KINIZSI SZÁZAS 2025.05.24-25
Rájöttem, hogy csak minden második nap kellene aludnom, hogy egy igazán jót tudjak aludni. Ja, és két alvás közt mindig szükség lenne egy kb. 100 kilométeres gyalogtúra megtételére az erdőben, cirka 3000 méteres szintemelkedéssel.
Hideg reggelen a békásmegyeri Spar előtti nyirkos, pudvás padra terített reklámújságokon ülve früstökölök. Három kakaós tekercs egyikét <<Vigyázzon, a termék kisebb lett!>> eszegetem és egy dobozos kakaót kortyolgatok. Piroska már itt beszélget a túratársakkal, pár perc múlva Zoli is érkezik. Janinak a célban dukál majd a tizedik teljesítéséért járó X-es póló, érthető, hogy egy kicsit jobban izgul az ilyenkor szokásosnál.
Feláll az indító rendszer és mi is felállunk. Csipogtatás és bélyegeztetés után megindulunk a tatai cél felé. Girbegurba utunk során mindenféle dombokra, hegyekre kaptatunk fel és ereszkedünk le azokról. Ez egy ilyen műfaj.
Úgy érzem a tavalyihoz képest most könnyebben érem el az utazósebességemet. Nem vagyunk még a Kevélyek felé emelkedő, szétmosott, köves útnál, amikor többféle hangmagasságban a ”negyven, negyven” ujjongó kiáltásokat hallom. Szabó Elemérrel kezelünk, akinek ez lesz a negyvenedik (!) Kinizsi Százas teljesítése. Hamar távolodik tőlünk, de úgy tűnik, mintha csak a körúton sétálna.
Keresztezzük a Budakalászi utat, majd a szanaszét erodált, köves emelkedőn nyomulunk tovább. Folyamatosan jobbra, balra kell lavírozni rajta a járhatóbb felületért.
Már nem fázik senki, a botra fagyó kezem is átmelegedett. Igen, ilyen szokatlanul hideg van, de nem baj, sokkal alkalmasabb túrázásra ez a hőmérséklet, mint a tökrohasztó meleg.
A Nagy-Kevély felé kaptatva többen előznek, de egyenletes tempóban, megállás nélkül emelkedünk az első csúcsunk felé. A félúton álló esőházban sokan falatoznak, öblítenek. Sziklákon lépdelve felérünk a panoráma pontra, ahol jó néhányan fényképeznek. Ezek megint meg fognak előzni a tetőig vezető rövid úton, vagy a Kevély-nyeregbe vezető nyaktörő sziklás lejtőn.
A túra hetében izgatottan figyeltem az időjárási előrejelzéseket. Szombatra és vasárnapra nem jósoltak esőt, de hét közben meglehetős mennyiségű csapadék hullott, amiből – többekkel egyetértve – arra következtettem, hogy nagy sár lesz az útvonalon.
Azt gondoltam, hogy ha olyan lesz a talaj, mint 2024-ben a második félidőben, az ”katasztrofális” lesz.
A sáros vízióból „csak” az vált valósággá, hogy a Kevély-nyeregből lefelé vezető út agyagos kulimásszá változott. Na, itt első az óvatosság és második is az óvatosság; fölöttébb kellemetlen lenne pofára-, vagy hanyatt esni, meghemperegni a sárban.
Van, aki nem így gondolta; lejutás után többen sártérképpel a nadrágjuk ülepén közlekednek tovább.
Az első említésre méltó mutatvány után ideálisnak mondható időjárási- és talajviszonyok ígérkeznek. A megszokottal ellentétben nem fő az agyvizünk, nem vakít a Nap. Sapka és napszemüveg súlyban, így megyünk a kitett, murvás úton a Csobánka-Pilisvörösvár műút felé. Még nagyon a túra elején vagyunk, de a kereszteződés után több depózó autó vár a hozzájuk tartozó túrázókra. Nem sokkal később a Hosszú-hegy gerincét tesszük fókuszba. Percekre elő-előbukkan a Nap. Már évek óta nem odafent székel a pontőrség, hanem a szép kilátóponttól lejjebb kell ereszkedni hozzá. Hátam mögül megszólít egy figyelmes túratárs, hogy a hátizsákom oldalhálójából nagyon kiáll a pezsgőtablettás fiola. Megköszönöm a figyelmeztetést, elrendezem a dolgokat és tovább ereszkedek.
Flottul megy a csippantás és a bélyegzés a ponton. Nem sokára a Szántói-nyeregnél rendezők irányításával keresztezzük a Pilisszentkereszt-Pilisszántó műutat. Olyan 600 méterrel később, a Magashegyi-nyeregben Piroska félreáll, amíg mi Zolival modellt állunk Rakk Gyula fotókat készítő rendezőnek.
Üdvös, hogy a Pilis-szerpentinen való kígyózás előtt az útvonal érinti a Trézsi-kutat, mert nem kell sok vizet cipelni. Zoli és Piroska tovább mennek, de én kivárom, míg az előttem sorban állók szűk szájú flakonjaikba próbálják becélozni a forrás vízét, majd én is vételezek egy túrapohárnyit amibe Iso Sport pezsgőtablettát dobok. A hűs pezsgőt menet közben kortyolgatom. Nem valami kényelmes.
Még két kanyar, és elérek a szerpentin kezdetét jelző sorompóhoz. A legtöbben átbújnak alatta, én inkább kikerülöm; nem megy a limbózás.
Felhős az égbolt, jó tempóban jutok egyre feljebb. Ezen a tájon a legszebb a panoráma, de erre most ügyet sem vetek, a lábam előtti sziklás útra szegezem a tekintetemet. Felfelé menetben mindig kevesebb hajtűkanyarra számítok, most is eggyel, kettővel több van a kelleténél. Út közben Átol Csaba hangját hallom a hátam mögül, hagyományosan kb. itt szokott utolérni és elhúzni.
Felérve az Orosdy-rétre, majd a rét utáni Pilis-oldal erdei útjára egy nyugis buborékba kerülök. Jó darabon nincs ”jobbról jövök, balról jövök” és amúgy sem olyan keskeny itt a jól járható ösvény, hogy ne férne el egymás mellett két túrázó. Váratlanul rövidebb, hosszabb sáros szakaszok következnek. Nem mély a sár, de az a fokozottan csúszós fajta. Jól jönnek a túrabotok és a megfelelően terepes talpú futóművek. Ezen akadályoztatás ellenére kellemes az út a Pilis-nyeregbe lekanyarodó balosig, de már nagyon hosszúnak érzékelem, és különben is kezdek éhes lenni.
Mint mindennek, ennek a szakasznak is van vége, látom, hogy előttem az emberek élesen balra kanyarodnak, megkezdődik az ereszkedés második ellenőrzőpontunkra a Pilis-nyeregbe. Ez a művelet szárazabb talaj mellett sem egyszerű a mélyútba hullott ágak, törmelékek és kövek miatt, most a botlató tárgyak mellett még a megcsúszást is igyekszem elkerülni. Leérve a „táborhelyre” adminisztráció után keresek egy üres helyet az erdei bútorcsoportoknál, ami az itt összegyűlt túrázók miatt nem is olyan egyszerű.
Dél van, ami azt jelenti, hogy érkezésem menetrend szerint, éppen ebédidőben történt. Kipakolom a kirántott-húsból és zöldséges rizsből álló elemózsiám. Éppen hozzálátnék, amikor Zolit látom érkezni. (Valahol elmentem mellettük.) Van még hely az asztalnál, integetek neki. Kérdésemre elmondja, hogy Piroska meg sem állt itt, mert ő Mogyorósbányán szokott pihenni egy leves elfogyasztása mellett. Mi sem húzzuk az időt, evés és sópótlás után megindulunk a kifüggesztett 99000 lépés tábla irányába. Ez megint nem egy szívatós szakasz lesz, van ideje lerázódni az elfogyasztott kajának.
A Kétágú-hegy gerincének végén hosszan, néha pár lépés erejéig belekocogva ereszkedünk. Meglepetésemre a Pálos Gyógynövénykert előtti placcra ismét kitelepültek a kedves kesztölci levendulások, hogy frissítéssel segítsék a mezőnyt. A szörp már elfogyott, sima szódavizet pedig mégsem ihatok, ezért köszönettel elfogadok egy lájtos, hangulatjavító levendulafröccsöt.
Dombra fel! Vidáman, de piszkosul: Idesanyám is vót nééékem... Átmászunk a Cseresznyés-hát dombján, ami után Kesztölc utcáin találjuk magunkat. Az Esztergomi utcában kiirtották a nyomós kutat, de egy helybéli lakos, aki maga is több Kinizsin vett részt, üdítővel és ásványvízzel várja az érkezőket. Nem vagyunk hőségtől elcsigázottak, ezért csak köszönünk neki elhaladtunkban. Piroska beszélgetett vele és most csatlakozik hozzánk.
A Dorogra átvezető, homokos talajú, Nyáras nevű akácos ösvénye nem porzik az előző napi esőzéseknek köszönhetően. Gyalogló vonat alakul ki a keskeny csapáson. A kutyaiskola néptelen, a lőtérről is csak egyetlen árva dörrenés hallatszik.
Sajnos a megszokott bótunkból már tavaly kínai vegyeskereskedés lett, ezért Zolival a Hiper XL-be megyünk be kóláért. Egy 1,75-ös Coca Colát és egy Zabrudit veszek. Egy ezresből csak két rézpénzt kapok vissza…
A bolt előtt a kiürült flakonjaimat kólával töltöm fel. Az eredeti palackban megmaradt kólát a Mária utcán baktatva szopogatom el, majd a kiürült 50 Ft-os flakont letéve egy kirakat párkányára a helybéli turkológusokra hagyományozom.
Járdaszigeten és a túlparti növénygruppokon szökellve átkelünk a Bécsi úton, és mivel nem kell sapkát vizezni a temetőben, a hivatalos útvonalon a Mátyás király utcán hagyjuk el Dorog centrumát és közelítünk a ”rettegett” Gete lábához.
Sokat segít, hogy nincs az a nagy meleg. Nem azt mondom, hogy felfutunk, de egyenletesen, különösebb gyötrődés nélkül emelkedünk. Úgy 100 méter távolságra a Nagy-Gete tetejétől megkérdezi egy hölgy, hogy milyen messze van még az ellenőrzőpont.
– Kb. még fél óra – válaszolom faarccal.
Ezt még a feltehetően elsőbálozó sportlédi sem hiszi el, és a már megszelídült emelkedőn rákapcsolva elsiet.
Odafent a csippantás és bélyegeztetés után nem kell az árnyékba vonulnunk; a fűben ücsörgő túrázók közt megállva is meg tudunk inni néhány korty kólát.
[[Túra után páran kommentelték, hogy kullancsot szedtek össze. Hmm! Az erdőben fűben ülni, pláne rövidnadrágban… Aha.]]
Le kell ereszkednünk a Getéről a meredek oldalon. Ez majdnem olyan fárasztó, mint a feljövetel, de sokkal veszélyesebb. Egy óvatosan haladó csoport mögé tudunk besorolni, aminek örülök. Kialakultak a meredekebb sziklás részeket elkerülő ösvények, ezeket használjuk. Úgy látszik már elhúztak azok, akik itt is rohannak lefelé. Nagy megkönnyebbülés épségben leérni. Odalent elég két mély levegővétel és egy gyorsabb csoport elengedése pihenés gyanánt.
Következik a löszfal megmászása. Könnyítés, hogy az elmúlt napok esőzései a púderszerű löszt némileg megkötötték, emiatt nem kell visszacsúszó lépésekkel előrehaladni, de azért örülök amikor az erősen emelkedő, sűrűn bokros ösvényről felérek a traktornyom-mintás Katlanba. Zolit a vadlesnél érem utol amint fényképezi az emléktáblát, amely a tavalyelőtti téli Szuperkatlan túrán meghalt túratársnak állít emléket.
A Hegyes-kő felé tartunk két szántóföld között kitaposott úton. Ott is lesz egy ellenőrzőpontunk. Úgy megyünk le a Katlanból, hogy először fölfelé kell menni. Innen fentről el szoktam nézni az Esztergomi Bazilika felé, hogy megfigyeljem, mekkora és milyen színű felhők gyülekeznek a Duna felett, de ezúttal teljesen megfeledkeztem erről. Amikor már látni odalent a Tokod felé tartó és onnan jövő mákszemnyi autókat, akkor hosszas ereszkedés veszi kezdetét. Tavaly óta valami jótét lélek nyesett az ösvény menti ruhaleszedő növényzetből, mert most akadálytalanul lehet lefelé kocogni. Nem szeretek szilárd burkolaton túrázni, de leérve a Tokodi műútra jó érzés egyenletes felületen megtenni azt a 300 métert a buszmegállóig. Hohó! Nem akarunk buszra szállni, hanem csak a népi hagyománynak megfelelően beülünk a megálló bódéjába frissíteni. Most nem érzem szükségét, hogy be kéne tolnom egy Magna Shotot, csak iszunk néhány korty kólát és már indulunk is tovább a Tokodi Pincék felé. Egy túratárs őrködik tovább a bódéban.
A pincék felé vezető rövid enyhe emelkedőn egy kisebb markolóval (!) vontatnak egy összetört autót.
– Lesz még ebből valaha autó – teszi fel a félig-meddig költői kérdést Zoli.
– Azt nem tudom, de nem hiányzott ez a penetráns gázolajszag, amit a markoló erőlködés közben ereget.
Amikor a pincék közötti szaletlihoz érünk felelevenítem, hogy milyen jó is volt a régi szép időkben, amikor a derék tokodiak zsíros kenyérrel, csemege uborkával és Túró Rudival fogadták a Kinizsi Százas résztvevőit. Ha belegondolunk, mai árakon túrázónként akár csak egyetlen normál méretű Túró Rudi is csődbe vinné a szponzoráló önkormányzatot.
Nosztalgia után megkezdjük az emelkedést a Mogyorósi Kősziklához. Amikor elérjük a cipőnyom széles, vályús ösvényt Zoli eltűnik a látóteremből. Én se csak araszolok, sőt most meg se kell állnom pihenni az árnyékban. (A felhők miatt nincs is árnyék.) Odafönt nem megyek ki a sziklára panorámázni, hanem kihasználva a sötét energia galaktikus gyorsító hatását lefelé kezdem szaporázni lépteimet néhol belekocogva a Mogyorósbánya felé vezető erdei úton.
Amikor leérek a temető szintjére, látom, hogy Zoli éppen vizet vételez majd a padok felé tart. Belépek a temetőbe és megkérdezem, hogy rendesen meglocsolta-e a virágokat. Igenlő válasza után én is engedek egy nagy pohár vizet és Iso Sport pezsgőtablettát pottyantok bele. A kerítés előtt elhaladó túrázók látják, hogy a padon ülve iszogatunk, némelyik be is jön érdeklődve, hogy hol van a vízcsap. Egy decens úr is bejön. Üdvözöl minket és amíg vár valakire, beszélgetést kezdeményez. Megkérdezi, hogy milyen távot tervezünk teljesíteni. (?!?!?!) Itt csak egy táv van, a százas, és nem tágítunk, amíg végig nem jártuk - válaszolom.
A hátizsákomban kotorászok az itt fogyasztásra szánt, jól bevált paraszt-csipszemért, vagyis az otthon megsózott apró szemű töpörtyűért. Csodálkozom, amikor a vékony dzsekimhez érek, ami fölöttébb nedves, pedig még akkor pakoltam el, mielőtt még beleizzadtam volna. Mi a radai rosseb? Rájövök, hogy Dorogon túltöltöttem az egyik flakont, és a rázkódástól felszabaduló szén-dioxid egy menettel lazábbra pattintotta a kupakot és a kóla egy része belülről eláztatta a hátiban levő dolgokat. Azt a leborult...!!! Hogy másfél deci kóla micsoda pusztítást tud véghez vinni…?! Mentő ötletként a derekamra kötöm a dzsekit, hátha valamennyire szikkad az éjszaka leszálltáig.
A havária részleges elhárítása után végre enni kezdek. Piroska halad el a kerítés előtt és jó étvágyat kíván.
Restaurálás után lemegyünk a néhány tíz méterre levő Mogyorósbánya citybe. Fesztiválhangulat van: „A zene szólt /
S nekem azt mondták, ez a Rock and rououoll...”
A sörpados asztaloknál levest kanalaznak, az árok szélén túrázókat masszíroznak. Rakk Gyula megállít minket egy pillanatfelvétel erejéig. Ellenőriztetés után Zoli leül egy kicsit a levesező Piroska asztalához, én nem maradok egy percre sem. Hátat fordítok a majálisnak és megindulok az aszfaltos utcán fölfelé. Sok az autó, lelépek a murvás padkára, de az egyik még így is 10 centire húz el mellettem. – A ku… …..!
Felérek a szintbeli, ligetes, lombsátras szakaszra, ahol mindig sármedencék szoktak lenni. Meglepetésemre most csak foltokban vannak kis tócsák. Rákanyarodok az Öreg-kőre vezető ösvényre. Valami basztatja a bal lúdtalpamat. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg belekerült-e valami a cipőmbe, vagy csak szúró érzésem támadt. Nem baj, majd fent a pihenőbútoroknál megnézem. Erősen durvul az emelkedő. Pihenésképpen beállok egy lassabb túratárs mögé, és csak akkor előzöm meg, amikor kezd a vízszintes felé hajlani az út. Ahogy elhatároztam, leülök egy padra és megnézem, hogy van-e valami a cipőmben. Egy szemmel alig látható kis bizbaszt borítok ki belőle, talán nem is ez okozta a diszkomfort érzést. Már húzom felfelé a cipőmet, amikor felbukkan Zoli.
Együtt megyünk tovább. Innen csak meredeken lejt az út egészen a nagy, bekerített birtokig. Előbukkan a lenyugodni készülő Nap és varázslatos fényekkel emeli ki a táj szépségét. Távoli hegyek alkotják a hullámzó horizontot.
Egy kék sáv turistajelzés a kerítés egyik oszlopára van felfestve. Nyomán egy vadcsapást követünk, ami pár méter múlva tüskés dzsindzsába vész. Visszafordulunk, de már egy minket követő társaságba botlunk. Schuldigung! Hátra arc! Pár tíz-méter után leszaladunk a szent-kúthoz; Péliföldszentkeresztre érkeztünk. A forrásnál csak egy ember frissít, hamar meg tudom tölteni a poharamat és a vízben ismét egy Iso Sport pezsgőtablettát oldok fel.
A templom mellett elhaladva, a hivatalos úton megyünk le az idősek otthona elé és a műúton folytatjuk Bajót irányába. Pár éve a kék turistajelzést a műútról bevezették az erdő szélébe. Akkor egyszer arra mentem, de sitthalmokat és csonkokat kellett kerülgetni, ezért azóta inkább maradok a „régi kéken”. Az útról feltekintünk az Öreg-kő különálló tömbjére aztán nemsokára balra elhagyjuk a műutat. A most már igen laposan sütő Nap gigantikus reflektorként túltelített színeket szór a szántóföld növényzetére.
Két emelkedővel - egy hosszabbal és egy rövidebbel - csűrünk fel a Kökényesre, majd szaladunk le a Bika-völgybe. Sajnos a Multinavigátornak idén sem érte meg promóciós frissítőpontot felállítani a Bika-völgyi földes parkolóban, így sóskeksz-csipegetés és málnaszörpivás nélkül maradunk. HotDogMan standja körül kalóriát pótolnak néhányan.
Megállás nélkül kanyarodunk a jobbos emelkedőre, ami egy távvezeték alá visz. A vezeték alatti úton irdatlan hosszan megyünk, hol emelkedve, hol rövid lejtőn. Sötét árnyat vető lugas takarta combosabb emelkedő után búcsúzunk el a magasban feszülő acélsodronyoktól.
Alkonyodik. Félreállunk, hogy előkészítsük fejlámpáinkat. Még kitartunk a szürkületben, de a Domoszló-völgyi hajtű után, amikor sűrűbb erdőrészleten megyünk keresztül, már be kell kapcsolni a világítást. A tempós baktatás eredményeképpen megérkezünk Pusztamarótra. Tele van autókkal és sátrakkal a füves placc. Na, ezeknek sem lesz melegük éjjel a sátrakban!
Egy padnál gyors szerelvényigazítást és frissítést végzünk. A derekamra kötött kóla-pácolta dzsekim valószínűleg egy kicsit száradt útközben, de akármilyen állapotban is van, fel kell vennem, mert a sötétséggel együtt már a hideg is ráborult a vidékre, és csak még hidegebb lesz.
A rét elhagyásához keresni kell egy sávot a széles úton, amit nem gyúrtak sárrá az autók. Hamarosan köves út váltja fel a sár-rodeópályát. Lassan elérkezünk a Vízválasztóhoz, és felmegyünk a Kis-Gerecse-oldalba. Most hosszabbnak tűnik a köves ösvény emelkedője, pedig tavaly még eső is áztatta a talajt és tette csúszóssá a sziklalépcsőket. A kövek után susnyás szorításában, néhol hétrét görnyedve, megyünk fel a Gerecse üdülő telke elé. Tiszta öröm, hogy nem voltak vizesek az ösvényre tolakodó bokrok. Arra számítottam, hogy az üdülőt követő quad- és traktor-szántotta úton sárban kell majd bukdácsolni, de kellemes meglepetés, hogy kikerülhetetlen sármedencével nem találkozunk. Minden esetre ez már nem az a régi, bealvásra alkalmas sétány.
Elnyújtott hullámokon jutunk el a balos letérőig ami átköt a Bánya-hegyi erdészházhoz vezető útra. A Gerecse-tetőről balról lejövő, majd utunkat jobbra elhagyó kék háromszög jelzés utáni szakaszon gyakran tekintek fel a fénykörömről, mert már alig várom, hogy meglássam az ellenőrzőpont rétjének a kivilágítását, de odébb van az még.
A Bánya-hegyi ellenőrzőponton a sokadalomban többen a nedves fűre terített ponyvákon pihengetnek; láttukra végigfut a hátamon a hideg. Mindenek előtt a lajt-kocsihoz megyek és töltök egy nagy pohár vizet. Hideg, de gyorsan legurítom majd a csippantó, pecsételő lányokhoz megyek. Csak az ellenőrzés után kérek ki egy pohár teát, amivel egy sótablettát kísérek le. Hátra nézek és látom, hogy Zoli is leült. Jelzem neki, hogy én máris indulok tovább. Nem pihenhetett túl sokáig, mert hamar utolér.
Társaságban hamarabb fogynak a kilométerek. A Gerecse 50 fehér pötty jelzése szegődik hozzánk. Lassan eljutunk a négyszögletes szántóhoz, amelyet parlagon hagytak, de így sem érdemes a hepehupás, gazos földön átlóban átvágni; a kerítés mentén, szépen derékszögben kerüljük. Egy rövid, köves talajú fás–bokros részleten keresztül, ahol régen rozoga létrán kellett átmászni, szélesebb földútra jutunk ki. Nemsokára lelátni már a Vértestolnai-műútra, ahova némi kanyargás után mi is lejutunk. A műút burkolatán lépkedve a nyakamba emelt botokkal próbálom egyengetni a gerincemet. Az erdei letérő előtt a szokásosnál kevesebb depós autó parkol.
Balra kanyarodunk, majd a sorompó után még egyszer balra. Itt szokott lenni a legnagyobb sár, de most szinte száraz az út. (!?!) Hosszú, monotóniatűrést igénylő szakasz következik, ami még nappal sem ingergazdag. Örvendetes, amikor meglátjuk a Tarján felől felkötő kék kereszt turistajelzést. Nemsokára átkelünk a Tarjáni-malompatak rászáradt sárral borított, alig észrevehető hídján. Kitartás! Nem sokára örülünk, Vincent.
Egy kanyar, két kanyar / fényt láthatunk egyhamar. (Kisangyalom.)
Koldusszálláson ellenőrzés után zöldséglevest, vagy teát kérhetünk a poharunkba a Tengerszem jóvoltából. Természetesen levest kérünk, amibe gazdagon van leveszöldség. A dzsungel-benőtte pados asztalnál fogyasztjuk el a táplálékot. Nem volt itt senki, de a növényzeten átszűrődő lámpafényeinkre bejönnek túrázók, mint gyertyafényre az éjjeli lepkék. Amikor továbbmennénk, kezében egy pohár levessel megjelenik Piroska. Jól elidőzött Mogyorósbányán. Muszáj továbbmenni, mert megfagyunk. Van, aki azt mondja, hogy 2 fok van, van aki hármat mér. Akármelyik adat igaz, ez nem egy május végi klíma. A többiek vonakodva hiszik el, hogy februárban a Kitörés 60-on nem volt ilyen hideg. Lassan megindulunk a sárga jelzésen az emelkedős hajtűkanyar felé. Piroska leveses pohárral a kezében egyensúlyoz. Egy darabig még borzongok, de ahogy durvul az emelkedő visszanyerem üzemi hőmérsékletemet.
A Kis-réten röviden viszonylag szintben haladunk, de aztán megint emelkedő következik. Néhány éve egy túratárs hívta fel rá a figyelmemet, hogy a szintábra szerint bizony olyan magaslatokba kell emelkedni az Öreg Kovács aljáig, mint a Nagy-Gete teteje. Azért nem nyilvánvaló ez a tény, mert hosszan elnyújtva jutunk fel ebbe a magasságba. Minden esetre, ami sok, az sok.
– Mikor jön már az a nyomorult tükrözött S kanyar? Onnan legalább már lejt ez a guruló köves, talpgyötrő út.
- Mi a büdös bánat? Ezt nem hiszem el! Alig világít már a fejlámpám, ami alapból lehetetlen, mert eddig még egy Isziniket is kibírt a két 18650-es akkumulátor, méghozzá úgy, hogy 25% kakaó marad bennük. Leszűkítem a fókuszt, hogy legalább egy 40 centis szpotot világítson meg haloványan. Eltávolodok a többiektől, hogy lássam, meddig boldogulok vele ilyen üzemmódban. Hát, éppen hogy valamicske, na! Jól van, már itt az éles kanyar; látni a másik ágon a túrázók lámpáinak fényét (már akinek világít). Elkínlódok ilyen halódó világítás mellett az utolsó ellenőrzőpontig XIII. században épült Kovácsi- / Puszta- / Szent Péter-körtemplom romjáig. Ellenőriztetés után leülök a pontőr Sistergő asztalához, amíg előszedem a tartalék lámpámat, ami mondjuk csak két-háromszor olyan vastag, mint egy golyóstoll, de arra kiválóan alkalmas, hogy a szolgálatát felmondani készülő fejlámpám pántjára biggyesztve tegye meg velem a még hátralevő út sötét részét.
Ugyan pirkad már, de az erdőben még sötét van a lámpa nélküli botorkáláshoz.
Stációk mentén nemsokára a Keresztúti-szurdok penge szélességű ösvényéhez érkezünk, aztán ha sikerült nem beleesni a szurdokba, még jön egy sziklákkal sűrűn kidekorált szakasz is. A legalul álló, I. stációnál valaki megjegyzi, hogy ez nem egy kifejezetten öregasszonyoknak kialakított kálvária. A mi megváltásunk csak az örökmécseses kegyhelyet követő 5 méteres emelkedő után következik. Kijutunk a Baji-szőlősökhöz.
Villany leó. Innen már „csak” lefelé vezet utunk, végig szilárd burkolaton. Először igen meredeken, aztán már csak simán meredeken. Innen már látszik hogy nincs messze a Hülye Járások Minisztériuma. Amikor ellaposodik és kiegyenesedik az út, kissé huzatos lesz a környék, de már látjuk a baji Assisi Szent Ferenc templom tornyát, ami jelentős objektum a távolság megsaccolása szempontjából. Befordulva a templom utcájába az úttesten megyünk, mert járdán van négy lépcsőfok. A templom közeli nyomós kútnál normál esetben kezet és arcot szoktam mosni, de most a rohadt hidegre való tekintettel ezt elengedem. Következik a hosszú Petőfi Sándor utca. Fájdalmas a szilárd burkolat, de innen már visz a fló. Az utca enyhe elhajlása után látni kéne a vasúti átkelő villogó fehér lámpáját, de fák lombja takarja és csak a Tóvároskert megállóhoz közelebb kerülve lehet észrevenni a biztató villogást. A megálló lépcsőin ülve néhány gyorsabb lábú túrázó várakozik a Déli felé menő vonatra.
Innen (sokakkal ellentétben) az előírt utcákon közelítünk a cél felé: Diófa utca; Szegfű utca; átlóban a fenyvesen; Deák Ferenc utca; Vértesszőlősi út, végül Fáklya utca, Alapítványi tábor. A finisben Piroskával és Zolival lépjük át a tatai tábor kapuját, és a célhelyiség felé tartva úgy csinálunk, mintha még tudnánk ruganyos léptekkel járni. A dupla rétegű túrazokninak és a lanolinos kenésnek köszönhetően nincs vízhólyagom, csak a sarkaim fájnak ahol az Achilles-ín kötődik a sarokcsonthoz, de ezt hosszú túrákon már rég megszoktam.
Piroska nem szereti elmondani, hogy hány sikeres teljesítése van, de annyit elárulok, hogy annyi gombócot egyikünk sem bírna megenni egy ültő helyében. Zolinak még sokat kell küzdenie az X-es pólóért, de lesz rá ideje bőven.
Nekem a mostanival együtt 16-ból 16 hivatalos teljesítésem van zsebben, plusz 1 Covid alatti nem hivatalos.
Gratulálok minden túratársnak, aki 2025. május 24-én és 25-én a terepen küzdött önmaga legyőzéséért. Még azoknak a panaszkodva dicsekvőknek is gratulálok, akik beszámolóikban a fájdalmaikat, a rossz formaidőzítésüket és/vagy a sérüléseiket okolják azért, hogy ”csak” 8 órát tudtak bennhagyni a szintidőből...
Ottorino
|
