynövénykert mellett egy helyi egyesület jóvoltából fröccsöt, szörpöt lehetett vételezni, amit én kihagytam, inkább haladni akartam, vizem meg úgyis volt. Az időjárás tökéletes, nincs meleg, felhős az ég. Néha-néha a fél szememet azért az égen tartom, mert még élénken él bennem a 2024-es Kinizsi, amikor ugyanezen a részen a szintén egészen jó idő volt, aztán estére Bányahegyre menet egy „viharbanelázóssárbancsúszkálós” túrán találtuk magunkat. Itt, egyenlőre ez a veszély nem fenyeget. (bárcsak ez lett volna a legnagyobb problémám ezen a túrán)
Kesztölcre beérve idén nem kísért kutyaugatás, ellenben a helyi lakosok „jófejsége” a korábbi évekhez hasonlóan változatlan maradt. Volt aki kis asztalkával az utcára kiülve síppal, dobbal bátorított minden előtte elhaladót (és persze frissítőt is lehetett vásárolni :) ), míg mások vizet osztogattak. Én, mint olysok mindenki más K. Tamás házánál álltam meg frissíteni és vizet pótolni, aki, mint minden évben idén is humoros installációval készült. Itt nem lehet nem megállni, és a táv 1/3-a környékén különösen jól esik egy kicsit kizökkeni a monotonitásból. Elhagyva ezt a különleges frissítőpontot egy szürke cicát látok meg egy autó alatt pihenni az út mellett, aki félig nyitott szemmel egy „hülyékvagytokmind” megvető pillantással konstatálta, hogy elhaladtunk mellette.
Ekkor elegyedtem szóba egy túratárssal – Tibivel – akivel nagyon jókat beszélgetve egy pillanat alatt letudtuk a Kesztölc és Dorog közötti poros szakaszt, és csak lövések zaja rántott vissza minket a Kinizsi valóságába. Elértük a lőteret, azaz Dorog határát, így gondolataink egyre inkább a közelgő pihenő és a Korhely Tanya nevű kocsma körül kezdtek forogni. A kocsmába 14 óra 2 perckor érkeztünk, azaz 36 km-et 7 óra alatt sikerült teljesíteni, amivel nagyon elégedett voltam, hiszen ez az jelenti, hogy 5km/h továbbra is a sebességünk. Itt telefonálok haza, hogy minden ok, eszek a saját ellátmányomból, plusz vételezek egy nagy karéj zsíroskenyeret és lecsúszik egy korsó hideg sör is. Eljött az első zoknicsere ideje, s megállapítom, hogy minden rendben, sehol még egy horzsolás sem. A szárazra törölt lábamnak a friss zokni teljes felüdülés, úgy érzem nemhogy járni, hanem repülni is tudnék benne. :) Nagyon jó a hangulat, így a tervezettnél többet maradunk, s kb 14:45 kor indulunk tovább. Az eltöltött idő különösebben nem zavar, mert 18 óra körülre terveztem Mogyorósbányára érni (a táv első felére 11 órát terveztem), azaz bő 3 órám van 16 km-re és 3 komolyabb puklira. Mondjuk az igaz, hogy ezekből egyik a Nagy-Gete.
Vízzel fel vagyok szerelkezve, amelyet itt már iso tablettával dúsítok. Dorog határában ismét bíztató fiatalokkal találkozunk, s így észre sem vesszük, hogy már el is kezdtük megmászni a Nagy-Getét. Tibivel nagyon jókat beszélgetve pillanatok alatt fent vagyunk, és 16 óra 4 perckor már a Gete tetején csippantanak. Ilyen könnyedén még soha nem hódítottam meg ezt a csúcsot, így szinte rögtön megkezdjük az ereszkedést. A Nagy-Getéről lefele jövet a meredek, sziklás ereszkedésénél mindig nagyon lassú és nagyon óvatos vagy, hiszen elég csak egy lépés…… Nos, ez jelen esetben meg is történt. Megcsúsztam, elvágódtam, aminek következtében a jobb karom a könyökömtől majdnem az alkaromon végig felhasadt, és a csuklóm is kapott belőle. Azonnal talpra pattantam, s mivel a karom külső része sérült meg így a teljes sebet nem láttam, csak éreztem. Láttam, hogy csúnyán vérzik, de valahogy különösebb fájdalmat nem éreztem (valószínű, hogy az adrenalin miatt, ugyanis utólag visszanézve az órámat ezen időszakban 190 körüli volt a pulzusom, a túrázás közbeni 115-ös átlaghoz képest). Kicsit lejjebb botorkáltam, hogy félre tudjak állni, s közbe Tibi is beért. Alaposan kimostam a sebet, fertőtlenítettem, s túratársam segítségével elláttam. Próbáltam optimista lenni, és arra gondoltam, hogy legalább a fejemet nem ütöttem be, így folytatni tudom a túrát. Ezek után mondanom sem kell, hogy mennyire óvatosan tettem meg az ereszkedés további részeit.
A Katlan többi része többnyire eseménymenetesen telt, jókat beszélgettünk és ahogy teltek a kilométerek és a percek, egyre jobban kezdtem érezni a karom és a könyököm. A Tokodi pincékhez úgy érkeztünk, hogy itt általában pihenni szoktam 1-2 percet a Kő-hegy előtt, de most ugye Dorogon elhasználtam az időtartalékom egy részét, meg már Mogyorósbányán akartam lenni, hogy újra tudjak kötözni, mert sajnos szükség volt rá. Bár a Kő-hegy nem adta könnyen magát, de egy szuszra felértünk a csúcsra, ahonnan már csak le kellett ereszkedni Mogyorósbányára. Ide 18 óra 12 perckor érkeztünk, azaz a 11 órás időkeretemből csak egy kicsit csúsztam ki, ami nagyjából a getei események következtében történő kiállásomnak volt betudható.
Mogyin a szokásos fesztiválhangulat uralkodott, ami nagyon hamar magával ragadja az embert. Ettem, ittam, zoknit cseréltem, újrakötöztem, fertőtlenítettem Tibi segítségével a karomat és leheveredtem egy kicsit a fűbe. Közben telefonáltam haza és – bár árnyaltam – elmeséltem, hogy mi történt. A fesztiválhangulat, a teli gyomor és a tiszta zokni a lábamon teljesen elfeledtette velem, hogy sajog a karom, és magától érthetődő volt, hogy tovább megyek. Pedig ekkor már azért fájt itt-ott, és a felállás után már robotos volt az első néhány méter, de 52 km-el a hátad mögött ez valahol normális. Kb fél óra pihenés után összeszedtük magunkat és elhagytuk túrám kedvenc frissítőpontját.
A következő beveendő erősség az Öreg-hegy, aminek meredek kaptatóját igencsak nehezen gyűröm le. A lefele ereszkedés már jobban megy, de egyre jobban sajog a karom, amit az öreg-hegyi erdőből kilépő kilátás és miliő feledtet. A gyengülő nap árnyékában baktatva számomra még minidig ez a túra kedvenc része. Péliföldszentkereszten csak egy technikai szünetre és vízfeltöltésre állunk meg. Innen még 9 km Pusztamarót, amiben olyan 370 m körüli szintemelkedés lehet. Ez így nem hangzik vészesnek, azonban az én kálváriám itt kezdődött. A bal térdszalagom jelezte, hogy leszek szíves inkább otthon a fotelből nézni az esti híradót. Mivel ez nem így történt, az ereszkedések innentől kezdve fájdalmasak voltak, de önmagában ez még nem jelentett problémát, ezzel számoltam. Sőt általában korábban szokott jelentkezni, de szerintem a testem most azt mondta, hogy „hülyegyerek”, kapsz egy kis haladékot mielőtt berobbantom a szalagjaidat. Tibivel beszélgetve próbálok túlleni mindezen, de érzem (és sajnos tudom is), hogy ez nem egy egyszerű holtpont. Ad hoc túratársam tartja bennem a lelelket. Összességében azonban nagyon belassultam, amivel igazán akkor szembesültem, amikor a Bika-völgyhöz értünk. Itt ugyanis fel kellett venni a fejlámpát, mert ránk sötétedett.
Ez még sohasem fordult velem elő, ugyanis általában Pusztamarót környékén szoktam felkapcsolni, ami innen kicsivel több, mint 4 km. Ez azonban borzasztó lassan telik, és a szintidőn belüli teljesítés kezd „matekszagúvá válni”. Pusztamaróton leülök egy kicsit, eszek iszok amit találok, hátha az rendbe hoz, azonban tudatában vagyok vele, hogy nincs az a csodakaja, ami a karomat rendbe rakná. Itt fordul meg először a fejemben a feladás gondolata, amelyet ekkor elhasogattam, mert egyrészt nem akartam feladni, másrészt Pusztamaróton amúgy sem tudtam volna kiszállni.
Az időre itt már nem emlékszem, de arra igen, hogy éreztem, hogy késében vagyok. Túratársam jóval jobb állapotban volt, így nem is tudtam vele az iramot tartani. A Gerecse oldalán való felkapaszkodás Bányahegy felé minidig nehezemre esik, most azonban szabályosan küzdenem kellett. A jobb kezemmel a túrabotot már használni sem tudtam, így igazi kínlódás volt a bányahegyi ellenőrzőpont elérése.
A bányahegyi hangulat szintén egy sajátos élmény ezen a túrán. Az ember ösztönösen Mogyorósbányához hasonlítaná, pedig itt, 72 km-nél és kb 2600 méternyi szintemelkedéssel a hátad mögött már mások a preferenciák. Most azonban minden kínom ellenére varázslatosnak éreztem ezt a térerőtől mentes kivilágított kis placcot, és csippantás után úgy heveredtem le egy finom bögre teával a kezembe, hogy komolyan fontolóra vettem a továbbindulást. Az időm nagyon rossz volt, ugyanis 23:45-kor csippantottak. Ilyenkor már árkon-bokron túl vagyok. Azonban a matek még ekkor is kijöhetett, hiszen 7 órám volt kevesebb, mint 28 km-re.
A túra nagy részén mind km-ben, mind szintemelkedésben már túlvoltam, és a fennmaradó távban egy igazán komoly emelkedő volt már csak. A vértestolnai műút felé az ereszkedést meg lehetne nyomni, csak nekem itt már a szalagom nem preferálja. Talán, ha Koldusszáláson csak 5 percre állok meg; talán, ha a Szent Péter-templom romjánál meg sem állok; talán ha a végén megpróbálok belefutni, akkor még összejöhet. Azon kaptam magam, hogy túl sok gondolatom kezdődik „talánnal” és a szívem az eszemmel kezdett viaskodni. A sok talán nem zavart volna, de az egyre jobban fájó karom igen. Tibi még itt is tartotta bennem a lelkem, de elfogadta döntésemet. Remélem neked sikerült időben célba érned, és ezúton is köszönöm a sok segítséged és társaságod.
Mindezek után meghoztam azt a döntést, ami soha, de soha senkinek sem kívánok, aki elindul ezen a túrán. Az eszem most azt mondta, hogy a fizikai épség fontosabb, mint a teljesítés (azt, hogy ilyen állapotban beértem volna-e, soha nem tudom meg, de ezen még sokáig fogok vívódni). Ahogy átléptünk a vasárnapba egy nagyfokú megkönnyebbüléssel kevert szégyent éreztem. Ettem viszont egy tál gulyást és a hozzám hasonlóak számára fenntartott sátorban heveredtem le. Mindez azonban nem tartott sokáig, mert egyik sorstársam segítségével sikerül kocsit szerezni (a barátnője jött érte, és engem is elvittek). Mindezért nagyon hálás vagyok, jó látni, hogy egy ilyen túrán vad idegen emberek mennyire össze tudnak zárni, ha baj van. Az extra fuvarnak köszönhetően még bőven napfelkelte előtt Pesten voltam, majd hajnali 5-re (amikor a templomrom környékén kellett volna lennem :() pedig már otthon.
Összességében kiváló időjárási körülmények között zajlott ez a túra, s így mindennek adottnak kellett volna lenni a teljesítéshez. Különösen ironikusnak tartom, hogy tökéletes időjárási körülmények között feladni kényszerültem, míg 2 évvel ezelőtt – nemcsak a Kinizsit ideértve – a számomra legrosszabb körülmények között is sikerült teljesíteni. Hazafelé már a kocsiban azon morfondíroztam, hogy milyen különös ez az egész, mert az idei feladásom oroszlánrésze a sérülésemből fakadt, amely egy, azaz egyetlenegy rossz lépésnek a következménye abból a nagyjából 116-117 000-ből amelyet átlagosan egy Kinizsi során megteszek (legalábbis az órám szerint).
Így néhány nap elteltével – bár a szégyenérzetem nem enyhül – úgy érzem, hogy racionális, bár nehezen elfogadható döntést hoztam, amire próbálok úgy tekinteni, mint egy tapasztalásra, amiből – amellett, hogy a Kinizsi életérzéshez kapcsolódik – lehet építkezni a jövőbeni sikeres teljesítések érdekében. Mert az, hogy jövőre újra elindulok, az számomra továbbra sem kérdés….. |
