Bartina Maraton
Instant túra, még barátkozom a kifejezéssel, a leves és a kávé után teljesítménytúrázni is lehet így. Pontosabban most csak így lehet, szinte stikliben, kertek alatt osonva, biztos úr, jelentem, nem rendezvény, hanem szabadban végzett egyéni sporttevékenység kerül foganatosításra, részünkről. Túra előtt valahogy felokosítom a telefonkészüléket, hogy akkor azzal lesz majd itt minden igazolva, meg viszek lítiumba csomagolt tartalék villamos energiát. A szintidőt sem csak a kiírás határozza meg, hanem a kijárási tilalom tizenöt órás időablaka, reggel öttől este nyolcig bele kell férnie az utazásnak és a túrának. A lebonyolítás instantságának vitathatatlan előnye, hogy el tudok jönni akkor is, ha történetesen a túra hagyományos időpontjában pont dolgoznék. Ezt a bekezdést küldöm szeretettel vissza az időben a húsz évvel ezelőtti Kékdroidnak, nézzen csak nagyokat.
Autót veszünk igénybe, nyálkás, ködös ég kísér Paksig, ahol is elfogy a szitálás és ahogy délebbre haladunk, a köd is oszladozik. Szekszárdi körforgalom az indítópont, igazolom, hogy én és itt. Néhány bevásárolni igyekvő helybéli nézi a rajtprocedúrát. Házak között szőlőhegyre, majd a szőlőhegy oldalában dél felé tovább. Mérsékelt kilátás nyílik a Duna völgye felé, köd rejti a Gemenc erdőjét, a felhők között halvány sávon dereng át a felkelő Nap fénye. Betonlapokból rakott utakon kanyargunk, szőlők közötti löszös szurdikban le, túloldalt másik szőlők között fel. Kék kápolnánál országutat keresztezünk, lenne itt kilátópont körülöttünk a szürkeségre. Brányoki erdő, ellenőrzőhely, telefon, műhold, szerinte nem is itt vagyunk, hanem Alsónánán, de legalább nem Novgorodban. Beáll a jel, gombnyomásra kiírja a gépezet, hogy mi mennyi.
Erdőszél után árokba ereszekedünk, távvezeték kísér és mély, benőtt beszakadás. A völgy aljában Szálka szélére érkezünk, a fotballpálya láthatóan üzemen kívül áll. Igazi kihívás lehet itt játszani. A központban szóviccelős söröző (Bier-Lak), szarvasszobor és Kéktúra, Rockenbauer Pál nevét viselő. Emelkedő, hosszú utcán gyaloglunk ki Szálkáról, melytől löszbe vájt, jópofa pincesorral búcsúzunk. A dombhátról kilátás a távoli Mecsekre és a közeli dombokra. Az ég alján átszűrődő napsütéstől lehetne kora este is, amikor már jobb érzés valahová befelé tartani. Ehhez képest még bőven van hátra a mai penzumból. Mélyúton érkezünk Grábócra, jobbra szerb ortodox kolostor, balra a falu. A kicsiny zsákfaluban annyi mozgás sincs, mint Szálkán volt. A falu után tehenészet, majd lassan induló emelkedőn térünk az erdőbe, hosszasan fel, majd röviden le a Grábóci erdészlakhoz. A szebb napokat látott házikónál favágók dolgoznak, traktor cibálja a kidöntött fákat le a hegyről. Fent jobb állapotú erdészháznál hagyjuk magunk mögött a munkaterületet. Az erdő aljában nyílik a zöld hunyor.
Jelzést váltunk, majd jelzetlen szakaszra térünk, az ellenőrzőponton pihenőt tartva. Hosszú dombhát következik, alattunk Kakasd házai látszanak a fátyolos időben. Balra, mögöttünk ismét a Mecsek kéklő vonulata mutatja magát. A hát végéről fenyvesben, meredélyen vezet le a jelzés először kis kilátóhoz, majd a láthatóan népszerű Sötétvölgyi-tóhoz. A kilátóból körülnézünk, a tónál igazolunk, a szemközti jelzetlen csapásra betérünk, ahogy a térkép diktálja. Körülöttünk terepkerékpárosok zsonganak, rengeteg kijárt nyom, épített ugrató vehető észre. Újabb ellenőrzőpont, itt szemből érkező, díszes bajuszú ifjak és bajusztalan leányok kérdezik, hogy merre jutnak le a tóhoz. Nagyjából arra és lefelé, mutatjuk az irányt mi, a távolról gyüttment idegenek. Lassan rutinosan nyomom a gombot a telefonon, hogy itt is megjelentünk.
Táborhely mellé érkezünk, favágók pakolásznak, kirándulók bóklásznak, kissé tanácstalanul keressük a helyes irányt. Megmutatják, ha Bartina, akkor arra. Újabb rét következik, szélén mohás tetejű esőház, pihenőhely, telefoncsesztetés. Frissítőpontot rögtönzünk magunknak a hátizsákból. Odébb a Haramia-forrásnál másik társaság pihenget, talán a túrán, talán nem. Mélyúton kapaszkodunk ki a völgyből, hogy a dombtetőn mélyen sáros, szétjárt útra érkezzünk. Nem olyan vészes, mint amilyennek elsőre kinéz, eltocsogunk az út oldalában. Enyhül a sárhelyzet, dombhát, szurdik, másik dombhát, másik szurdik, követik egymást a tájelemek. Néhol kilátás, szerény. Lassacskán megérkezünk a Bati-kereszthez és a közeli tetőn álló kilátóhoz. Ez az utolsó terepi ellenőrzőpont, fentről körbenézünk: a távolban továbbra is megvan a Mecsek, a közelben dombokat látni és rengeteg szőlőt, valamint kikandikál a fák közül a geotorony is a Cser-hát-hegyen.
A kilátómászás után elkorzózunk a szőlőhegy hátán, kisebb-nagyobb társaságok sétálgatnak, kirándulnak, szomszédolnak. Tudomásul veszem, hogy innentől nagyjából végig vegyes állapotú, de főleg szilárd burkolatú utat fogunk taposni. Hosszan, jelzett utat jelzetlenre (s viszont, többször) váltogatva érkezünk vissza a városba, majd a körforgalomhoz. Igazoljuk, hogy megérkeztünk, alkalmi és állandó útitársakkal gratulálunk egymásnak. A közeli sütödében szerzünk malaccal töltött bucit, ez az opcionális meleg étel a célban, de csak odébb, az álló autóban faljuk fel. A túra tetszett, köszönet a rendezőknek! Jó érzés volt visszanézni Szekszárd környékére ennyi év után.
-Kékdroid-
Képek |
