REGGELTŐL ESTIG ŐRJÁRAT
a Szépjuhásznénál és környékén, avagy "MONOTON MARATON".
2023. Szent András hava elsején, szerdán, mindenszentek napján pontban 07:00-kor kezdtünk körözni Inczédi Zoltán és Bódai Mária túratársakkal a Szépjuhászné -> Kis-Hárs-hegy -> Nagy-Hárs-hegy -> Szépjuhászné háromszögben.
Az idő kristály, sár semmi. Túránk alatt gyarapítottuk a népi megfigyelések tárházát. A napszakok váltakozása és a kirándulók felbukkanásának sűrűsége közti összefüggést vizsgáltuk.
Az első három körön elvétve találkozunk egy-egy futóval, kutyasétáltatóval.
[[[Szegény, megboldogult Csapó (Dudi) Gábor világ- és olimpiai bajnok vízilabdázó is a környéken szokta volt sétáltatni két kutyáját. Amikor annak idején találkoztunk vele, mindig kedvesen és tegeződő formában köszönt vissza.]]]
A harmadik kör után a korán kelő és/vagy közel lakó kirándulók kezdenek egyre gyakrabban szembejönni, illetve a sétálva levegőzőket mi előzzük meg. Olyan tíz óra - fél tizenegy tájban pedig már csőstül érkeznek az apró gyerekes, kutyás családok, párok, csoportok és egyéni kirándulók.
Zolinak és nekem 14 kört kell megtennünk, Marcsinak "csak" 7-et, mert ő a félmaratonon indult. A körök pecséthelyei két itiner-oldalt foglalnak el. Az első 7 kör - az „A” oldal - viszonylag könnyen, vidáman megvan. A „B” oldal is könnyeden kezdődik. Észrevételezzük, hogy a délelőtti turnus kirándulói elmentek ebédelni. Mi nem tartunk ebédidőt; minden kör után a Szépjuhászné vasútállomáson felállított túrabázison eszünk egy-egy frissen kent kenyérszeletet, vagy iszunk egy pohár teát, szörpöt. Az is előfordul, hogy eszünk is és iszunk is. Egy túratársunk az egyik ilyen alkalomkor meg is jegyzi – kilétét fedje homály -, hogy mi mindig eszünk. Válaszom az ilyenkor szokásos: „A nyomtatólónak nem lehet bekötni a száját.” 46,2 km-en, 2170 m szintemelkedésnél bizony kell a bő kalória-utánpótlás.
A „B” oldal köreit azzal az óhajjal morzsoljuk tovább, hogy bárcsak már meglenne 10 kör, és a maradék négy már hamar elfogy. Hát, bizony nem fogy hamar. Nyúlnak a körök, fokozatosan megérkeznek az ebéd utáni turnus kirándulói még több kutyával és gyerekkel. Még MTB-s srácok is utat kérnek maguknak.
Nemsokára észrevehetően hosszabbak lesznek az árnyékok, egyre laposabban süt a Nap. Ez eléggé lelombozó. Latolgatjuk, hogy hány körön élvezhetjük még a Kaán Károly kilátóból lejövet a lenyugvó Nap erejét.
A túra teljesítői a kirándulókkal ellentétben viszont egyre fogynak. A gyorsak, akik futottak, vagy legalább belefutottak, már letudták a 14 kört, a rövidebb távosok pedig már otthon zuhanyoznak, vagy pihennek megfürödve. A tizenkettedik és a tizenharmadik kör már igen nyögvenyelősen fogy, de az utolsóhoz valami rejtélyes energiacsomagot küld az Univerzum.
Meg tudjuk-e csinálni világítás nélkül az utolsó kört? Zoli optimista, ám a Kis-Hárs-hegyi ellenőrzőponton előkészítjük a lámpáinkat, és a Nagy-Hárs-hegyre felvezető murvás út végén, a kis sziklás szerpentin előtt fel is kapcsoljuk azokat.
Itt jegyzem meg, hogy a Bátori-barlangnál egyik körön sem mentünk le a kis fahídra, hanem a barlang vasajtaja melletti sziklán másztunk fel az előbb említett szerpentinre. Az első körök valamelyikén az egyik túratárs (szintén meghagyom az inkognitóját) ennek kapcsán szóvá is tette, hogy kispistázunk. Felvilágosítottam, hogy az ide vonatkozó szabály szerint: „Amíg a túrázó vizuális kontaktusba marad a felfestett turistajelzéssel, addig az eltérés az út vonalvezetésétől, nem minősül kispistázásnak”. Arról nem tájékoztattam emberünket, hogy ezt a szabályt én alkottam, és amikor hasonló problémák felmerülnek, akkor alkalmazom is.
Az utolsó körön, az utolsó ellenőrzőponton a Nagy-Hárs-hegyi pihenőbútoroknál a pontőr megkérdezi, hogy van-e még valaki a terepen. Erre nem adhatunk választ, mert nem tudjuk, hogy esetleg ellentett irányba indult-e még valaki azután, hogy mi elhagytuk a Szépjuhászné állomást. Ráadásul út közben találkoztunk néhány lámpás emberrel, akik lehetnek kirándulók, de akár túrázók is.
Odalent, az állomásépület felé közeledve, látjuk, hogy a rendezők már bontják a bázist. 17:30 van, vagyis tíz óra harminc perc lett a menetidőnk, ami egyáltalán nem rossz eredmény, de rajtunk kívül már csak két ember van kint a terepen, és már őket is minden percben várják.
A célban a rendezők azzal cukkolnak, hogy menjünk még egy kört, előre lepecsételik az itinerjeinket. Mi inkább megköszönjük a rendezést, nagyszerű érzés, hogy a körözés alatt nem csavarodtunk be, de ha még egy kört kellene menni, akkor inkább lőjenek le.
Ottorino
|
