KINIZSI SZÁZAS 2024 MÁJUS 25-26.
[[[Már egy hete csak az anyatermészetre gondolok mindig, meg-megállva...]]]
Ahogy közeledett a szombat, egyre gyakrabban néztem meg a Kinizsi Százas útvonalára vonatkozó időjárás-előrejelzést. A szakemberek nagy valószínűséggel jósolták, hogy aminek le kell jönnie, az már pénteken lejön, és szombaton már csak elvétve lehetnek átfutó, „frissítő” záporok, zivatarok. Úgy tűnt, hogy a K100-as fészbuk-csoport sárral riogató posztjai többnyire alaptalanok, és csak a feszültségkeltést szolgálják. Na, majd meglátjuk.
Hat óra után néhány perccel már ott ülünk Piroskával a Víziorgona utcában, a Sparral szembeni uszadékfa állagú, nyirkos padon. (Nadrágom ülepe alatt reklámlap lapul.) Kisvártatva szállingózni kezdenek a túratársaink: Zoltán, Tamás és Péter. Előpakolom a reggelimet, ami két fahéjas csigából, két csokikrémes párnából és egy 0,33-as kólából áll. Soknak tűnhet a szénhidrát, de ezek a mai péksütemények leginkább levegőből és valamilyen E reszelékből állnak. Fő az egészség! Kis idő elteltével nyílnak a kempingasztallábak, feszül a kábel, feláll a rendszer. Pár perc, és kezdődhet az időközben felgyülemlett túrázók rajtoltatása. Gyorsan levetem és elteszem a vékony dzsekimet, elég lesz a póló, emelkedővel kezdünk. Egy a csipogás, egy a pecsét és már indulhatunk is Tatára a 06:40-es lábbusszal.
Mintha többedszer néznék meg egy filmet: vonulunk az emelkedős Kőbánya utcán; lentről jön a busz; a fenti végállomásánál megfordul és már jön is vissza. A túrázók az útszéli vályúban haladnak. Felkaptatunk a fentebb sittel kikövezett Árok utcán, majd bekanyarodunk a keskenynek egyáltalán nem mondható Békahát utcába. Sűrű a mezőny, az út legeslegbaloldalibb bal szélén, a füves padkán megyek és mégis felhangzik az első „Balról jövünk!” kiáltás. Na, kezdődik! - Hát, persze, menjetek csak, majd én feltapadok a kerítésre, amíg elhaladtok, (b+)! Rövid aszfaltozás után keresztezzük a forgalmas Budakalászi utat és a terepre érünk.
Erodált köves úton megyünk fel az Ezüsthegyi kőbányához. Pár méter emelkedő nélküli levegőzés után kezdjük támadni a Kevélyeket. Hátraszólok a csapattársaknak, hogy nyugodtan menjenek a saját tempójukban, mert én csak olyan sebességgel kaptatok, amilyenre elég a levegőm. Egy jó darabon meg is szakad velük a kapcsolatom. Minden klappol, egyenletes tempóban megyek fel az „Egri vár” panorámájáig, majd a Nagy-Kevély csúcsára. Az igazi kihívás most kezdődik: épségben kell lejutni a csúszós kövekkel tarkított lejtőn a Kevély-nyeregbe. Megjegyzem magamban, hogy idén kulturáltan, a biztonságot szem előtt tartva mozognak a veszélyes lejtőn a gyorsabb túratársak. A mellém érő Sanyi azt mondja, hogy tíz éve még bot nélkül száguldott lefelé ezen a lejtőn.
- Tíz éve? Tíz éve még álló f….al ébredtem – válaszolom a felvetésre.
Leérve a nyeregbe egy sóhajtás után még lejjebb süllyedek. Eleinte még nyomokban sincs sár, de később már óvatoskodni kell; ahol lehet ott az út peremén megyek, megyünk. Kisebb megcsúszások vannak, de szerencsésen leérek a Kevély alá. A hatalmas sárról posztolók jutnak eszembe. Nem volt igazuk. (Idáig.) Lényeg, hogy túl vagyok az első nehézségen, amitől igencsak tartottam.
A Csobánkai-nyereg felé folytatom utam a mezőnnyel. A műút kereszteződése környékén már sok depós autó parkol. Hosszú az út a Hosszú-hegy lábáig, de nem unatkozom. Ismét látom azt a túratársat, aki tavaly is mezítláb próbálkozott, és egy strandpapucsos tag is feltűnik. Felfelé menet, beszélgetés közben Kiscsibész többszörös Kinizsi Százas teljesítő a nick-nevemen szólít, mire egy hölgy hátrafordul, és elmondja, hogy a K100-as beszámolóim jókedvű olvasója, és számít az idei Kinizsin történtekről szóló írásomra is. Megígérem, hogyha épségben célba érek, akkor feltétlenül billentyűzetet ragadok.
Felérve a Hosszú hegyre rövid gerinctúra következik. Örömmel látom, hogy az első ellenőrzőpont visszakerült a lenti dózerút közeléből az őt megillető, szép kilátással bíró mini tisztásra.
Elnyújtott, jó talajú, pihentető lejtő következik a Szántói-nyeregig. A nyerget átszelő műúton rendezők segítik az átkelést. A Magas-hegyi-nyeregben Rakk Gyula rendező kapja lencsevégre a gyanútlan túrázókat. Én számítottam rá, és Kiscsibésszel egy egész alakos csoportképet ”rendelünk” tőle. A Trézsi-kútnál ezúttal nem vételezek vizet, mert egyrészt nincs hőség, másrészt pedig van a hátizsákomban egy 0,75-ös flakon proteinpúder/víz mixtúra és egy fél liter málnaszörp. Súlyuk fájdítja is rendesen hol az egyik, hol a másik vállam ízületét. A málnaszörp felével beveszek egy sótablettát és nekidurálom magam a Pilis-oldal Grófi útjának (szerpentin). Ez már egy kitett rész, kicsit melegebb van, de ki lehet bírni sapka és napszemüveg nélkül. Az egyik feljebb ívelő, széles kanyarban félrehúzódva vidám ÖTYE tagok pihengetnek. Szép idő van, bárányfelhők úsznak az égen; csak maradjon is így.
A szokottnál szaporább levegővételekkel, de megállás nélkül érek fel a szerpentin felső végét lezáró tisztásra. A Pilis-nyeregig tartó hosszú sétaúton több kedves ismerős köszönt, miközben elmennek mellettem. Príma az út, de egy helyen átfolyás táplálja a cuppogós sarat, itt egy kicsit óvakodni kell, hogy ne érjen túl a sár a cipőm orránál, és ne is csússzak el. A Pilis-nyereg ellenőrzőpontjára 10 perccel később érek le a megszokottnál. Emiatt még nem kezdem el tördelni a kezeimet. Zoli integet az egyik pihenőbútorzattól; csippantás és bélyegeztetés után oda telepedek. Ebédidő van. Előveszem a kajáláshoz szükséges cókmókot. Abroszt ugyan nem hoztam, de azért meg kell adni a főétkezés módját. Rizibizi és kirántott hús bukkan elő, amikor leveszem a fagylaltos doboz fedelét. Basszusklarinét! Elfelejtettem majonézt nyomni bele. Sebaj, így is megteszi. A maradék málnaszörpbe Iso Sport pezsgőtablettát dobok, majd összerázás után ezzel öblítem le az ebédet. Zoli és Tamás mosolyogva nézi a műveletet. Még egy kicsit szomjas vagyok, és ezért még a protein-italból is húzok két nagy kortyot. Nem igazán oltja a szomjamat.
Mehetünk! Energiától duzzadva megyünk tovább a Kétágú-hegy irányába. Visszagondolok a tavalyi Pilis-nyeregi ebédemre, amikor gyrost ettem kissé kapkodva, kellően alapos rágás nélkül és akkor bizony megfeküdte a gyomromat. Sokára múlt el a rossz érzés, de azért sikerült benntartani a táplálékot.
Amikor a Kétágú-hegy széléhez érünk, meredek ereszkedés veszi kezdetét. Mielőtt kibukkannánk az erdőből félreállok, hogy elővegyem a nyaktakarós sapkámat és a napszemüvegemet. A többieket megint szem elől tévesztem. A levendulatábla mellett tavaly nem volt itatás, de most megint levendulaszörpöt, illetve enyhe fröccsöt lehet fogyasztani a Kesztölciek jóvoltából. Külön köszönet azért, hogy nem kis pi...nyi poharakba adagolják a nedűt. (Én szörpöt iszom.)
Átmászva a Cseresznyés-háton Kesztölc lakóházas területére ér le a vándor. Kovács Tamás szobafestő, mázoló mester háza előtt kanyarodik jobbra a kék sáv jelzés. A mester kitett hordójából hűs ivóvizet csapolhat a Kinizsi mezőnye. Megint beveszek egy sótabit és megköszönve a figyelmességet, búcsúzom. Kesztölcöt elhagyva a Nyáras nevű akácosba visz az út. Ez egy homokos rész, de az esőzések miatt most kötöttebb a talaj, nem száll a por. Örömömre a keskeny ösvényen csak egyetlen előző túrázónak kell félrehúzódnom. Kiérve a lőtér és a kutyakiképző közelébe látom, hogy megint átvariálták a turistaút vonalvezetését. Már csak a tavalyinál egy még keskenyebb sikátorban lehet elsasszézni a két műintézmény között. Felszabadultan dobogok át a kis kazánlemez hídon; ez már Dorog.
A Petőfi tér sarkán Zoli integet. A jó kis kólavételező bót már tavaly besokallt, kínai üzlet nyílt a helyén. Jelzi ezt az üzlet elé kirakott sok színes kacat is. Zoli a kezében levő kólát ott vette. Megkérdezem, hogy hűtőszekrényből van-e. Negatív válaszára inkább átmegyek a közeli Hiper XL-be, ahol van 1,75-ös Coke a hűtőben (egy százassal drágább, mint a kínainál). Ez sem kimondottan hideg, nem régóta hűsölhetett a frigóban. Megtöltöm a kiürült palackjaimat és az ital fennmaradó részét elszopogatom a Molnár sörözőig. Zoli benéz a Molnárba, hátha ott leli Tamást; én pedig megyek tovább. Nem lassítok, de Zoli így is utolér. Nem találta meg Tamást, ezért úgy gondoljuk, hogy már előttünk jár.
Szépen kaptatunk fölfelé: Belányi telep pusztuló bungalói -> Uradalmi-erdő -> Gete-hegy a kisebb kereszttel... Hoppá! Zoli eltűnt a látóteremből. Érthető, a meredekebb emelkedőkön már nem tudok felszaladni. (Soha nem is tudtam.) Még néhány lapáttal rádobok, és nekem is kibontakozik a lombok közül a Nagy-Gete nagy keresztje. A szokásosnál többen ülnek a tisztás füvén, mert most vékony felhőréteg védi őket a tűző Naptól. Én a tradíció szerint ellenőrzés után félrehúzódok a cserjésben, és a megszokott mohás kövemen ülve elfogyasztom a kisebb flakonba töltött kólámat. A távolban Szent Péter elgurít egy mennyei tekegolyót. Vészjóslóan gurul a göröngyös golyó valahol a felhők között. Csak remélni lehet, hogy nem fölöttünk állították fel a bábukat.
Újabb nagy összpontosítást követelő művelet következik: le kell ereszkedni a Getéről a meredek, sziklás oldalán. A nagyon meredek részeknél kialakultak kisebb elkerülő ösvények, ezért akinek sietős dolga van az az eredeti meredek szikláson rongyolhat lefelé, nem veszélyeztetve a többi túrázót. Amikor a lejtőt nyúlfarknyi emelkedő szakítja meg, akkor tudhatod, hogy a helyi Öreg-kőre lépegetsz föl éppen. Utána még sokáig fékezgethetsz, míg egy kidőlt fás szakaszhoz nem érsz, ahol szlalomoznod kell a rönkök között.
Egy lélegzetvételnyi akadálymentes úton megpillantom szemben a kúp alakú Hegyes-kő tömbjét. Hű, de rohadt messze van! Következik a jajdenagyonutálom megtermett céklagumó nagyságú vörös kövekkel kirakott Mars-béli mélyút. Ha itt pofára esel, itt maradsz. Mégis akadnak, akik szökellnek lefelé, mint a zergeműtlih. Elég egy rosszul kiszámított lépés… Ennek is szerencsésen a végére érek. Opcionálisan Tokod felé is lehet irányulni, de én inkább a löszfalon mászok fel a túrázók által elkeresztelt Katlanba. Mászás közben feltorlódik előttem a menetoszlop, amit ezúttal nem bánok, mert így legalább legálisan pihenhetek egy hangyányit.
A Katlan most nem olyan forró, mint ahogy azt a neve indokolná, de azért jó, hogy a fejemen van a nyaktakarós sapka. A Hegyes-kő bukkanóján való átkecmergés után elnézek az Esztergomi Bazilika felé. A Duna vonalában sötét függöny jelzi, hogy szakad az eső. Jó, hogy arra gurították a tekegolyót. Lejtő következik a Tokodi Pincék felé. Mivel igen meredek, ez is forgácsolja az energiát. Amikor benőtt, dzsindzsás részletbe érek, még a fejemen van a sapka. A szemellenző takarása miatt nem veszem észre a belógó karvastagságú ágat és alaposan bekúrom a fejemet. Tavaly is megkaptam itt ezt az intést azzal a különbséggel, hogy most legalább nem köröznek csillagok a fejem körül. Ez egyáltalán nem hiányzott, főleg egy 100 kilométeres túra majdnem közepén. Egy kicsit meg is fájdul a fejem. No, nem az ütés helyén, hanem belül a lében. Asztaleborult!!!
Leérve a Tokodi műútra örülök, hogy végre szilárd egyenletes talajt érzek a lábam alatt. Beáll a busz a megállójába. Ez örvendetes, mert nem lesz telt ház a megálló bódéjában, tudok a padján ülve frissíteni. Egy túrapár nem szállt fel a buszra, de bőven van hely, hogy előbányásszam és elfogyasszam az Energy Shot gélemet és leöblítsem azt a maradék langyos kólával. A Tokodi pincéknél nem veszem igénybe a büfé szolgáltatását, hanem rögtön a Mogyorósi-kőszikla felé igyekszem. Az egyre meredekebb emelkedő lelassít, de csak egyszer állok ki a keskeny vályús ösvényből, hogy elengedjek egy néhány fős csoportot. Felérve a Kőszikla délután mindig árnyas tisztására az ég felé nyújtózkodok egy nagyot, majd a lábaimra bízom a leszállításomat Mogyorósbányára.
Nem rövid ez a szakasz sem. A vége felé egy mélyútban kell jobbra-balra ugrálni aszerint, hogy merre vágott utat magának a lefolyó csapadékvíz. A lombsátor takarta út után a temető fennsíkjára érkezem. Kinyitom a kertkaput, és lecuccolok az egyik padra a három közül. Felmegyek vagy tíz métert a vízcsapig és először tisztán megiszok a vízéből egy nagy pohárral, majd csapolok még egy adagot az Iso Sport pezsgőtablettához. Visszatérve váratlanul Tamást látom a padnál. Nevetek magamban, mert ezek szerint Zoli nem vette észre őt a Molnárban, és most üldözi, mert azt hiszi, hogy előttünk jár. Nem gond, ez is a találkozások és elválások műfaja. Előveszem a maradék rizibizit rántott hússal. Úgy látszik kissé felülterveztem a cateringet, mert még másodjára sem tudom elfogyasztani az egészet. Jól csúszik a kajára az izotóniás ital. Közben a temető előtt elhaladó túrázók fürkészve néznek minket a rácson túlról. Egyikük vágja, hogy mi a pálya és benyitva a vízcsap holléte felől érdeklődik. Csomagolunk és levonulunk Mogyorósbányára.
Már néhány éve nem kell elzarándokolni a Kakukkig meg vissza. Az útvonalhoz közel van kialakítva az ellenőrzőpont és a fizetős büfé. Sokan vannak, fesztiválhangulat uralkodik. Csak egy bélyegzést és egy csippantást kérünk, és már távozunk is. A Fő utca már egészen a kék kereszt jelzésig le van aszfaltozva. Tamással megállapítjuk, hogy ezt az emelkedőt megnyújtották, mint a rétestésztát, és egyidejűleg nagyobb dőlésszöget is adtak neki. Huh! Kábé félúton járhatunk Mogyi és az itteni Öreg-kő pihenője között. Az órám szerint a szintidő fele már lepergett. Ez nagyjából megfelel a megszokott tempónknak. Itt mered előttünk az Öreg-kő. A felvezető meredek ösvény jobboldaláról eltűnt az erdő. Csak nyitott szájon át vett levegőkkel tudok feljutni. Végre megint van itt ellenőrzőpont. Ezt a kemény föl-lemenetet előszeretettel le szokták csapni, bár mióta GPS áll rendelkezésre, szívesebben követik a tracket a környéket nem ismerők. Lényegesebb ennél, hogy kedves, ismerős pontőrök őrzik a pontot és szívmelengető szeretettel üdvözölnek.
A bal cipőmben az elülső talprésznél diszkomfort érzésem támad. Nem tudom eldönteni, hogy ez egy vízhólyag kezdete-é, vagy csak valami mini biszbasz került bele a cipőmbe. Mindegy, majd Pélin utánajárok. Leereszkedünk az Öreg-kőről, majd egy tágas mezőn tárul fel előttünk a látóhatár. Távoli hegyvonulatok alkotják a horizontot. Az égre nézek, de nem látom a Napot; vékony, egybefüggő felhőréteg takarja. A mezőről ráfordulunk a közvetlen a péliföldszentkereszti Szentkút elé vezető lejtőre. Egy padon ülve először megnézem, hogy mi újság a bal cipőmben. Nincs benne semmi, és a talpamon sincs vízhólyagkezdemény, de ha már így nekivetkőztem, akkor kenek egy kis vazelint a bal talpam ujjakhoz közeli részére. (A lanolin otthon figyel.) A művelet után vételezek a kútból egy nagy pohár vizet és a flakonomat is feltöltöm a tökéletes forrásvízzel. A flakonba pezsgőtablettát dobok és eltárolom a hátizsákba, a pohár vízzel pedig egy sótablettát küldök le.
Tamás ezenközben egy lány sarkán végez művészi pecsvörköt leukoplaszt és kisolló segítségével. - Figyi Tamás! én továbbmegyek, úgyis utolérsz. Most senkit nem látok rövidíteni a szaléziak sportpályája felé. Én is a templom felé veszem az irányt. Lefelé, az idősek otthona irányába a betonlapokat egybefüggő burkolatra cserélték. Nem kell óvakodni a fúgába lépéstől. Jobbra, Bajót felé indulok a műúton. Kb. két, vagy három éve átvezették a jelzést a műútról be, az erdő szélébe. Miután ez megtörtént, legközelebb arra mentem és sitthalmokkal, valamint tíz centi magasan elvágott csonkokkal találkoztam a hullámzó semmiösvényen. Akárki, akármit mond, most én ezt szépen kihagyom, maradok a megszokott műúton, amíg balra fel nem vág a jelzett út a Kökényes-oldal emelkedője felé. Nem süt a Nap, a sűrű erdőben úgy tűnhet, mintha alkonyodna, pedig nincs így. A hosszú kaptató után még hosszabbnak tűnik az ereszkedés a Bika-völgybe. Most nem frissít itt a multiNavigátor, csak Gyula fényképezőgépe előtt állok meg egy másodpercre, hogy laza félkörben modellt álljak neki.
Megint csak felfelé vezet az út. Hosszan emelkedek egy távvezeték alatt. Már erősen szürkül; többen lámpát gyújtanak, de én kitartok az emelkedő végéig, amikor a turistajelzés kifordul a távvezeték alól. A világos murvával beterített út kereszteződésében félreállok és én is előszedem a fejlámpámat. Egyre vészjóslóbban dörög az ég. Áh, semmi baj nem lehet, hiszen erre a térségre nem jósoltak jelentősebb esőt – gondolom magamban. Innen már világítva megyek tovább. A Domoszló-völgy hajtűkanyarjában áll egy túrapár, és miközben szerelvényt igazítanak éppen a szemembe világítanak, ezért nem veszem észre, hogy itt kell élesen balra kanyarodni. Tovább megyek egyenesen. (Kösz, hogy nem szóltatok utánam.) Gyanús, hogy nem látok kék jelzéseket, és szembe is jön egy eltévedt csapat. Magamra vagyok dühös. Ebben a hajtűkanyarban én szoktam visszahívni az egyenesről az embereket, nem, hogy én tévedek el. Skandalum.
Pusztamarót felé tartva a folyamatos dörgésnek már következménye lesz. Elered az eső, majd szakadni kezd. A legtöbben esőköpenyt rántanak. Én nem veszek fel semmit, hiszen nincs hideg, még a levegő sem nagyon mozog, úgyhogy ha felvenném az esődzsekimet csak aláizzadnék és hazavágnám a bőrlégzésemet; maradok pólóban. Mögöttem egy lány azt mondja a társainak, hogy ez csak egy zápor, és hamar el fog állni. Na, ja.
Pusztamarót esőházának falára kívülről felerősített padon szoktam enni egy pár falatot és inni egy pár kortyot a magammal hozott Szent-kúti vízből. Most szó szerint olyan közel állnak egymáshoz az emberek az esőházban, mint ahogy a heringek fekszenek a konzervdobozban. Nem látszik, hogy büfé is üzemel odabent. Lövésem sincs, hogy mit tud csinálni ott az a sok ember. Lemondok a frissítésről és továbbmegyek az autók által felnyomott sarakat kerülgetve. Távolabb, a Vízválasztó felé menet már kövesebb az út. Ráfordulva a Kis-Gerecse oldalára fényesre polírozott sziklák között és rajtuk manőverezik az emberkígyó, amely mögé becsatlakozok. Már csúnyán felázott a talaj és persze csúsznak a kövek is; meg kell fontolni, hogy hova lépjen az ember. Az eső továbbra is szakad. Látszik, hogy ez bizony már nem csak egy röpke nyári zápor. Próbálok beletörődni a megváltoztathatatlanba.
A köves oldal után szintén kaland feljutni a Gerecse üdülő előtti útra. Törpejárásban kell lavírozni a benőtt ösvényen. Ha még nem lennél elég vizes, a susnyáról letörölheted az esővizet a ruháddal. Mi jöhet még? Hát, aminek jönnie kell. Az üdülőtől olyan sármedencéket kell kerülgetni, hogy minden manővert előre meg kell tervezni. Előttem egy ember az egyik elesésből a másikba hengergőzik. Na, hát én sokkal durvábban káromkodnék, mint ahogyan ő teszi. A sármedencéket kenőcsös sár váltja fel. Most már majdnem mindegy, hogy merre próbálsz továbbjutni, mindenhol sár van. Amint lehet felmegyek az út peremére, de az is sáros, és onnan még vissza is lehet csúszni az útra. Valamikor alább hagyott az eső, de nem tudom, hogy mikor. Nem is érdekes, az utat már elintézte. Köves lejtő szokta megelőzni a Bányahegy felé vezető balos letérőt. Mostanra kőnek már semmi nyoma, csak massza van. A letérő ösvénye úgy 40 centire emelkedik ki az út szintjéből, amit normál esetben szinte észre sem vesz az ember, most azonban jól meg kell vizsgálni, hogy hova lépek, és hogyan rugaszkodok el az útról. Megint elered az eső, de nem olyan erősen, mint Pusztamarótnál. Már nem tartom számon, hogy mikor ered el és mikor áll el. Az út menti nagy kiterjedésű fiatalos nem is olyan régen még körül volt kerítve. Drótkerítése hengerekbe felcsavarva itt hever az út szélén.
Nemsokára a fák között feltűnik Bányahegy ellenőrző-sátortáborának fényfüzére. A réten leterített ponyvákon ülnek az emberek. Én csak ledobom a hátizsákomat és engedek egy pohár vizet a lajtos kocsiból. Beveszek egy tasak Flector granulátumot, mert Mogyorósbánya elhagyása után megfájdult a jobb lábfej-hajlító izomcsoportom. Lehet, hogy azért, mert amikor Dorogon kibomlott a cipőfűzőm, az újbóli megkötésnél valószínűleg túlhúztam a fűzőt. Útközben többször próbálkoztam azzal, hogy néhány lépést lógatott lábfejjel tettem meg. Ez a gyakorlat pár percre mindig enyhítette a fájdalmat, de már nagyon idegesít, hogy minden második lépés fáj.
A gyógyszerelés után az ellenőrzősátorhoz megyek, ahol fiatal leányzók pecsételnek, csipogtatnak, könyvelik a rajtszámomat és további jó utat kívánnak. Köszönöm szépen. A teasátort sem hagyom ki. Végre nem csak az eső esik jól, hanem a langyos tea is. Ránézek az órámra. Bazilikakilincs!!! Több, mint egy órával később értem ide a szokásosnál. Na, húzás innen a vérbe, de gyorsan! A rétről kivezető út kezdetben sáros, de távolabb a bányahegyi kőbányából származó kőtörmelékkel van felszórva. Amikor később ennek a szakasznak a végére érek, megint fel kell menni az út peremére a járművek által kimélyített sárral teli nyomvályúk miatt. Már csak az előttem járók sarkát világítom, jószerivel csak akkor tudom biztosan, hogy hol járok, amikor kibukkanok a négyzet alakú ugarra, amit az oldalain kell kerülni. Régen itt létrákon mászkáltunk át, de szerencsére már nem kell ilyen mutatványokat végrehajtani.
Lassan már látszanak a Vértestolnai műút szélén parkoló depós autók fényei. A vizes dzsindzsa és a sár ellenére bemegyek a kék sáv kijelölte kis kitérőbe, nem tartok a többi túrázóval a mező széles, füves útján. Mielőtt kiérnék a műútra, egy sármedencét kerülve rosszul lépek, minek következtében egy szempillantás alatt a hátizsákomon fekve találom magam. A fejlámpa lerepült a fejemről és a sötétben lapít valahol. A cipőm elmerül a sárban, amikor kifelé kászálódok a kulimászból. Négykézláb tapogatózok, de sehol sem találom a lámpát. Természetesen van tartalék lámpám, de gyalázatos lenne itt a mocsokban előkotorászni. Egy perccel később jön egy társaság. Megkérem az egyik srácot, hogy világítson. Persze, hogy a sötétben nem találtam meg a lámpát; egész máshová repült, mint ahol kerestem. Mázlira a lámpa egy gombnyomásra feléled, nyugodtan mehetek tovább, most már mint Gólem az agyagszörny.
Néhány lépés után kiérek a műútra és ahogy megyek a parkoló depós autók sora felé beugrik a Mr. President régi száma, és a túra végéig be is ég:
Put me up, put me down / Put my feet back on the ground / Put me up, feel my heart, and make me happy… / Yayaya, coco jambo, yayayai /
A kocsisor mellett elhaladva már nem kérdezem, hogy mi jöhet még, mert tudom, hogy még száraz időben is milyen a Vértestolnai műút utáni szakasz. Hát, igen, egyáltalán nem hepi.
„Vergődünk, mint néger a jégen. Adj egy téglát!” Pár éve kiszórtak ide egy-két teherautónyi sittet, de már az is félúton van a Föld középpontja felé. A hosszadalmas, idegtépő dagonyázás egy elnyújtott, és kissé meredek lejtő után enyhül. Ez azt jelenti, hogy már nem annyira süppedős a sár, de még mocskol. Van aki egészen vidáman fogja fel a helyzetet. Előttem halad egy társasággal, úgyhogy önfeledt csacsogását hallgatom a Koldusszállásig tartó hosszú úton.
Az ellenőrzőponton az adminisztráció után a Tengerszemesek által biztosított tea, vagy gépleves közül az utóbbiból kérek. A rég nem látott Zoli jelez, hogy a rejtett pihenőbútorzatnál várnak a még régebben látott Piroskával és Péterrel. Tamás érkezése bizonytalan, mert Bányahegyen megállt levesezni. A frissítés után nekivágunk az utolsó ellenőrzőpont felé vezető útnak. A soha véget érni nem akaró emelkedőn mindig az jut eszembe, hogy - a szintábra szerint - ugyanolyan magasra kell felmennünk, mint amikor a Gete tetején voltunk. Már alig várom, hogy kanyarogni és lejteni kezdjen az út, mert ez azt jelenti, hogy közel járunk a Kovácsi körtemplom (Puszta templom) romjaihoz. Éhséget érzek, az ellenőrzőponton ennem kell pár falatot. Tamás is megérkezik, ő már persze nem éhes.
Erősen pirkad, amikor megindulunk lefelé a Kálvária stációi mentén. Van bő két óránk, hogy legyűrjük a hátralevő hét kilométert. Még a szurdok felső vége előtt beleesik valami a cipőmbe. Egy kidőlt fánál orvosolom a problémát, miközben elhaladnak a csapattársaim, ami nem tudatosul bennem, és abban a tévhitben kezdek bele a szurdokba, hogy mögöttem vannak. Újra bekapcsolom a lámpát, mert a sűrű lombkorona miatt még félhomály uralkodik. Sok a kidőlt fa, jó, ha látja az ember, hogy hova léphet. Nem szeretnék a finisben lesérülni, vagy belecsúszni a szurdokba. A végén, az I. számú stáció után felszabadultan tolom fel magam az utolsó - egy öt méter magas - emelkedőn a Baji szőlőskertekhez.
Komótosan baktatok le a flaszteren a templomtorony irányába. Visszaugatok a rám acsarkodó kutyáknak; egy porta előtt megállok, macskaviadalt nézni. Innen már a flow visz a cél felé. Bekanyarodok a templom utcájába, majd az előtte álló közkútnál arcot mosok, és iszom egy pohár vizet. Meglep, hogy még hűvös sincs, komfortosan elvagyok pólóban. Mostanra már megszáradt a ruhám. A Tóvároskert megálló melletti vasúti átkelő után szép számmal jönnek szembe a túrát már teljesített sporttársak. Ismertető jegyük a fura járás.
A céltábor előtt sokan várakoznak, legtöbbjük fuvarra-, vagy a hozzátartozójára vár. Megállok beszélgetni, de aztán egy nagyobb túrázócsoport érkezik és nem akarom, hogy a sorban állás alatt ketyegjen le a szintidőm, és váljon hiábavalóvá az idáig tartó heroikus küzdelmem; inkább besétálok a táborba. A célhelyiség előtt egy néhány emberes sor áll. Pillanatokon belül elveszik a lapomat, és egy perc múlva már szólítanak is az oklevél és a jelvény átvételére. Az óra szerint 20 percet még benn is hagytam a szintidőből. Szuper, elidőzhettem volna a tábor előtt még néhány percig.
A Vértestolnai műút utáni szakaszon nem túl sok esélyt láttam arra, hogy időben Tatára fogok érni, de magamévá tettem az országos sporttársam filozófiáját, mely szerint: még ha a hónom alatt kell továbbvinnem a fejemet, akkor sem adom fel. Leülök, amíg elpakolom a díjazást, de felállni már nem akaródzik, pedig át kéne menni az ebédlőbe. Azon gondolkodom, hogy megkérek egy ismerőst, hogy húzzon fel a székről, de aztán elvetem a gondolatot. Fog ez menni; egy kis kézi rásegítéssel feltápászkodok. Az ebédlőben észreveszem, hogy Zoli integet az egyik hátsó asztalnál. Még Bajon - a cél felé tartva - elhatároztam, hogy az ebédlőbe léptemkor elénekelek egy strófát az ABBA örök érvényű „The Winner Takes It All” című számából, de látva az asztalra borulva alvókat, eltekintek a performansztól és beállok a levesért sorban állók mögé a jutalomfalatomért.
A leves átvétele után a többiek asztala irányába egyensúlyozok. Szokás szerint egy kis lét kilötyögtetek a tálcára. Még mindig van egy pár falat rizibizi és husi a fagylaltos dobozban, amit nem hagyhatok kárba veszni. A levessel öblítem le.
Ideje elindulnunk a Tóvároskert vasúti megállóhoz, mert nulla pontért már nem tudunk olyan gyorsak lenni, mint élesben. A vasútállomás peronján megpróbálom leplezni szalonképtelen ruházatomat. Felgyűröm a sárral kikeményített nadrágszáraimat és a derekam köré kötöm az esődzsekimet, leplezendő a hátsó felemre szikkadt sarat. A művelet nagy derültséget vált ki a túratársaim körében.
Na, kérem szépen! Emberes kínok közepette, de behúztam a tizenötödiket. Gratulálok a túratársaknak. Nem mondom azt, hogy jövőre veletek ugyanitt, mert nem akarom elpénecolni a lehetőséget. Mindenkinek jó egészséget, és szép álmokat kívánok. Legyetek jók, ha tudtok!
Ottorino |
