Túrabeszámolók


Börzsönyi vulkántúra

OttorinoTúra éve: 20212021.12.12 15:14:58

ILYEN KEMÉNY MÉG NEM VOLT

egyetlen Börzsöny Vulkántúra sem abból az ötből, amelyet ezt megelőzően lenyomtam. A mostani, a 6. mellett egyrészt azért döntöttem, mert már viszonylag régen, 2015-ben teljesítettem utoljára, másrészt esőmentes időjárást jeleztek a túra napjára, harmadrészt közösségi közlekedéssel megoldható volt a rajtba jutás és a cél elhagyása úgy, hogy a túra alatt nem azon kellett agyalni, hogy melyik buszt fogom elérni.

Túratársammal Inczédi Zolival a Királyrétre tartó buszon találkoztam spontán. Tervem, hogy a busz 06:30-as megérkezése után kb. 10 perccel már úton leszünk dugába dőlt, mert a Kastélyszálló hosszú folyosója már tömve volt indulni vágyó túratársakkal. Olyan 7 óra tájban végül sikerült elindulni.



Az autók által keményre döngölt havas szakaszt hamar magunk mögött hagyjuk. A hóba keskeny, csúszós ösvényt tapostak az előttünk járók, de az út szélén még van olyan letaposatlan sáv, amelyen csúszkálásmentesen előrejuthatunk.

Az igazi emelkedő az első ellenőrzőpont, a Cseresznyefa parkoló után kezdődik. Innentől már érezzük a gyakran vissza- és félrecsúszó lépések okozta plusz megterhelést. A hótakaró egyre vastagodik. Az eddigieknél sokkal kimerítőbb feljutni a 2. ellenőrzőpontra, a Nagy-Hideghegyre, a turistaházba. Iszunk egy-egy pohár teát. Megelőzőleg a pontőr a gyümölcslé és/vagy tea opciókat kínálta fel, és amikor a gyümlevet választottam, lenyúlt egy pálinkásüvegért. Köszöntem szépen, de még időben leállíttattam a mozdulatot, és inkább egy papírpohár teát választottam.

Zoli csúszásgátló macskákat illeszt a túracipőire. Én nem sok értelmét látom felölteni az eszközöket, mert a mély porhóban nem tudnak a kapaszkodó körmök fogást találni. A turistaház még nem bírt kiemelkedni a sűrű ködből. Nem élvezhetjük azt a látványt, mint amikor a tejfehér ködtenger fölött, napsütésben szikrázik a havas táj. Meredek lejtő után több magaslatot leküzdve támadni kezdjük a Csóványost. Egyre nehezednek a lépések, egyre meredekebben kell felfelé tartani. Hosszadalmas kapaszkodás után, váratlanul bukkan elő a ködfátyol mögül a csóványosi kilátó, ahol újabb bélyegzést kapunk itinereinkbe.


Egy fokkal könnyebb a haladás a Magosfáig, ahol szétválik a [P-] a [Z-] jelzéstől, és mi a [Z-]-n folytatjuk lejtős, de inkább hullámvasutas utunkat. A terepfutók csoportokban előznek. Megállapítjuk, hogy a túra résztvevőinek létszáma jelentősen megnövekedett az évek során, és úgy tűnik, hogy a futók kerültek túlsúlyba.

Egy viszonylag szélesebb útra érünk, de váratlanul meredeken balra felvág a jelzés egy keskeny, még ösvénynek sem nevezhető csapásra. Mi a lófilé?! Erről nem volt szó! Zoli nézi a telefonját, és azt mondja, hogy nála a [Z-] jelzés megy tovább a szélesebb úton. Az érkező Bubu sporttárs tájékoztat, hogy néhány hete változtatták meg a jelzés útvonalát ragadozómadarak fészkelőhelye miatt. Ezen a szakaszon az idők során már többször variáltak a vonalvezetésen, de idáig ez sikerült a legszopatósabbra. Eredetileg meredeken lefelé
kellene tartanunk a Fekete-völgyi panzióhoz, ezzel szemben most százvalahány méteren mászunk meg különféle hegyeket. Ráadásul az út minőségét az jellemzi, hogy csak a felfestett turistajelzésekből lehet következtetni arra, hogy itt valami ösvénykezdemény van. A nagyobb gáz, hogy a lábnyomnyi letaposott ösvényen a meredek lejtőkön annyira csúszik a tömörített hó, hogy kénytelen vagyok én is felhúzni a macskákat. Keresek egy vízszintes faágat, amire ráülve elvégezhetem a műveletet. A korhadt faág persze rögtön leszakad alattam, és a hóban félig fekvő helyzetben veszem fel az eszközöket. Az úgynevezett Sas úton a Fekete-völgyig annyi meredek lejtőn kell lebotorkálni, hogy a sok fékező erőfeszítés igencsak megviseli a térdeimet. Ezen közben a sasokra és egyéb ragadozómadarakra annyi és olyan durva átkokat szórok, amitől egy vérbeli természetvédő agyvérzést, de minimum szívinfarktust kapna.

A panzióba lépve illendőségből levesszük a vasakat, és pecsételtetés után sorozatban toljuk be a zsíros kenyereket valamint a pohár teákat. Sokat kivett belőlünk az idáig megtett út, és a továbbiakhoz is nagy szükségünk lesz a kenyérgőzre. Én úgy érzem, hogy kiment a lábaimból az összes erő, és ha lenne a túrának egy rövidebb változata, akkor menten átneveznék arra, de hát
nincs ilyen.

Tovább indulunk. Felfelé menet egy keresztbe dőlt fára telepedve Zoli ismét felveszi a kapaszkodó macskákat. Én megint odázom a dolgot, mondván, hogy nemsokára nagy darab vulkanikus köveken fogunk bukdácsolni, és ott nem igazán lesz jó közlekedni vasakkal a túracipőmön. Zoli cselekedett helyesen, mert amikor két nagyobb kő közötti lejtőn ügyetlenkedek lefelé, megcsúszok, és egy fát elérni igyekezvén lepattanok róla. Hirtelen hanyatt fekve találom magam a havas kövek között. Alig bírok felkászálódni. Nyomban havária jelentést fogalmazok magamban: jól bebasztam a jobb csuklómat a fába, amit el akartam kapni; enyhe hámsérülés keletkezett rajta, de azon kívül, hogy fáj, nem történt semmi súlyos. Juszt is kitartok a macskátlan továbbhaladás mellett, és amikor ennek hangot is adok, a macska szóra Géza kutyája Csutora hátulról erősen ugatni kezd. Hosszadalmas hullámzás vár még ránk a Börzsöny nyugati gerincén: Jancsi-hegy, Hollókő. Persze az itinerben megígért csodálatos kilátásból nulla valósul meg a szűnni nem akaró köd miatt. Végre, valahára leérünk abba a nyeregbe, amiből meredeken kimászva elérjük a következő ellenőrzőpontot, a Salgóvárat.

Na, innen aztán még nyáron is veszélyes lekecmeregni, nemhogy most, a keményre taposott havon. Megadom magam; egy sziklának támaszkodva felveszem a macskákat. Még az eszközök segítségével is csak tipegve merészkedünk le a vár még megmaradt mellvédje mellett. A veszélyes szakasz után pihentető lejtő következik, ami már nagyon ránk fért. A lejtő egy enyhe útkanyarban emelkedőre vált; a Magyar-hegyet gyűrjük. Emlékeimben a hosszú emelkedőt egy jól siethető lejtő váltja fel, de feltehetően a vadkerítés miatt, amit itt látok jobbra, ezt a turistautat is elterelték egy keskeny, összevissza kígyózó csapásra, amelyet számomra érthetetlen módon süppedős sár fed. Lehet, hogy suttyomban még dolgozik a vulkán, az olvasztotta meg a jeget, havat. Magyaros káromkodásom mellett jutunk le a következő pontra, a Magyar-völgybe, ahol teát és csomagolt nápolyi szeletet kapunk, amit rögtön el is fogyasztunk.

Az utolsó, de nagyon hosszan tartó emelkedőnkbe kezdünk. Először egy széles, enyhén emelkedő úton megyünk, ami helyenként jéggel borított az erre közlekedő erdészeti járművek miatt. Észrevehetően szürkül az égbolt, már amennyit látni lehet belőle. Nem emlékszem arra, hogy ez az elnyúlt emelkedő ilyen hosszan tartott volna legutóbb. Amikor már lihegősre váltunk gyanút fogok. Itt valami nem stimmel. Hogy a bánatba bökhettük el Bányapuszta kulcsosházát és a mellette kezdődő meredek emelkedőt, amikor már számtalanszor megfordultam ott. Nem tudom. Hála a GPS-nek Zoli okostelefonján hamar megleljük a nekünk szükséges [P+] jelzést az Aklok-rétje közelében. Meg kell innom a doboz magammal hozott energiaitalt, mert úgy érzem, hogy nélküle már egy tapodtat sem tudok továbbmenni. Frissítés közben egy pár megy el mellettünk, akiken már üzemel a fejlámpa. Mi egyelőre kitartunk lámpa nélkül, mert még elég a hó ”világítása”. Aztán valamivel a Hanák-rét előtt mi is világot gyújtunk, mert hó ide, hó oda, a mélységeket már nem tudjuk kellően érzékelni az erősödő szürkületben. Nemsokára annak az emelkedőnek az aljához érünk, amelyiken csak araszolva, meg-megtorpanva tudunk felmenni. Csak az a tudat visz előre szakadatlanul, hogy nemsokára - ma már másodszor –, felérünk a Nagy-Hideg-hegyi turistaházhoz. Amikor az előttünk járó fejlámpák élesen balra kanyarodnak, örülünk, mert az a műút, amire felértek a sporttársak, néhányszor tíz méteren belül eléri az utolsó ellenőrzőpontunkat.

Bunkóság ide, tahóság oda, belépve már nem vesszük le a macskákat. Zoli leül egy kanapéra, de én inkább egy széken ülve fogyasztom el a teámat egy magammal hozott banánnal, mert a kanapé mélyéből csak nehézségek árán tudnék fölkelni.

A sífelvonó melletti, meredeken megyünk lefelé. Bizonyos erősség fölötti lejtőkön ijesztően fáj a bal térdem azok miatt az átkozott Sas úti, extrém lejtőkön való megeröltető fékezések miatt. Amikor viszont enyhül, és jól siethetővé válik a lejtő, gangolhatunk, ami a csövön kifér. Zoli számításai alapján a 18:25-ös busz elérése már esélytelen, de bizton számíthatunk arra, hogy beleférünk a szintidőbe. A Taxi-rét után a terepviszonyok lehetővé teszik, hogy még egy lapáttal rádobjunk. Meglepődök, hogy ezen a szakaszon már egyáltalán nem fáj a térdem, egy túrázót még meg is előzünk, ami egyáltalán nem volt jellemző ránk a túra alatt, sőt, éppen ellenkezőleg. Zoli időnként bemondja, hogy kb. milyen táv van még előttünk. Egyre nő a Kastélyhotel vonzása, és amikor kivilágított házakat veszünk észre, akkor már tudjuk, hogy győztünk.

Csupán 8 percet hagytunk bent a 12 órás szintidőből, és amikor a célban megjegyzem, hogy a siker érdekében mennyire belehúztunk, Károly Viki - aki ezúttal rendező –, azt mondja, hogy nem kellett volna annyira sietni, mert a hóhelyzet miatt a főrendező egy órával meghosszabbította a szintidőt. Sebaj, akkor ezt is a fegyvertények közé soroljuk.

Másfél óra múlva jött volna az utolsó busz, ami levitt volna Kismarosra, de Zoli ötlete nyomán kimentünk a parkolóba, ahol találtunk két olyan kedves autós teljesítőt, akikkel legurulhattunk Kismarosra, hogy egy órával korábbi vonatot érjünk el. A Nyugatiban könnyebben tudtam leszállni a vonatról, mint gondoltam (alacsony padlós). Utólag már mindketten nagyon hepik voltunk, örültünk, hogy nekivágtunk a nem kicsi feladatnak, ám a másnapra tervezett ”Magyarországi Forrástúrák a téli Börzsönyben" című túra megmaradt tervszinten, és ki-ki már csak meleg zuhanyra és puha ágyra tudott gondolni.

Ottorino