Túrabeszámolók


Bakonyi Mikulás

OttorinoTúra éve: 20222022.12.05 13:58:49
HAT ÉV UTÁN ISMÉT BAKONYI MIKULÁS

Ez az ünnepeket felvezető túra még tartja magát, mint afféle klasszikus teljesítménytúra. A hőskorban még Zircen, a Reguly Antal Általános Iskolában volt a túra bázisa, majd néhány év után – az útvonal változtatása nélkül - átkerült Csesznekre, a Várkert Sörözőbe. Értesülésem szerint az utóbbi pár évben már nem rendeztek BM-50-et, mert vadgazdálkodási okok miatt kiejtették az útvonalból a Kőárok-szurdokot, így lett ezen a túrán a leghosszabb táv a BM-45.

Nem egyeztettem találkozást senkivel, a BM-45-öt antiszoc üzemmódban nyomtam végig.

Sikerül 07:00-kor elrajtolnom a sörözőből. A piros kereszten felmászok a Vár utcára. Az autóval érkezettek közül néhányan most szerelkeznek fel a túrára a parkolóban. Perceken belül elérem a piros sávot, és most már az országútról letérve mezők mellett, majd az erdőben folytatom utam. Köd van, sűrű köd. Jó pár hete nem tudunk szabadulni terepen a ködtől. Hamar elérem az első ellenőrzőpontot a Töbör-hegyi kereszteződésben, ahol szúróbélyegzővel kell igazolni az itinerben, hogy itt jártam. Hosszú, kanyargós erdei út vezet az Ördög-árok felé. A gázlók jól járhatók, mert az árokban szinte semmi víz nincs. Ahol agyagos talajon kell haladni, ott viszont meg-megcsúszok, mert bár csapadék nemigen volt az elmúlt napokban, de a sűrű ködpára feláztatta a talajt. Bedőlt fák viszont nagyon sokan vannak, és a legtöbb olyan, hogy sem alatta, sem felette... Az egyik ilyennél megpróbálok alulról rákapaszkodni, mint a lajhár, de a nyálkás, csúszós törzséről lecsúszik a kezem, aminek következtében egy darabig háton brékelek a sárban, mint egy mérgezett csótány, ami nem tud a hasára fordulni. Amikor nagyobb sziklaakadályon kell túljutni, elgondolkozom azon, hogy merről is közelítettük meg annak idején az illető akadályt, hogyan is másztunk át rajta. Régebben ez könnyebbnek tűnt, vagy megszépült az emléke az idő távolából. Az egyik ilyennél két szikla közé beékelődve, majdnem vízszintesen kúszva jutok tovább. Az Ördög-gátnál nem a vaslétrás függeszkedést választom (mint régebben), hanem a meredek falépcsőn mászok ki az árokból. Éppen ereszkedek lefelé a másik oldalon, amikor két pontőr érkezik. Az egyik megvár, amíg leérek, a másik továbbmegy a gáthoz, hogy mutassa a könnyebb utat az ezután érkezőknek. Hát persze, hogy a továbbmenőnél van a bélyegző. Mindegy, egyelőre beérem egy autogrammal az itinerem megfelelő rubrikájába. Van még néhány akadály, de ezek már nem okoznak gondot, ám mégis megkönnyebbülök, amikor a végére érek az ároknak. A zöld sávon kell folytatni. Két túratársat hívok vissza az ellenkező irányból, a zöld/pirosról. (Lementek volna Nagyesztergárra, vagy Dudarra.) A zöldön Gézaházára kanyargok- és hullámzok el, ahol két mikuláspontőr éppen fiatalokkal daloltatja a „Hullapelyhest”. Igyekszem minél előbb begyűjteni tőlük az ellátmány édességet, és felülpecsételtetni az Ördög-gátnál kapott szignót is. Mező következik a piros kereszten. Jár a levegő, visszaveszem a sálat, sapkát. Egy világoskék kabátos alakot látok, amint földig hajol. Közelebb érve látom, hogy egy karámon belül van, és ló az illető. Ekkora a köd. Keresztezve a Csesznekről jövő műutat a Gesztenyés nevű hely felé tartok. Lekerítették a járható utat, a kerítés mentén egy darabon a lábnyomnyi kitaposott csíkon bukdácsolok, de aztán megunom, és kikecmergek a párhuzamos fasor másik oldalán levő útra, és ott folytatom a Gesztenyés ellenőrzőpontig, ahol Pinkert Laci az autója mellett egy kempingszéken ülve egy ponyva „árnyékában” pecsétel. A piros négyzet nagy léptékű cikkcakkos útja vezet el egy fenyvesig, ahol hosszan megyek síkban, egy magasra nőtt fenyőfák övezte allén. Amikor ennek a végére érek, sáros lejtőkre fordulok. Sokszor a megcsúszás ellen oldalazva, de mégis haladósan igyekszek le a Cuha-völgybe, ahol a vasúton átkelve ismét egy szúróbélyegzést lukasztok az itinerembe. A vasút mentén sarakat kerülgetve hosszan megyek tovább. Végre egy vonat érkezése szakítja meg a monotóniát. Hű, de rohadt messze van még Zirc! Amikor kiérek a szennyvíztisztítónál kezdődő műútra, még akkor sem látom Zirc központjának épületeit a köd miatt. Lassan megjelennek a családi házak és az autóforgalom. A sportpálya mellett egy idősebb pár mellett elhaladva köszönök nekik. A férfi megkérdezi:

- Nem fázik?

- Dehogynem – válaszolom. Ránéz a nadrágszáramra, és megint kérdez.

- Sár van?

- Az erdőben mindenhol – mondom, és búcsút intek.

Lassan kibontakoznak a magasabb házak, és nemsokára a főútnál jobbra kanyarodva elhagyom a piros jelzést a kék kedvéért. Betérek a Patkó étterembe, ahol nem csak bélyegzést, hanem egy szelet pizzát és egy pohár teát is kapok ellátmányként. Nem szánok sok időt az evésre. Amint iható hőmérsékletűre hűl a tea, leöblítem a pizzát, és a távozás mezejére lépek. Kérdéses, hogy el fogom-e érni a 17:18-as buszt Cseszneken, de kellemetlen lenne, ha éppen az orrom előtt menne el, ugyanis legközelebb csak a következő páratlan óra:18'-kor jön másik. Ezért a sietség. A játszótérnél a Pintér-hegynek vágok neki. Ez nem egy vészes emelkedő, csak hosszú. Úgy látszik sokakat megfogott a pizzázó melege, mert egészen Borzavárig csak egyetlen futó ment el mellettem, és az sem biztos, hogy ő a túrán van. Kiérve az erdőből leereszkedek Mészner Viktor ellenőrzőpontjára. Viktor szóvá teszi, hogy miért sárga sapka van rajtam, amikor ma mindenkin piros van. Szíverősítővel kínál. Köszönettel, de sajnálattal visszautasítom, mert messzi van még a messzi, és nem szeretnék belassulni, arcra hullani pedig pláne nem. Valami off-road fesztivál van Borzaváron, mert az út menti dombokon totálsáros terepjárók gyúrják a dagonyát. A Csárda-völgyi-ér mentén, szalagozást követve folytatom utam. Az úton már nem látok terepjárókat, de a nyomaikat annál inkább. Nem bírtak megmaradni a borzavári off-road pályán, szét kellett cseszniük a Csárda-völgyi erdei utat is. Egy olyan mélyúti ponthoz érek, ahol híg sárral töltött medence van az út helyén. Az utat övező bozótosban, dzsungelharc árán is csak üggyel-bajjal lehet továbbjutni. A második ilyen után már iszonyú átkok fogalmazódnak meg bennem az off-roadosokkal valamint le-, s felmenőági családtagjaikkal kapcsolatban. Majdnem a Cuha-völgyig lekvárrá változtatták az utat. Jaj, nem akarok hinni a szememnek. Csak nem a vasúti töltésre látok? De! Nagy megkönnyebbülés átkelni a síneken, aztán a vízmentes patakon, és viszonylag síkban folytatni az utat a piros jelzésen. Basszus! Nem fog felengedni a sofőr a buszra – gondolom magamban, miközben menet közben az utat szegélyező avarba próbálom törölni a cipőmet. A Porva-Csesznek vasútállomás ellenőrzőpontjára érve egy nagy bögre ellátmány teát fogyasztok. Éppen jól jött, mert a pizza már nagyon hiányolta; folyvást visszapofázott. A Cuha-völgy látnivalókkal teli, csodálatos szakaszához érek. Csak nézek ki a fejemből a hatalmas méretű, ferde törésvonalakkal szabdalt sziklaalakzatokra felbámulva. Az út- és patak fölötti viadukton éppen vonat csattog át. Gigantikus terepasztal az egész Cuha-völgy. A meder száraz, mint a kősivatag; a gázlókon minden további nélkül át lehet sétálni. A vinye.hu Büfét egy kicsit keresgélem, pedig nem is olyan régen voltam itt, csak éppen másik irányból érkeztem. A pecsételtetés után nem veszem igénybe a teaivási lehetőséget, hanem inkább a Kőpince-forrás felé sietek, majd a zöld/sárga jelzés mentén nekivágok a Zörög-hegynek. Jó magasra kell felkanyarogni, de nem túl durva az emelkedő, hanem inkább jól járható, elnyújtott. Leválik a sárga jelzés; a zöldön még sokat kell emelkedni a Zörög-tetőig, ahol egy újabb szúróbélyegző lóg egy piros-fehér bója alatt. Már szürkül, és a borult ég is rájátszik a sötétedésre. Mélyútban baktatok lefelé. Kecsegtet, hogy már hallom a 82-es út motorzaját, de még nem tudom, hogy milyen messze vagyok az alatta átmenő aluljárótól; minden kanyar után várom, hogy meglássam a betonszegélyét, de minidig csalódnom kell. Aztán végre mégis odaérek, és átmenve alatta már Cseszneken vagyok. Leereszkedek a piros keresztig, azon pedig a Kőmosó-szurdok szúróbélyegzős ellenőrzőpontjáig. Már erősen sötétedik, de nem veszek elő fejlámpát. Valamivel több mint tízméteres „via ferrata” következik, ami azt jelenti, hogy egy sziklába vájt peremen araszolva vékony drótkötélbe kapaszkodok, hogy le ne essek a szurdokba. Innen még ki kell emelkednem egy dombra, ahol ódon sírkövek állnak ki ferdén a földből. Feltekintve az alulról megvilágított várat lehet látni. Egy lefelé vezető falépcső után -  továbbra is lejtve - kiérek a Vár utcára. Innen már csak a templomkerten kell áthaladni, és pár perc múlva lent is vagyok a rajt/cél utcáján. Két túrázót itt is visszahívok, mert a büfével éppen ellenkezőleg indultak el a kereszteződésben.

A buszmenetrendnek hála pompás időt mentem, még bőven van időm elfogyasztani a jutalomfalatot teával, majd elsétálni a Suttony buszmegállóba.

Ottorino