Bubu 40-es volt Szlovákia déli részén.
Helembáról praktikusabb indulnom, mint Letkésről. A busz kilencre ér oda és csatlakozom a társulathoz, volt az elgondolás.
Két strucc társaságával vártam a túrázókat. Nem jöttek. Majd utolérnek alapon elindultam. Amióta nem jártam erre, padokat helyeztek el erdei pihenőnek. Minden padon felirat: „Életét az erdőnek szentelte! NÉV Állították a kollégái.“ Ahol a kerékpárút eltér, ott a gyalogút emelkedésbe kezd. A legnagyobb emelkedő végén (1.kép) négy őzikébe botlottam, vagy ők énbelém. Aztán kettőspad asztallal. Az aszfalt, majd földesút után Leléd felé közelítve, a fák közül először a templom válik láthatóvá (2.kép). Közben egy őz riad meg és veri fel az erdő csendjét. Az erdő végén jobbra fordultam a rét felé, mint kiderült balra kellett volna. Innen jó a kilátás Szalkára és Letkésre is (3.kép). Két sóskaszedő nőnek mondom – kicsi még a sóska. A kissóska is sóska, csak többet kell belőle szedni – mondta egyikőjük a bölcseletet. Így kiokítva ballagtam végig a falun és 11-re elérem Bajta első épületét.
Hegyre föl, keresztezve a K jelet. A kerékpárúton le és letérve róla megejtem az ebédet. A jelöletlen úton kétszeri bal kanyar után Burda 388 m magasában állok. A további úton Tavaszi Hérics sárga virágait kaptam lencsevégre (4.kép). Mivel védett növény, csak képileg adom Bubunak. Jó egészséget, meg minden jót kívánva!!
Egy lemenet után mesterséges itató a látvány (5.kép) és a Pod Kráľovou horou-nál érem el a K jelet. A pihenőnél férfival beszélgetek. Szobról jött Helembára és a K jelen ért ide. A következő pihenőről már Esztergom látképe tárul elém a Dunával. Itt is időzöm pár gondolatnyit. Férfival köszöntjük egymást, amint előz. Hosszú dús barna haj, kék-sárga viharkabát, üres hátizsák, az óra helyén szalag és a karika. Hangokat hallok hátulról és pirosba öltözött nő kocog el mellettem 13:47-kor. Alig folytatom a menetet Attila köszön rám (néhány túrát együtt abszolváltunk). Tőle tudom, hogy ők hárman a túra előőrsei és 9-kor indultak, s nem az általam vélt 7 órakor. Lefelé tartok Kövesdre, újból Attila kiabál utánam. Körülnéztek a kilátóból – mondja. Aztán 5 túrát sorol fel nekem amin részt vehetnék. Nem tudok menni, mert festő van nálunk és engem is a „falra ken“ – válaszolom. Megáll mert folyadékutánpótlásra mennek a kocsmába, csak nem tudja melyikbe. Én a vashídon megyek Bubut fiatalítva – mondom. Mire ő – Kell is! – olyan komolysággal mondja, mint aki meggyőződött arról, hogy én a túra rövidítésével bárkit is fiatalítani tudnék. Még lehet, hogy találkozunkkal indulok tovább. Már a városháza előtt kocog a férfi 15:06-kor. A többieket faképnél hagyta. Később befordul a híd felé, én meg egyenesen haza tartok.
A következő esetnek annyi a köze a túrához, hogy a kék jelen történt kellemes májusi napon. Balra fordultunk társammal és előttünk 30 méterre vaddisznó állt. Egyszerre állunk meg. Majd a társ elkezd ugrálni, mint a nikkelbolha és minden felugrásnál a Hu!.. hu! – hangot hallatva. Ha eddig ránk sem hederített a malac, most már a célkeresztjében vagyunk. Mit ugrálsz? – kédem. Két ugrás között lihegve mondja – fújtat a malac – és tovább ugrál a hu–hu hangot nem kihagyva. Erre két pontból kiindulva a gaz vad csapkodásba kezd, szinte párhuzamos csíkban távolodik tőlünk. A kicsinyei fogom fel. Aztán a mama is utánuk indul. No de mi van, ha irányttévesztve felénk szalad? ... Tanulság: a malac nem kedveli a vergődő bagolyt.
Kép itt. |
