Túrabeszámolók

CSÚCSOKRA JÁRVA, CSÚCSRA JÁRATVA

A Basaharc-Szob kompjárat megszűnése miatt a PÁLOS 70 teljesítménytúra régi, jó, bejáratott útvonalát egy új váltotta fel. A táv 74,1 km-ről 75,7 km-re nyúlt. A szintemelkedés 2350 m-ről 1940 m-re csökkent, ami viszont a hullámosabb és terepesebb útvonalvezetés miatt nem könnyebbséget, hanem erős nehezítést jelentett. Erről árulkodik, hogy a 3 napos „Fehér Barátok Nyomában” zarándoklatnak, amelynek eddig közel azonos volt az útvonala a 70-es teljesítménytúráéval, teljesen más - rövidebb és kisebb szintemelkedésű - útvonalat jelöltek ki.

Idén sem a szintidővel, hanem a menetrenddel kellett megküzdenünk. Nyelvlógató igyekezet mellett sem tudtuk elérni a 16:45-ös visegrádi kompot. A várakozás alatti üresjárat duzzasztotta az össz menetidőnket, ami miatt a Duna túlpartjától, Nagymarostól "rohannunk" kellett, hogy az onnan 18 km-re levő márianosztrai célban még elcsíphessük azt a transzfer mikrobuszt, ami az utolsó vonathoz viszi le Szobra a célbaérőket. Magunkat nem kímélő, erőltetett menet után, megfelelően korán, 21:45-kor szakítottuk át a célszalagot Nosztrán, de ha pár perccel később érünk célba, már ott ragadunk, mert lemaradunk a kisbusz "utaslistájáról". Vége a régi szép teljesítéseknek, amikor nem ritkán még az utolsó vonat előtt kettővel induló 21:38-as Metropolitan EC-t is elértük Szobon. Fákkanál! Nem hiszem, hogy nekem ez a produkció ilyen formában még egyszer menni fog.

Részletesen a túráról:

2023.10.07-én, szombaton a Baross téren szállok fel az utolsó éjszakai 907-es buszra, amin már foglal nekem egy helyet Inczédi Zoltán túratársam. Fél ötkor már néhányan sorban állnak a Gellért-hegyi sziklatemplom mellvédjénél. A rendezőség serényen pakolja a dobozokat. A várakozás alatt előveszem reggeli szendvicsemet, amiből majd az Anna-rétig tartó szakaszon eltüzelendő üzemanyag válik. Közben megérkezik Okere Szilvia, aki velünk fog tartani a P70 egyik résztávján, a  „Virág Benedek 35”-ön.

Dicséretes módon, jóval 05:00 előtt megkezdik a becsekkoltatást, úgyhogy nekem már 04:52-kor csipog a templom kijáratához telepített kütyü, amikor odaérintem az ellenőrzőpontokon használandó karkötőmet. Hűvös van még, de pólóban kezdek, mert rögtön nyúlós emelkedőnek megyünk neki a hegyoldalban. Szerencsére az, egy sárgarépát 1947 óta a feje fölött tartó gigantikus öreglány lábához most sem kell felmenni. A meleg fénnyel megvilágított éjszakai dunai panorámára nem sok ügyet vethetünk, mert a sziklaoldalban a töredezett beton járófelület számos csapdát tartogat az arra járók számára. A víztározó tetején, a Filozófusok kertje szomszédságában van az első állomás, ami valójában csak egy buli pont. Kifeszített lepedőkön kategóriák vannak felsorolva a rendezvényen való részvételi célokkal. Filctollal lehet strigulát (strigulákat) húzni az egyes kategóriák mellé, de akár kreálni is lehet új kategóriát, ha nem találsz neked megfelelőt. Szilvi először van ezen a túrán és filctollat ragad. Egy kitett dobozkából két gumicukor-férget csípek ki, majd lelépcsőzünk a víztározó mellől. Horváth-kert, Vérmező, Városmajor az útvonal. A Városmajori Jézus Szíve-templomnál régebben szintén egy buli pont üzemelt. Egy vödörből ki lehetett venni egy kavicsot, és a jelképes terhet, odafönt az Anna kápolnánál lehetett lerakni - az ígéret szerint - a lelki terhekkel együtt. Most nem találkozunk itt pontőr lányokkal, csak egy hajléktalan fekszik az egyik oldalsó kapubeugróban.

A Fogas végállomása után a Diós-árokban, a gravitáció ellenében kezdjük meg "a város fokozatos elhagyását" és a "kiszakadást a mindennapokból".

Az első csipogós ellenőrzőponton, a Kútvölgyi kápolnában már évek óta ugyanaz a kedves néni osztja a bélyegzést, és az apró kegytárgyakat. A kápolna mini udvarán elpakolom a fejlámpámat és fakasztok a kútból egy pohár vizet. Messze van még, és magasra ültették a Normafát, de lassan oda is felkaptatunk és elmegyünk a Szent Anna-kápolnához, a második igazi ellenőrzőpontunkra, ahol teával és pogácsával frissítünk. Minden szuper, leginkább a remek kirándulóidőnek örülünk.

A körséta jelzésen jutunk el a Libegő felső végállomásáig, ahonnan Budaszentlőrincre, (leánykori nevén Szépjuhászné) rongyolunk le. A Pálos kolostor romjainál nem csipogtatni kell, hanem bemondani a pontőrnek a rajtszámot. Nem hallottam, de Szilvi elmondása szerint az egyik hölgytúrázó azt mondta, hogy: „Nem a korodat kérdezték.” - amikor bemondtam a 97-es számot. Sejtem, hogy ki volt az; jön ő még az én utcámba. Piros almát vételezünk egy ládából, aztán uzsgyi le a hűvösvölgyi Nagy-rétre, ahonnan flaszterkoptatás következik a máriaremetei Kisboldogasszony-bazilika mellett üzemelő következő ellenőrzőpontig. Zsíros kenyeret falatozunk hagymával és forró teával.

Továbbra is szilárd burkolaton nyomjuk majdnem a solymári benzinkútig. Az Alsó-Jegenye-völgyben csodálkozunk, hogy nem jönnek szembe babakocsit toló családok és kutyasétáltatók. Pár perc múlva kiderül, hogy miért. A Paprikás-patak első fahídja egy kicsit ledőlt pihenni. Nyáron volt egy olyan erejű ítéletidő, ami ilyen pusztításra képes. A további átkelések között is van olyan, amit szintén híd nélkül kell megoldanunk. Felemlítem Zolinak, hogy mi lesz, ha a februári Kitörés 60-ra sem készülnek el az új hidak. Isten majmai lassan őrülnek. Később azért egy bátrabb csoport szembe jön néhány kutya társaságában. A Millenniumi-rétről átkötünk a Szarka várhoz (Solymári vár).

Felcsavarodás után nápolyi szeletet és ásványvizet is kapunk az ellenőrzőponton. Ingyen be lehetne kukkantani a várba, de ilyen lazaságot nem engedhetünk meg magunknak. Elsietünk a solymári vasútállomás irányába, majd egy szántóföldet mellőzve átkelünk a forgalmas 10-es úton. A Házi-réti-patakig tartott a Hawaii, mert a patak kis hídja után a megváltozott magánterületi viszonyok miatt átvariálták a zöld sáv jelzés útvonalát. Megállapítjuk, hogy minden ilyen turistaút-áthelyezés után csak rosszabb lehet a helyzet. Ebben az esetben sincs ez másképpen. Jelentős kerülőt kell ezután végigjárnia számottevő szintemelkedéssel annak, aki a Jenői-torony alatti (oda-vissza utálatos) hullámvasútra akar rátérni. A kék bicikliútra való hosszú és izzasztó felkapaszkodás után mindhármunknál előkerülnek a kulacsok, üdítős flakonok. Ideje volt lélegzethez jutnunk a viszonylag szintben haladó úton.

A kis murvabányához érve derékba kapjuk az OKT-t. Ezúttal nem balra kanyarodunk rajta a Szent-kút felé, mint a régi szép időkben, hanem jobbra fordulunk, hogy elérjük a Csobánkára levezető piros jelzést. Az Oszoly pihenőnél – ami régebben Berda pihenő volt – megállapodunk abban, hogy véletlenül sem örülnénk egy Oszoly-tetői kötelező látogatásnak. Teniszlabdánál nagyobb kövekkel megszórt, keskeny, ösvényen érünk le a Margitligetet átszelő műútra. A buszmegálló közelében van a következő ellenőrző- és etetőpont, a csobánkai Élet Háza. Az udvarban terített asztal várja a restaurációért kiáltó állapotú túrázókat.

- Mi a felhozatal? - kérdezi valaki.

- Van zsíros kenyér és valamilyen kocsikenőcsös is – válaszolom.

Meghallja ezt a néni, aki a kenyereket keni, és menten felkínálja a ”kocsikenőcs” receptjét. Néhány konyhatündér beállítottságú túrázó kér is az előre sokszorosított receptből. Kedélyes társalgás alakul ki:

- Én itt öregedtem meg a Páloson – mondja a néni.

- Én detto – válaszolom neki.

Akad még az asztalon sós teasüti és nápolyi is. A bevitt étkeket teával csapatjuk szét.

Szilvinek itt járt le a mandátuma, de továbbjön velünk. A piros jelzés kivisz a Dobogókő-Pomáz műútra, aminek a szélén sokáig csattogunk az idegesítően sűrű autóforgalom mellett. Egy buszmegállónál végre az erdő felé kanyarodhatunk. A Csikóvárakat elkerülő zöld négyzeten kezdjük meg a hosszan tartó emelkedést a Lajos-forráshoz. Gyönyörű idő van, több hullámban jönnek szembe kirándulócsoportok sok gyerekkel és kutyával. Nagyon frissek; arra tippelek, hogy a Dömörkapuig busszal mentek fel, és onnan kirándultak a Lajos-forrásig ahonnan most sétálnak le. Mi továbbra is kitartóan szuszogunk fölfelé. Már rég a zöld kereszt mentén járunk, de még mindig várat magára a piros keresztre való csatlakozás. Amikor elérjük azt, bekeményít az emelkedő, ráadásul gyerekfej méretű kövekkel van sűrűn kidekorálva az út. Felhagyok az időnkénti feltekintéssel, mert mindig csak a meredek emelkedőt látom magam előtt. Arra gondolok, amit Szilvi ki is mond:

- Még mindig van följebb?

Kiszáradt torokkal hörgöm, hogy igen. Amikor felérünk a vágyott útcsomópontba, késedelem nélkül ereszkedni kezdünk a Lajos-forrás felé. Príma. Ez egy ilyen műfaj: egyszer fent, másszor lent. A forrás előtti tágas parkoló nem volt elég tágas egy nőnek, és a sorompó mögötti dózerúton parkolt le. Mialatt távol voltak a kocsitól, szépen lelakatolták a sorompót, kizárva, vagy ha úgy tetszik bezárva az autót. Most kétségbeesetten telefonálgat az eszemadta. Kellemetlen szitu.

A forrást – mint mindig – most is lefoglalja valaki, aki több tíz liter vizet gyűjt kannákba, hogy elszállítsa. Szerencsére ránk vár egy csipogtatás nélküli, almaosztó pont, ahol palackokból forrásvízhez is juthatunk. Kihagyhatatlan. A forrásponttól lemegyünk alfába. A túra stílusának megfelelően a harmadik-féle színű kereszten, a kéken ereszkedünk, néhol igen meredeken. Zoli veszi a bátorságot, és veszettül száguld lefelé az ilyen szakaszokon. A Bükkös-patakhoz érünk le, amit a száraz időjárás miatt most simán át lehet lépni. Bicikli út melletti kék jelzésű köves, dzsindzsás turistaúton nyomulunk Pilisszentlászló felé. A bicikliút keresztezése után van még egy jól elnyújtott, de nem túl vészes emelkedő. Nagyon tudunk örülni, amikor a fák közül épületek körvonalai bontakoznak ki. A Kisrigó vendéglő előtti parkolónál bukkanunk ki az erdőből, majd átkelünk a Szentendrei úton. A központból egy nagy kitérőt teszünk a Szent László király templomhoz.

- Temetőben még úgysem volt ellenőrzőpontunk – mondja Szilvi a templomkertbe lépve.

Ezen a túrán még valóban nem volt, de más túrákon számos alkalommal. Sörpadokon lehet frissülni almával, ásványvízzel és különféle pezsgőtablettákkal. Iszom egy nagy pohár magnézium pezsgőtablettás ásványvizet; nagyon rám fért. Eredetileg úgy volt, hogy Szilvi Visegrádig jön velünk, de kiszámtolta, hogy nem érne haza a tervezett este 8-ra, ezért amikor a templomtól visszakanyarodunk a központba, a buszmegállónál befejezi a túranapot és búcsúzik.

Következik az Apátkúti-patak völgye, ami nagyon szép, de én utálok benne túrázni a számtalan patakátugrálási kényszer miatt, még így is, hogy alig van benne víz. Nehezítésnek sűrűn jönnek szembe kiránduló csoportok. Az egyik szembejövő tagnak is elege lehet, mert megkérdezi, hogy messze van-e még Szentlászló. A sokadik átkelés után azt hiszem, hogy nem lesz több, de csalódnom kell. Végül nagy megkönnyebbülés, amikor elhagyjuk a patakot és kiszélesedik az út. Ahogy szilárd burkolatú útra váltunk, megjelennek az autók és az autós „turisták”. Mondtam már, hogy utálom az Apátkúti-völgyet?

A füvészkertnél azzal kísért meg az ördög, hogy térjünk le az előírt útvonalról. Arra csábít, hogy ne másszuk meg az Új-hegyet a zöld kereszt, majd a zöld sáv mentén, hanem zavarjuk le a Visegrádig hátralevő távot továbbra is a piros sávot követve, emelkedő nélkül. Heroikus küzdelemben ellene mondunk a Sátánnak és a mászás mellett döntünk, mondván, hogy úgysincs esélyünk elérni a 16:45-ös kompot. Leérve Visegrádra még csak a templomtornyot látjuk, amikor lelki füleimmel hallom, hogy röffen a komp dízelmotorja. A templomtól kb. 500 méter kitérővel érjük el a Palotaház éttermet, ami ellenőrző- és egyben etetőpont is.

Az étterem oldalában terített asztalnál fogyasztjuk el a finom gulyáslevesből és vargabélesből álló frissítést. A forró levest gazdagon megsózom és falmellékivel hűtöm ehetővé. (Kenyeret azért nem aprítok bele. [Hi!])

Egy, a kompig tartó 500 méteres Duna-parti séta után ismét kulináris élvezetben lesz részünk. Zserbószelet, almás pite, molnárkalács, mákos- és sajtos pogácsa közül lehet választani, de akár végig is lehet enni az egész kirakatot, és még pár szem szőlő is elfér a sütemények mellett. Amíg a kompra várunk, pihenünk egy kicsit a sörpadokon. A fedélzeten állva is várakozni kell az átkelésre, amíg elhúz előttünk egy osztrák tolóhajó. A menetrendhez képest 7 perccel később indulunk. Ez a késés is az ámokfutásunk sebességét fogja növelni a túlparton. Döccen az autóskomp széle a nagymarosi kikötő feljáróján; leözönlik a Visegrádon összegyűlt túrázók tömege.

Átmegyünk a vasút alatt és megkezdjük az emelkedést a kék kereszten a meredek Fehérhegy utcában. Lassan szürkülni kezd. Merdzsókba száll a telep népe és fel-le liftezve, gázolajfelhőket pöfögve rá-rádudál a járda nélküli utcában felfelé törekvő túrázókra. A lépcsős szakaszra már nem tudnak felhajtani. A magas lépcsőfokok leküzdése közben köldökig ér a nyelvem. Arra gondolok, hogy amire véget ér az emelkedő, kiég belőlem az egész bőséges menüsor, amit Visegrádon elfogyasztottam. Egy sziklás mélyútba torkollik az utca. A mélyút végén felérünk a Köves-mező parkplaccára, ahol a kék sáv jelzést vesszük fel. Ritka a P70 új útvonalán, hogy egy hosszú, viszonylag szintben haladó útszakaszon törleszthetjük az oxigénadósságunkat. Egy ilyen következik.

A látástól eljutunk a vakulásig. Semmi kedvünk pofára esni a sötétben; a hosszú tanösvény egyik pihenőbútorzatánál megállunk és üzembe helyezzük a fejlámpáinkat. A tanösvény egy meredek lejtővel ér véget; oldalazó léptekkel fékezgetek lefelé. A lejtő aljától elhullámzunk és kanyargunk a Törökmezőre. Épp a turistaházat mellőzzük, amikor utánunk szól egy túrázó, hogy: „Ellenőrzőpont!”

- Nem, nem, nix ellenőrzőpont, ez csak egy opcionális sörfingpont. Zolinak arra is van kapacitása, hogy menet közben folyamatosan kalkulálja azt, hogy mikor érjük el az utolsó, de a céltól még messze levő ellenőrzőpontot. A turistaház után a zöld sáv/piros sáv jelzésegyüttesen érjük el a Szent Gál-földet. Más túrákról emlékszem, hogy egy sorompónál kell balra letérni a műútról, és a szimpla piros sávon kell továbbmenni. A sorompó árkának átugrására koncentrálva nem veszem észre, hogy letérünk a jelzett útról. Dühös vagyok, mert jól ismerem a környéket, és mégis meg tudott viccelni. Nappal persze… na, de hagyjuk!

Egy zúzalékköves mélyút gazos oldalán mászunk fel a jelzett ösvényre. Nem hosszan mentünk félre, de akkor is irgum-burgum szafaládé! Kisvártatva egy fán levő piros jelzés láttán megnyugodhatunk, hogy jó irányba tartunk. Hosszúkás mezőkön át vezet utunk, majd leérünk a Kishanta-patakhoz, amit most még egy tyúk is át tudna lépni szárnya lebbentése nélkül. (Máskor itt elgondolkodik az ember, hogy hol lehetne megúszni szárazon az átkelést.)

Nemsokára fényeket látunk a fák között, megérkezünk túránk utolsó ellenőrzőpontjára a Toronyalja pálos kolostorromhoz, ahol megkapjuk az elmaradhatatlan PÁLOS 70 tejcsokoládénkat. (((Az a tradíció alakult ki nálam, hogy a mindenkori Pálos csokit csak akkor eszem meg, ha már megcsináltam a következő Pálos 70-et. Tehát ezt most hazaviszem, és az otthon figyelőt eszem meg.))) Zoli meg van elégedve a Duna-parttól idáig tartó átlag menetsebességünkkel. Azt mondja, ha tartani tudjuk ezt a célig, akkor tízre biztosan beérünk. Én mindenesetre magamba döntök egy nagy pohár ellátmány ásványvizet. A kolostorrom megtekintésére nem tudunk időt szakítani.

Egy ledes karácsonyfa-világításból kialakított nyíl iránymutatása alapján átmegyünk az út túloldalára egy szántóföld mellé, amelynek a szélén haladva, szalagozás segítségével jutunk át a kék sáv jelezte útra. Régebben ez a turistaút egy normál szélességű, jól járható, és jól belátható út volt. Mostanra átvezették a kék sáv jelzést egy egyemberes, folyamatosan kanyargó, fel-le hullámzó ösvényre. Néhol az ösvényről átlátok a régi jó útra. Ha nappal lenne, itt hagynám a fenébe ezt az ösvényt, de tartva az eltévedéstől nem teszem. Frusztráló, hogy beszorultunk egy hármas vonat mögé, aminek az előzésére nem tudunk energiát pazarolni. Fejlámpám fénykévéjében kavarognak az előttünk járók által felvert por apró szemcséi. A jelenség fokozza az elégedetlenségemet. Hosszas erdei kanyargás után kiérünk a Kóspallag-Márianosztra elágazáshoz. A hármas vonat vezetője GPS-szel a kezében átmegy a műút túloldalára. Mi megvárjuk, amíg elhalad előttünk egy autó, aztán huss, elhúzunk a helyes irányba. A kék sáv felköt a Márianosztrára menő piros sávra.

- Sínen vagyunk – mondom Zolinak. Sínen vagyunk, de vannak még előttünk olyan emelkedők, amelyeken meg lehetne csókolni az anyaföldet. Különösen az a meredeken emelkedő és erősen oldalra lejtő ösvény izzaszt meg, ami egy kerítés mellett vezet az Alsó-hegy oldalában. Túl korán kezdtem el várni, hogy átbukjunk a buckák túloldalára, egyre csak feljebb és feljebb kell nyomakodnunk. Ám ahogy a fák sem érnek az égig, és ez sem a Mont Blanc, egyszer csak messze tűnik a látóhatár és feltárulnak Márianosztra fényei (csak most éppen a megszokottal szembeni oldalról nézve). Rápillantok az órámra és örömmel állapítom meg, hogy még Zoli prognózisát is meghaladva, bőven tíz előtt bent leszünk a célban.

Az utcákon néha felbukkan egy-egy kíváncsi macska. Mécsesek lángját követjük a Magyarok Nagyasszonya bazilikáig. A kolostorhoz megyünk (jaj, ez a négy lépcsőfok), hogy átvegyük a díjazást. Új jelvény, új színekben. Az utolsó csippantás után egy nagy monitoron láthatjuk, hogy 21:45-kor érkeztünk célba. Egy kedves pontőr hölgy helyet intéz nekünk a 22:59-es szobi vonathoz lemenő kisbuszban. Indulásáig bőven van időnk, hogy a gyönyörűen felújított zarándokszálláson elfogyasszuk a befutófalatokat. Pazar, gőzölgő raguleves fölött mondjuk minden kanál leves után, hogy: Jaaaj! Egy nagy szelet pite elfogyasztását követően az illatos gyümölcsteát sem hagyjuk sokáig párologni. Lehet, hogy szentségtörés, de már úgyse hallhatják azok, akikről szó van: A felmenőim jól főztek, de egyikük sem tudott ilyen finom levest kreálni. :D

Megköszönjük az étkeket és a szíveslátást, majd lassan fellépcsőzünk az előcsarnokba. Az épület előtt perceken belül megtörténik az utaslista felolvasása. Behajtogatjuk magunkat a ház előtt parkoló kisbuszba, és Arrivederci Nostra Maria! Irány Szob, ott is a vasútállomás.

Jólesik, hogy már erőkifejtés nélkül kanyaroghatunk a műút szalagján. Tizenöt percbe sem telik, és lent vagyunk. Benn áll a vonat az állomáson. A kisbuszozáson túl vagyunk, de csak akkor lehetünk egészen nyugodtak, ha megindul velünk a vonat, és az állomás meg itt marad.

Ottorino

Utóirat: Vonatozás közben vasárnap lett. Zolival délelőtt 10-kor találkoztunk legközelebb a CSILLEBÉRC gyermekvasút állomásnál, hogy a Pálos 70 levezetése gyanánt lemozogjuk a ”MOCCANJ! Gyalogos Teljesítménytúra” 6 egész kilométerét. A túra végére már nappali szürkület borult az erdőre, és a szél egyre erősebben kezdte rázni a fák ágait. Na, söprés innen!