DBK 40
Otthonról indulva apám megjegyzi – nem aggódva, csak tényként –, hogy egész nap esni fog. Talán nem, de valójában mindegy, válaszolom. Erre ő: gondoltam.
Hadd essen, és tulajdonképpen örülök is neki. Egy szatyor váltócuccot hagyok a rajtban, és már indulok is a szalagok nyomán. Sildes sapka, egy réteg. Itiner irattartóban, de nem sokat ér (mármint a tartó), ha ki kell venni (az itinert). Márpedig 750 m után máris ellenőrző ponthoz érek, még ha feltételes is. Hat pecsételés, hat matrica, Törökmezőn már nem kínlódom az itinerrel, a karomra kérem a pecsétet. A matricákat meg letépem, úgy rakom be a bugyiba (apropó, a feltételes pontok matricáit szerintem fordítva nyomtatták, de mindegy, mert így is, úgy is eláztak; Dobozi-oromnál a tasakból egy deci vizet öntök ki). Nagyon élvezem az utat, főleg a keskeny ösvényeket, Ernőhöz pedig ilyen visz le. Egyrészt a sár puhább, bátrabban lehet szaladni, legfeljebb elcsúszom, bár nem mindegy, hova. Másrészt persze próbálok talpon maradni, ami nem is olyan könnyű, szóval van kihívás. A kilátóban megdicsérnek, milyen jó állapotban van az itinerem, na, igen, de még háromszor ennyi van hátra. Két km múlva újra pecsételés, de legalább rétes is jár hozzá. (11 km: 3 pecsét, 2 matrica, közben azon elmélkedem, hogy esős időben milyen alternatív ellenőrzési módokat lehetne bevetni, de a papír alapú itiner szűk keresztmetszetnek bizonyul.) Hiába voltam többször is a túrán, öt év elegendő idő hozzá, hogy az útvonal és a 20 jelzés ne maradjon meg, és hiába néztem át az útvonalat, nem tudtam maradéktalanul megjegyezni. Viszont a térkép(vázlat) elővétele nélkül is gond nélkül haladhattam, mert gondos kezek a jelzésváltásokat kitáblázták. Egy aprócska tévesztés mégis adódott a Rózsakunyhónál. A szalagozásra mutatva kérdezem, hogy arra kell-e tovább menni, az igenlő válasz nyomán el is indulok kezemben egy zsíros kenyérrel, rajta két uborkával, só nem volt (dehogynem: Só-hegy), de végül is folyamatos égi frissítés mellett annyira nem is volt lényeges. Szemből viszont leterelnek, hogy ez a 30-asok útja, a 40-eseknek eggyel lejjebb kell menniük. Köszönöm! A 20 méteres szakaszon sikerül összeszedni egy esést, rálépek a vizes fatörzsre és azon nyomban hanyatt vágom magam, de a zsíros kenyérnek nem lesz baja, a másik kezemben az itinert szorongatom, az se kerül rosszabb állapotba. Én meg puhára estem. Ha már a Só-hegyet szóba hoztam, a matrica begyűjtése a kerítésről szintén nem volt egyszerű feladat, legalábbis a csúszásnyomok erre utaltak, magam is hozzájárultam a kollekcióhoz. És előtte a Z3 lefelé? Ott magamra kellett kiabálni, hogy álljak már meg. „Veszélyhelyzet volt, mondom, legalább magamat lelassítom, és a lábam elé lőttem a földbe.” Még a Gál-hegyről lefelé volt hasonló érzésem, csak ott nem volt idő kiabálni sem. Apropó, végig a Gál-hegy előtti sártenger járt a fejemben, mígnem rájöttem, hogy a Kelemen-hegy felőli megközelítéssel azt a részt nem is érinti a túra. Kismaroson Oszi nézi a felsőmet, nedves. Ilyen időben a Száraz fák is nedvesek. Egy autó beterít, nem mondom, hogy jól esik, de nem veszem zokon, a helyzeten nem változtat. A kivasalt szalamandráért nagyobb kár, de útközben látok egy élőt is.
Aztán egyszer csak már nem élvezem annyira az utat, fáradok, lassulok, ásítozom, csökken a koncentráció, több a csúszás, vizes a sapka. Vajon hogy állok idővel? Törökmezőn megnézem, ha 14:20, akkor nem jó, de még csak 14:06, van esély a 3-as vonatra. És akkor jön a feketeleves. A legdurvább sarat az utolsó méterekre tartogatták. Mindegy, begurulok a célba. Még paprikás krumpli is adódik, csak átöltözni nincs idő, majd a vonaton, ahol kapok pár furcsálló tekintetet.
Köszönöm a lehetőséget, remek túra! |
