Falasok(k) 50
Kora reggel van és mivel nincs jobb dolgom, szép kerülõvel jutok csak el a Moszkva térre, ebben benne foglaltatik egy késõ motorvonat, egy késõ, majd végül kihagyott villamos, de nem foglaltatik benne a bankautomata meglátogatása, így aztán évfolyamtársam, Ádám hitelez nekem egy nevezési díjat. A rajtban szolid sor, amely szépen fogy, hiszen többen is rajtoltatnak. Leadunk még néhány lemerült elemet, majd szépen útra kelünk, egy nagyon rövid ideig kettesben, majd egy csatlakozó sporttárssal kiegészülve, hármasban térünk le a piros sávra.
Beszélgetünk, kiderül, hogy Varacskos Disznóval van szerencsénk együtt túrázni (fórumon így ismerik:)), nagyjából tisztázzuk egymás kilétét. Utunk elsõ ellenõrzõpontja és az összes többi is így beszélgetve még közelebb kerül, gyors pecsételés, indulás. Az ösvény ebbõl az irányból jóval barátságosabb, mint szembõl, viszont még lejtõként sem nevezhetõ egyszerû terepnek. Lent a mûúton a forgalom szerencsére csak árnyéka önmagának, alig tíz autó halad el. Letérünk róla és felbaktatunk a Fekete-fejre. Szerintem ez a hegy (kiemelkedés, domb, akármi) csak a teljesítménytúrák kedvéért termett ide, hogy fel lehessen rá menni és le lehessen róla jönni. Ellenõrzõpont most nincs a tetején. Már készülök arra, hogy a piros jelzést fogjuk követni, de a szalagozás kihagyja a kerülõt, pontosan úgy, ahogy az itiner írja. Visszatérünk késõbb a jelzésre és némi emelkedõ után a Kecske-háton kapunk bélyegzõt és tejkaramellát Vajonmerre és párja sporttársaktól. (A túra változik, a pontõrök állandóak. :))
A következõ szakasz nagyjából állandó emelkedéssel szolgál lábainknak, de itt még frissek és fittek vagyunk, szépen menetelünk, kanyarogva a Nagy-Kopasz kilátója felé. Még a piros háromszög ösvényén észreveszem, hogy a bõ egy hónapja még erõsen ingadozó létra helyett egy kis lyukon kell átvergõdnie magát a gyalogos utazónak. Nem is tudom, melyik a jobb megoldás, ha lehet, inkább erre szavazok. A hegytetõn beérünk néhány ismerõst, illetve minket is beér néhány másik ismerõs. A kilátót most nem hagyom ki, közben VD befújja magát kullancsriasztóval, Ádám pedig örül, hazáig ellát. Lefelé néhol belekocogunk, Nagykovácsi elõtt a futómezõny jelentõs része elhúz mellettünk, ismerõs, ismeretlen is van köztük, rutinosabb útitársunk mondja kicsoda kicsoda.
Nagykovácsiban alvó kisbaba az egyik pontõr, szülei pecsételnek és kínálnak mindenféle ellátmánnyal, veszek is pár szem mazsolát. A pont helyett elõször simán a plébániához mentünk be, erõsen félreértve az ep.-t jelzõ nyilat :). Kisétálunk a faluból, megint emelkedõ következik és tart egészen a Nagy-Szénás csúcsáig. Itt még mindig elképesztõ a kilátás, sok teljesítménytúra útvonalát lehet nyomon követni. A pontõröket VD itt is ismeri, nekem is beugrik, hogy megint érvényes a pontõrök állandóságára vonatkozó tétel. Kapunk sütit is, nagyon finom, köszönöm itt is. Közben utolér az a sporttárs, akivel már mindenféle túrán találkoztam, és aki egy darab hosszú vándorbottal megy, most megelõz minket, de nem rögtön a hegy után nem tudjuk, hogy most ki megy helyes úton. Mi találunk jelzést balra lefelé, szólunk is. A turistaház emlékfala után nem sokkal önkiszolgáló ellenõrzõhely, egy kódot kell felírni.
A Hosszú-árkon végig kocogva jutunk le, jólesik a másféle mozgás, még szintben is. Az Antóina-árok viszont annál kellemetlenebb, törmelékes út, a látképet egy vélhetõen 20 kV-os távvezeték színesíti. Hosszú, kényelmetlen kaptató után megint ismerõs helyen vagyunk, most a zöld jelzést kell egy darabon követni, majd Nagykovácsi telkeit elhagyva lesétálunk az Ördöglyuk-barlanghoz. Illetve fel. Maga a barlang nem túl nagy látványosság, lévén a bejáratot egy fémlap zárja el. Kedves pontõr, ad pecsétet, majd elképesztõ sziklák felett sétálunk tovább Solymárra. Jó sokat kell jelzetlen úton gyalogolni, a szalagozásnak viszont mindig van legalább nyoma. (Néhol letéphették, mert csak csonkot láttunk.) A templom elõtt tartunk egy frissítési szünetet, palackot töltünk, mosakszunk, ilyesmi. Majd a zöld sáv jelzésen baktatunk át a Szarkavárhoz, sokáig a kényelmetlenül zajos fõút mellett.
A várat prímán felújították a lehetõségekhez képest, egyszer kijövök és szépen körbefényképezem, most csak körbenézünk, miközben a pontõr által kínált piros pöttyös típusú csokit esszük. Lefelé még kicsit elbizonytalanodunk, de kiolvassuk a helyes utat az itinerbõl, mielõtt bárkit megtévesztenénk. A közeli etetõponton sokan pihennek, esznek-isznak, bõséges a választék: zsíros és vajas kenyér, hagyma, kovászos uborka, lekváros kenyér, valamint mindenféle italok. Mi is beiktatunk egy hosszabb pihenõt, majd tovaballagunk, megtalálva a zöld + jelet. Mindenfélérõl beszélgetünk, többek között az evés fontosságáról, majd hirtelen a következõ ponton mutatják a leendõ emelkedõt. Ezt egy szóval lehet jellemezni: nehéz. Elég nehéz ahhoz, hogy mindenféle mátrai és bükki és börzsönyi emelkedõkkel lehessen egy helyen emlegetni. Viszont nem olyan vészesen hosszú és a sárgán megint ismerõs úton jutunk el a Virágos-nyeregbe.
Itt kis család quaddal próbál sárkányt eregetni, egy másik úriember ugyanezt kézzel teszi, sokkal jobb eredménnyel. Továbbmegyünk és nemsokára megkezdjük az utolsó elõtti nagy hegy megmászását. Sokkal jobban hangzik ez így, mintha azt mondanánk, hogy felugrottunk az Újlaki-hegyre :). Fent még mindig csodás a panoráma (a hegy állandósága feltételezi a kilátás minõségének állandóságát, 2. tétel), kapunk egy müzliszeletet, lecsorgunk a hegyrõl, egészen a Határ-nyeregig követve a sárgát, ahol átváltunk a prímán jelzett piros körtúra jelzésre. Ezen érjük el a túra jelképéül szolgáló, óriási Libanoni cédrust. Elképesztõ fa, kár, hogy nem tudom lefényképezni. Sebaj, kapunk egy-egy nagy almát és folytatjuk jellemzõen lefelé vezetõ utunkat. Az itt csak enyhén elhanyagolt Ördög-árkon átkelve pedig az utolsó komoly emelkedõ vár ránk, szerencsére jól elosztva.
A Hûvösvölgyi úton szép szalagokat és hasonló színû reklámot látunk, valamint jó sokat várunk, amire valaki kegyesen a fékpedálra lép és átenged az út túloldalára. A hegyen felfelé araszolva gõzmozdony jellegzetes hangja üti meg fülünket, de nem jutunk el a pálya látótávolságába. A szembejövõ, dízelgép vontatta vonatkát viszont már teljes valójában csodálhatjuk meg a turistaút átjárója elõtt. A kilátóban megnyugtatnak, hogy már valóban alig kell menni a célig, szépen kényelmesen lesétálunk.
A célban gratulálnak, nagyon szép jelvényt és oklevelet kapunk. Sok az ismerõs és az ismeretlen túrázó, beérkezik egy másik, szintén a Lemaradás tt-n megismert sporttárs, nagyon jó idõvel, már a buszmegállóban várakozunk, amikor ugyanõ felajánl egy fuvart a Déli pályaudvarig, ezúton is nagyon szépen köszönöm!
Köszönet jár a túráért a rendezõségnek, örülök, hogy vidám, jó társaságban mehettem az egész úton és természetesen gratulálok mindkét táv minden teljesítõjének! |
