Három a magyar igazság!
Egyszer bárkinek sikerülhet. Másodszorra lehet szerencséd, azonban ha zsinórban harmadjára is megcsinálod a Kinizsit, akkor tényleg elhiheted magadról, hogy képes vagy 100 km-t 24 órán belül legyalogolni úgy, hogy közben a tengerszinttől számítva gyakorlatilag háromszor megmászod a Kékestetőt. Az, hogy a 2024-es Kinizsi Százason elindulok, számomra magától érthetődő volt, hiszen már tavaly a célba érkezésemkor eldöntöttem, hogy idén is itt leszek.
Előkészületek
Két sikeres teljesítés után az emberben kezdenek kialakulni azok a fix pontok, amelyeket ugyanúgy akar csinálni, azonban ezzel együtt könnyen beleeshet a „már kétszer megcsináltam akkor harmadjára is megtudom” hibába. Ez utóbbitól végig tartottam, mert el akartam kerülni azt, hogy abba az illúzióba ringassam magam, hogy „rutinból” meg lehet csinálni ezt a százast. Ennek ellenére a felkészülésem sajnos nagyon gyatra lett, egyszer sem mentem le futni (ami ugye alap lenne egy minimális erőnlét biztosításához). Persze lehetne kifogásokat gyártani, hogy sok volt munka, zsúfoltak voltak a hétvégék, nem volt jó az idő, vagy a szomszéd néni túl hangosan veszi a levegőt, stb. Az igazság azonban ettől jóval prózaibb…… egyszerűen lusta voltam. A túra során többször le is csesztem magam emiatt, és több alkalommal megfogadtam, hogy jövőre bizony komolyan fogom venni a futást is (bármennyire rühellem szegényt). Persze azt is gondolhatjátok, hogy az egyszeri kisdiák is fogadkozik az óra előtt, hogy csak most az egyszer ússza meg a felelést, és ezek után tanulni fog, de én ezt még most is komolyan gondolom, mert lehet, hogy sok szenvedéstől megkíméltem volna magam.
Így a felkészülésem három TT-ből állt. (persze kisebb-nagyobb megszakításokkal egész évben túrázunk, teljesítménytúrázunk) Az ISZKIRI45-öt (65-re túraszezon elején nem mertem benevezni) 8 óra 40 perc alatt teljesítettem, ami elég jó időnek számít, de azért tegyük hozzá, hogy abban csak 884 m szintemelkedés van, ami azért nem sok. Ezt követte a Gerecse50, amit sikerült 10 óra 29 perc alatt teljesíteni (ez kb olyan idő, mint 2023-ban), amivel alapvetően elégedett voltam, ez jó támpont a Kinizsihez. Lehetett volna egy picit jobb idő is, de az utolsó 15 km-et inkább a feleségemmel együtt tettük meg kicsit lassabban, kiélvezve az első komolyabb 50-es TT-jének a sikeres teljesítését. (igen, a 2023-as Gerecse50 óta ő is megfertőződött ezzel a betegséggel, és gyógymódot azóta sem találtunk rá J ) S végezetül jött a Sárga. Idén is 70-re neveztem, idén sem tudtam mit kezdeni a hajnali álmosságkómával, és emiatt idén is ki kellett szállnom Pilisvörösváron, azaz csak 30 km lett belőle, viszont az 6 óra 2 perc alatt, amit szintén nem számítok rossznak. Így a fizikai felkészülés hiányosságait a mentális rákészülés erősítésével próbáltam ellensúlyozni. Számomra (is) a Kinizsi olyan, amit az év 364 napján várok, és ahogy közeledik május vége, egyre többször járom végig fejben az útvonalat, hangolódok rá, mint egy igazi ünnepre. J (by Suvlai)
Ilyen előkészületek mellett péntek délután gondosan összepakoltam. Az ellátmányom: 5 kolbászos zsemle jó sok zöldséggel, 3 csoki, 1 energiaszelet, 2 banán, 2 zacskó ropi, egy kis sósmogyoró és 1 liter víz (2 palackban, az egyikben Iso tabletta). Vízből továbbra sem gondolom, hogy egyszerre többet kellene vinnem, hiszen a Katlant leszámítva az első 50 km-en nagyon jó vízvételi lehetőségek vannak, a második 50 meg már nem olyan nagy melegben, vagy éjszaka megy. A „kamásli kérdésben” azonban nehezen jutottam dűlőre. Az esőzések miatt valamennyi sárra számoltam, ugyanakkor a meleg miatt meg el akartam kerülni, hogy a lábaim megfőjenek, így végül azt nem vittem magammal (ez utóbbi vitatható döntés volt). Péntek esete alaposan megvacsoráztunk, és próbáltam időben lefeküdni aludni, mert reggel korán kellett kelni. 4:30-kor csipog az óra, zuhany, borotválkozás (mert az idén is megadjuk a módját), lábragasztás és indulás. Mivel a tavalyi év végén főhadiszállásunkat áttelepítettük székesfővárosunk egy másik pontjára, így tömegközlekedéssel a Csobánka tér 1:45 perc lett volna, s emiatt az én kis feleségem (Szilvi) bevállalta, hogy kivisz a rajthoz. (ezen túl Mogyorósbányára is eljön depózni, és a célba is értünk jön)
Békásmegyer – Mogyorósbánya
Szombat reggel jóval a rajtom előtt kiértünk, így alaposan meg tudtam reggelizni, ami mellé lecsúszott fél liter cukros lötyi meg egy banán is, s ezáltal volt idő ráhangolódni az indulásra. Mivel a rajtcsomagot előző héten fel tudtam venni így nem kellett sorban állni. Nézem, ahogy 1-1 HÉV beérkezésével, hogy hömpölyög a túrázni induló tömeg a tér közepére, amely lassan megteleik – mások által nem feltétlenül normálisnak mondott – túrázókkal, akik arra készülnek, hogy 24 óra alatt a Pilis és a Gerecse hegységein keresztül „elsétálnak” Tatára. Az elmúlt két évhez hasonlóan idén is Balázzsal megyünk együtt, vagy ha más nem, legalább egymást összevárva próbáljuk teljesíteni a távot. Miután elköszöntem a nejemtől, pontban 7 óra 1 perckor csippantanak és elkezdődik a nagy kaland.
Alig teszünk meg néhány métert, mikor mondom Balázsnak, hogy „na, innen már csak be kell sétálni a célba” J (narrátor: 70 km múlva nem leszel ilyen humorbonbon J ) A tervünk most is ugyanaz, 11 óra alatt (azaz kb 18:00-ra) Mogyorósbányára érni, majd a táv második felére 13 órát hagyni. Nagyon jó tempóban haladunk a Kőbánya utcán, majd pillanatok alatt fent vagyunk a Kevélyen, ahonnan pihenés nélkül azonnal ereszkedünk le. Folyamatosan picit 5 km/h felett van a sebességünk, így jókat beszélgetve faljuk a kilómétereket. Itt találkozunk az egyik túratárssal, aki papucsban (igen jól olvasod) teljesíti a távot, s elmondása szerint nem a márkás termékeket preferálja, hanem az „olcsó kínai s.art”. (végül azt hiszem célba ért, így innen is hatalmas gratula neki)
A Hosszú-hegyre, ami 14,1 km-re van, kevesebb, mint 3 óra alatt felkapaszkodunk. Itt van az első EP, ahol – szerencsére nem úgy, mint tavaly – gyorsan csippantanak, amíg mi eszünk egy kis csokit és már indulunk is tovább. A pilisi szerpentinen már rendesen odavág a nap, amiért azonban a csodás kilátás kárpótól. Tavaly megfogadtam, hogy sapka nélkül nem indulok el, így most a „tökfödő” nagyon jól jön. Rendesen megizzadva, de alapvetően még mindig 5 km/h-s átlaggal érünk fel túránk legmagasabb pontjára, ahonnan pihenés nélkül kezdjük meg az ereszkedést a Pilis-nyereg irányába. Itt, illetve a Nagy-Kevélyről lefele jövet találkoztunk sáros tereppel, alapvetően csak ott, és csak annyival, ahol és amennyi sárnak lennie kell. Örülök, hogy nincs rajtam a kamásli.
A Pilis-nyeregbe 12 óra 2 perckor érünk, ami azt jelenti, hogy 5 óra alatt teljesítettünk 26,1 km-t, amivel elégedett vagyok. Eddig minden a terv szerint halad. Itt pihenünk egy kicsit, megebédelünk, nekem lecsúszik fél liter kóla. Vizünk az van, mert korábban önkéntesek idén is ingyen osztottak vizet. Ráadásul azt is megmondták, hogy hol találkozunk velük legközelebb. Nem tudok/tudunk eléggé hálásak lenni nekik. Bő 10 perces pihenő után – a „már csak 99 900 lépés van hátra” bíztató felirat J előtt – haladunk is tovább, egyre inkább küszködve a párás meleggel, ami, amikor ki-kiérünk az erdős részekről úgy arcon csap, hogy szinte kapaszkodni kell a túrabotba. A Kétágú-hegy meredek ereszkedője idén is komoly kihívás, de szerencsére sikerül fájdalommentesen lejutni. A tűző napon Kesztölc felé haladva Balázzsal azt latolgatjuk, hogy a párával nem tudunk mit kezdeni, de ha nem jön egy kis felhő, akkor a Katlan nagyon nagy szívás lesz. Legalább akkora, mint tavaly.
Rendesen megizzadva, és a párától kicsit el is készülve érünk be Kesztölcre, ahol egy ház előtt egy hordón keresztül ivóvíz van kivezetve. Ettől függetlenül több ház előtt is látunk vizesflakonokat kirakva. Minden évben meghatódok azon, hogy milyen kedves emberek élnek ebben a faluban, és emiatt mindig is szeretettel gondolok Kesztölcre. A hordóból feltöltjük a flakonjainkat, – mivel a Pilis-nyeregtől sikerült az 1 litert beszlopálni – megmosakszunk, bevizezzük a sapkákat, és ekkor vesszük észre, hogy a hordó mellett egy embernagyságú bábu ül, a következő felirattal a nyakába: „Hajrá Mama! Messze van még Tata!” J Ezen jót mosolygunk, hiszen a felirat viccesen emlékeztet minket arra, hogy bár több, mint 30 km és kb 1100 méternyi szintemelkedés van mögöttünk, még több, mint kétszer annyi vár ránk. Ebbe jobb, bele se gondolni, így ezt el is hesegetjük magunktól. Kesztölctől nem nehéz a feladat. Kb 4 km-t kell megtenni sík terepen és már Dorogon is vagyunk. Én itt tartok egy hosszabb pihenőt az eddigi évek gyakorlata alapján a Korhely Tanyában. Balázs inkább boltba megy és indul is tovább, így megbeszéljük, hogy Mogyorósbányán találkozunk.
A kocsmába 14 óra 4 perckor érek, ahol most is remek a hangulat, és szerencsére nincsenek sokan, így jut ülőhely és nem kell sorban állni a pultnál meg a mosdónál. Veszek egy korsó hideg sört, elpusztítok egy zsíros deszkát, meg eszek a saját ellátmányomból is. Elvégzem az első átfogó lábszervízt, és megállapítom, hogy a D betűs sportszerboltból vásárolt túrazoknim nagyon jól viselkedik. Sehol egy kidörzsölődés vagy vízhólyag. A tapaszok közül is csak egyet kell cserélni, így kifejezetten sajnálom, hogy le kell vennem, de nincs mese, hiszen már 36 km van benne, így muszáj a zoknicsere. A testvére majd Mogyorósbányára jön, így egy hagyományos zoknira váltok. Közben telefonálok haza, hogy minden ok. 14 óra 26 perckor meglepően jó fizikális állapotban (szinte semmim sem fáj) és jóllakottan veszem az irányt a település vége felé. Mielőtt végleg elköszönnék Dorogtól, gyorsan befordulok a temetőbe feltölteni a vízkészleteimet, és az egyik flakonba csobban is az Iso tabletta. A település utolsó utcájáról kikanyarodva hirtelen szembe találod magad a Nagy Getével.
Ha eddig nem gondoltál rá, vagy próbáltad becsapni magad, akkor itt ezen a ponton tudatosul benned, hogy te most oda bizony fel fogsz menni. Lehet, hogy a magas páratartalom miatt, de idén a Gete nagyon nehezen adta magát. A fölfele kapaszkodás közben szóba elegyedek két túratárssal, akik első bálozók. Mikor megtudják, hogy kétszer már teljesítettem, érdeklődnek, hogy sok szívás vár-e még rájuk. Bár közel sem vagyok tapasztalt kinizsis, szubjektív véleményemet megosztom velük, és biztatom őket, hogy nem lesz baj. Mind a ketten sportolnak, ráadásul láthatóan nagyon jó fizikális állapotban vannak, jól felkészültek, az itinert fejből km pontosan vágják. Ami számomra érdekesség, hogy Debrecen környékiek (ami nekem különösen kedves, hiszen jó néhány évet laktunk ott) és hajnali fél 3-kor keltek, hogy odaérjenek a rajthoz, és ha beértek a célba, akkor rögtön mennek is vissza Pestre, ahonnan lendületből tovább Debrecenbe. Ez azt jelenti, hogy alsó hangon 30-35 órát terveznek ébren lenni. A túra során még egyszer-kétszer megpillantottam őket, és ezúton is remélem, hogy sikerült időben beérniük. A Getére felérve azonban különös látvány fogad. Az erdő lombkoronája miatt eddig nem tűnt fel, de most látom, hogy a napocska nem túl szimpatikus felhőzet mögé rejtőzött el. A Getét még szikrázó napsütésben kezdtem el megmászni, most meg a komor felhőzetet bámulhatom. Meddig tartott feljönni? Vagy valami időhurokba kerültem? Sok időm nem volt ezen gondolkozni, mert csippantanak, és mehetek is tovább. 15 óra 40 perc van, amivel nagyon elégedett vagyok. Mielőtt nekivágnék a leejtmenetnek, iszok egy Mg pezsitabit, és akkor jöhet a túra – számomra – legproblémásabb részére. A Getére felmászni sem egyszerű, de a lejövetel róla a sziklás meredek oldalon finoman szólva is technikás (magyarul rohadt nagy szívás). Körülöttem nincsenek sokan így a saját tempóban és magamhoz képest jó ütemben érek az aljára.
Örömömet csak az árnyékolja be, hogy az égiek az ereszkedésemhez hangjátékot is biztosítottak. Csak a Getéről leérve tudom megnézni, hogy a mennydörgés a hátam mögül jön, és a Katlanból már egyértelműen látszik, hogy a vihar tőlünk elfele távolodik. Nagy könnyebbség, megúsztuk a felhőszakadást. (narrátor: ne bántsátok naív szegénykém J )
A Katlan sokkal barátságosabb képét mutatja, mint tavaly. Így, hogy nincs hőség egészen elviselhető, ezért gyorsan túl is vagyok rajta. A Hegyes-kőre úgy kapaszkodok fel, hogy észre sem veszem, s egy pillanatra elmerengek a panorámán. Nagyon szeretem a túra ezen részét. A Tokodi pincék irányába történő ereszkedés során azonban beköszönt a jobb térdem (pontosabban a külső vázizom). Számomra ez azért érdekes, mert egyrészt nem a jobb, hanem a bal térdem szokott hisztizni. Másrészről pedig mindez olyan 40-42 km-nél jön elő, ami a Kinizsin azt jelenti, hogy a Getén kellett volna ezt éreznem, nem pedig itt. Mindegy, sokat nem tudok kezdeni vele, így elfogadom, hogy innentől kezdve a meredek ereszkedőknél fájni fog. A Tokodi pincékhez érve, bár a vizem fogytán, de nem vételezek, mert mindjárt Mogyorósbányán vagyok, ellenben iszok egy finom szörpöt, és 1-2 percre lehuppanok. A Kő-hegy nem játék. Bár csábítóan közel van Mogyi, ez a hegy csúnyán meg tudja szívatni az embert. A rövid pihenő után nekiveselkedek, és emelkedés közben hív Balázs, hogy ő már lefele tart. Egyszuszra, de alaposan megizzadva felérek a csúcsra, ahonnan az ereszkedés nagyon jó tempóban sikerül, s így jókedvűen 17 óra 44 perckor megérkezek Mogyorósbányára, azaz a táv első felét 10 óra 44 perc alatt sikerült teljesíteni, amivel nemhogy elégedett, hanem nagyon elégedett voltam.
Mogyorósbánya – Tata
A táv felénél a szokásos fesztiválhangulat uralkodik, ahol Szilvi már vár rám. Megállapítja, hogy „nem is nézel ki olyan szarul” J, majd gyorsan korrigál, hogy az eddigiek közül most vagyok a legjobb állapotban. Az evés azonban már nehezemre esik, és itt veszem csak észre, hogy a nap folyamán mennyit izzadtunk. Szinte fehér a szemöldököm. J Így oda kell figyelnem a só és ásványi anyag utánpótlásra. A szendvicsek mellé lecsúszik egy újabb cukros lötyi, és iszok egy jó hideg sört is. A feleségem hozott mindent, amire csak szükségünk lehet, így feltöltjük tartalékainkat és elveszi tőlünk azt, amire nincs szükségünk. Nagyon szeretem a túrának ezt a részét, hiszen már több, mint a táv fele és a szintemelkedéseknek is több, mint a fele megvan. Az én kis drágám társasága pedig különösen jól esik. Tavaly kb 40 percet töltöttük itt el, ami akkor nagyon sokkoló volt (igaz, akkor bő 20 perccel lassabban is érkeztem). Most megfogadtam, hogy nem fogok ezzel foglalkozni, így egy bő félórás pihenőt tartunk. Közben elvégzem az újabb lábszervízt, és megállapítom, hogy nincs nagy baj. Amit kell újraragasztok, illetve ismét túrazoknira váltok. A sima zokni kb 16 km-en keresztül volt a lábamon és leírhatatlan a minőségi különbség. Most már ezzel fogok végigmenni, illetve Bányahegyen 71 km-nél tervezek még egy cserét, de ebben még itt nem vagyok biztos (narrátor: ez tényleg azt hiszi, hogy Bányahegyen a zoknicsere lesz a legnagyobb problémája?)
Az idő ilyenkor gyorsan rohan, így 18:20 körül búcsút intünk Mogyinak, és a „12 óra múlva Tatán találkozunk” mondattal Szilvitől is. Itt már azért a térdemen kívül fájdogál itt-ott, de ez 50 km után valahol normális. Most együtt haladunk Balázzsal, és az Öreg-kő meglehetősen meredek kaptatóját is együtt vesszük be, ahol egy rendkívüli EP van. Én a magam részéről ennek nagyon örülök, szerintem helyes. Lefele ereszkedés is jó ütemben megy, s majd egy éles bal kanyar után a termőföldekre érünk Péliföldszentkereszt felé. Nekem ez a túra kedvenc része. Félig hátulról világít meg az egyre gyengülő nap, mögötted az Öreg-kő, balra a Tokodi pincesort elrejtő Kő-hegy, és mögötte a távolban valahol a Nagy Gete. Hú baszki de messze van. Péliföldszentkeresztre jó ütemben érkezünk és meg sem állunk, hiszen nincs miért. Itt találkozunk egy bőrszandában teljesítő túratárssal, aki kérdésünkre elmondja nekünk, hogy nem valami extrém kihívásra vágyott, pusztán csak szereti, ha szellőznek a lábújai. J (remélem sikerült időn belül beérned)
Balázs jelzi, hogy érzi, hogy merül az aksi, így ő a Bika-völgyben megáll valamit magába erőltetni. Én nem akarok, mert a terv szerint világosban, vagy legalábbis is nem sokkal sötétedés után Pusztamaróton szeretnék lenni. Ennél fogva a Bika-völgyben elvállnak egy időre útjaink, és egyedül falom az emelkedőket, a kilómétereket. Pusztamarót Mogyorósbányától nincs eszeveszetten messze, de az a 14 km számomra nagyon hosszúnak tűnik. Ráadásul, ahogyan a költő mondaná, minden egész eltörött. A jobb térdem ugyanis jelezte, hogy neki már nemcsak a meredek ereszkedővel, hanem az enyhe ereszkedővel, emelkedővel, vízszintessel, a magas inflációval és élelmiszerárakkal, az iráni politikai válsággal, egyszóval mindennel baja van. Ez azt jelentette, hogy bármit is csinálok, ettől kezdve kisebb-nagyobb mértékben fájni fog. Ez a tempómból jócskán visszavetett, s itt jött el az első holtpontom, ami azonban nem ért váratlanul, készültem rá. Meglepődve tapasztaltam, hogy koránt sem volt annyira vészes, mint az előző években, így mondtam is neki, hogy ha csak ennyit tud, akkor menjen és nyomasszon mást. J Közben szép lassan rámsötétedik, de a fejlámpát nem akarom elővenni. Az előttem lévő túratársak lámpafényei pont elégnek bizonyulnak a szürkületben.
Valamikor 21 óra után érkezek Pusztamarótra, ahol lehuppanok egy padra. Felöltözök az estéhez és legyűrök egy szendvicset. Ekkor már nagyon nehezen ment le. Ide tartogattam az energiaszeletemet, de rá se bírtam nézni. Ellenben ittam amennyit bírtam, és bekevertem egy újabb Iso tablettát. Balázs is megérkezik és azt latolgatjuk, hogy nem állunk rosszul, de nem is olyan jól. Fejlámpákat feltesszük, és kezdődjék az éjszakai rész.
Nehezen akaródzott elindulni, és az első néhány méteren azt éreztem, hogy nem fáj semmim. Ezen egy picit megijedtem, mert ez nagyon nem normális, de aztán kb 100 méter után belenyilalt a térdembe, bokámba, derekamba. Na, ez már így mindjárt más, megnyugodtam és haladtunk tovább. J Sokáig azonban nem volt nyugodalmunk, ugyanis hirtelen a semmiből villámlás látszott, majd rövid időn belül mennydörgés hallatszott. Optimista voltam, és mondtam is, hogy szerintem csak a vihar széle súrol minket, az esőt elkerüljük. (narrátor: mondtam én, hogy naív a hülyegyerek J ) Pár perc múlva azonban egyik pillanatról a másikra, mintha dézsából öntenék, úgy elkezdett szakadni. Gyorsan felkaptuk az esőkabátokat, és ott, valahol Pusztamarót és Bányahegy között, a Gerecse meredek emelkedőin, tök sötétben a vihar közepén, kb 65 km-nél rá kellett jönnöm, hogy bizony, a 2024-es Kinizsi Százas még csak most kezdődik.
A Gerecse pillanatok alatt bokáig érő sártengerré változott, a látótávolság nullához közelített. A mellettem lévő túratárssal csak ordibálva tudtam kommunikálni, de így is alig hallottunk valamit egymás szavából. Nem tudtunk mit tenni, így jobb híján csak nevettünk egymáson. A Bányahegyre való feljutás nekem alapból nehézkes, ilyen extrém körülmények között pedig több, mint kihívás. Ráadásul a hirtelen lezúduló csapadék miatt a fák lombkoronái megereszkedtek, így sokat kellett hajbókolni. Ha pedig nem voltál eléggé figyelmes, akkor 1-1 ágról könnyen vizet kaphattál a nyakadba. Nagyjából másfél óráig kaptuk az extrém égi áldást, néha egy kis jéggel is kiegészítve. Ez, és a térdem nagymértékben visszavetett a sebességemből, s így 23 óra 7 perckor értünk fel Bányahegyre.
Én továbbra is tartom magam ahhoz, hogy reggel 7 órás indulás mellett 23:00-kor el kellene indulni Bányahegyről annak érdekében, hogy biztonságosan beérj. Most, azonban már Pusztamaróton elengedtem ezt az időt. Szerencsére ekkorra elállt az eső, azonban a bányahegyi hangulat most más volt, mint máskor. Szétázott emberek próbálnak kezdeni valamit magukkal. Balázs hamarabb felért, így ő már frissít. Én csippantok, ezután iszok egy bögre finom meleg teát, majd leterítem az esőkabátom és arra huppanok le. A tea után eszek egy banánt, de csoki vagy energiaszelet továbbra sem megy le, pedig nagyon kellene, mert ez az utolsó 8 km nagyon sokat kivett belőlem. Az egyik szervező mondja, hogy ott hátul van a szárazsátor, ahol lehet melegedni meg szárítkozni. Nem a hideg esőtől, hanem a szárazsátor gondolatától ráz ki a hideg. Én oda tuti be nem megyek, mert az lenne az első lépés a feladás felé. 71, 3 km-nél járunk, és a következő 10 km elvileg jó lenne. Tavaly itt nagyot mentem, de most nem vagyok olyan állapotban, (ugye, hogy jobban kellett volna rendesen készülni!!) meg a sárral is küzdeni kell. Sajnálom, hogy nincs nálam a kamáslim. Későn érkeztünk, de sokat nem lehet pihenni, így 23 óra 20 perc körül megkezdjük az ereszkedést a vértestolnai műút irányába.
Balázzsal megállapodunk, hogy Koldusszálláson találkozunk, mert én biztos nem tudok 4 km/h-nál nagyobb tempót menni. Az esőkabátot elraktam (igazából hajtogatás nélkül belegyűrtem a hátizsákomba), mivel már nem esik, illetve a polár pulcsival együtt annyira melegített, hogy gyakorlatilag az utolsó csepp folyadékot is kiizzadtam volna magamból. Folyamatosan csúszkálunk a bokáig érő sárban. Néha úgy érzem magam, mint malac a jégen. J Túrabot nélkül nem is tudom mit csinálnék. Eközben állandóan kerülgetjük a tócsákat, ami szintén nagyon sokat kivesz. Közben néha elered az eső, aztán eláll. Én ezt megunom, és már nem bajlódok az esőkabát elővételével majd elpakolásával. Ezen a ponton ez már mindegy volt, ha esik, had essen. Koldusszállás nagyon lassan akar eljönni, ahová hajnali 1 óra 41 perckor érek. (82, 1 km) Itt már nem bajlódtam azzal, hogy elővegyem az esőkabátot és arra üljek le, egyszerűen lehuppantam a vizes fűbe, és próbáltam magam olyan helyzetbe hozni, hogy legalább megközelítsem a konfortzónámat.
Balázs néhány perccel korábban érkezett, így mondja, hogy ő indulna, mert a hidegben gyorsan átfázott és nem akar lemerevedni. Nekem muszáj volt pihenni egy picit, így megbeszéltük, hogy telefonon tartjuk a kapcsolatot és a célban találkozunk, ugyanis kizártnak tartottam, hogy utolérem. Valójában ekkor már nem is akartam erőltetni, ugyanis úgy terveztem, hogy hajnali 2-kor elindulok, és akkor 18 km-re lesz 5 órám, amialatt gyakorlatilag pókmászásban is beérek. Ez a tudat megnyugtatott, és itt már elhittem, hogy meglesz a szintidőn belüli teljesítés. Kezdtem ízlelgetni a gondolatot, hogy háromszoros teljesítő lehetek, azonban a 18 km – főleg abból az első 5 km, ami sunyi emelkedős – abban az állapotban és azon körülmények között nagyon soknak tűnt. Ezért egy egyszerű feladatot szabtam magamnak. Nem foglalkoztam a hátralévő távval, vagy idővel, hanem – szó szerint – egyszerűen csak a következő lépésre fókuszáltam. Így a feladatom annyi volt, hogy jobb lábam után tegyem a balt, és ezt ismételgessem addig, amíg a K100 cél feliratot meg nem látom. Egy bögre zöldségleves elfogyasztása után – ami most is isteni volt, sőt nyíltan vállalom, hogy szerintem a Kinizsi Százason Koldusszálláson készül a világ legfinomabb zöldséglevese – pontban hajnali 2-kor nekivágtam, hogy elérjem az utolsó ellenőrző pontot.
A murvás emelkedő nagyon nem esett jól, nagyon lassú voltam, szerintem bőven 4 km/h alatt lehetett a sebességem. A km-ek nem akartak fogyni, ellenben az erőm annál jobban. A sárban való csúszkálásoktól nemcsak a térdem, hanem a bokám is folyamatosan fájt, ráadásul esett az eső is. A templomrom irányába a murvás útról letérve ismét dagonya. Az emelkedőkön a kettőt előre egyet hátra elv érvényesül, és már nem is foglalkozok a tócsák kerülgetésével. A kisebbeken robot módjára átgázolok, a nagyobbakat meg nagyjából kikerülöm. Kb a 85. kilóméternél elviselhetetlen álmosság jött rám, és itt ért el a második holtpont. Ez egy kicsit meglepett, mert ez általában a Bányahegyre való feljutás közben szokott előjönni, de ugye most a villámlások és mennydörgések közepette nem volt időm, holmi holtpontokkal foglalkozni. Nem tudtam mást tenni, muszáj voltam leülni 1-2 percre. Az idő már nem számított, tudtam, hogy beérek, a 23 órán belüli teljesítést pedig már Bányahegyen elengedtem. Ez pont egy olyan időszak volt, amikor nem voltak körülöttem, így annak is megvan a maga hangulata, amikor 85 km-el a hátad mögött, hajnali 3 körül az erdő közepén tök sötétben, szitáló esőben ülsz egy farönkön, és próbálsz erőt meríteni. A rövid pihenő után újból útnak indultam, mert tudtam, hogy ha sokat ülök, akkor az csak rosszabb lesz. Küzdök a démonaimmal, és egyszer csak utolérek egy túratársat, aki teljesen váratlanul rám köszön: Szia, hogy vagy? Ez a kérdés, ami az idei Kinizsi utolsó 30-35 km-én nagyon sok mindenki szájából elhangzott, válaszra késztetett, és ez azonnal visszarántott a valóságba.
Ez a kedves túratárs ezzel ez egyszerű kérdéssel akaratlanul is kirántott a holtpontomról, amelyről egy – legalábbis számomra – aranyos történet jut eszembe. A tavalyi év során a D betűs sportszerbolt által szponzorlát teljesítménytúrán vettünk részt a feleségemmel a Mátrában. A Kékestető megmászása után, és jó néhány km-el a lábunkban egy meredek emelkedőn kaptattunk fel, ahol Szilvit egy nagyon erős holtpont kapta el. A következő beszélgetéssel próbáltam kirángatni ebből az állapotból.
Én: Nincs már sok hátra Drágám, mindjárt fent vagyunk a tetején!
Szilvi: Legalább ne mondj ilyeneket! Úgyis tudom, hogy hazudsz! J J J
A Kinizsi, és a hozzá hasonló hosszútávú teljesítménytúrák egyik szépsége az, hogy egy és ugyanazon túra alkalmával a fent említett dialógus mindkét oldalán megtalálhatod magadat. Számomra ez az egyetlen mondat most elég volt ahhoz, hogy túllendüljek, és szóba elegyedjünk. (ezúton is köszönöm neked) A túratársamnak ez a 10. teljesítése (!), úgyhogy Ő a tizedik teljesítésért járó pólóért jött, méghozzá nem is akárhonnan, hanem egyenesen Nizzából. (igen, abból a városból) A talpa gatyarottyon van, így lassabb tempót megy, mint én, de jókat beszélgetünk, valamint a 23 órán belüli teljesítést már elengedtem, így inkább azt választom, hogy rosszabb idővel jó társaságban, sem mint jobb idővel szenvedve érkezek majd a célba. Így értünk el a templomromhoz, ami az utolsó EP (91,3 km), és ahol hajnali 4 óra 18 perckor csippantanak. Itt lehuppanunk egy picit nyújtani, de sokat nem akarok időzni, nehogy lemerevedjek. A nap már közben felkelt, de a felhős ég miatt ez közel sem olyan felemelő, mint tavaly. Az EP-n leül mellénk egy túratárs, aki a cipőjéből bányássza ki a sarat meg a kavicsokat, és közben meséli, hogy összesen tizenegyszer (!) esett/csúszott el a túra során. Később a célban megpillantottam, és eszmbe jutott, hogy én csak reménykedhetek abban, hogy ennyi évesen én is még Kinizsi teljesítő leszek.
Néhány perc szusszanás után, immár fejlámpa nélkül indulunk el a kálvária felé, abban a tudatban, hogy emelkedővel már nem kell számolnunk. Szép, nyugodt tempót megyünk, és figyelemmel arra, hogy olyan porcikám is fájt, amiről nem is tudtam, hogy létezik, nagyon óvatosan ereszkedünk a kálvária meredek, csúszós, kidőlt fákkal tarkított ereszkedőjén. Itt utolérnek minket, mire megkérdezzük, hogy akarnak-e előzni. Gyorsan jött a válasz, hogy „á dehogy, Isten ments!” J Így egy vonatban haladtunk az ereszkedő aljára, ahonnan már csak sima aszfaltút vezetett Baj felé.
Nagyon jó hangulatban telnek az utolsó kilóméterek, s befordulva a tatai táborba, nyakig sárosan, átázva, büdösen, elgyötörten és széles vigyorral az arcomon meglátom a K-100 cél feliratú lepedőt. Ránézek az órámra és látom, hogy 23 óra 7 perc alatt teljesítettem a teljes távot. Így ha az utolsó 12-13 kilómétert nem extra lassú tempóban teszem meg, akkor összejöhetett volna a 22:30 is. De jól van ez így. Balázs kb 40 perccel korábban ért be. Átveszem a kitűzőt, az oklevelet, veszek egy pólót és várjuk a feleségem, aki nemsokára meg is érkezik. Fogadjuk a gratulációkat, elkészítjük a célfotót. Gulyás most sem megy le a torkunkon, így most is kihagyjuk. (jövőre úgy kell teljesíteni, hogy a célban enni is tudjunk J ) Beszállunk az autóba és Balázzsal már a 2025-ös indulást tervezzük, de a részletek (még) nem bontakoznak ki, ugyanis perceken belül bealszunk.
Összegzés
Ha nem is életem végéig, de az biztos, hogy jó néhány évig emlegetni fogjuk a 2024-es Kinizsit. Dagonyázós teljesítménytúrám már volt, de „éjszakaviharbanelázós” még nem. Az első 50 km-el teljesen elégedett vagyok, azonban a második 50-el – legyünk őszinték – sár és eső ide vagy oda, nem. Itt még bőven van mit fejlődni, és itt nemcsak a felkészülés komolyabban vételére, hanem a frissítési technika csiszolására is gondolok, mert azon még nagyon sokat kell javítanom.
Ezúton is köszönet a szervezőknek, akik a nehezített körülmények ellenére zökkenőmentesen lebonyolították a rendezvényt, a vizet osztó önkénteseknek, kesztölci lakosoknak, mindenkinek aki a túra közben, után rám írt, bíztatott, és külön köszönet az én kis feleségemnek, aki bár a túrán nem indult, de 2024 májusának utolsó hétvégéje neki is a Kinizsiről szólt. Összességében tehát még mindig tartom magam ahhoz az állításomhoz, hogy ez a túra, és az alatta tapasztalt szenvedés nem volt rossz, csak másképp volt jó. J
|
