100 Míl Krajom Malych Karpát 210 km - 7800 m szintkülönbséggel sikeresen teljesítve 52 óra 14 perc alatt.
Ekkorát már régen küzdöttem.. Még 1 hét sem telt el a tátrai kaland, és sok-sok megtett kilométer után, már itt volt a nyakamon ez a megmérettetés. Zolival utaztunk ki péntek reggel vonattal Pozsonyba, majd két átszállással Chtelnicába, ahol a rajt volt. Időben odaértünk, így nem kellett kapkodni a depók összerakásával, és az itiner tanulmányozásával. Péntek délután 14 órakor elindult a menet. Az első 7 km lágyabb aszfaltos emelkedővel indult, itt mindenki futott, én is így tettem, így Zolit nem is láttam többet a túra során. Innentől végig egyedül mentem.. Azért egy 5 km-en át mellém csatlakozott Sona Kopcokova akivel jól elbeszélgettünk, és az angolt is legalább kicsit gyakoroltam. 22 km-hez még kissé 7-es átlag fölött érkeztem. Itt nem tudtam engedni a csábításnak, és csak úgy habzsoltam a finomságokat a szuper frissítőasztalról. Sona el is ment, így egyedül mentem tovább. 25 km körül elkezdett feszülni a vádlim, gondoltam nem lesz ez így jó, és a kellemes belekocogós-gyaloglásos menetet választottam. A nagy melegben az 1 liter üdítőm hamar kifogyott volna ha megiszom mind, de tartalékoltam, és kezdtem rosszul érezni magam már, pedig sapka is volt rajtam. Nem értettem a miértjét, és titokban egy forráshoz rimánkodtam. Imáim meghallgatásra kerültek, és egy szuper jó forrást találtam az út mellett, amiből feltöltekeztem és arcot mostam. Pár sporit is beinvitáltam, nekik is nagyon jól jött, meg is köszönték. Életmentő volt, és klasszisokkal jobb hangulatban haladtam tovább. 30 körül valahol jobbra kellett volna térni saját jelölésen, de én egy dekát nem láttam, így a régi útvonalon mentem, beletéve jó 2 km-t. Erre akkor jöttem rá, amikor a rég megelőzött sporik újra előttem kocogtak, így ismét magasabbra emeltem a tempót kicsit. 41 km-hez is pont 7-es átlaggal érkeztem volna ha nincs a + 2 km, így egy + 20 perccel később csekkoltam, de ez legyen a legkevesebb, idő van bőven. Itt viszont végleg rendbe akartam tenni a dolgaimat sötétedés előtt, kutattam-matattam-pakoltam-ettem-ittam.. Persze az idő repült de nem érdekelt az sem hogy mennek el az emberek. Besötétedett, és úgy éreztem hogy most meg van az energia éppen, jó kedvvel kocogtam tovább a sötétben. Kedvemet csak az szegte hogy messze villámlásokat véltem felfedezni, de szerencsére később nem felénk jött a zuhé. A szélkerekek sok szép emléket hagynak bennem régi túrákról. 48 km-nél nyitva volt egy tóparti büfé, egyből csapoltattam is egy jéghideg kofolát magamnak. Kedves ismerőseim köszöntöttek, ők éppen söröztek. A Záruby megmászására lehetőség volt egy alternatív rövidebb úton is ami szabályos, de 1: Az útvonal a P-on lett mérve, 2: Gyönyörű útvonala van a P- jelzésnek az Ostry Kamen sziklákon át fel a Záruby 768 m-es csúcsára. Néha meg-megálltam, és csak gyönyörködtem a csillagokban, meg a csodás kilátásban. Viszont nagyon hosszú, és technikás volt ez a P- jelzés. Soha, de soha nem akart vége lenni, mindig jött egy emelkedő. Mikor már azt hittem örökre itt ragadok megleltem a csúcsjelző táblát, de ellenőrző matricát nem véltem felfedezni sehol, pedig többször körbenéztem. Kicsit fejben kinyírt ez a véget nem érő szakasz, de tudtam hogy most hosszú lejtő, aztán frissítő lesz az 57 km-es Jahodník nevű pontig. Kocogva fura hangokat hallottam, volt itt róka, őz, medvének hallatszó valami, és lódarázs :) A pontra beérve finom virslit kaptam, majd a depós cuccból pakolásztam a szükséges dolgokat a táskámba. 5,5-ös átlagom még meg volt, de nem érdekelt már csak az hogy sikeres teljesítő legyek 56 órán belül (ennyi volt a szintidő). A S- jelzésen meglepően könnyen felértem az egyik legnehezebb csúcsra, a Cierna Skalara. Itt még ment a kocogás, de éreztem hogy ez a Hoka cipő nekem tényleg nem válik be, mert vízhólyagot kezdtem érezni amit nem szoktam, és a talpam oldalcsontjai is elkezdtek fájni. 70 km-től álmosító emelkedő aszfalt jött sokáig, de a felvidéki túra emlékei élénken éltek bennem itt, és azzal szórakoztattam magamat. 80 km-nél Plavecké Podhradie-nél kedves ismerősök, Katka, és Jaro Kováč voltak a pontőrök. Megörültem, mert Jarot még nem is láttam pontőrködni. A viszont öröm szintén kölcsönös volt, és már tették is elém a finom tésztát. Igyekeztem a 2 x fél liter flakonjaimat mindig úgy összeállítani, hogy az egyik fele kóla (vagy kofola) legyen, a másik pedig vagy izó, vagy magnéziumos víz. Ez jó ötlet volt, mert ha végig kólázok, szétmarta volna a gyomromat előbb-utóbb. Na de amikor felálltam, borzasztóan elkezdtem érezni a talpamat, és az oldalcsontokat. Nagyon megijedtem hogy mi lesz, hiszen még 130 km hátra van. Mindössze az enyhítette a keservemet, hogy a körülöttem levő sporik sem voltak már a toppon. Megelőzöm a 68 éves Lubomír Okruhlicát, aki a 145-öst tolja. Régi kedves ismerősöm, bíztat hogy nagyon ügyes vagyok. Én meg mondtam hogy elképesztő hogy ennyi idősen a mai napig milyen teljesítmények vannak mögötte, és biztos hogy most is célba fog érni. Így is lett. A Vápennára kétszer meg kellett állni felfele, de szerencsére csak a levegő fogyott el, hamar továbblendültem mindig. Eljött a második nappal, a csúcson csodás képeket készítettem 752 m magasan, amik az idővonalamon is vannak. Innen még hébe-hóba belekocogtam a kellemesen lejtő P-on, de jött a legnehezebb hegy, a Velky Petrklín, amire szó szerint toronyiránt hosszan fel, és le kellett menni. A fel még rendbe volt, utol is értem Frisch Lacit, de lefele teljesen szétnyirbált a meredek. Hosszú aszfaltos rész jött, a gyaloglás azért még ment egész jól. A Vyvrat nevű pontnál 94 km-nél eddig mindig önkiszolgáló pont volt, most viszont pontőrök voltak, virsli, és rengeteg finomság aminek nagyon örültem. A Vysoká hegy szintén az egyik legnehezebb volt, majdnem 500 m szintet kellett egyben leküzdeni 100 km-nél. Az aljában rám jött a kábelfektetés, és utána még kapcsoltam hogy a sapkámat is az EP-n hagytam, így jó fél órám el is ment hamar potyára. Laci addig tovább suhant. Nagyon megfontoltam másztam a hegyet, gyök kettővel, de türelmesen, magabiztosan! Utána lefele sem lehetett rombolni, mert sziklás, füvek alatt megbújó kövek lassították amúgy sem egetverő haladásomat. Kerek 100-nál, a Hubalova elágazás után egy jó 4 km-en át, hivatalos kerékpárverseny zajlott a túra útvonalán, ami ráadásul jó szűk is volt. Na ez nagyon hiányzott. Többet néztem hátra mint előre, rengeteg kerékpáros volt. Utolérem Lacit, és együtt vetjük be magunkat a Cermák elágazás hűsítő forrásához. Ő még kicsit marad, én tovább szenvedek az egyre rosszabb talpammal. Úrrá lesz rajtam a tétlenség, és a félelem, vagy inkább izgalom, nem tudom melyik a jobb szó rá.. A Velká Homolá kilátóhoz hivatalosan kimegy a túra, és én föl is megyek, már csak azért is mert jókora dörgéseket hallottam ismét. Közel van a vihar, titokban reménykedek hogy ezt is megúszom, és szerencsére igen!! Sokáig kísért a dörgés hangja, de vigyáztak ránk, és ismét másfele ment el a zuhé. Lefele ismét utolérem Lacit. Egyikünknek sem karcos a mozgása, de megyünk, haladunk, ez a lényeg.. Engem viszont hamarosan elkapott egy óriási nagy álmosság, és bár nem szoktam aludni túrákon, de most eldöntöttem hogy a következő ponton 115 km-nél engedélyezek 1 órát magamnak. Így is lett, de előtte azért persze a frissítőasztalt vettem igénybe :) Laci tovább ment, kemény legény.. Én kb. 10 másodperc alatt elaludtam egy pókhálós esőházban, és a pontőrök hangoskodása sem érdekelt. Kerek 1 óra múlva csörög az óra, kelés, ismét kaja, aztán indulás. Szerencsére fejben jót tett ez a pihi, fizikailag viszont úgy látszik javulás itt már nem lesz, csak romlás.. Castá faluban kitértem kicsit az útról, mert a felvidéki túra kapcsán tudtam hogy van egy jó kis söröző. Le is gurítottam egy korsóval. Ez volt az első a túrán, pedig a pontőrök is invitáltak többször is. Dol'any nevű kis falu már 127 km-nél volt. Előtte sokat szedreztem, és az eső is elkezdett csepegni, de csak ijesztgetett, komolyabb zuhé nem kerekedett. Itt a kedves pontőrök lesték a kívánságaimat, és amíg én a talpamat masszíroztam, ők hozták a finom sajtkrémes kenyereket, és a jól ízesített meleg teát. Ismét felálltam, és tovább mentem. Közeledett a második éjszaka, ki tudja mi lesz. Erősnek kell maradnom legalább fejben.. Hosszú unalmas szakasz jött egy K- jelzésen. Jó másfél órát gyalogoltam a semmiben, ráadásul végig lehetett volna kocogni mert kellemesen lejtett, de én már csak gyalogoltam, azt is egyre lassabban. Végül 128 km-nél ismét lámpát kapcsoltam, és jó fél óra múlva megelőztem egy sporit, akinek még nálam is szarabb volt a talpa. Nem beszélgettünk semmit, szimplán csak egy köszönéssel elmentem mellette, és nem is láttam többet. Nagyon vártam már a 146 km-nél levő Smolenice-t, mert depóztattam oda minden finomságot. 23:51-kor megérkeztem, végre! És ott volt Jarooo de örültem neki. Természetesen egyből sörrel meg pálinkával kínált, de elutasítottam, és legnagyobb meglepetésére egy idedepózott babkonzervet pusztítottam el úgy ahogy van. Hú de jó volt! Voltak jó páran itt részt vevők is 3 férfi, és egy hölgy, Olga Dastychová Jó hangulat kerekedett, bár én egy kukkot sem értettem :) Arra viszont figyeltem hogy nagyon fontos most jól összeállítani a depós cuccomat, mert lassú vagyok, és csak 20 km-enként vannak kb emberes pontok, ami 5 óra menet legalább. Nem volt nagyon kedvem tovább indulni, de elsőként én "pattantam" föl a székből, és indultam is. A többiek tisztes távolságból jöttek utánam, majd a következő faluban kicsit bizonytalankodtam, és utolértek, így együtt haladtunk az aszfalton. Ez viszont nem tartott sokáig, mert én balra mentem a hivatalos útvonalon, ők viszont maradtak az aszfalton, és engem is csábítottak, hiába mondtam hogy nem az a jó :( Persze jó 3 km-rel rövidebb :( Na de ebben is megtaláltam az örömöt, mert legalább egyedül haladhatok. A következő 10 km nekem mindig rém unalmas, még jó hogy a saját jelzések jól követhetőek. Egyszer le is kellett ülnöm beverni egy energiaitalt, és elgondolkodni az élet értelméről.. Utána viszont rengeteg őz szemezett velem, nem is volt ez olyan rossz rész na... Csak össze-vissza kanyargott Nahác-ig.. Viszont volt egy matricás EP, amit az aszfaltozók kihagytak. A következő pontőr persze le se tojta. Nahác végül eljött, és már 156 km-nél jártam. Itt teljesen ráfanyalodtam a sós mogyoróra, és a kekszre, le sem bírtam tenni. Itt is kértem meleg teát, nagyon fincsi volt.
Dobrá Voda 164 km-nél volt, itt újra kivilágosodott már. Szerencsére a nap még a hegyek túl oldalán volt, mert innen jó 5 km-en át végig nyílt rész van. Tudom milyen ez forróságban, régen 22:00-kor volt rajt, és tűző napsütésben mentem itt.
Elérem Vytokot (169 km), és vele együtt Peter Cisár barátomat aki Chtelnicai lakosként itt van a közelben és mindig itt pontőrködik. A meleg leves kifejezetten jól esik, meg a sok egyéb is. Bizonytalan pihenőidőt engedélyezek magamnak. Itt el lehet dönteni, hogy bemegy-e az ember közvetlenül a célba, ami csak 8 km, és megkapja a 172 km-es táv díjazását, vagy küzd tovább a 210 km-esért. Akik az aszfalton megelőztek még Smolenice után végül leneveznek a rövidebb távra, szegény Olga már alig tud járni. Én sem vagyok ezzel másképp, de hajthatatlan vagyok, és megyek tovább a hosszún. A Malá Klenova hegy megint egy végtelen emelkedő, én már úgy érzem mintha az Everestet másznám komolyan.. Lefele már lassabb vagyok mint felfele, de meglepődök szedrezés közben amikor két bringás teker fel a meredek emelkedőn. Mondtam nekik hogy nagyon kemények. Kérdezték mit csinálok, elmeséltem, közölték én vagyok a kemény, nem ők :) Ez jól esett, és ilyenkor már egy mondat is minimális plusz energiával el tud látni, ami akár jópár km-t is jelenthet. Brezová Pod Bradlom-ban már sokszor jártam, szinte otthon érzem magam itt, annyira ismerem a járást. Le is ülök egy fagyizóba, rendelek két gombócot, és egy adag kofolát, mert a nap a tetőfokára hágott, ami lassan 44 óra menet után nem nagyon esik jól. A Bradlo mászását viszont meglepően könnyen veszem. Monumentális emlékmű ez, de most nincs kedvem jobban megcsodálni mint máskor, és unottan haladok tovább. Innen jön egy végtelenül hosszú, és nekem nagyon unalmas rész. Ez lelkiekben teljesen felőrölt már.. Leérvén Horné Kosariskába 187 km-hez bementem abba a házba ahol volt mindig a frissítőpont, de rányitottam egy bácsira, aki meztelenül nézte a tv-t (még jó hogy nem mást csinált..) :) Szó szerint kizavart, én magyarosan káromkodtam egyet, de nem is miatta, hanem azért mert akkor nem tudom hol lesz a pont?? Készleteim szinte teljesen kifogytak, tudtam hogy egy rohadt hosszú aszfalton kell haladni dög melegben, utána meg egy réten, és a pontot a faluba írta aminek vége. Most mi a francot tegyek? Fotóztam egyet, és mentem tovább. A következő pont 16 km, egy valag szinttel.. Na mindegy, majd maximum becsöngetek valahol egy helyi Mariska nénihez vízért, és pislogok pár szépet.. :) Mikor már elengedtem az egészet, egyszer csak a réten ott volt egy csomó szatyor, és szék. Nem hittem el, de egy kitelepült frissítőpont volt ember nélkül :) Húú, volt ott csoki, kofola, üdítők, sör, sütik, kenyerek. Hejj de megörültem. Az útvonal viszont továbbra sem tetszett ezen a részen, ez nem a Kis-Kárpátokba való ez a sok aszfalt, meg semmi látnivaló. Na de habzsi-dőzsi lett, Mariska nénit nem kell felkeresnem :) Az sem érdekelt hogy tűzött a nap a fejemre, csak frissítőőő legyen. Megyek-mendegélek, jó 5 perc után valami bitang nagy fájdalmat éreztem a jobb lábujjaimnál. Leveszem a zoknit (amúgy is útközben sokszor meg kellett állnom masszírozni a talpamat), és meglepően vettem észre, hogy az egyik hólyag kidurrant, és borzasztóan csíp. Volt már erre példa, 10 percnél nem tartott tovább az éles fájdalom. Kár volt levenni a zoknit, mert felfedeztem még jó párat ami még szintén a határon volt... Most már tényleg sántikáltam. Rém hosszú aszfalt utakon haladtam kis pihenőövezetben. Útközben azon szórakoztam magamat, hogy ha nincs frissítő melyik Mariska nénihez, vagy Pista bácsihoz mentem volna be? Végül abba mentem volna ahol volt úszómedence, és az adott víz után pofátlanul megkérdeztem volna hogy belemehetek-e a medencébe kicsit :) Max elzavarnak, de lett vizem, ha meg még meg is engedték volna, dupla öröm :) Egy hiba viszont volt a szervezésben, a következő pár km lemaradt a térképről, így nem tudtam mi következik. Szerencsére végig saját jelzésen kellett menni amik jók voltak, de cserébe olyan emelkedők jöttek, hogy én már a mennyekben éreztem magamat, a fizikai erőmet meg a pokolban.. A Velky Pec nevű hegytetőn titkos EP volt, de kilátás az semmi. Kicsit morcosan haladok tovább, Bradlotól ez a 15 km nem tetszett. Zoli később azt mondta hogy neki igen. Nem vagyunk egyformák.. Végre visszaérek Vytokba, 203 km-nél járok, befejeztem a kört. 33 km-t kemény 9 és fél óra alatt. Itt már elég zombi állapotba voltam, de Peter Cisár levese megint életet mentett. Itt már tudtam hogy meg lesz a túra ráadásul simán időn belül. Azért gyorsan tovább álltam, nehogy itt lemerevedjek a legvégén, addig is haladok még ha lassan is. Az utolsó 8 km nem volt túl izgis, arról szólt, hogy visszaérjek Chtelnicába. A cél előtt kicsit elérzékenyültem, ami nem szokásom, de magamban ezt lerendeztem, a célba már próbáltam mosolygósan érkezni. Nagy örömmel fogadott Slavo a főszervező, én meg még boldogabban nyújtottam a kezemet a gratulációhoz. Kérem szépen így telt nekem ez a kihívás, fölösleges tovább ragozni, a szívem vitt be a célba ez nem kérdés. Köszönöm hogy elolvastátok :)
