Kazinczy 200 (203 km - 7400 m szinttel) sikeresen teljesítve 42 óra 15 perc alatt + hétfőn leszalagozás a Tolvaj-hegy - Kis-Milic - Nagy-Milic - Szurok-hegy - Kéked részen. Ez még 20 km kb. 1300 m szinttel.
Immár tizennégyszeres teljesítője lettem az ország leghosszabb, és az egyik legszebb teljesítménytúrájának.
Csütörtök délután utaztunk le Sátoraljaújhelyre Laczó Danival, és Botos Istvánnal. Rendesen bedugult az autópálya, de még vállalható időben értünk a Kovács-villához. A többiek máshol alszanak, én vevő vagyok egy kis társasági életre. Ilyenkor még kötetlenül megy a csevej, de belül azért hevesebben dobog mindig a szívem a másnapi megmérettetésre gondolva.
Korai kelést preferálok, bár itthon a depóscuccokat szépen összeállítottam külön szatyrokba, de újra átnézem hogy biztos minden a helyén van-e. Megyesi Balázzsal (aki eddig az összes Kazinczy 200-at teljesítette egyedüliként) gyaloglunk le a központba, majd hamarosan megjön a kisvonatunk, és a többiek is megérkeznek. Jó kedélyű utazás veszi kezdetét Széphalomig, majd itt egyesülnek a résztvevők, akik reggel jöttek, vagy a kalandparkban aludtak. Ha már itt vagyunk, az ikonikus Rákóczi sört is megkóstoljuk, nosztalgiázván az egykori Rákóczi 110 túráról közben.
Végül 9:07-kor Géza kiadja az ukázt, indulás! Többen kérdezik milyen időt tervezek. A válaszom az hogy lényegtelen, csak a hivatalos 55 óra alatt legyen meg. Jobb is ez így, mert fölösleges egy erősebb tempóval hazavágni magamat idejekorán, és folyamatosan az órát bámulni.. Ráadásul igen meleget mondtak erre a pénteki napra, így csak ésszel. Azért erősebb gyalogtempóval kezdek, és Rudabányácska településre, egy pici kocogást is megengedek magamnak. Az első nagyobb feladat a Magas-hegy kilátójához való felmenetel. Ez még csak 7 km-nél van, de patakban dől a víz rólam. Lehet még a Rákóczi sört ki kellett izzadni :) Jutalmam hosszas lejtő, ahol végig kocogok egészen a Zsólyomka-völgyig, majd utolérem Durucz Istvánt, akit nem ismerek meg, vadonatúj kackiás bajuszával :) Ő szól rám, kétszer is ránézek hogy nem kaptam-e napszúrást, de igen, ő az. 12 km-nél megérkezünk a Kovács-villába, ahol ugye csütörtökön aludtam. Szuper frissítőpont van itt, a dinnyére erőteljesen rájárok. Egyedül folytatom utamat a Nagy-nyugodóhoz fölfele, és azon jár az agyam hogy milyen jó lesz itt már lefele jönni az utolsó km-en. A kisördögöt gyorsan elhessegetem, azzal kell foglalkozni ami éppen aktuális. Kellemesen lehet ez után csapatni lefele a K-en, majd a kitelepült frissítőpont után felmászok a mindig rengeteg hangyával ellátott útra. Lőw Andrist, és fiát érem utol, picit beszélgetünk, majd tovasietek, persze továbbra is komfortzónán belül.
Elérvén a P- jelzést, majd a P3-et, igen meredek emelkedőn felkapaszkodok a Fekete-hegyi kilátóba, közben buzdítjuk egymást a már lefele jövőkkel, mert ez egy kis oda-vissza rész. A kilátóban Parai István vár, ráadásul kapok egy fél sört is, amit igen jól esik elfogyasztani most. Minden évben elpillázik a szemem Felsőregmecre, és az Északi Zöldre a kilátóból. Elfog egy érzés hogy ezek a helyek várnak engem, és ha minden jól megy egyszer meg is fogok ám érkezni. Mikóházáig kellemes lejtőn lehet időt nyerni, amit majd később jól el is lehet veszíteni mondjuk az Északi Zöld goromba emelkedőin. A településre érve frissítőpont fogad, a kólát természetesen megtöltöm a flakonomba, fontos hogy ez legyen nálam. Keményen sózom a paradicsomot, majd egy dupla májkrémes kenyérrel felfegyverkezve búcsúzok a személyzettől. Megtalálom kedvenc közkutamat is, ahol jókora mosdást csapok egy-kettőre, és felüdülvén haladok tovább a hosszú nyílt részen, ami következik. Sapka föl, napszemcsi föl! Maku Lacival beszélgetünk egy kicsit, jól esik a társasága, de én még a faluban betérek a kisboltba egy jó hideg mentes áfonyás sörre. Ez bevett szokás, a hosszú unalmas aszfalton legalább valahogy elütöm az időt vele. Laci halad a messzeségben, közben pedig Lőw Andrisék utolérnek futva. Megint egy kis dumcsi, kifaggatom a rengeteg Spartathlonjáról például. (Athén-Spárta 246 km).
Alsóregmecen, mint minden évben Éva és Egon vár a frissítőponton, na meg a mérhetetlen kedvesség, amivel mindig egy kis extra erőt adnak a folytatáshoz. A barackbefőtt is jókedvre derít, majd a Felsőregmecre vezető hosszú kitett aszfalt visz vissza a rideg valóságba. A településen most nem kapok pillantásokat a nem idén barnult lakosoktól, pedig már készültem a magyarázkodásra :) A Mátyás-hegyre vezető Ősrög (inkább ősrég, jelzés híján) tanösvényen nagyon észnél kell lennem, mert itt szoktak sokan megrogyni a hosszú kitett emelkedőn. A szalagozással nincs probléma, bár azért ennyi év után azért szerencsére zsebemben van az útvonal. Felérvén a mindössze 311 m-es tetőre, örülök hogy gond nélkül megúsztam ezt a részt, kicsit engedek is a csábításnak, és sok idő után megint kocorászok kicsit. Elérvén az Északi Zöld jelzését, ez még csak a beetetés része, kisebb emelkedők vannak mindössze előttem.
Zsírosbányára érkezek, 44 km-hez, 7 óra 20 perc alatt. Nahát, ez pöccre 6 km/h-s átlag. Egy idősebb hölgy pontőrködik egyedül. Megint a májkrémes kenyeret helyezem előtérbe, és megtöltöm szörppel flakonjaimat. Maku Lacit érem utol, aztán ismét egyedül mászok tovább a K+ kőgörgeteges, és kalandos útján. Füzérkajatán még vár egy frissítőpont, majd a jelzés egészen Füzérig vezet. 55 km-t megtettem. Füzér a túra nagy bázisa, amit háromszor is kell érinteni, és ide lehet depózni is. Ki is veszem a fejlámpámat, és az éjszakai szakaszra szánt innivalóimat. A ponton lehet választani gulyásból, és tésztából. Én előbbi mellett döntök, a gyomrom rendben van, jól esik egy laktatóbb kaja most. A ponton érem utol Harrer Tamást, és Pető Andrást, én egy kicsit hamarabb indulok tovább. A lámpára még nincs szükség, világosság honol.
A Vár-forrásnál minden évben egy kis mosdás frissít fel, majd a K4-en kocogok le egészen Pusztafaluig. Innen meglepően friss aszfaltozott út visz a híres (inkább hírhedt) Tolvaj-hegy aljáig. Itt a pontőröktől kapok egy kis nasit, majd nagy levegő, és indul a túra talán legkeményebb része. 700 m-en 250 m szintkülönbség.. Küzdök, de talán két apróbb megállással sikerül abszolválni ezt a durvaságot. A tetején természetesen leülök a határkőre, és kifújom magamat a folytatásra. Hamarosan Tamás, András, Szűcs Lajos, és Őrsi Bálint ér utol. Elengedem őket, én a felfeléken lassabb vagyok, de a lefeléken próbálok belekocogni, így a tempónk ezáltal körülbelül ugyanaz. Persze közben jókat dumcsizunk is, már amennyire a zihálás mellett ez kivitelezhető :) A legnehezebb rész a Kis-Milic kilátójáig van úgy gondolom. Itt aztán van bőven emelkedő. Felérvén pontőr személyzet fogad, és bizony van felszeletelt kolbászkarika is! Örülök hogy a gyomrom még egyben van, így párat vígan el is fogyasztok. Pöccre a Nagy-Milic 892 m-es csúcsán kell beizzítanunk fejlámpáinkat. Szerintem nagyon jól jöttünk, mindössze egyszer bírtam csak talán tovább világosságban, de akkor egészen a Szurok-hegy aljáig. Fiatalság, bolondság, rég volt :) Továbbra is öten haladunk, a többieknek megmutatom az egyik kedvenc kilátópontomat, ahonnan gyönyörű kilátás van az éjszakai fényekkel díszített Kassára. Egy goromba meredek lejtőn leóvatoskodván érkezünk meg hamarosan Andi és Tomi pontjáig, a szlovák és a magyar Z- jelzés találkozásához. Ők is régi bútordarabok itt, sok éve viszik ezt az igen kemény pontot, ráadásul 110 km-nél is fogjuk ezt a részt érinteni, és ők még akkor is itt lesznek. Innen viszonylag szolidabb rész következik, mindössze két árok az ami kizökkent a tempóból minket, de gond nélkül átkelünk idén. Hosszas menetelés után a Nagy-Hrabó utáni borzasztóan meredek lejtő visz le a "Skáros" határátkelőnél található frissítőpontig. Wow, van kockasajt, nyámi. Nem szégyellek hármat is meglovasítani. Kell is az energia, mert a lejtő után vár a következő keménykedés, a Szurok-hegy csúcsára fel. Tapasztalatból tudom hogy sose szabad várni a végét, mert amikor azt hiszed fent vagy, még beléd rúg párat, hogy kifacsarva, utolsó erődet mozgósítva érkezz fel a csúcsra. Na én ezzel pont így voltam valahogy. Thold Tibiék is emblematikus részei a túrának, mert ők pedig mindig itt pontőrködnek, ha esik, ha fúj.
Azonnal lerogyok a kempingszékre. Mentes sört kérek, a simától rosszul lennék pikk-pakk. Megpendítem Tibinek hogy ha marad a simából rejtsen el itt nekem kettőt mert hátha hétfőn is erre járok éppen szalagozni :) Ez így is történt később, nagy köszönet érte. Közben Barta Laci alszik itt a hálózsákban, nincs túl jól. Kicsit újból életre kelek, és most Bálinttal ketten megyünk tovább, Tamásék még kicsit itt megpihennek. A Kékedre vezető aszfaltutat végigkocogom, így ismét magamra maradok. Szellemfalu ez, én mondom. Az egyik részén ijesztően teljes sötétség honol, majd a másik felében már ég a közvilágítás. Ki érti ezt.. Elhagyván a csaholó ebeket a Z+ jelzésen haladok tovább, álmosító elég uncsi úton. Közben valaki piszok gyors mögöttem, Barta Laci ér utol, kicsit életre kapott, de futni már nem tud. Hamar tova is siet, pedig csak gyalogol, és az én tempómra sem lehet pedig panasz szerintem. Pányokra érkezvén ismét Parai István a pontőr. De jól esik itt leülni mindig a buszmegállóban. Azért most már 83 km bennem van, sok-sok szinttel. Lehet frissíteni, van minden finomság, élek is vele. Mire a többiek megérkeznek, én pont kész is vagyok, váltjuk egymást, egyedül Szűcs Lajos megy most előttem, ő villám gyorsan frissített itt Pányokon. Később Telkibánya előtt utolérem, majd az igen hosszú településen áthaladva dumálunk végig, ez most jó, mert nem kómázok be mint ahogy általában itt szoktam. A Palipista házba vár minket a következő igazoló és frissítőpont. Innen továbbra is Lajossal haladunk egy darabig, aztán a rémhosszú emelkedőn Hollóháza fele elengedem. Jaj de nem akar ez a rész soha véget érni. Közben elérvén a tetőt óvatos kocogással próbálok haladni, és utol is érem Lajost, de most már megy mindenki a maga tempójában. Hollóházára érve meglepődve utolérem itt Frisch Lacit, Mécs Lacit, és a 100-as távot sajnos abbahagyó Szegedi Józsit. Nem is tökölök itt sokat, hiszen Füzér már csak 4 km. Magamat is meglepve egész sokat belekocogok a sík aszfalton. Egy kisebb emelkedő van még, és közben ki is világosodik. 103 km-nél járok, 19 óra 26 perc alatt.
Most már diós tésztát kérek, az is jó laktató. A feladatot kiadom magamnak, irány tusolni, mert itt van arra is lehetőség. Van meleg víz is, így a hajnali hűs idő után szuper jól esik. Nem szégyellem eldobni itt az időt, jó darabig rabul ejt a zuhanyzó. Két kullancsot is kiszedek közben magamból. Testileg felfrissülve vágok neki a folytatásnak. Szellemileg ez annyira nem mondható el, de azért nem panaszkodok.. 1 óra pihenés után indulok tovább.
Hamar forróság keletkezik, ismét egy kemény napnak nézek elébe. Előttem Suhaj Laciék csapata halad, akik most indultak neki az innen induló 100-as távnak. A K+-en felkapaszkodok a Bodó-rétre, majd hamarosan megérkezek ismét Andi és Tomi pontjára. Innen most a szlovák Z- a követendő, majd rémesen hosszú aszfalt veszi kezdetét Szalánc település irányába. Bele-bele kocogok egész sokat, így érem utol ismét Frisch Lacit, de én egy forrásnál megállok, és hűsítő mosdást csapok amíg ő tovahalad. Innen kicsit visszaveszem a tempót, mert a szalánci várba kell felkapaszkodni igazolásért. Végül Lacival együtt érkezünk meg Szaláncra, ahol a szokásos pontőrök várnak Kontha Gabriella, és Nád Béla személyébe. Mennyei fánkkal lehet frissíteni, amihez még lekvár is dukál. Ennél jobb dolog pillanatnyilag emberrel nem történhet a bolygón úgy érzem. Laci tovább indul, majd jön Jucus és Éva, akik a 100-as távon vannak. Én még pakolom befele az energiát, de hamarosan Laci nyomába szegődök. Utol is érem, de a Kalsa település előtti emberméretű búzamezőn el is engedem, mert visszaesik a tempóm, és elkap a fáradtság. A településen egy árnyékos részre le is ülök jó 5 percre, valahogy összeszedni magamat. A talpcsontom is fájdogál, valószínű a meleg, és a sok aszfalt nem tett túl jót neki. Nem sok lelkesedéssel vágok bele a S- jelzés hosszú emelkedőjébe, ráadásul mint mindig most is el nem hordott gallyak, és fák nehezítik az amúgy sem könnyű haladást. Egy évezrednek érzem mire megérkezek az Izra-tóhoz, immár 132 km-hez. Medveczky Gyuri és családja a pontőrsereg, ez pedig garantált a jó frissítőpontra. Így is van, sült szalonnát eszek, na meg Kofolát is vételezhetek! Szerintem jó 20 perc után haladok csak tovább, de megyek, és ez a lényeg, még ha már nem is acélosan. Az útvonalat ismerem, tudom hogy következik a hét árok, ami amúgy van vagy kilenc is, csak berkekben valamiért így hívják, utána pedig a kegyelemdöfést a Lipovec, azaz a Hársas-hegy vontatott hosszú emelkedője viszi be. Igen megfontoltan mászok fölfele, és az is belefér hogy kifújjam magamat egy-két határkőre leülve közben. Végre csúcsot érve a pontőr leigazol, és jön a Köves-hegy szó szerint borzadályos köves lefeléje, ahol hasonló tempót produkálok mint az emelkedőn fölfele. Egyszer ez is véget ér, ezzel nyugtatom magamat, és így is történik, hamarosan a Fövenyes-kútnál vár a frissítőpont ami már nagyon kellett. Le is rogyok a nyugágyba, de mielőtt baljós gondolatok támadnának a fejemben, "gyorsan" tovaállok. A Bába-hegy emelkedője nem vészes, a kilátás viszont pazar. Pusztafalura érvén a kis kilátóba megint frissítés. A laikus ember azt gondolná hogy mi csak zabálni járunk ide, de közben rengeteg energia fogy a meleg, és a nehéz terep miatt is. Egy kihívás van még itt a harmadik etapon, ez pedig a Vaskapu-hegy megmászása. Ráadásul a gazda el is kerítette a jelzést, így a szalagozók a kerítés mellett tudtak csak jelölni, ami viszont borzasztóan rosszul járható, és türelemjáték keményen. Végre beérvén az erdőbe felkapaszkodok vissza az Északi Zöldbe, majd leülök egy határkőre. Nocsak, kettő kullancs ismét, de még csak másztak rajtam szerencsére. Erőt veszek a folytatáshoz, majd örömmel nyugtázom hogy a csúcsra értem ismét. Innen még 6 km ismét Füzér, de nem esik jól, már sem a sík, sem a lejtő, ámblokk úgy semmi az ég világon. A település előtt még egy pici kitérő a csodás várhoz, a bejáratánál pontőrködik az idős hölgy, aki még anno Zsírosbányán volt frissítőpont. Régebben volt olyan Kazinczy hogy egészen a vár tetejébe kellett felmenni igazolásért. Ennyi kegyelem most már járt nekünk.. Hamarosan újra Füzéren vagyok, immár harmadjára, de most már 156 km-nél járok. 16:04 perc van, a nap még ereje teljében, és a következő 10 km végig kitett. Így hát fogom magam, és ismét elvonulok tusolni. A meleg vizet most hideg váltja fel, de milyen jól esik.
Ez után továbbra is a diós tésztát favorizálom, majd a depóscuccból kiveszem ami az utolsó 48 km-re szükség lehet. Aludni nem alszok egy percet sem, ismét 1 óra pihenő után vágok bele immár az utolsó szakaszba.
A nap még perzselően éget, de én nem várok, elindulok. Füzérkomlósig végig aszfaltút visz, majd innen nagy meglepetés jön, ugyanis a Via Carpatica Vulcanica kerékpárút kerül hamarosan itt kialakításra, és az előkészületek már kő keményen zajlanak. Az eddigi susnyásban botorkálás már a múlté, a K- jelzést is elvezették kicsit hosszabban Nyíri felé, de a mi útvonalunk ugyanaz mint volt az előző években. Örülök hogy nem kell már a bozótban utat törni innentől, de belegondolván annak kevésbé, hogy valószínű jövőre itt is végig lesz aszfaltozva az út, amortizálva majd le a talpaimat. Ezen filózván ér közben utol egy 50-es távos spori, akivel Bózsváig eldumcsizunk, aztán persze ő még fitten tova is siet. Én ismét leülök a frissítőponton, most már 165 km-nél járok. Jön a végestelen hosszú aszfaltos rész Kishután át Nagyhutára. Ha sötét lenne, valószínű minden csillagot leimádkoztam volna mire Nagyhutára érkezek, de így csak a házakat figyelem, és a jókedvű grillező embereket. Nem kicsit irigykedek. Persze azért én is elérek Éva és Egon szokásos pontjára, akik mindenféle finomsággal várnak, na meg ismét van kockasajt, juhé. A mentes sörnek csak a felét bírom meginni, de hátha jól jön majd másnak a többi. Közben a semmiből megérkezik Toldi Tibi, láthatóan jó erőben van.
A pontról én indulok tovább hamarabb, de az Eszkála rét előtt utolér, hagyom is hadd menjen. Közben eljön a második éjszaka, a lámpát viszont csak a turistaháznál kell bekapcsolnom. Ez nagyon jó, innen már nagyot nem hibázhatok, jó menetidő lesz ebből szerintem, bár annyira nem foglalkoztat a dolog akkor. Megemlékezek magamban hogy tavaly a hatalmas vihar miatt itt ültem 6 órát a pontőrök kocsijában, és a vihar elmúlta után folytattam utamat tovább.
Makkoshotyka település megint egy 10 km, de az az unalmas semmi sem történős 10 km minden áldott évben. Ráadásul már a második éjszakám alvás nélkül, de még van hébe-hóba erőm belekocogni a lejtőbe. A település előtt Nacsa Szilvi hív telefonon, követi az oldalon merre járok, és mondja hogy szuperül haladok. Ez jól esik, és ismét erőt ad. Beérvén a faluba a pont a Meczner-kastélynál van. Itt megbontom energiaitalomat, mert a következő rész igen veszélyes elalvás szempontjából a monotonitása miatt. Lassan éjfél van, a településen két helyről is megy a mulatozás, én nem vagyok annyira mulatós kedvemben most. A szántóföldes rész után erdőt érvén jön a Megyer-hegyi tengerszemhez vezető emelkedő. Na ez az a rész, ami tényleg soha az életbe nem akar eljönni. Még egy emelkedő, még egy kanyar, meg még egy, meg még három, sőt van az öt is. A végefele már nem tudom kontrollálni a gondolataimat, ez nagy baj. Mérhetetlen álmosság kap el, csak megyek, de már azt sem tudom hova. Felérvén a kilátóhoz a pontőr mellé leülök a székre, és mondtam hogy 10 perc múlva keltsen fel. Csettintésre elalszok, de mégis magamtól ébredek. Kemény hogy 10 perc ilyenkor mennyit tud dobni. A meredek lefelén már nem is volt szellemileg különösebb gondom, a fizikai részénél is csak a talpam fájdogált, de az még elviselhető. Innen viszont már megint jött egy rémesen unalmas hosszú elnyújtott, de legalább nem meredek emelkedő a P-on. Szerencsére nem dőlök be a bokorba, tudom hogy egyre közelebb vagyok célomhoz, innen nem hibázhatok. Motiváltan érkezek az utolsó pontomhoz, a Rákóczi-fához, ami 197 km-nél van. Innen még jó 6,5 km a cél. Persze nem mind arany ami fénylik, vagyis nem csak úgy lecsorgunk a célba, hanem még mindenféle dimbet-dombot meg kell mászni, de most már próbálok türelmes lenni, ami a Bányi-nyereg sorompójához vezető soha véget nem érő kis ösvénynél sajnos nem sikerül, szerencsére senki sem volt a közelben remélem :) Túlesvén a bosszúságon a Nagy-nyugodó mászása volt az utolsó feladat. Benne van hogy nyugodó, tehát nyugi... Ezzel a mentalitással érek fel túrám utolsó emelkedőjén, ahonnan már tényleg csak lejt az egyszer már szemből megtett út, egészen a célig. Végül vasárnap hajnal 3:22-kor megérkezek hőn áhított célomhoz, a Kovács-villába. Páran vannak csak bent az étkezőbe, de így is jól esik végre pár szót váltani valakivel.
Ez után elvonulok aludni egy nagyot, előtte viszont megköszönöm "odafentre" hogy ismét sikeres teljesítő lehettem, ezen a nagyon nehéz, ámde meseszép meneten.
Immár hétfőt írunk, és talán már az 5. éve hogy a 200 km után még elmegyek leszalagozni a túra legnehezebb részét, vagyis a Tolvaj-hegy - Kis-Milic - Nagy-Milic - Szurok-hegy - Kéked részt. Ez még 20 km kb. 1300 m szinttel. Idén meglepő módon Jurij Tolmacsov csatlakozik hozzám, aki a vasárnap esti kis pálinkázásnál igen felelőtlen kijelentést tett. Hétfőn szembesítve ezzel, nem volt más választás, irány szalagozni velem. Evés közben jön meg az étvágy, végül nagyon tetszett neki hogy világosban láthatta azokat a részeket amit a túrán sötétben. Egy másik mazochista... Amúgy tök jó volt, felmentünk a Kis-Milici kilátóba is például. Nincs az zárva, akarat kérdése volt a feljutás ;) Leszalagozva a túrát, a végén Kékeden, Wehner Géza főszervező várt minket, aki kocsival elvitt Füzérre a Koronaőr vendégházhoz, ahol hatalmas adag ételekre vendégeltek meg a házigazdák, Gézának hála. Ő meg nekünk hálálkodott, mert ezt az ádáz részt valahogy senkinek sincs általában kedve leszalagozni még a szervezők közül sem :) |
