Túrabeszámolók


Rákóczi

EduShowTúra éve: 20202020.10.14 11:25:37

 Palipista 100, avagy a Rákóczi emléktúra emléktúrája


„Alive in the age of worry

Smile in the age of worry

Go wild in the age of worry

And sing Worry, why should I care?”

(John Mayer)


Bár ritkábban járok már százas túrákra, mint „aktív” éveimben, az utóbbi időben azonban rájöttem, hogy úgy negyedévente jólesik egy-egy ilyen a lelkemnek. Nyár elején két részletben végigjártunk minden kéket a Balaton-felvidéken, aztán augusztusban végre eljutottam a hőn áhított Kohász Kék túrára is.


A régen és amúgy ritkán látott Zemplén pedig úgy kínálta magát a visszatérésre, hogy azt vétek lett volna kihagyni, tehát pénteken kora délután vonatra pattantam Veszprémben, hogy cirka hat óra és két átszállás múlva leszállhassak Sátoraljaújhelyen.


Erősen sötétedett már, mire ideértem, már Sárospatakon megcsodálhattam a naplementét, így mire a közeli áruházból kiléptem, teljesen be is sötétedett. Felsétáltam a Májuskút utcába, ahol szinte észrevétlenül osontam fel a padlásra. Szerencsémre még több szabad szivacs is volt, így tudtam válogatni is. Nagyon kényelmes kis fekvőhelyet barkácsoltam magamnak.


A padláson azért már végre többekkel is találkoztam, majd a pakolászás befejeztével lementem kicsit szétnézni, beszélgetni, végül kilenc óra magasságában hálózsákba dugtam magam. Jót aludtam, kipihenten ébredtem, gyorsan összekészülődtem és Géza kiváló bemelegítő pálinkájának minőségellenőrzése után már hét órakor úton is voltam.


A Májuskút utca enyhe lejtője után rögtön egy izmosabb, sziklás emelkedőn melegítettem be a Várhegyre menet. Fent pecsét és szép kilátás fogadott, innen szalagozott ösvényeken kavarodtam le a már ismerős kék kereszt jelzéshez, majd azon tovább a Nagy-Nyugodó nyeregbe. Pecsételtem egyet, ha már itt vagyok és úgyis a kéken megy tovább a túra. A Rákóczi fánál Csutora és Marci őrizték a pontot, majd továbbhaladva hirtelen  ismét egy kutyussal találkoztam: Hopp, ez máris a Cirkáló tanya! Ismét pecsét és még mindig a kék, Makkoshotykáig, ami szintén pecsét- és reggeli pont. Vígh-Tarsonyi Laci őrizte a pontot és a pontőr lányokat. J


Innen a kék tanösvény borzolta az idegeket egy hajmeresztő patakátkeléssel, pontosabban az lett volna, ha a gyorsabb megoldást választom és átszaladok a félig leszakadt hídon. Nos, nem sajnáltam az időt és hamar meg is lett az alternatív átkelési lehetőség.


Hercegkúton ismét pecsétpont és fincsi ananász, majd tovább a szőlők mentén felfelé, ahol javában folyt a szüret. Hamarosan elértem a Rákóczi pirosat, amin – kisebb megszakításokkal – Telkibányáig mentem. Na, innen jött a Rákóczi nosztalgia dömping, ha már túratársam nem akadt az úton, mert senkinek a tempójához nem sikerült csatlakozni, legalább a hatéves emlékekkel jól elszórakoztattam magam. Szóval V. Józsi, üzenem, köszönöm a társaságot – ismét, még ha csak így virtuálisan is.


Az első kitérő a piros sávról a Komlóska fölé magasodó Pusztavár volt, csodás kilátással. A pontot Palipista—izé, Paraipista őrizte, lent Erdőhorvátiban pedig frissítőpont várt. A Stájsz kocsma ismét zárva, ezt már sose tudom meg milyen belül. L


Tovább Regéc felé Julival beszélgetve egy ponton benéztük az amúgy kiváló jelzést, mert egyszercsak azon kaptam magam, hogy nem a tracken vagyunk. Hopp. Gyorsan sikerült korrigálni, csak párszáz méter a plusz táv, viszont nagyon szép kis sziklás hegyi út vitt minket vissza a pirosra.


A Regéci várhoz érve csak ámultam, hogy mekkora változások történtek, még ha közel se láttam mindent, hisz igazából csak a büféig jutottunk, ahol Julival lecsaptunk az utolsó két Steffl sörre. Nagyon jól esett, így 40 km táján és tudtam venni egy hűtőmágnest is, amint azt a kislányomnak megígértem. J Itt leültem jó tíz percre, hogy meg tudjam inni a sörit.


A várhoz vezető röpke oda-vissza szakasz itt is jó lehetőség volt találkozni kedves ismerősökkel és tudni, hogy közel vannak.


Regécre leérve javítottam a korábban szétázva benyomott OKT pecsétemet, majd a faluból kikanyarodva ismét Rákóczis emlékek rohamoztak meg: szinte most is éreztem és láttam, amint az úton patak folyik velünk szembe, a lábunk alatt. Gyorsan eltelt a Fehérkúti erdészházig hátralévő táv, ami a Rákóczi túráról a mai napig az egyik legkedvesebb emlékem az erdészek test- és lélekmelegítő kedvessége (tea és pálesz) kapcsán. Most frissítőpont volt itt, így szörpit töltöttem és ananászt majszoltam, majd tovább lódultam, hogy a nap utolsó világos perceit elcsíphessem a Sólyom-kőnél és talán még az Amadé várnál is.


Mindkettő sikerült, bár az Amadé várhoz kihívás volt kibotorkálni a sötét erdőből, de megérte. Kassa fényei a távolban, a szomszédos bércek a közelben és egy vadkempingező srác a kereszt tövében. Irigyeltem picit, hogy ilyen csodás helyen éri majd a reggel.


Innen már vaksötétben egy lejtős hullámvasút vezetett Telkibányára, amit patakátkelések és itt-ott világító szempárok tettek izgalmassá.


Telkibányára érve a túra névadója, a Palipista ház volt a frissítő- és depóspont. Utóbbival kezdtem, azaz rögtön felkaptam az ide küldött csomagomat, pólót és zoknit cseréltem, felvettem a hosszúujjú aláöltözőmet és tettem egy tartaléklámpát a hátizsákomba, mert bár szuper az akkus lámpám és a telefon is tud világítani, azért jó ha van tartalék.


Szerelvényigazítás után ettem egy tál paprikáskrumplit, forralt bort és teát is ittam mellé, ami mind olyan jól esett, hogy észre se vettem, el is szaladt egy óra. Hoppá! Kilenc órakor indultam tovább némi zenei támogatással, hogy még véletlen se álmosodjak el, mert akkor sose érek be a célba.


Jól sikerült, mert szinte repültem a Pengő-kőig, majd tovább a Nagy Péter-mennykőhöz, ahol sajnos nem volt semmi esély a kilátásra, éjféltájban. Viszont meglett az egy napon belül legyalogolt 100.000 lépés. Ez a jópofa funkció nekem újdonság, amivel a két hónapja vásárolt telefonom szórakoztat nap, mint nap.


Az Istvánkúti mézeskalácsházikó is egész más volt a sötét éjszaka valóságában, mint a képeken, de szuper, hogy volt itt is egy frissítőpont. Lepecsételtem a kékemet, mert itt is hosszan menetelek majd rajta, bár tudom, hogy jövök még, de itt még volt kedvem hozzá. Innen a szintén sötét és kilátástalan Kerek-kői kitérőt leszámítva eseménytelenül, de legalább (nekem) gyorsan peregtek a kilométerek Eszkála réten és Nagyhután át Vágáshutáig. Pláne, hogy már nem volt kedvem megállni OKT-t pecsételgetni. A vágáshutai ponton újra Vígh-Tarsonyi Laci volt a pontőr, de immár egymagában, térerőtől és világtól elzárva, ami viszont fontosabb, volt a ponton pecsét, sör és paradicsom, más meg nem is kell. J Újfent megvolt a szükséges plusz, ami tovarepít. Ültem itt is egy tíz percet, reméltem, hogy ha többet várok, mire Smaragdvölgybe érek, kivilágosodik. Kellemes emelkedő, majd egy hosszan elnyújtott lejtő és végül egy kellemetlen oldalazós ösvény vezetett Rudabányácska felé, a Smaragd-völgyi pontra. Mégiscsak sötétben értem ide, így a tóból sajnos nem sokat láttam, viszont itt kaptam vérszemet, hogy ha egy órán belül „letolom” a maradék 5 kilométert, akkor 24 órán belül érek célba. No, uccu neki! Próbáljuk meg. Az emelkedő természetesen rendesen belassított, de szerecsémre elnéztem valamit a térképen, és sokkal kevesebb volt, mint amire számítottam, így amikor a házak közé érve még mindig volt egy utolsó púp, már csak nevettem... az a köves lépcső viszont nekem is fájt, de legalább ez volt az első kellemetlen érzés az indulás óta és a cél előtt 200 méterrel ennyi simán belefér. J


A Kovács Villába befutva az első szavam a rajtszámom volt, és válaszul már mondták is, hogy 23:53. Yippee! Vannak még csodák! Felkaptam a csomagom és bevágódtam az első nyitva talált mosdóba. Gyors tusolás, átöltözés és mire kész lettem, a díjazást is átvehettem, a pólóstul, amit persze rögtön magamra is kaptam.


Még bőven volt idő a 7:50-es vonatig, de gyalog talán így is necces lett volna elérni, ezért Wehner Kornél vitt le Julit és engem az állomásra, ahol újabb hat óra vonatozás, két átszállással és egy kis metrózással, de végül délután kettőkor sikerült hazaérnem a zempléni nagy kalandból. Ismét hatalmas sikerélmény volt, köszönet a rendezésért!